Három gyerekkel irány Anglia!

Ahogy hallom, otthon beköszöntött a szürke, hideg ősz. Vicces, hogy itt viszont egyre szebb az idő. Ragyog a nap, jó meleg van – mi se tudtunk megmaradni a négy fal között.

Az iskola itt is szeptember elsején kezdődik – tehát holnap. De nem nekünk. Mi ugyanis még mindig várunk a hivatal levelére, hogy hová is osztották be a lányokat (és erősen keresztbe tesszük az ujjunkat, hogy egy suliba kerüljenek!) Mivel előre megmondták, hogy pár nap késéssel számolhatunk, nem aggódom, és türelmesen várok. Pedig már teljesen odavagyok, hogy megvehessem a lányoknak az iskolai egyenruhájukat. Már feltérképeztem a környékbeli boltokat, és már csak a színkódot várom, hogy piros, kék, szürke vagy zöld pulcsi kell a fekete-kék vagy szürke ruhákhoz. Már ha marad még valami, mert ma szinte forrott a város, ennyi embert még soha nem láttam a városközpontban. Szerintem mindenki most akarta beszerezni, ami az iskolás gyerekének kell.
Mi is vásárolni mentünk – de csak amolyan kis kedves haszontalanságokat vettünk. A célunk a egyfontos volt volt, ahol már a múlt héten vettünk mazsorettbotot és óriás pompomokat. Ám kiderült, hogy a közös produkcióhoz, amit a lányok terveznek, mindegyikőjüknek saját darab kell.
A város pedig ma igazán a legszebb arcát mutatta. Tele volt fénnyel, élettel. A vásárlás után megtaláltuk a hattyús parkot, és a barátság falát, ahová bárki kiteheti a saját kis gravírozott műanyag lapját a saját és a legjobb barátja nevével. (Ez van a képen a lányok háta mögött.) Egyszerűen imádnivaló ötlet!
Egyre jobban kedvelem ezt a várost, minél többet látok belőle! Feltérképeztem már a séták során, mi hol van – hol lehet pisilni menni, pelenkázni, szoptatni (ugye a legfontosabbak) de a nagy könyvesbolt után (ahol egyébként 2 áráért 3 könyvet adnak!) megtaláltam a nagy könyvkiárusító boltot is (négy könyv 10 fontért), sőt már azt a helyet is tudom, ahonnan ingyen vagyis, majdnem ingyen lehet könyveket elhozni. A közösségi házban rengeteg könyv van kitéve, akinek már nem kell odaviszi, akinek kell hazacipeli, és a becsületkasszába dobja, amit odaszán (tájékoztatásul azért kiírták, hogy 1 fontot várnak el érte) – és nem ám gagyi könyvek vannak ott, az első amit felmartam rögtön Dan Brown Da Vinci kódja volt.
Amúgy az amazonon is sokat böngészek, mert ide az antikvár részleg is szállít, ahol a ponyvaregények többségét egy penniért kínálják (plusz 2.75 postaköltség) Ráadásul olyan vicces csemegéket fedeztem fel, mint a Boltkóros könyvek folytatása. Merthogy otthon ebből csak a Boltkóros naplóját és esküvőjét lehet kapni. De itt már megvan a Boltkóros csaj eltitkolt féltestvéréről szóló történet is, valamint a terhességéről és a gyereknevelés örömeiről szóló mű is. Ami tudom, nem az a nőművészeti szakirodalom, amivel eredetileg itt foglalkozni akartam, de hát azzal mentegetem magam, hogy nagyon jó kis nyelvgyakorlás ez is.
Amúgy már nem zsong a fejem az angoltól, aminek nagyon örülök. Mert az első két hétben iszonyú fárasztó volt, hogy este, ha lehunytam a szemem, továbbra is angolul zsongtak benne a szavak. Viszont a lányok egyre több angol szót használnak. Kicsit még engem is meglepett, amikor Bende felbukott és pityeregni kezdett, Bíbor ezzel a dumával szalad oda hozzá „Bende, don't cry!”

Hogy senki ne vádolhasson elfogultsággal, összegyűjtöttem azokat a dolgokat is, amelyeket annyira nagyon nem kedvelek itten a briteknél.

Ügyintézni Magyarországon sem éppen leányálom, de itt, Angliában valahogy még körülményesebbek a dolgok. Kezdjük a bankszámlánál. Ennek elintézése itt életbevágóan fontos dolog, mert a lakás számláit csak átutalással lehet kifizetni. De az angol bankszámla nyitásához rendelkezni kell angol címmel. Ennek bizonyításához pedig nem elegendő a bérleti szerződés felmutatása. Rendelkezni kell olyan számlával, amit az ember nevére állítanak ki. De ilyet nem kaphat a szolgáltatótól, csak ha már van bankszámlája. Tipikus 22-es csapdája.
A gordiuszi csomót a helyi önkormányzat levele oldotta meg, amiben közölték, hogy nagyon örülnek, hogy itt lakunk, akkor mostantól számlázzák a helyi adót is nekünk. Ami a mi családunkra havi szinten kb 30 ezer Ft. Ezzel hozzájárultunk a rendőrség és a tűzoltóság működéséhez is.
Magyarul, ezzel sajnos havi kiadásaink növekedtek. De öröm az ürömben, hogy ezt a számlát a bank is elfogadta, így végre számlánk is van.
Megjegyzem, valahogy minden kicsit drágább, mint az ember gondolná. Otthon például ha kiadja az ember a lakását, akkor a kiadó fél fizeti az ügynökséget. Itt az fizet, aki kiveszi a lakást. Minden órát azonnal átírnak a nevünkre és azonnal elkezdenek jönni a számlák. (Mondjuk a vízműveké vicces volt, mert kérték, hogy becsüljük meg, hogy naponta hányszor megyünk WC-re, milyen gyakran fürdünk, van-e mosogatógépünk és mennyit főzünk itthon.)
Ugyanez a körülményeskedés jellemző a kirándulásokra. Nem nagyon éri meg csak úgy, spontán módon nekiindulni a világnak. Ha aznap veszem meg a buszjegyet, majdnem háromszor olyan drága, mintha két héttel előre beszerzem. Ha helyben veszek jegyet a múzeumba, akkor 20%-kal drágább, mint ha az interneten keresztül lefoglalom és kifizetem. Ráadásul akinek megvan a jegye, sorba sem kell állnia. Szóval a nem úgy megy, hogy jajj, de szépen süt a nap, induljunk neki! Hanem két héttel előre mindent leszervezek – és imádkozom, hogy legyen majd akkor szép idő.
Ugyanilyen merev a buszok működése is. Az nagyon szép, hogy alacsony padlós, és van kijelölt hely a babakocsik számára. Ám az már megdöbbentő, hogy csak és kizárólag ide állhatnak a babakocsik. És ha ez a rész tele van, akkor nem számít, hogy a busz többi része üres, a sofőr nem engedi meg, hogy felszálljon az ember, csak kiinteget, hogy teli vannak, sorry. És simán hagyják az embert 3 gyerekkel, babakocsival 20 percig szobrozni a zuhogó esőben. A szabály, az szabály.
Mint ahogyan a Shakespeare nevű pubból is kiküldtek minket, mert ott gyereket nem szolgálnak ki. És olvastam már olyan szálloda hirdetést is, amely kikötötte, hogy 10 éven aluli gyereket sajnos nem fogadnak.
Ehhez képest apró zűrzavart okoz csak a fejemben, hogy a városban 3 busztársasg is működik, és ha az egyikre bérleted van, attól még a másikon fizetned kell. És vasúttársaságból, áramszolgálatóból, is több van, és ezek közül szabadon lehet választani. Múltkor a bevásárlóközpontban állított meg egy nő, hogy mely gáztársasághoz tartozunk, és tudom-e, hogy van olcsóbb megoldás is. (Olyan zavartan néztem rá, hogy egyből levette, fogalmam sincsen ezekről a dolgokról – amikor otthon meséltem Zsoltnak, ő is nevetett, és közölte, az elmúlt két hétben igazán rájöhettem volna, hogy a lakásunkban nincs gáz. Hoppá.)
Ez a spórolás amúgy jellemző az angolokra. Itt mindenki kuponokkal szaladgál, millió hűségkártyája van, regisztrál a neten és gyűjti a pontokat. Ha hármat veszek, az nem drágább, mint a kettő, és a kettő is csak hajszálnyival drágább, mint ha egyet veszek. Aki pedig csak egyet vesz, az is kísértésbe esik, ha a másodikat ugyanabból féláron kínálják. A bevásárló utcában egymást érik az „egyfontos” boltok, ahol egyébként nagyon is klassz dolgokat lehet kapni. Ennél már csak a 99 pennys boltból van több, aminek a reklámja az, hogy „minden penny számít” Szóval vásárolgatni sem érdemes spontán módon, jobb ha az ember megnézi előre a helyi újságban, hogy hol van akció, és ügyeskedik.
Nem mondom, hogy ezek a dolgok elviselhetetlenül nehezek, vagy zavaróak – csak hát hozzá kell még szoknom. Meg aztán nem is szeretek a rossz dolgokon rágódni. Sokkal boldogabbá tesz, amit ma este a lányom énekelt, egy röpke zenés műsor keretében: „Bár nem akartam Angliába jönni, be kell vallanom, hogy tévedtem, mert itt minden nagyon jóóóóóó!"

Életem nagy részét Budapesten töltöttem, és imádom Magyarországot. De csak itt, kicsit eltávolodva a hazaiaktól kezdek rájönni, hogy bizony nagyon is undok nemzet vagyunk.

A régi beidegződéseket nehéz letenni, ezért pattogósan szállok fel a buszra, figyelek, nehogy a babakocsival útban legyek bárkinek is, gyorsan pakolom a futószalagra, amit venni akarok a boltban, és alapvetően meghúzom magam. Hiszen ha otthon nem így teszek, az biztos, hogy hamar megkapom a magamét.
Itt azonban még egy rossz szót sem szólt senki hozzánk. És nem azért, mert az angolok távolságtartó és hűvös népek lennének. Eddig azt tapasztalom, hogy meglepően kedvesek. Ehhez pedig hozzájárul, hogy egyáltalán nem sietnek. Mégis, még a buszok is meglepően pontosak.
Néhány példa az angol mentalitásra.
Itt a buszok elején (csupa alacsony padlós) meglehetősen tágas babakocsitároló rész van (ami kerekes-székeseknek is jó, járnak is!) ahol 4-5 babakocsi simán elfér. De mivel itt nem nagy nehézség ezzel közlekedni, hamar meg is telik ez a rész. Szülők, gyerekek ott zsúfolódnak elől, mindenki másnak rajtuk átvágva kell a busz végébe menni. Néha nem túl egyszerű – de eddig még senki azt se mondta, húzzam már arrébb azt a kocsit.
Az se ritka, hogy ezek a babakocsis gyerekek sírnak. Gyakrabban, mint otthon, hiszen sokkal többen vannak. De míg otthon ilyenkor mindenkinek van egy „kedves mondata”, amivel segíteni akar, vagy az anyukát megnevelni, itt még csak csúnyán se néznek az ilyen családokra. Hát igen, közlekedni kell, a gyerek pedig ha fáradt, akkor sír. Épp elég kínos annak, aki benne van, minek rajta ütni még egyet egy kis oktatással?
De nem csak a gyerekeseknek jár a tisztelet. Múltkor egy idős néni csak úgy tudott leülni, hogy a terebélyes táskáját keresztbe tette a keskeny kis közlekedőfolyosón. Mivel elsőként szállt fel, és viszonylag elől ült le, minden utána érkezőnek magasra emelt lábbal kellett átlépnie az útban lévő csomagon. Már előre rosszul voltam, mikor fognak valami csúnyát vágni szegény kis öreg néni fejéhez. De a jelenet elmaradt. Mindenki szép fegyelmezetten átlépte a csomagot, látva, hogy nincs más megoldás. Kétszer annyi ideig tartott a felszállás, mint máskor, de senki nem türelmetlenkedett.
Más eset – felszállunk Birminghamben a metróra. A jegykezelő (látva, hogy a jegyünkre rá van írva, hogy más városból érkeztünk) mosolyogva kérdezi a gyerekektől, hová is megyünk. Nagy zaj volt, félig se értettem mit mondott, a lányok pláne nem. De a nőt olyannyira érdekelte a válaszunk, hogy még egyszer feltette, és nézett utánunk, miért is nem felelünk? Csak akkor fordult vissza, mikor kiderült, mi az úti célunk, még megnyugtatott minket, hogy bizony az szép hely, jól tesszük, ha megnézzük. Ami még meglepőbb, amikor jó 4-5 órával később visszafelé mentünk, még mindig szolgálatban volt. Akkor is mosolygott, és azt tanácsolta, ne menjünk a lépcsőn, jobbra találjuk a liftet.
Vagy amikor tegnap a Marks & Spencerben vásároltam, épp zárták a boltot. Az utolsó között jöttem ki a boltból. Szedtem is a lábam, hiszen bennem volt az otthoni rutin, ahol már zárás előtt jó tíz perccel kitessékelnek a boltból, felmosnak a lábam alatt, és egyébként is minden módon éreztetik velem, mennem kellene. Már fizettem, amikor észrevettem, hogy ki van téve egy csomó prospektus „Spórolj velünk!” - volt ráírva a karvastag katalógusra. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam egyet, mire a biztonsági őr vigyorogni kezdett és azt mondta: Hölgyem, higgye el csak akkor tud spórolni, ha ezt visszateszi!
Az, hogy a könyvesboltban megkérdezik, hogy olvastam-e a szerző korábbi könyvét, mert semmiképp ne hagyjam ki, vagy hogy a boltban a pénztáros figyelmeztet, hogy holnap lejár a kenyér szavatossága, amit választottam, és inkább vegyek frisset, már meg sem lep.
Nem csoda, hogy ebben a barátságos, nyitott közegben a lányok nyelve is lassan kezd megeredni, hiszen folyamatosan kérdezik őket – Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hová mentek? Mit láttatok?
Válaszolni még nemigen mernek, de érzik, hogy kommunikálni kell, ezért szinte kikövetelik, hogy minden nap tanuljunk egy új dalt vagy mondókát, és hallom, hogy egyre többször kevernek angol szavakat is a játékukba. Nagyon tetszik nekik a helyi könyvtár, különösen, hogy itt egy automata segítségével egyedül vehetik ki a könyveket (a dolog a bizalomra épül...) és minden nap olvassuk is ezeket a könyveket. Ők olvasnak angolul, én fordítom. Lelkesen ismételgetik az új szavakat, sokkal lelkesebben, mint amikor ugyanezzel otthon próbálkoztunk. És hallom, hogy a szavak is egyre angolosabban formálódnak a szájukban, pedig még iskolába se járnak.
De ami fontos, hogy teljesen kisimultak. Tudom, erről a nyári szünet is ehet. Nincs suli, nincs stressz, nincs számonkérés. De az is jót tesz nekik, hogy látják, lesznek barátaik még akkor is, ha nem tudnak azonnal beszélgetni másokkal, hiszen ez a nyugodt, barátságos mentalitás jellemzi a gyerekeket is. A játszótéren már többször jöttek oda hozzájuk a kéréssel, hogy játsszanak együtt. Hiszen fogócskázni, bújócskázni nyelvtudás nélkül is lehet. Szóval egyre csökken bennük a félelem, és bennem is.

A londoni kirándulás után hazafelé a vonaton végig ezt dalolták a gyerekek. Bár nyelvtanilag nagyon is helytelen a mondat, és szigorúan véve értelmetlen is, amikor megpróbáltam kijavítani a dalszöveget, ők elmagyarázták, hogyan is értik a dolgot. Mert amikor a Tower Bridge felnyílt, hogy átmehessen alatta egy nagy hajó, akkor igenis "fall up" történt. Voltaképp örülök annak, hogy az angoljuk ilyen gyorsan fejlődik. És kicsit irigy is vagyok rá, hogy ők már az első londoni látogatásuk alkalmával látták, amit én eddig soha: hogyan is nyitják fel azt a híres hidat.

London nagy álma volt mindkét lányomnak, hiszen Borsika kedvenc meséjében Pán Péter a Big Ben előtt repül el, és ide akad be Hook kapitány hajójának horgonya is. Mivel London alig egy óra vonattal, úgy tervezzük, hogy gyakran fogunk idelátogatni. Kell is, mert ebben a városban van mit nézni. Mivel nem akartuk, hogy a gyerekek rögtön "London-mérgezést" kapjanak rövid látogatást terveztünk, laza programokkal. Egy kis Tower, egy kis Tower Bridge majd piknik egy parkban.
Nem a mi hibánk, hogy mindez maratoni hosszúságúra nyúlt - csakis London tehet róla. Mert képtelenség otthagyni.
Bevallom, London nekem nagy szerelmem. Tudom, mindenki azt mondja, hogy élhetetlen, mocskos, büdös nagyváros, tömeggel, bevándorlókkal és hihetetlen drágasággal. Igen, ez mind igaz, nem tagadom. Én mégis imádom ezt a várost.
Pedig kaptunk rendesen, amint megérkeztünk. Ködös, nyirkos, szürke idő volt, és nagyon is esőre állt. Ráadásul a metrónak, aminek a Towerbe kellett volna vinnie minket, lezárták pár állomását, az odavezető utakat, és hihetetlen meleg, párás volt az aluljáró ahol persze lift nem volt, így a babakocsit emelgetni kellett.
Ám amikor végre odaértünk a Tower Bridge megállójához ahol egy kosztümös véres fejű kísértet jött szembe, rögtön visszatért a mosoly az arcomra. Igen, ezt szeretem Londonban, hogy mindig meg tud lepni valami vicces dologgal. A lányoknak csak úgy kerekedett a szeme, mert aztán vámpír, malacfejű rém és egyéb szörnyek osztogatták a szórólapokat, hirdetve a London Dungeon rémségeit.
Innen már vigyorogva sétáltunk el a Tower Bridge-ig, ahol épp ugyebár felnyitották a hidat, majd átsétáltunk a Towerig, és kezdődött a tömény történelemóra. Mert a lányok kérdeztek és kérdeztek, én meg próbáltam mindent megválaszolni. Leginkább VIII. Henrik keltette fel a kíváncsiságukat, és azt akarták tudni, hogy vajon akkor ez egy gonosz ember volt-e? Hűűű, ez jó kérdés. Két feleségét ugyan lefejeztette, de a válasz mégsem egyszerű. Aztán persze a megvásárolt Tower tájékoztatóból kiderült, hogy elég sok rokonát eltette láb alól, még többet bebörtönöztetett, szóval már majdnem rámondtam, hogy igen, de akkor nehéz megindokolni, miért csinálnak olyan édes kis VIII. Henrik ruhás plüssmacikat is.
Azt se nagyon tudtam elmagyarázni, miért itt tartja a királynő a koronáját? Miért nem hordja? Azt szerencsére tudtam, hogy neki a Koh-i-Noor gyémánt miért nem hoz balszerencsét – mert az átok csak a férfiakra hat! De hogy van-e a királynőnek otthon is koronája, azt már nem tudtam.
Viszont abba biztos voltam, hogy műanyag koronát nem viszünk haza (pedig volt ám) és koronás ceruzát sem (egy vagyon volt) – vettünk viszont eredeti libatollas tollat, amit tintába kell mártogatni (ez volt Bíbor nagy álma, és kiderült, hogy gyönyörűen tud vele írni, szóval nehéz lesz legközelebb amikor tanulunk beadnia nekem, hogy ő csak csúnya macskakaparással tud írni). Borsi is megkapta az „álmát”, egy valódi (műanyag) kardot, amivel talán nem tudja kiszúrni a szemét.
A záporozó kérdéseket csak a kosztümös lovagi torna szakította félbe, amikor is a gyerekek megtanulták, hogyan van angolul a paraszt, mert a párviadalom nemes egyszerűséggel le-"peasant"-ozták a tömeget. De csak a móka kedvéért, mert egyébként itt a Towerben mindenki extra udvarias, és amikor a díszruhás hölgyeket kérdeztük, hogy szabad-e egy fotót készíteni róluk, minden mondatuk végén ott csilingelt a "my lady" megszólítás.
A nagy kalandok után már csak egy kis piknikhez volt kedvünk, amire félve indultunk el, mert olyannyira lógott az eső lába, hogy szinte a talpát szagoltuk. De gondoltuk, olyan brites dolog lesz bőrig ázni (és volt nálunk esőkabát is) Bátraké a szerencse, mert a Regent Park csodaszép volt, és bár minden jel erre utalt, végül nem esett.
Újra rá kellett jönnöm, hogy Londonban a parkok a legszebbek. De talán mind közül a legcsodásabb a Regent Park. Hatalmas, tiszta, gyönyörű, ápolt, gondozott. Nagy rózsakerttel, japánkerttel, vízeséssel, szökőkúttal. És amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan nagy volt itt a tér. És rájöttem, hogy ez a város minden szörnyűsége ellenére ezért élhető mégis. Mert ahogy itt sétáltunk, volt lengyel esküvői fotózás, japán turistacsoport, néger WC-s bácsi, koreai mókust etető hajléktalan. Tarkabarka, de nagyon udvarias kompánia volt ez, ahol mindenki megtartotta a tisztes távolságot, és kényelmesen elfért.
Ettől függetlenül örülök, hogy nem Londonban lakunk – valószínű, hogy a Regent Park környékét úgyse tudnánk megfizetni. Vendégként viszont remélem, a legjobb részeit élvezhetjük!

Sikította a lányom boldogan, amikor egy másfél méteres teknős átúszott a fejünk fölött. Nagy élmény volt látni az őszinte örömét, de a birminghami kirándulás nem csak ezért volt igazi élmény. Végre megjött a szép idő, szikrázott a napfény és együtt volt a család. Merthogy ez utóbbiból itt sem jut annyi, mint szeretnénk.

Jajj, de jó neked, most vásárolhatsz egy csomó dolgot! - írta a nővérem, és bizony ez a mondat elgondolkodtatott. Olyan jó is ez? Be kell vallanom, bár imádok vásárolni, ez a mostani beszerzési lista, amin már egy hete gyártjuk a pipákat, egyáltalán nem szórakoztat.
Márciusban kezdtünk összepakolni. Selejteztem, pakoltam, kidobáltam, rendszereztem, míg végül összejött az a 250 kiló, amit magunkkal hoztunk. Soknak tűnik, mégis messze van egy normális háztartás felszereltségétől. Hiszen ki hozna magával porszívót, vasalót, nyomtatót - csupa olyan dolgot, amit otthon nap mint nap használ az ember, mégis túl súlyos a költözéshez.
Tehát egy hete, mióta itt vagyunk, nap nem telt el vásárlás nélkül. Anglia pedig nagyon is jó hely a pénzköltésre, hiszen annyi új dolog van. Még egy olyan máskor egyszerű döntés is, hogy milyen tejet-vajat-kenyeret vegyen is az ember, hirtelen óriási kaland lesz, hiszen itt minden más csomagolású, ízű, állagú.
Órákon át tudnék nézelődni mindenhol, ám erre három gyerek mellett nagyon kevés esély adatik. A bevásárlás tehát háromféleképp történhet. Vagy az ember berohan három gyerekkel a boltba, és villámgyors mozdulatokkal összesöpri ami kell. Vagy elmegy apa egyedül (mert ő jobban tud cipekedni) és az asszony addig vagy egy parkban sétálgat az aprónéppel, vagy otthon, a négy fal között vár, míg a férje hazahozza a dolgokat. A harmadik lehetőség eddig egyszer jutott ki, amikor fogom a legkisebbet, és imádkozom, hogy aludjon, ameddig egy kicsit körbenézek, mi minden van itten. Persze Bendének esze ágában sem volt végigaludni, tehát hazafelé ugyancsak szedtem a lábam, hogy ne legyen túl nagy balhé.
Ráadásul minden vásárlásnál ott van a fejünk fölött a naptár is - nem az örökkévalóságnak vásárlunk, csak egy évig maradunk. Akkor pedig jó a legolcsóbb, nem kell semmi extrát tudnia, szépen kinéznie, hiszen valószínű, hogy úgyis itt hagyjuk, kidobjuk. Ez a fajta spórolós nézegetés, szintén nem az a nagy örömforrás, ami felpezsdíti az embert.
De a legnagyobb nehézséget mégis az okozza, hogy eldöntsük - nyaralunk, vagy sem Angliában? Merthogy alapvetően ugyanazt csináljuk, mint otthon, csak új telephelyen. Egy csomó dolog nem változik. Tiszta ruha, ennivaló, rendes otthon itt is kell a gyerekeknek.
De ameddig egy nyaralás alatt az ember étteremben eszik, minden újra nyitottan kóborol, és hagyja szétfolyni az időt, egy új otthonban már nem feltétlen engedheti meg magának. Sokkal jobban hasonlít ez a megszokott napi robothoz. Merthogy a dolgokat bizony intézni kell - háziorvost találni, bankszámlát nyitni, tévét előfizetni, internetet szerezni, és persze megismerkedni az egész rendszerrel. Merthogy így, kívülállóként, ez sem feltétlenül egyszerű. Ki gondolta volna, hogy például az, hogy a háziorvoshoz bejelentkezzünk, négyszeri látogatást igényel. Egyszer elmentünk, és adtak jelentkezési lapot. Másnap visszavittük, és adtak időpontot. Harmadszorra megvizsgáltak engem, Bíborkát és Bendét. Másnap, külön Zsoltot és Borsikát.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy a PKU is bonyolítja a dolgokat Borsinak még nincs hivatalosan dietetikusa (noha vele már otthonról felvettük a kapcsolatot) mert hozzá csak az orvos előre megírt levelével együtt lehet elmenni, amit csak öt munkanap múlva adnak ki, tehát kedden mehetünk érte. Ezt kell majd elküldeni a birminghami gyerekkórházba, ahol anyagcsereközpont van, és majd ha ez beérkezik, na, majd akkor kaphatunk időpontot a dietetikustól, aki majd megírja, hogy milyen recepteket kell felírnia az orvosnak, aki majd ezt elküldi a gyógyszertárba, ahonnan majd egyszer (a jó ég tudja mikor?????) megjönnek a tápszerek. Szóval sok-sok kör után juthatunk el mindenhez.
Szóval szabadidő és kötelesség között egyensúlyozva, az első nagy kirándulásra csak egy héttel a költözés után tudtunk sort keríteni. Szerencsére Birmingham nem okozott csalódást. Kanálisok, hajók, vörös téglás angol házak. De persze a lányokat nem ez bűvölte el, inkább a Sealife Centerre voltak kíváncsiak, ami igazán komoly attrakció. Óriási akváriumok, medúzák, teknősök, hódok. Persze a 4D mozi volt a kedvencük - és hogy mitől jobb ez, mint a klasszikus 3D? Hát itt vizet fröcsköltek, szél fújt az arcunkba, valódi buborékok repdestek köröttünk és a szék is rezgett, amin ültünk, amikor jött az ijesztő rész.
És csak ezután jött a cápás akvárium, ahol az óriási teknősök mellett ott úszkált a pörölyfejű cápa is, ami az idei év nagy újdonsága Birminghamben, és ami olyan közel úszott el a fejünk felett, hogy szinte megsimogathattuk volna a hasát.
Szóval kellemes napunk volt, de a legjobb az volt benne, hogy végre együtt volt a család. Se munka, se idegesség, se határidők. Még vásárolni se kellett. És engem is meglep, hogy ezt mondom, de még ez utóbbit is élveztem.

A nyelvtudáson kívül azt reméltem, hogy Anglia színessége egy fontos dologra is megtanítja majd a lányaimat. A másság elfogadására. Már most látom, hogy ehhez a legjobb helyre jöttünk.

Hogy Angliában milyen sok külföldi él, eddig is hallottuk – de egészen már ezt személyesen is megtapasztalni. A mi utcánkban egymást érik az arab, pakisztáni, indiai boltocskák. Egzotikus illatú fűszerekkel, soha nem látott gyümölcsökkel és zöldségekkel, selyemszáriba öltözött elegáns hölgyekkel, fürtös hajú fekete gyerekekkel és persze turbános, nagy szakállú szikhekkel. Már ez, önmagában is nagy élmény, de azt gondolom, hogy a médiának óriási szerepe van abban, hogy ez a sokféle ember errefelé valóban békésen tud egymással élni.


Pár napja van már tévénk, de eddig csak egyetlen (ingyenes) gyerekcsatornát tudunk fogni, a BBC-ét. Amikor bekapcsoltuk, a lányoknak kikerekedett a szeme. A gyerekprogramot vezető négy fiatalból az egyiknek csak fél keze van. Egy csinos, mosolygós, szőke lány, de az egyik keze könyöktől lefelé hiányzik. Az egy dolog, hogy ebben az országban képernyőre kerülhet (gondoljunk csak bele, Magyarországon már ez is elképzelhetetlen) még nagyobb meglepetés, hogy el se takarja a kezét, ahogyan az nálunk otthon szokás. Rövid ujjú pólókat hord, és mindkét kezével egyformán gesztikulál, integet, hadonászik. És azt látom a lányokon – egy kérdés után ez már nem is téma számukra.
Ám jön a következő meglepetés – a Zenélő gorillák mesefilm jobb alsó sarkában föltűnik egy néni, és mindent, amit hallani lehet jelnyelvre fordít. Jön a kérdés, vajon miért? És itt a lehetőség elmesélni, hogy milyen nagy segítség ez a nagyot halló gyerekeknek.

Utána már nem is kérdezik, hogy a bohóc a következő műsorban miért beszél olyan lassan és miért mutogatja el minden mondatát. Inkább ők is lelkesen tanulják a jelelést, a szomorú, a boldog, az izgatott szavakat nem csak angolul, azonnal jelnyelven is elsajátítják.
Igaz, amikor arról van szó, hogy kit, mi tesz boldoggá, kicsit megakadnak. A képernyőn ugyanis azt mutatják, minek örül Joseph, a 8 éves Down szindrómás kisfiú. Vagy Katie, aki nem tud járni, de ha lebeg a vízben, akkor az neki is jó. Hát igen, úszni, játszani, sétálni mindenki szeret. De miért néznek ki ilyen furcsán ezek a gyerekek? És vajon a kerekes székes kislány is örült annak, hogy kirándulni vitték? Akkor miért nem mosolygott, miért tartotta olyan furcsán a fejét? Csupa-csupa kérdés, alig győzöm megválaszolni. Ezek otthon soha nem merültek fel – hiszen a másságot a magyarok nem szívesen látják, pláne nem ilyen kontextusban – méghogy azt keressük mi a közös bennünk, és ezekben a nyomorékokban? Nálunk csak akkor kerülhetnek képernyőre ezek az emberek, ha pénzt kérnek, ha pereskednek, ha sajnálni kell őket, és örülni, hogy nem vagyunk a helyükben.
Meg lehet persze kérdezni felháborodottan, hogy miért kell béna, vak, bottal járó embereket mutogatni egy gyerekműsorban – vagy meg lehet kérdezni, hogy miért nincs ez Magyarországon? Persze egy olyan társadalomban, ahol a fekete, arab vagy kínai emberek már a reklámokban is teljesen természetes mdon kapnak helyet (nagy vásárlóerőt képviselnek) nyilván még feljebb lehet tolni a tolerancia határait.
Persze ennek feldolgozásához nem csak a gyerekek, de a felnőttek is segítséget kapnak. Amikor pénteken beiratkoztunk a könyvtárba, a legtöbb időt a segítő irodalomnál töltöttem, mert csupa olyan könyvet láttam, amiknek idehaza még hírét sem hallottam. Ilyen címek keltették fel a kíváncsiságomat: „A nagymamának Alzheimer kórja van”, „A papa börtönbe került”, „Elválnak a szüleim”, „Messzire költöztünk”, „Bántanak az iskolában”, „Szégyenlős vagyok”, „A barátomnak asztmája van”, „Milyen az élet a kerekesszékben ülve?” - nyilván itt sem óriási példányszámú bestsellerekről beszélünk, de el kell ismerni, hogy ezek a képes, szép kiadványok valóban segíthetnek az adott szituációban a gyereknek, és főleg a szülőnek, akinek valószínűleg fogalma sincsen róla, hogy kellene beszélni ezekről a gondokról. Nincs hozzájuk se szókincse, se tapasztalata. E kettő nélkül pedig könnyen félrecsúszik a legjobb szándék is.

Aki most otthon a 32 fokban izzad, talán irigyel is minket azért, mert itt nyoma sincs a nagy hőségnek. Az augusztusi nagy melegből itt, Angliában azonnal a novemberi esőzésbe csöppentünk.

Bevallom imádom az esőt. A párás levegőt, a vizes fű illatát és a sejtelmes vizes fényeket. Az már most nagyon jól látszik, hogy ezt a perverziómat itt nyugodtan kiélhetem. Mert az elmúlt napokban többször áztunk meg, mint otthon egy év alatt. Ez nem lepett meg, valahogy hallottam már róla, fel is készültem rá.
Azt azonban senki se mondta eddig, hogy az ablakon át látható időjárást kicsit sem kell figyelni, mert semmit sem jelent. Kinézek – vakító napsütés. Cipőt húzunk és kirohanunk. Mire kiérünk dézsából zuhog. Vagy megyünk haza a boltból, és beígérem a lányoknak a ház melletti játszóteret. Mire odaérünk, zuhog. De mintha dézsából öntenék. Hazasietünk de mire megtesszük a száz méteres távot és belépünk a kapun, már ismét teljes erőből nevet a napocska.
Mivel fogalmam sincsen, hogyan is kell ilyen időjárási viszonyok között felöltöztetni a gyerekeket, a régi jól bevált trükkömhöz fordulok – megfigyelem a többi anyukát. De ebből semmit sem tudok kibogozni. Van, aki zokni nélkül, kis szandálban, rövid ujjú pólóban jár. Mellette a buszon egy pufikabátos gyerek áll. És vannak a köztesek (mint mi) akik farmert hordanak, pólóval, és állandóan le-felveszik a kabátjukat attól függően, hogy merre mozdul (tényleg percenként) a hőmérő. Lassan kezdem megérteni azokat a történeteket, amelyeket az angol anyákról hallok. Hogy télen is egy szál pólóban járatják a gyereket, hogy vékony kiscipőben mennek a hidegben is iskolába, vagy hogy mindenki sapka nélkül jár. Lassan nekem is logikusnak tűnik, hogy ha nem tudok felkészülni a változékony időre, akkor a legjobb megtanulni elviselni azt. És ezen egy jó erős tea tényleg tud segíteni.
Annyit mindenesetre megtanultunk, mióta itt vagyunk, hogy nem várunk a napsütésre reggelenként. Elindulunk, amikor kell. Ha esik, hát esik. Ha fúj, akkor fúj. Ha süt a nap, hát az még jobb. De az időjárástól nem függ semmilyen programunk, mert akkor soha nem mozdulnánk ki a lakásból.
Pedig annyi minden van itt a városban! Egyre jobban tetszik. A lányoknak az volt a fontos, hogy megtaláltuk Lady Godiva szobrát, és vettünk egy csomó gyerekújságot. Nekem az, hogy beiratkoztunk a helyi könyvtárba, a férjemnek pedig, hogy van már netünk és tévénk is.
Bendének? Nos, ő rájött, hogy a legjobban enni szeret, és nem győzi kóstolgatni az új ízeket. Az alma és őszibarack után felfedezte a sütőtököt, a rizspudingot és a „creamy porridge”-t is, ami egyfajta zabkása. Ráadásul már naponta legalább kétszer akar enni, természetesen a szopizás mellett. Csak lesünk, mekkora huzata van. De hát nem csoda. Mindannyian habzsoljuk az élményeket.

Mindig tudtam, hogy a férjem nagy pszichológus, de azért sikerült Coventrybe érve újra meglepnie.

Mindenki azt mondta eddig nekünk, hogy az angol ingatlanok egyszerűen rémesek. Drágák, kicsik és lelakottak. Így az eredeti álmainkból (miszerint legyen erkély vagy kert, több szoba, világos, liftes) gyorsan leadtunk mire a férjem nekilátott albérletet keresni. Én egyet szögeztem le: ne legyenek benne bogarak. És azt hiszem ebből nyilvánvaló, hogy nagy elvárásaim nem voltak.
Ám amikor Zsolt kijött Angliába, kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű még így sem lakást találnia. Mint már írtam, volt olyan, aminek se a liftjébe, se a lépcsőházába nem fértem volna be babakocsival. Volt olyan is, ami teljesen szét volt bombázva, de a tulaj megígérte, hogy mire beköltözünk kész lesz a felújítással. És persze a penészes volt a mélypont.
Szóval esténként, amikor megbeszéltük telefonon a nap eseményeit és lakáskínálatát, Zsolt semmi jóval nem tudott bíztatni. A fényképek, amiket átküldött a kiválasztott ingatlanról nem árultak el sokat. Azt tudtam, hogy földszinti, utcára néznek az ablakai, és mindenütt szőnyegpadló van benne – angol szokás szerint még a fürdőszobában és az étkezőben is.
Tudtam, hogy két hálószoba, két fürdőszoba és egy nappali van benne – de mind nagyon pici, sajnálkozott a férjem, és óva intett attól, hogy túl sok dolgot pakoljak be, mert úgysem fog elférni.
Amikor hát szerdán megérkeztünk, és beléptünk a lakásba, nagyon is meglepődtem. Mert ugyan minden igaz, amit mesélt – de mindent egy kicsit rosszabb színben tüntetett fel, mint a valóóságban. Mert azok a szobák azért nem olyan kicsik, a nappali pedig hatalmas és világos, olyan nagyon világos az egész! Szerintem csak kicsit kisebb, mint amiben eddig laktunk, viszont új építésű,ezért nagyon rendben van az egész, tiszta, kényelmes, jó elrendezésű.
A krémszínű padlószőnyeg ugyan nem lesz a kedvencem, ráadásul az előző lakó a nappali közepére már varázsolt néhány kiszedhetetlen fekete égett foltot, de bevallom, ez nem olyan látványos, és engem személy szerint nem zavar. Inkább megnyugtat, hogy nem kell ANNYIRA vigyázni rá.
Azért az előszobába, ahol a babakocsit fogjuk tárolni, majd veszek egy kisebb darab szőnyegvédő linóleumot vagy padlószőnyeg darabot, mert azért a sáros babakocsi csúnya sávokat tud hagyni maga után.
Szóval most van egy gyerekhálószoba, aminek egy sarka le van csippentve, és itt van egy kis zuhanyozós fürdőszoba. Emellett a felnőtt háló, ahová majd be kell még szuszakolni egy Bende ágyat. Ezzel szemben a másik (kádas) fürdőszoba, és egy kis raktár, ahol a bojler is van. És a folyosó végén a nappali, konyhával, étkezővel és két bőrkanapéval. Ide jön majd a tévé is, ha majd megvesszük.
A lakás egyébként egy lakóparkban van, engem az sem zavar, hogy utcára néznek az ablakaink, otthon úgyis egy uncsi belső kertet néztünk, itt most végre van egy kis mozgás, ha kinézek. Egyébként az ablakunk alatt áll meg a busz, és épp tíz perc alatt vagyunk benn a belvárosban. Jobbra ha kimegyek boltok vannak, gyógyszertár, újságos, kebabos, grillcsirkés és tucatnyi kis ABC. Balra egy orvosi rendelő. Szemben pedig az iskola – sajnos csak a hátsó bejárata, ahová csak a szállítók mehetnek be, a főbejáratig körbe kell menni a háztömbön. De így legalább majd nem zajong gyerekcsapat később se a ház előtt.
Szóval a lakás jó, kicsit tán túlságosan is – amire a legnagyobb bizonyíték, hogy a lányok ki se akarnak mozdulni belőle. Eddig minden nap veszekedni kellett, hogy vegyék a kabátjukat és mozduljanak. Viszont a várost dicséri, hogy ugyanennyit kellett azért is nyüstölni őket, hogy induljunk már haza.

A költözés utolsó napjai igazán zsúfoltan teltek – blogcímek és témák kavarogtak a fejemben, mint a „Fagylalt reggelire” ami a hűtő kiürítésének boldogságos pillanatairól szólt volna. Vagy az „Őrangyal a Balatonnál” ami arról, hogy a húgom az utolsó napokban lejött, és segített összepakolni. De lett volna még egy blogbejegyzés „Találkozások” címszóval is, amelyben le akartam írni, milyen klassz dolog egy jó kávézóban összefutni régi jó barátokkal és elbeszélgetni velük a nagy út előtt. Aztán hazasétálni az éjszakai Budapest fényeiben, és elbúcsúzni a várostól is, amit annyiszor átkozok, mégis imádok. De vagy net nem volt, vagy számítógép, vagy idő, vagy erő. És ezeket a blogbejegyzéseket mára el is söpörte az idő, mert eljött szerda reggel a nap, és még napkelte előtt kimentünk a reptérre, hogy útra keljünk a nagy kaland kedvéért.

Bár 150 kilót egy futárcég hoz utánunk, majd 100 kilós volt a mi poggyászunk is. Amikor nyár elején Franciaországba mentünk, már kipróbáltuk, hogyan tudunk 4 bőrönddel utazni – apáé kettő, a két lány húz egy-egy kisebbet, enyém a babakocsi, és mindenkin van egy hátizsák. Most egy kicsit feljebb tettük a lécet és hozzáadtunk plusz egy bőröndöt. Így Bíboré lett a babakocsi, és enyém két huzigálós bőrönd.
De a dolgok nem csak ettől bonyolódtak – míg Franciaországban már ott várt minket a reptéren a bérelt kocsi, itt két vonatra is fel kellett szállni, hogy Coventrybe, azaz hazaérjünk. A dolgok váratlanul még bonyolultabbak lettek, amikor kiderült, hogy a londoni nagy reptér, és az eddig megszokottól eltérően a babakocsit ugyan el lehet gurítani a gép bejáratáig, ám amikor leszállunk már nem adják a kezünkbe, hanem majd csak a poggyászkiadónál kapjuk meg a bőröndökkel együtt.
Mégse panaszkodhatok – Zsolt nagyon pontosan megtervezte az utunkat. Megvette ahol csak lehet előre a jegyeket (így sokkal olcsóbb) és azt is tudta, hogy merre vannak a liftek, hogy bababarát mdon tudjuk közlekedni.
Mert hogy ez itt nem álom, hiszen lift mindenütt van. És ami még ennél is meglepőbb, a személyzet mindenütt készségesen segít. Ha látták, hogy kellene egy plusz kéz, akkor segítettek például bőröndöt emelni, vagy felhívták a figyelmünket arra hogy bizony ennyi gyerekkel már komoly kedvezményt is kapunk ha családi jegyet veszünk. Az emberek pedig akiket azért rendesen feltartottunk kis konvojunkkal, nem förmedtek ránk, hogy siessünk már, és egyáltalán miért szültem én ennyi gyereket, hanem mosolyogtak, mutatták, hol a lift, merre menjünk, és egyáltalán honnan jöttünk, mennyi idősek a kicsik, és de szép család vagyunk. És egyáltalán mindenhol beszélgetni akartak velünk és a gyerekekkel is. Akik egyelőre csak kukán néztek, de azért olvasgatták, mi van kiírva és kérdezték, hogy ez és ez mit jelent.
Szóval a vonatok pontosak voltak, gyorsak, tiszták – és a három átszállás, ami itthonról rémálomnak tűnt, megérkezve meglepően könnyedén és olajozottan ment. És két átszállás között még ebédelni is tudtunk. Aztán a pályaudvarról leszállva taxiba szálltunk (mindjárt kettőbe, mert ennyi ember és cucc egybe már nem fért el) és pár perc után megérkeztünk a lakóparkba, ahol a lakásunk van. Ami nagy meglepetés volt, de hogy miért, arról majd holnap.

A húgom szerint az én gyerekeimnek nagyon jó, mert nincs semmi gondjuk. Bár ellenvetéseim lettek volna, legbelül mégis nagyon büszkén húztam ki magam. Ezek szerint eddig sikerült, amit akartam: burokban tartani a lányaimat.

Hatszáz forint öt percre. Ennyit kérnek a keresztúri strandon azért, hogy ilyen nagyon is valóságos burokba kerülhessen az ember. Aztán nem számít, hogy mi történik vele - bármerre is esik, a lágy labda felfogja a kemény ütéseket. Bevallom, nem csak a gyerekek imádják. Nagy derültséget keltve, én is kipróbáltam, milyen érzés. Egyszerűen mámorító, hogy bármi is történik, semmi nem fáj. Pedig az ember alól kiszalad a lába, képtelen felállni, járni, szaladni. Esik jobbra, balra, hasra, orra, körbeöleli a biztonságos puhaság.
Egy baj van csak vele - pár perc alatt elfogy a benne levegő. Ahogy mozog az ember, és erőlködik, hogy talpon tudjon maradni, úgy lesz egyre melegebb és fülledtebb. És bár először nagyon is kevésnek tűnik az az öt perc, a végén valódi megváltás, amikor kinyitják a gömböt és végre beárad a szabad levegő.
Az ember három gyerekkel megtanul korlátok között élni - időben kell kelni, hogy eljussunk az iskolába, aztán különórák, otthoni tanulás, közben a munka, este az ájult fáradtság, hétvégén gyerekparti, esetleg kis pihenés. A megszokás is egyfajta burok - kényelmetlen, fullasztó, de felfogja a nagy pofára eséseket.
Anglia olyan számomra, mint a friss levegő. A költözés és a pakolás rémálom helyett egyfajta vágyott rendet hozott az életembe. Rég elveszett dolgok előkerültek, sok fölös kacatot kidobtam, és egyre inkább nagy lehetőségnek érzem az eljövendő egy évet. Végre olyan országba mehetek, ahol értem mit beszélnek, ráadásul imádom az angol szavak affektálós ritmusát, új dolgokat tanulhatok és próbálhatok ki.
Más a helyzet azonban a lányaimmal. Akármennyire is szeretném is puha vattával kitömni az útjukat, a hatalmam nagyon is korlátozott. Így kifejezetten rémisztő számomra a gondolat, hogy Angliában egyszerűen el kell engednem a kezüket az iskola előtt, és beküldeni őket egy olyan helyre, ahol senki nem érti meg, hogy mit akarnak. És ők sem értenek semmit.
Ugyan Bíborka már két éve tanul angolul egy kéttannyelvű általánosban, nem hinném, hogy ez az igazi, élő angolra is felkészítette. És ott van Borsika, akihez ugyan fél évig heti kétszer járt angoltanár, de csak a színek, számok és ételek nevéig jutottak el. És neki ebből a tudásból kell majd elmagyaráznia, hogy ő PKU-s és mit nem ehet.
Tudom én, hogy ez az Anglia-dolog nekik később nagyon jó lesz - de elképzelni sem tudom, hogy a mutogatásból és az egyszerű szavakból hogyan lesz majd múlt idő, feltételes mód, vagy Present Perfect. Mindenki azt mondja, ne aggódjak, majd megtörténik a csoda.
De én nem hiszek a csodában - a kemény munkában hiszek. És nevezzenek bár kőszívű anyának, azt gondolom, hogy komoly felelősség van a nyakamon a magyar iskolával kapcsolatban is. Így hát szünidő ide vagy oda, minden nap minimum egy órát tanulok a lányokkal. A naggyal a szorzótáblát gyakorlom és a Vuk olvasónaplót írjuk. A kicsivel a betűket kerekítjük és hangosan olvasunk. Nagyon félek ugyanis attól, hogy az egy év Anglia amilyen hihetetlen sikeres lesz a nyelvtanulásuk szempontjából, épp olyan erőteljesen visszaveti majd őket a magyar iskolarendszerben.
Angliában ugyanis korántsem ilyen erős a matekoktatás - és lehet nekem erről itthon bármilyen véleményem, ha vissza akarom hozni egy év múlva a lányokat (és ez a jelenlegi terv) akkor nekik kinn az angol mellett a magyar iskolai tananyagot is el kell sajátítaniuk.
És ott van a magyar helyesírás is, amit Angliában biztosan nem fognak oktatni. Tehát nemcsak egy teher lesz a nyakukon, hanem mindjárt kettő. Mindkét országban, mindkét nyelven helyt kell állniuk.
Én pedig nem tehetek mást, mint hogy legalább ameddig itthon vagyunk, még nyolc napig, befizetem őket a burokba. Hogy legalább ennyi ideig biztosan tudjam: puhára esnek.