Három gyerekkel irány Anglia!

Angol nyelven nagyon sok könyvet lehet találni a kétnyelvűségről (a netes cikkekről nem is beszélve) és ezekben állati érdekes tények vannak. Gondoltam, kigyűjtök néhányat belőlük, mert tudom, hogy sok olyan szülő olvas, aki hozzám hasonló cipőben jár és azon tépelődik, hogy vajon jól csinál-e mindent és hogyan érhetné el, hogy a gyereke az anyanyelvén és az adott ország nyelvén is egyforma jól beszéljen, írjon, olvasson.

1. Mennyi kétnyelvű ember él több a világon?

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az egynyelvűség a gyakoribb, ám a felmérések azt a meglepő tényt bizonyítják, hogy a föld népességének nagyobbik része kétnyelvű.
Nagyon nehéz pontosan megbecsülni, hogy mennyi a pontos számuk, mert nagyon sok függ attól, hogyan is definiálják a kutatások a kétnyelvűséget. Van, ahol például kizárják azt, aki nem beszéli folyékonyan az egyik nyelvet, esetleg csak ért rajta, vagy nem tud írni-olvasni ezen a nyelven, és van ahol nem számít második nyelvnek a helyi dialektus.
Vizsgálati módszerektől függetlenül azonban mindig az jön ki, hogy a világban a kétnyelvűekből van több, az emberek 60-75%-a közéjük tartozik.
Akkor miért tűnik a számuk sokkal kevesebbnek? Azért, mert jelenleg az egynyelvű társadalmaknak (idetartozik többek között Európa, Észak-Amerika és Ausztrália) van nagyobb hatalma, több pénze így ők tűnnek a standardnak.Ők szerepelnek az újságokban, filmekben így azt hisszük, hogy ők az átlagosak.
Pedig ez nagyon messze van az igazságtól! Itt van például Nagy-Britannia, ami kívülről nézve teljesen egynyelvű országnak tűnik - pedig  az angolon kívül sokan beszélnek welsziül, skótul vagy gael nyelven, de ezeknek a nyelveknek nagyon alacsony a társadalmi megítélése. A legtöbben értéktelennek, haszontalannak találják és afféle hagyományőrző, régies népszokásként tekintenek rá, amelyet csak azok őriznek, akik beleszületnek, de nincs gyakorlati haszna és értelme annak, hogy más is megtanulja.

2. Mik az előnyei a kétnyelvűségnek?
Kétnyelvűnek lenni sokkal többet jelent, mint szó szerint két nyelven beszélni. A döntés, hogy így neveli valaki a gyerekét, befolyásolja annak egész életét, és annak minden részét: az identitását, szociális kapcsolatait, iskolai előmenetelét, a jövendő munkáját, partnerkapcsolatait, lakóhelyét, nyaralási szokásait és a gondolkodását is. Mindent.
A kétnyelvűségnek nagyon sok azonnal látható előnye van. A legkézenfekvőbb, hogy minél több nyelven beszél valaki, annál több emberrel tudja megértetni magát, és többet meglát, megért a világból. A nyelv ismerete által többet megért egy másik kultúra irodalmából gondolkodásából, szokásaiból. Ennek következtében az egész világ kinyílik számára. A nyelvvel együtt megtanulja, hogy mennyire sokfélék az emberek, mennyire más szokásaik, hitviláguk van, tehát sokkal toleránsabb, elfogadóbb ezután mindenféle mássággal szemben.
A kétnyelvűség azonban ennél sokkal mélyebb változásokat is okoz Akik kicsi kortól megtanulják, hogy a dolgoknak nem csak egy neve lehet. Az agyukban így a dolgoknak és a fogalmaknak sokkal lazább lazább és formálhatóbb kapcsolata alakul ki, tehát ennek következtében ennek következtében az egész gondolkodásuk sokkal rugalmasabb lesz.
Természetesen nem elhanyagolható a kétnyelvűség gazdasági haszna sem: a kétnyelvűek sokkal jobb munkalehetőségek közül választhatnak, könnyebben elhelyezkedhetnek és több fizetést kérhetnek.



3. Mik a hátrányai a kétnyelvűségnek?
Ha egy kétnyelvű gyerekkel bármiféle probléma támad - később kezd el beszélni, nem megy neki az olvasás, rosszul tanul az iskolában - a szülők hajlamosak rá, hogy a kétnyelvűségben találják meg a probléma forrását - pedig ez nagyon ritkán jogos félelem. Ne feledjük, ezekkel a gondokkal nagyon sok más, teljesen egynyelvű közegben felnőtt gyerek is találkozik, és a felmérések szerint ezek a gondok a kétnyelvű gyerekeket sem érintik gyakrabban.
Természetesen butaság lenne azt állítani, hogy a kétnyelvűségnek csak előnyei lennének, problémák igenis felmerülnek ennek kapcsán.
A kétnyelvű gyerekek szülei nagyon gyakran panaszkodnak arra, hogy rengeteg erőfeszítésükbe kerül a kétnyelvűség fenntartása - hogy mindkét nyelven legyen kellő számú ismerős, mesekönyv, program.Az ugyanis csak legenda, hogy amennyiben a szülők kétnyelvűek, akkor a gyerek automatikusan megtanulja mindkét nyelvet. A kétnyelvűségért bizony dolgozni kell - nyelvenként körülbelül napi két órát kell rászánni. Természetesen ez nem unalmas tankönyvi tanulást jelent, csak közös programot, részvételt, játékot. Ám ha az egyik szülő dolgozik, akkor gondot okozhat neki ennek a biztosítása, ami ahhoz vezethet, hogy az egyik nyelv nem fejlődik kellőképpen.
Nagyon gyakori jelenség az is, hogy a kétnyelvű környezetben felnőtt gyerekek érti mindkét nyelvet, de csak az egyiken hajlandó megszólalni. Ez nem ritkaság - a családok közel 20%-a tapasztal ilyesmit, főleg akkor, ha csak egy szülő beszéli a környezetben az adott nyelvet, illetve tinédzserként jellemző az egyik nyelv elutasítása. Ez semmiképpen nem a szülők kudarca - érdemes erre is sikerként tekinteni. Az ilyen passzív nyelvtudás is sokkal több, mint amire sok ember képes, és ezt a megfelelő környezetben könnyen aktivizálni lehet, akár már egyetlen családi vakáció elég lehet hozzá.
A kétnyelvű környezetben felnőtt gyerekek számára gondot okozhat, hogy saját magukat hová helyezzék el a társadalomban. Döbbenetes volt számomra látni pár évvel ezelőtt egy showműsorban egy félvér kislányt, aki elmondta, hogy bár az apukája ghánai, ő Magyarországon született, magyarul beszél, magyarul gondolkodik és magyarul érzi magát. A nézők között azonban volt pár bőrfejű, akik tiltakozni kezdtek: aki ennyire fekete, az nem lehet magyar ember, menjen haza Afrikába. Szegény kislány hiába próbálta elmagyarázni, hogy neki nincs más hazája, soha nem is járt még külföldön, a külseje miatt nagyon csúnyán megtámadták.
Ilyen helyzetek bizony előfordulnak a kétnyelvű gyerekekkel, különösen, ha a szüleik különböző kultúrához tartoznak. Bennük is felmerül a kérdés, hogy akkor ők most ilyenek, olyanok, vagy a kettő keveredése? Ugyanez a helyzet az emigráns szülők gyerekeivel is - pár év után, lehet, hogy otthonosabban mozognak az idegen ország kultúrájában, szokásaiban, nyelvében, mint a szüleikétől kapottban. De akkor most vajon milyen nemzetiségűnek kell vallaniuk magukat?
Természetesen ezek a problémák nem minden kétnyelvűt érintenek. Vannak, akik könnyedén tudják definiálni önmagukat akár egy új kategóriát kitalálva (ami akár a TCK is lehet)  előfordulhat az is azonban, hogy valakinél ez komoly identitásbeli problémává alakul.
Nagyon sok egyéb gond is felmerülhet a kétnyelvűség kapcsán, amit nehéz megoldani. Például, ha a két szülő nem érti egymás nyelvét és amikor a párjuk az anyanyelvén beszél a gyerekhez, kirekesztettnek érzik magukat. Sok szülő aggódik, ha a gyerek nyelvi fejlődése gyengébb az egyiken, mint a másikon, pláne ha a "saját nyelvük" kerül háttérbe. Ráadásul még ma is előfordul, hogy egy orvos, tanár, beszédspecialista azt javasolja, hogy bármilyen ok miatt inkább csak egy nyelvet használjon a család, különösen, ha a gyerek nyelvi-iskolai haladása nem megfelelő.

4. A gyerekem amikor beszél, összekeveri a két nyelvet. Ez normális?
Igen, teljesen az. Ráadásul ez nem csak gyerekek körében fordul elő - még a felnőttek is gyakran keverik az általuk beszélt nyelveket. A beszélőket a hétköznapi életben ugyanis egyetlen dolog vezérli - meg akarják értetni magukat olyan gyorsan és hatékonya, ahogyan csak lehet.
A szavak, szerkezetek keveredése különösen korai életkorban teljesen normális, ritka az olyan kétnyelvű család, ahol nem fordul elő. Bár a szülők többsége aggódni kezd ilyenkor, ez felesleges - a legtöbb gyerek kinövi ezt az életszakaszt, különösen, ha a szülei betartanak néhány alapvető szabályt.
Először is soha ne kritizálják a gyereket, ne mutassanak rá a hibára, és főleg ne szidják le érte. Ezzel csak negatív érzelmeket ültetnek a gyerekbe az egyik nyelvvel kapcsolatban, ami azt okozhatja, hogy a gyerek inkább nem beszéli majd az általa hibásan ismert nyelvet, így abban egyre gyöngébb lesz.
Ha valamit kever a gyerek, okosabb egyszerűen megismételni helyesen, így az majd beépül a gyerekbe, ez egyébként minden beszédbeli hibára érvényes.
Természetesen a nyelvek szétválasztása csak akkor sikerülhet a gyerek fejében, ha a szülő se keveri azokat. Ha valami a fele mondatot így, a másikat úgy mondja, ne csodálkozzon, ha a gyerek is így beszél majd.
Ha minden nyelvnek megvan a maga használója (apa az egyik, anya a másik) módja (itthon így beszélünk, ha elmegyünk egy másik nyelven) helyszíne (itthon egy nyelv, iskolában másik) akkor a gyerek számára hamar nyilvánvalóvá válnak ezek a szabályok és megtanulja követni őket.
Némi keverés persze később is előfordulhat - hiszen vannak szavak, amelyek az egyik nyelven könnyebbek, fogalmak, amelyek frappánsabbak és lényegre törőbbek, mint a másikon. Dolgok, amiknek csak az egyik nyelven van nevük (különösen iskolai fogalmak). Ezeket lehet, hogy később is használja majd a gyerek - ám ez már egyéni beszédstílus kérdése és nem kell miatta különösebben idegeskedni.

5. A kétnyelvű gyerekek könnyebben tanulják meg a harmadik nyelvet?
Úgy tűnik, hogy ez igaz. A kétnyelvűek többsége kifejezetten érdeklődik a nyelvek iránt és szívesen tanulnak még többet is. A tapasztalatok szerint az újabb nyelveket könnyebben és gyorsabban megtanulják, mint azok, akik most először fognak bele a nyelvtanulásba. A jelenség pontos okát nem ismerik még a tudósok, de úgy tűnik, hogy a kétnyelvűek olyan speciális tudással rendelkeznek, mint a nagyobb rugalmasság a gondolkodásban, tudatosabb nyelvészlelés és jobb nyelvtanulási stratégia.
Ehhez hozzájárul még az önbizalom, mint nem elhanyagolható tényező. A kétnyelvűek általában már a kezdetektől fogva biztosak benne, hogy képesek lesznek megtanulni a harmadik nyelvet (hiszen már kettőn tudnak) és nem félnek sem megszólalni, sem attól, hogy esetleg hibát vétenek és ha nem jut eszükbe egy szó. A siker olyan apróságokon műlik, hogy a kétnyelvűek nem blokkolnak le például akkor, ha nem jut eszükbe egy szó - körülírják, elmutogatják, hiszen ilyen szituációval az általuk már beszélt két nyelv kapcsán is találkoznak, tehát megvan a megoldásra a stratégiájuk.

Azt mondtam pár hete, hogy nincs is szebb ennél a kétéves kornál? Hát kicsit elhamarkodtam a dolgot, mert mostanság egy cseppecskét megnehezedett Kisbendével az élet. Eddig is tudott nagy hisztit csapni, ha valami nem úgy történt, ahogyan ő akarta, de mostanra odajutottunk, hogy hiába tesszük meg amit akar, a hiszti akkor sem marad el. Odaadom a tejet, amit kért, de lesöpri az asztalról: neki másik tej kell. Szívószálat is kér hozzá, de másikat. Amikor Blackpoolban a tengert meglátva elkezdte követelni, hogy neki másik tenger kell... na, akkor már tudtam, hogy "terrible two" megérkezett. 

Persze nézzük a dolgok jó oldalát - végre beszél, nem is keveset és egyre érthetőbbek, tisztábbak és bonyolultabbak a mondatai. Kár, hogy főleg arra használja a tudását, hogy afféle kis őrmesterként elkommandírozza a családot. Merthogy mindennek helye, módja, ideje van és mindent a rend szerint kell csinálni. Ugyanoda kell ülni ebédnél, nem lehet kabát nélkül kimenni, ha egyik lányon hajráf van, a másiknak is hoz egyet, de hozza a cipőket is, ha indulni kell és kiabál velünk, ha nem vagyunk elég gyorsak. Persze főleg a lányokat szereti utasíthatni, ha bármelyikkel elkezdek vitatkozni, élő árnyékként mellém áll és hadonászva-kiabálva ismétli a szavaim, mint valami rossz karikatúrám. Nem is tudom ilyenkor, hogy röhögjek, vagy inkább mélyen magamba nézzek - tényleg ilyen lennék?
Persze azt is tudja, hogy a lányokkal nem csak veszekedni lehet, hanem játszani is. Új közös hobbi a labdázás, merthogy Kisbende állandóan dobálni akar és ebben a csajok is partnerek. Odaül a konyha szélére (ez az egyetlen hely, ahol nincs szőnyegpadló és jól pattan a labda) és odadobja a tűzhely aljához. A visszapattanó labdát a tesó kapja el, és aztán ő jön. Ez egy olyan közös dolog, amivel már igazán együtt tudnak játszani. Merthogy ez amúgy nem könnyű vele, ugyanis rombol és borogat. Odamegy amikor a lányok nyugodtan játszanak, kiveszi a kezükből, ami benne van, eldobja, elszalad vele - persze ez is lehet jó kis hancúrozós játék, ha épp mindnek olyan kedve van, de ha épp csendes szöszmötölés lenne a program, akkor bizony megy a sivalkodás. És bizony néha én is beszállok a sápítozó kórusba, amikor mondjuk a lányok szekrényéből borogatja ki a frissen vasalt ruhát, vagy a könyvespolcról egy mozdulattal lesodorja a könyveket, vagy fogja a kicsi állatkás, babás ládákat és mind az ötöt egymás tetejére borítja... és nem feltétlen a rendetlenség zavar, inkább az, hogy ennek ilyenkor soha nincs gazdája. Bende huncutul visszautasítja, hogy ilyenkor ő rakjon rendet (pedig egyébként szívesen segít ebben, csak hát most ez nem az ő cucca...) a lányok pedig joggal mondják, hogy Bende volt a bűnös, csináljon rendet ő - az eredmény? Persze rám marad. Nem is az zavar, hogy ilyenkor ott kell ülnöm és eltelik néha egy órába is míg minden visszakerül a helyére, inkább az, hogy azalatt sokkal értelmesebbet is játszhatnék velük.
Na persze nem panaszkodom túl sokat, mert vannak nagyon jó hírek is - például eljutottunk oda, hogy a fiatalúr üzembiztosan végigalussza az éjszakát. Egyszer csak elmaradt az éjféli ébredés, majd a hajnal kettes is. A hajnal ötöshöz ragaszkodott legtovább, amit azért utáltam, mert ilyenkor mellém bújt és szopizni akart még 1-2 órácskát, ami azért a végére már fájdalmas, ráadásul én már nem tudok aludni közben, legfeljebb szenderegni. Ha viszont visszautasítottam, vagy mocorogtam, esetleg pisilni mentem, kirepült az álom a szeméből és kezdődhetett a nap. Ami azért persze neki is korai volt, így garantáltan morcos napunk lett. Így aztán kitaláltam, hogy hiába van olyankor már félig-meddig világos, úgy kezelem, mint az éjszakai ébredéseket - gyors cici és mehet aludni. Volt egy pár nap méltatlankodás, de aztán levette, hogy ez a rendszer és elfogadta. Azóta csak 7-kor kel, amikor végül is már a férj is ébred, szóval az már emberi időnek számít.
 Az esték is simán mennek. Már nincs zenehallgatás - nem kéri a magnót. Fürdés után szó nélkül megy a mi franciaágyunkba, ahol vagy együtt olvasunk, vagy egyedül nézeget könyvet, esetleg rajzfilmet a tableten (spanyolul ám) és ha eljön a villanyoltás, akkor minden különösebb gond nélkül megy a rácsos ágyba. Igen, még abba, mert eddig még nem jött rá, hogy abból ki is lehet egyedül mászni, ami fura, mert amúgy mindig, mindenre felmászik és állati ügyes. És a lányok ennyi idősen már rég rácstalan ágyban aludtak, de őt nem zavarja a rács. És ami még nagyobb hír, hogy már nem kell anyacici se az alváshoz, csak két plüsskutya. Egy óriási és egy kisebb, amit az oviba is vinni szokott. Persze azért kis cicizés még van, de csak reggel, amikor 7-kor átjön az ágyunkba és még egy negyedórácskát ébredezik és délben, amikor altatom. Enélkül egyszerűen nem tud elaludni, viszont ébren maradni sem tud és ha nem teszem le délben, akkor 5-kor szabályszerűen összeesik és alszik egy órát. És akkor készülnek az ilyen cuki videók! :-)


Ha viszont délben rakom le, akkor akár három órán át is nyugodtan durmol - és ugyanúgy kilenckor alszik el! Szóval kis anyai matek - naná, hogy kell nekem az a 2-3 óra nyugi, ameddig megcsinálom a csajoknak az ebédet. (Igen, sajnos mostanság már nem nagyon jut ki nekem a déli alvás...)
Na, nem mintha Kisbende is enne abból, amit én készítek. Amilyen jó evő volt eddig, az utóbbi pár hónapban olyan válogatós lett - csakis az édes dolgok mennek. Ha meglátja, hogy levest, főzeléket teszek az asztalra, már áll is fel és megy játszani. Én meg úgy döntöttem, hogy nem nagyon erőltetem, a lányok mutatják a jó példát, eszik a kaját. Sőt, amúgy néha igyekeznek meggyőzni Bendét is, hogy ez finom, és érdekes módon, rájuk jobban hallgat és belekóstol bármibe. Ezt azért szeretem benne, hogy nem kapásból utasítja vissza a dolgokat, mint a lányok anno (zöldet nem ettek például elvből sokáig) hanem kóstolás után dönt úgy, hogy nem. Persze a lényegen nem változtat, mert nagyjából tejen, joghurton, pudingon és némi tésztafélén él. Minden más undi és kiköpi. De abban reménykedem, hogy ha nem erőltetem, akkor majd szépen visszaszokik a közös asztalhoz és kajákhoz.
Az oviban ma már azzal fogadtak, hogy evett is - amit eddig ott teljesen visszautasított. Pedig örömmel ment, csak épp a kaja volt neki fura, de úgy tűnik, hogy mostanra azzal is megbarátkozott. És minden mással is - ma amikor érte mentem, az udvaron voltak, és kilestem, hogy is érzi magát. Hát kérem jól. Három másik kiskölyökkel bringáztak körbe-körbe, időnként megálltak és nézték a kerítésen át, hogy a szomszéd utcában tolat egy munkagép. El voltak bűvölve. Boldogan szalad be, ha megyünk, és ma úgy kellett erővel kivonszolni is az udvarról. Az angolja persze most ismét meglódult. Furcsa módon a számokat eddig is angolul mondta (simán felismeri 1-10 között az összeset, bárhol is látja!) de most a színekben is inkább az angolt használja, és persze a mine, a help, a nappy is angolul használódik, de olyan fura kifejezéseket is hazahoz, mint a pick-it-up, amit mi még soha az életbe nem mondtunk neki, de amikor kiesett az ágyából a zseblámpa, tegnap este ezzel instruált minket.
Az ovinak amúgy nem csak ő örült, hanem én is - kár, hogy az ára miatt nem tudom minden hétköznap beadni, mert sokkal könnyebb az életem, ha úgy tudok dolgozni, hogy nincs mellettem. Bár be kell vallanom, hogy rózsaszín ködben ringattam magam, amikor azt hittem, hogy ez a két délelőtt minden gondom megoldja majd. A tapasztalat az, hogy pillanatok alatt eltelik. Kapkodok ide, oda, és mindig riadtan veszem észre, hogy semmivel nem végeztem, az ebéd sincs kész, a cikk sem, a lakás se lett kitakarítva és máris indulni kell Bendéért, pedig meg sem álltam egy pillanatra sem. Szóval egyenlőre marad az éjszakázás, hogy valahogy egyenesbe jöjjek - de így is folyamatosan küszködöm az időhiánnyal.

"Nekem kell az állandóság" - írta D. kommentként a Third Culture Kid-ekről szóló posztomra. Napok óta forgatom a fejemben a szavait és azon tűnődöm, hogy van-e egyáltalán értelme az állandóság szónak manapság, mikor minden változik. 

Úgy érzem ugyanis, hogy a változáshoz nem kell feltétlen másik országba költözni, elég ha csak telnek az évek, új iskolák, munkahelyek, gyerekek születnek, emberek halnak. Ehhez képest a tény, hogy két évvel ezelőtt másik országba mentünk, meglepő módon engem annyira nem is viselt meg, pedig a stresszfaktor listán a költözés rögtön a szeretteink halála után szerepel, tehát sokkolónak kellett volna lennie és én mégsem így emlékszem rá. Persze most, hogy újra ilyen lépést tervezünk, érzem a szorítást a gyomromban. De nem tudom, hogy ez most kisebb vagy nagyobb, mint két éve volt.
A tény, hogy egy másik országba megyünk, most talán kisebb léptékű, mint amikor otthon kellett mindent felszámolni és egyáltalán eldönteni, hogy elindulunk. De könnyen lehet, hogy nagyobb lesz a stressz, hiszen spanyol nyelvtudás nélkül, mindezt elég komoly falat lesz lezavarni, így kell orvoshoz menni, tanárral beszélgetni, ügyeket intézni. Vicces módon belekerülök egy olyan szituba, amitől mindenkit óva intek, aki Angliába akar jönni. Mindig arról papolok, hogy nyelvtudás nélkül el ne induljon - erre tessék, pont ebben a szituban találom magam, amiből persze az elsődleges tanulság, hogy tanácsot adni soha nem szabad, mert mindig visszaüt, a másik meg, hogy néha az élet minden okos tanáccsal szembe megy. Az mindenesetre biztos, hogy lesz még idén kihívás és stressz.
Néha eszembe jut az is, hogy mi lett volna, ha otthon maradunk - vajon több vagy kevesebb stressz ért volna akkor? Ha nézem a munkahelyemet, amit totálisan átszerveztek, embereket kitettek, lapokat megszüntettek akkor egyáltalán nem érzem, hogy kevesebb stressz ért volna, sőt. Ahhoz képest az a feszkó, hogy vajon a harmincféle tök idegen csomagolású és feliratú liszt közül melyiket kéne választanom a szupermarketben, mókás kihívásnak tűnik. A gyerekek suliba járása is biztosan több idegeskedéssel járt volna, a különórák megszervezése, menedzselése, közben Kisbende biztos recept az elmebajra. Itt se könnyű - otthon se lett volna az, csak épp ott többet vártam volna el magamtól minden fronton, ami biztos megnehezíti a saját életem.
A nyelvtudás azért nem tagadom, a mai napig stresszforrás még itt is, mert persze még mindig nem tökéletes, és tartok tőle ez minden erőfeszítésem dacára soha nem is lesz az. Főleg mert gyakran nem elég a nyelvet tudni, egy egész kultúrát kell mögötte ismerni. Például ott van a "free house" kifejezés, amit az egyik kocsmán olvastam. (Lehet, hogy erről már írtam, akkor sorry az ismétlésért) Szó szerint ez azt jelenti, hogy "ingyen ház" vagy "szabad ház" - az épület azonban láthatóan egy kocsma volt. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy akkor mit jelent a felirat? Nyilván nem adnak itt se ingyen sört vagy szobát. De akkor mit jelenthez ez? Angol ismerőseim persze jót nevettek, amikor megkérdeztem őket - a felirat ugyanis csak annyit jelent, hogy ez a pub nincs szerződésben egy adott sörfőzdével sem, és itt sokféle piát lehet kapni. De ugyanilyen rejtélyes volt az "off licence" felirat is, ami azt jelenti, hogy az adott kis boltban alkoholt is árulnak. De igazi rejtély volt számomra annak a megfejtése is, mit jelenthet amit az autópályán olvastam: "no hard shoulder" azaz szó szerint "nincs kemény váll" - legalábbis én csak ebben az összefüggésben ismertem ezeket a szavakat. Valójában mindez persze csak azt jelenti, hogy nincs kemény, kiépített padka, leállósáv az autópálya mellett. De elbizonytalanodik az ember akkor is, amikor a cukrokat nézi, melyik a caster sugar, melyik a dememara, a cane és amikor már azt hiszi, hogy tudja, hogy melyik a porcukor és leveszi nagy bátran az icing sugart, akkor otthon derül ki, hogy ami a kezében van csak egyszerű icing (sugar nélkül), ami cukorbevonó massza valójában. Vagy hogy mindig figyelni kell, milyen vajat vesz le az ember a polcról, mert itt az alap a sós vaj és a sima, íztelent tök hátra rakják.
Hogy ez stressz-e valójában vagy kaland? Attól függ, hogyan éli meg az ember.
Nekem ez most izgalmas élmények sorozata volt, sok csúcsponttal és meglepően kevés negatív élménnyel. Szerintem a két év alatt, ha otthon lettünk volna több idegeskedés, szomorúság jutott volna, mint itt. De biztos persze nem lehetek benne. És abban sem, hogy ezt sikerül-e megismételni egy másik országban, aminek fájdalmasan keveset tudok nem csak a nyelvéről, de a kultúrájáról, mentalitásáról, szokásairól is, de még a művészetéről vagy politikájáról is, pedig óriási tudnivaló van ott is, csak épp Magyarországról nézve Spanyolország nem is látszik, legfeljebb a napos tengerpartok, de azok is csak főszezonban, és az, hogy van még Európán kívül egy kontinensnyi ember, aki spanyolul beszél, ír, alkot, azt már számon se tartjuk.
Szerintem az a legjobb az utazásban, hogy az embernek felnyitja a szemét arra, hogy mennyire gazdag is a világ és milyen rengetegféle ember él benne.  És hogy azon kívül, amit mi elfogadottnak vélünk, mennyire sok módon lehet még élni, gondolkodni. Ha az ember egyszer ebbe belekóstol, nagyon nehéz lemondani arról, hogy még és még akarjon egy kortyot belőle az ember.És mivel olyan jó, adni akar belőle a gyerekeinek is.

Persze gyerekek tekintetében még bonyolultabb az egész. Hogy kis ízelítőt adjak belőle, bescalnneltem a TCK könyvből egy táblázatot, ami azt magyarázza, kik azok a "cross cultural kid"-ak, vagyis azok a gyerekek, akik több kultúrából is ízelítőt kapnak 18 éves koruk előtt.
Ennek a csoportnak csak egy része az, aki TCK-s.
A TCK az, aki a szüleivel együtt hosszabb időt tölt egy másik kultúrával rendelkező országban.
Aztán a bi/multikulturális gyerekek - akik olyan családból származnak, ahol a szülők két vagy több kultúrát (országot, nyelvet) képviselnek.  Lehetnek azonos és különböző rasszhoz tartozóak.
Két vagy több rasszhoz tartozó gyerekek - akiknek a szülei más bőrszínűek. Lehet, hogy különböző, lehet, hogy azonos kultúrához tartoznak a szülők.
Emigráns szülők gyerekei - aki a családjával együtt véglegesen egy másik országba költözik.
Tanulmányi CCK - Akik olyan iskolában tanulnak, ahol egy teljesen másfajta kultúrával találkoznak, mint amiben felnőttek. Ez lehet egy másik országban, de akár a saját hazájukban is, mondjuk egy nemzetközi intézmény, amelynek vegyes kultúrájú és nemzetiségű az összetétele.
Menekültek gyermekei - Akiknek a családja azért él a saját országán kívül, mert bizonyos külső körülmények miatt nem térhetnek vissza. Ez lehet természeti katasztrófa, háború, éhínség.
Határvidéki gyermekek - Akik nagyon gyakran lépik át két ország határát, akár naponta, iskolába menet.
Kisebbségi csoporthoz tartozó gyerekek - Akiknek a szülei olyan etnikai csoporthoz tartoznak, amelynek kultúrája eltér attól az országtól, ahol élnek.
Nemzetközi örökbefogadottak - Olyan gyerekek, akiknek az örökbefogadó szülei más országból valóak.
Otthoni TCK - Olyan gyerekek, akiknek a szülei egy adott országon belül költöznek különböző szubkulturális környezetbe. (Mondjuk egy fehér gyerek Amerikában beköltözik egy hagyományos indián közösségbe a hittérítő szüleivel együtt.)


Egy ember akár több alcsoportnak is a tagja lehet - Barack Obama például hat kategóriába sorolható - nem csak TCK, de kevert rasszú családból származik, két különböző kultúrájú szülővel, kisebbségi csoporthoz tartozva nőtt fel, emellett pedig még oktatási és otthoni TCK is egyben. Sokak szerint épp ennek a nagyon kevert kulturális háttérnek köszönheti a sikerét, az mindenesetre tény, hogy a neki dolgozók között nagyon sok TCK van - mert velük tudja magát igazán könnyen megértetni. Ezt amúgy megértem - nekem is könnyebb sokszor olyanokkal, akik maguk is sokat utaztak, mert ők tudják, hogy ebben mi a jó és mi a nehéz. És olyan jó érzés, amikor kommentelnek vagy írnak, mert olyankor úgy érzem, kicsi mégiscsak ez a Föld bolygó, és könnyedén körbe lehet járni.

Szeretek Angliában élni - de nem feltétlen szeretem az angolokat. Legalábbis nem mindet. Mert van ugyan egy arcuk, ami nagyon vonzó - a királynővel, Kate Middletonnal, a keménykalapos üzletemberekkel, a finom modorú mosolygós öreg nénikkel, a mindig udvarias eladókkal. De van egy nagy réteg, akik nagyon taszítóak. Ők a White Trash - azaz fehér szemétnek nevezett réteg, akik generációk óta nem dolgoznak, nem is akarnak és nem kellemes velük együtt lenni. 

Az angol szociális ellátás szinte perverz módon bőkezű. Egy átlagos család mindenféle munka nélkül is bőven kap annyit, hogy abból kényelmesen megéljen, ha sok gyerekük van, akkor annyit, hogy anyukának szolija van a garázsban a gyerekeknek pedig Nintendo a szobájukban. Ez nem új jelenség - itt generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sincsen róla, milyen az, ha apa reggel munkába indul és anya hogy oldja meg a gyereknevelést munka mellett. Sokaknak ez teljesen normális karrierképe: gyerek, állami segély és ennyi.
Ennek megfelelően rengeteg a terhes és pici gyereket tologató tizenéves. És nem egy-két gyerekről beszélünk, inkább 4-5-ről. Számukra ez a megélhetés egyetlen ismert útja. Nyilván a folyamat öngerjesztő, aki tiniként szül, nem fog továbbtanulni, és mivel így is tök jól érzi magát, nem hajtja az sem, hogy a gyerekének jobb legyen. Nem figyel a tanulására, nem viszi különórákra, nem ambicionálja semmire, így az is ugyanezt az életet fogja élni.
Komoly probléma ez most itt, és nem nagyon tudják megoldani, mert persze a gyerekektől senki nem akarja elvenni a pénzt, ráadásul extra terhet jelent az országnak a sok bevándorló, akik pontosan ugyanezekre a segélyekre jogosultak és soknak közülük szintén nincs eszébe sem soha az életben munkát keresni. Van 6-8-10 gyerekük és ez számukra olyan jólétet biztosít, ami a hazájukban elképzelhetetlen volt.
Számomra nagyon furcsa volt, amikor megérkeztem, hogy alapesetben mindenki udvarias, de ha valaki mégis bunkó, akkor az biztos született brit. Színes környéken lakunk, de soha nem félek esténként egyedül hazajárni, még csak rossz szemmel se néz rám senki. Mindenki szépen betartja az együttélés szabályait. De ha valaki rágyújt a buszmegállóban, vagy épp a buszon, akkor az tuti, hogy fehér ember. Itt simán előfordul az is, hogy valaki a buszon ülve elővesz egy sörösüveget és egy poharat, szépen felrakja a lábát az előtte lévő ülésre, kiönti a söröcskéjét és szépen megiszogatja, amíg utazik. Én meg csak lesek, hogy mi van????
A suli, ahová a lányok járnak nagyon jó, tényleg. Imádják is. De a szülők, hát ők furák. Nem csoda, hogy nem nagyon keveredünk velük. Furák a csadrosok is a maguk módján, akikkel nehéz szóba állni, annyira más a kulturájuk. És furák az indiaiak is, akik a szárihoz sportcsukát vesznek fel és hiába születtek itt, nem is beszélnek angolul és nem is akarnak.
De a legfurábbak mindig a fehér szülők, akik télikabátban és pizsigatyában papuccsal a lábukon viszik a gyereket a suliba. Vagy simán elengedik a gyereket koszos kabátban és kócosan. És ezeket nem jó látni. És amúgy ők azért le is nézik a külföldieket. Hiába aranyos Bíbor angol barátnője, az anyja nem engedi át hozzánk, csak ha 2-3-szor is megkérem rá, és ők soha nem hívják át az én lányomat. Nem akarnak velünk barátkozni és keveredni. Ami amúgy lehetne normális dolog is, mert hát azért mert két gyerek jóban van, még nem kell feltétlen a szülőknek is cimbizni, de ha körbenézek, nem látok nagy keveredést. Az angol szülők csak angolokkal beszélgetnek, a feketék feketékkel, a csadrosok csadrosokkal. Van még egy nagy román szekció is, de velünk, magyarokkal ők se állnak szóba. Ha mégis, akkor csak lekezelően. Mint amikor a matektanfolyamon egy román pasi elmagyarázta nekem, hogy vegyem tudomásul, Románia sokkal szebb ország, mint Magyarország, mert nekik tengerük és hegyük is van, nekünk meg semmink. Én meg csak néztem, hogy mi van, miért mondtad most ezt el nekem? De csak annyit válaszoltam, hogy ha olyan jó ott neked, akkor mit keresel itt? És erre csöndbe maradt, de nyilván nem loptam a szívébe magam.
Azt viszont biztosan tudom, hogy nem szeretném, hogy a gyerekeim itt legyenek tinik, mert az angol tizenévesekkel komoly gond van, ami a tavaly nyári kirakatbetörős forrongás nyomán ki is derült. De nem csak ez a gond. Nagyon sokszor látni a TV-ben olyan műsorokat, amelyek azt elemzik, hogy vajon miért van az, hogy a legdurvábban az angol fiatalok buliznak. Hogy ők nem megisznak pár pohár alkoholt, hanem olyan részegek lesznek, hogy pucéran rohangálnak, vagy tajtarészegen lefekszenek a főútra, lányok is, felhúzott szoknyával, kirakott bugyival. Egyszerűen nem tudják, hol a határ.
Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy nagyon kevés személyes élményem van erről, talán pont azért, mert errfelé kevés a fehér ember, de az újságban, a tévében rendszeresen mennek erről műsorok, hogy milyen cikik is az angolok egész Európában és hogy például Ibizán külön vannak angol sebészetek, akik kifejezetten a durván kiütött és megsérült angol turistákra specializálódtak, sok-sok pénzért. (Vicces amúgy, mert a dokik elsősegélyes hátizsákkal járják a utcákat, és versenyeznek egymással, hogy kik találják meg hamarabb az angol turistákat, mert nagy a verseny ám a fizetőképes beteganyagért...)
Blackpoolban, ahol a hétvégén jártunk ez a réteg óriási tömegben volt, és néha rosszul voltam tőle, hogy milyen zajosak, hogy képtelenek elmenni egy szemetesig, és mindent bevágnak a tengerbe, vagy csak ott hagynak a lépcsőn. Nem mondom, hogy otthon nincs meg ugyanez a réteg, vagy éppen ne lenne meg a világ minden táján. Mint ahogyan az angolok se mind ilyenek, természetesen. Ha az ember belelát kicsit a középosztály életébe, akkor elképesztő művelt, nyitott és kedves embereket talál ott, akik figyelmesek, udvariasak, tanultak. Persze ők elsősorban ezt az arcukat szeretik mutatni a világnak. Csak hát az a baj, hogy az a másik réteg mindig harsányabb és jobban észrevehető.

Múlt hét vasárnap még azon gondolkodtam, hogy elő kéne venni a télikabátot, mert vékonyka az az átmeneti és én bizony fázom. A férjem, nem akadékoskodott, levette a szekrény tetejéről, a gondosan bevákumcsomagolt téli cuccokat és kiakasztotta a vastag télikabátot a fogasra. Azóta is ott van. Mert másnap persze beköszöntött a nyár. Nem aprózta el, rögtön 30 fok lett és bevallom a hirtelen jött melegben tökéletesen kipukkadtunk. 

Fura ez az angol időjárás. Egész áprilisban esett, nem kicsit, hanem özönvízszerűen és közben rettentő hideg volt, olyannyira, hogy végig fűteni kellett. A május is így kezdődött - szürkén, nedvesen és kellemetlenül. Nem véletlenül annyi vicc témája errefelé az időjárás, mert totálisan kiszámíthatatlan. Most például meleg van, de nagyon. Ha otthon lennénk, akkor megnyugodhatnék - elkezdődött a nyár, mostantól ez már ilyen marad augusztus végéig. Persze lehetnek esők, lehűlések, viharok - de alapvetően a meleg a normális. De itt megjósolni sem lehet, hogy mi fog következni - az angolok azt szokták mondani, hogy a nyár errefelé olyan rövid, hogy ha az ember rosszkor pislog, akár le is maradhat róla. Tavaly például az április volt hasonlóan meleg és napos (pont a királyi esküvőre) és aztán egy egészen hűvös, kellemetlen nyár jött utána. Most úgy tűnik a királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójára jön a jóidő (még másfél hét van addig!) és hogy utána mi lesz, senki nem tudja.
Az azonban biztos, hogy ha errefelé süt a nap, ki kell használni és menni kell. És mivel most tényleg 30 fokos durva kánikula lett, úgy döntöttünk, hogy jöjjön a tengerpart. Elvégre szigeten vagyunk, kérem. Tavaly nyáron a déli fürdővárosokban néztünk körül, de nem voltunk igazán elájulva tőle. Köves, kényelmetlen partokat találtunk, miközben olyan fövenyes, homokos strandról ábrándoztunk.
Nekem eszembe se jutott volna, hogy északra induljak, de a férjem kitervelte, hogy nézzük meg Blackpoolt, ami Manchester mellett van és amiről az angolok csodákat regélnek. Hogy igazi buliközpont, szuper stranddal. Nincs ugyan messze tőlünk (2.5-3 óra) de úgy döntöttünk, hogy ott is alszunk - hátha tényleg jó hely.
Első blikkre csalódás volt. Bevallom, fizikailag fájt a tűző napsütésben megérkezni és sétálni a totálisan árnyék nélküli parton. Ráadásul ahol a mi szállásunk volt, le se lehetett menni a tengerhez, csak felülről nézhettük, hogy ott hullámzik alattunk, szépen betonfallal körbekerítve. A boltok meg olyan rémesen kopottasak voltak, és persze mindenütt játéktermek. Óriásiak, zajosak és kellemetlenek. Amikor pedig odaértünk az úgynevezett strandhoz, nem láttunk semmilyen homokos tengerpartot, csak lépcsőket. Igaz, homokszínűeket, és az alsókat tényleg a tenger mosta és ültek is rajta csomóan, és fürödtek is az alján, de nekem akkor se tetszett az egész. Átvágás, morogtuk mindketten a férjemmel.
Persze a gyerekek örültek. A tenger az tenger és Borsi már a kocsiban odafelé kifejtette, hogy neki már nagyon hiányzik a tenger és alig várja, hogy fürödhessen benne. Persze ez nem strand volt - se egy édesvizes zuhany a parton, amivel az ember lemoshatja a lábát a pacsázás után, de egy öltözőfülke, még egy WC sem. Szóval láthatólag nem strand - hanem egyszerűen csak tengerpart, lépcsőkkel. Ahol éppen többszáz ember ül és lóbálja a vízbe a lábát.
De hát magyarázza ezt meg az ember a gyerekeknek. Amint meglátták, már dobták is le a cipőjüket és erőszakkal se lehetett volna visszatartani őket. Le föl rohangáltak a lépcsőkön és persze derékig vizesek lettek percek alatt - de nem bántuk. Végül is csak víz.
Mire kipacsázták magukat már délután 4 lett - mehettünk elfoglalni a szobánkat, ami a szokásos Premier Inn színvonal volt, tiszta, kellemes, nyugodt hely. De persze sokat nem lehet csinálni, hát visszamentünk a partra. Most már fürdőruhában, hogy hát akkor most már igazán strandolhatnak és ott várt a nagy meglepetés.
A strand.
Ugyanott. Az igazi, homokos, hatalmas beach, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.

Merthogy amikor mi délben ott jártunk épp dagály volt és estére a víz szépen visszavonult, ott hagyva a finom, meleg, nedves homokot, a sekély vizet, az alig fodrozódó hullámokat és szántalan kisebb-nagyobb pocsolyát, ahol nyugodtan lehetett pancsolni. Igen, ott a háttérben az a lépcső, ahol pár órával korábban még szaladgáltak, és ahol fogni kellett Bende kezét, nehogy elcsússzon. (Meg persze a híres Blackpool Tower, ami a város jelképe, de ami valójában csak egy rozoga fatorony és nem is túl szép.)
De a homokban, végre el lehetett engedni és ő neki is iramodott és szaladt önfeledten. De nem eszetlenül, rendszer volt ebben. A tenger, a móló alja és a babakocsi között rohangált. Az út úgy lett egyre hosszabb, ahogyan a víz vonult vissza, és került a leparkolt babakocsi egyre távolabb a tengertől. De ez nem zavarta hangosan kiabálta, hogy hogy tenger, tenger.
A víz persze jéghideg volt - az északi tengerek ritkán melegszenek fel. De mit érdekelte ez a gyerekeket. Borsi egy pillanat alatt hasra vetette magát és a sekély vízben próbált úszni, Bíbor is boldogan ugrált, sarazott, várat épített és csatornákat váj a kezével. Bende meg igyekezett gyorsan lerombolni mindent - ahogy a kisöcsik már csak szokták az ilyet. De nem lett belőle harag. Hogy is lehetett volna? Még mi, felnőttek is kisimultunk. Csak sétáltunk le, fel, felügyeltünk és beszélgettünk közben és andalogtunk.
És jó meleg volt, még este 6-7-kor is, és kicsit fújt a szél, de pont annyira, hogy ne perzseljen a nap. Egészen tökéletes volt.
Még másnap is, mert persze reggel is ott kezdtünk. Hol másutt.
Na, nem mintha Blackpool amúgy ne kínálna millió programot, igazi vidámpark az egész város, hömpölygő turistatömeggel, jósnőkkel, lovaskocsikkal, öszvérekkel, óriási beltéri medencékkel, minigolffal, Madame Tussaud-val, Sealife Centerrel, Dóra-parkkal. Szóval pénzt költeni azt bármennyit lehet.

Mondjuk ingyen is lehetett szórakozni - ez a Comedy Carpet, ahol híres angol komédiák részletei vannak kőből kirakva. Órákon át el tudtam volna nézegetni és röhögcsélni a régi-új poénokon. Eszméletlen jó ötlet! De azért sütött a nap itt is, így végül a déli forróság elől beszöktünk a Ripley féle Believe or not! múzeumba, ahol a világ legkülönösebb tárgyai vannak kiállítva, a kétfejű borjú kitömött példányától kezdve a rizsszemre írt versecskéig. Csupa haszontalan és különleges dolog. Néha kicsit ijesztő is, de csak az igazán mimóza lelkűeknek. Bíbor, aki az első teremben jól bepánikolt a világ legkövérebb nőjének viaszmásán, aztán a sírköves poénokon se nevetett, és a boszorkányszekrény igazi pánikba ejtette, de aztán a mókás tükröknél megenyhült és utána már egészen jól szórakozott ő is. Mondjuk itt nem elég nézni, mindent el is kell olvasni, úgy derül ki, hogy pl. egy adott szobor, kép, mitől érdekes és egyedi, és ilyenkor kiderül, hogy ez nem egyszerű kép a Beatlesről, hanem ha közel hajolsz, akkor látod, hogy bogarakból van kirakva az egész, ami undi ugyan, de tényleg érdekes.
Aztán persze, amikor kijöttünk, még egy kicsit megáztattuk a lábunkat a tengerben. Csak úgy búcsúzóul. Mert ez a tenger dolog tényleg annyira zseniális. A hangja, a színe, a fénye, az íze, az illata, fura, hogy még én is odavagyok érte, pedig az én bőröm azonnal leég, amint nap éri és megfájdul a fejem, ha meleg van és még úszni se tudok rendesen. Mégis imádom. Érthetetlenül és szenvedélyesen.
Persze jól elfáradtunk, még szerencse, hogy a férj bírja a vezetést még az ilyen hosszú napok után is. És még furcsább, hogy senki nem aludt el a kocsiban, (csak én egy kicsit) de a gyerekek végig csacsogtak. Bende mondogatta, hogy tenger, banántenger (ez a fokozás nála) és aztán azt is mondta, hogy Chuggington tenger (ami egy vonat neve egy rajzfilmben és mi úgy értelmezzük, hogy ez már az über-felsőfoknak felel meg nála). Tagadhatatlan, mindegyiket teljesen felpezsdítette az egész napi élményzuhatag. Aztán a lányok közvéleménykutatást tartottak, hogy milyen is volt a hétvége egy 1-től 10-ig terjedő skálán és megállapították, hogy ez egy igazi tízes volt.
Vagy inkább 9.5-ös.
Mert fürödhettünk volna többet is.
A tengerből nekik ugyanis tényleg nem elég.
(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden tökéletes legyen, senki nem égett le. Még én sem, pedig ez nálam tényleg a csoda kategória.)

Kisütött a nap és valamiért azt hittem, hogy ha ez megtörténik, akkor hirtelen abbamarad majd a Spanyolországba mehetnékünk. És hogy az eddigi megmagyarázhatatlan vágyakozást minden bizonnyal a hideg és az eső okozta. Aztán mára megérkezett a meleg, olyan gyönyörű, napfényes idő van, amit már ezer éve nem éreztem. Minden porcikám örül neki és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Olyan, mintha a hibernált hátára fektetett bogárka állapotból új életre keltem volna. Mindent gyönyörűnek és simának látok - és úgy érzem, hogy Spanyolországba költözni a lehető legjobb dolog, amit csak tehetünk.

Furcsa, hogy amint az ember bármit elárul a terveiről, azonnal akad egy csomó ember, aki ellenezni kezdi. Legyen szó akár olyan személyes dologról, mint hogy mi legyen a születendő gyereke neve. Most komolyan, soha nem értettem, hogyan mer ebben a kérdésben bárki is tanácsot adni? Megkérdezik a pocakom látva, mi lesz a baba neve. Megmondom. Nem tanácsot kérek, megmondom. De kit érdekel. Azonnal rávágják, hogy az rossz név, béna, csúfolni fogják,nem divatos, túl gyakori stb - DE! van rögtön jobb ötletük. És azt gondolják, hogy meg tudnak győzni arról, hogy mondjuk a Mónika a legjobb név a világon, mert ők is azt adták volna ha lett volna lányuk. Most komolyan, van valaki, aki azt hiszi, hogy akkor én rávágom, hogy de jó, akkor inkább legyen az????
Kicsit ilyen ez a Spanyolország is. Mindenkinek van róla véleménye és el is mondja, akár kérem, akár nem és sokkal radikálisabb, mint amikor Angliába költöztünk. A legtöbben azt gondolják, hogy jó nekünk itt, becsüljük meg magunkat és legyünk szívesek a seggünkön maradni. Hasonlóképp, mint amikor Angliába költöztünk. Akkor se értette senki, hogy mi az, ami minket mozgat. Megvan mindenünk, állás, lakás, nyaraló, kocsi - mi a fenéért akarjuk mindezt feladni? Hát mi a rossz nekünk, ami elkerget a szent hazánkból, ahol élni és halni kell?
Vicces módon közben elég nagyot változott otthon a világ, (ahogy én látom) aki csak teheti, mind külföldre menne, és most azt halljuk, hogy de jó nekünk, hogy már kinn vagyunk.
És most innen is el akarunk menni. Hát mi a rossz itt nekünk?  - kérdezgetik a népek, és nem értik, hogy nem kell ahhoz rossznak lenni, hogy az ember menni akarjon és útra kelni. Miért fontos, hogy a rossz mozgasson? És még csak feltétlen nem is az, hogy másutt jobb. Hanem csak az, hogy más. Nem is gondoltam, hogy lenne ennek hátulütője, egészen addig, míg meg nem jelentek a huhogók. Mert persze ők mindenütt ott vannak. És nem is az a baj, hogy elmondják a véleményük. Inkább az, hogy úgy vélik, vitán felül áll, hogy az övék az egyetlen út. Számukra lényegtelen, hogy nem próbáltak másikat, hogy nincs tapasztalatuk benne, az igazság szerintük akkor is az ő oldalukon áll. Az arrogancián és a butaságon kívül csak az bánt jobban, ha övön aluli ütéssel próbálkoznak, és odavágnak, ahol minden szülőnek a legjobban fáj: a gyerekek irányába.
Hiszen tagadhatatlan, három gyereket rángatunk ide-oda a világban, akiket ráadául most egy olyan helyre akarunk vinni, aminek a nyelvét egyáltalán nem beszélik. Kegyetlen dolog ez, hiszen szenvedni fognak, riogatnak sokan. Arról nem is beszélve, hol lesznek így a gyökereik, elfelejtenek magyarul, nem tanulnak meg angolul és most hozzárakunk egy harmadik nyelvet, kultúrát és világot is. Totál össze fogjuk őket zavarni. Nem tudják majd, hol lesznek otthon? Hogy fogjuk tudni három nyelven is tanítani őket? Lesz-e számukra visszaút a magyar iskolarendszerbe? Bizony felelőtlen dolog - halljuk de mégsem értjük az egészet, mert számunkra e kérdések nagy része nem probléma. De vajon tényleg velünk van a gond, akik mindezt nem a kellő súllyal látjuk, mert elvakít a kalandvágy és valóban felelőtlenek lennénk? Ilyenkor az ember minden józan esze és megérzése ellenére el is bizonytalanodna, ha nem lennének olyan barátai is, akik nem a rosszat látják.Adri barátnőm épp ilyen, és nem csak azért, mert belülről ismeri a multikulti létet, hanem azért is, mert még jó könyveket is tud ajánlani, és az mégis megnyugtató, ha az ember nyomtatásban látja, hogy azért nem teljesen egyedi az út, amin jár.
Jópár hónapja hívta fel a figyelmemet a The Third Culture Kids (rövidítve TCK) című könyvre - és minden világban utazgató embernek ajánlom, hogy szerezze be. A cím pontos fordítása "A harmadik kultúrájú gyerek" - ami nem a harmadik világra és az ott felnövekvő gyerekekre utal, hanem arra, hogy ha az ember elköltözik a szülőhazájából (ami az első kulturális környezete) és beköltözik egy másikba (ez a második) akkor ezt is, azt is megtanulja valamilyen szinten és hozzá még egy harmadikat is, ami a hazát elhagyó-új világot megismerő-utazgató identitás lesz. Ez erőteljesen különbözik az előző kettőtől de közös azokéval, akik hozzá hasonlóan szintén átélték, milyen érzés egy új világban, országban, kultúrában idegen gyerekként bekerülni. Ez bizony olyan közös élmény, ami megvan az indiai gyereknek is, aki Dániába költözik, az amerikainak, akinek a szülei Sri Lankán kapnak állást, és a magyar gyerekeknek is, akiket a szülei Angliába visznek. Mert ezek a gyerekek olyan közös élménnyel gazdagabbak, ami csak azt ért meg, aki hozzájuk hasonlóan búcsút intett a régi iskolájának, ágyának, kedvenc ételeinek - ismeri ennek a fájdalmát és gyászát, ami persze keveredik azzal, hogy nagyon is jó érzés új helyre menni, új barátokat szerezni, új nyelvet megtanulni és beilleszkedni egy teljesen másként működő társadalomba.
TCK-nak lenni nem új dolog. Ilyen gyerekek évezredek óta vannak. Amerikában generációk óta működnek olyan katonacsaládok, ahol teljesen természetes, hogy akár 2-3 évente új életet kezd az ember egy új országban, természetesen családostul. A könyv zseniális, mert százával hoz példákat arra, mi okoz nehézséget az ilyen gyerekeknek és hogyan tud nekik a szülő segíteni. És ami a lényeg, megerősít abban, hogy TCK-nak lenni, kultúrák között utazgatni, nagyon is hasznos. És hogy az ilyen gyerekek a későbbiekben egyáltalán nem vesznek el. Lehet, hogy nem magyar identitásuk lesz a végén, legalábbis nem a hagyományos értelemben - de lesz egy nagy közösség, akihez tartoznak, és ez a TCK-k. Bár hívják őket Global Nomadnak is. (A mi esetünkben még csak European Nomad persze.) És ez egy jó közösség, ami persze nem zárja ki azt sem, hogy attól még magyarok is maradjanak, de lehetnek egyformán büszkék mindkét identitásukra is. Az biztos, hogy ezek az évek jellemformálóak számukra, és egy csomó olyan esélyt kapnak, amivel nem követelő élniük, de megtehetik. Rugalmasság, empátia, nyitottság - ezek a tulajdonságok sokkal fontosabbak, mint az, hogy esetleg 2-3-4 nyelven is folyékonyan beszélnek.
Bevallom, én nem látom, hogy az én gyerekeimre bármilyen rossz hatással is lett volna az, hogy Angliában élnek és nem Budapesten. Sokat nyertek belőle és ennek csak egy töredéke az, hogy az angoljuk jobb és biztosabb, mint az enyém. (Ami egyébként szintén elképesztő!)
Amikor kiköltöztünk, és nagyon aggódtam amiatt, hogy milyen lesz nekik, egy Amerikában élő barátnőm azzal biztatott, hogy a gyerekekkel lesz a legkisebb gondom. És hogy meglátom majd, hogy nekik fog legjobban tetszeni az utazás. Annyira, hogy majd a következő úticélt ők találják ki, merthogy ebbe az életformába nagyon bele lehet szeretni.
Bevallom, nem hittem neki. Nehéz is lett volna, Bíborka lányom akkoriban sikítófrászt kapott a gondolattól is, hogy ott kell hagynia a régi iskoláját, barátait és életét.
És lőn, megtörtént a csoda. Spanyolország tetszik nekik. Lelkesen tanulnak minden este spanyolul, imádják a gondolatot is, hogy új helyre megyünk és már mondogatják, hogy utána esetleg még Franciaországot is beiktathatnánk. És nem azért, mintha itt nem szeretnének iskolába járni! Sőt! Nagyon is. És azt is tudják, hogy Spanyolország nem lesz fáklyásmenet, mert nehéz egy új közösségbe beilleszkedni, pláne, ha az ember a nyelvet se beszéli. De tudják azt is, hogy ezek leküzdhető akadályok. Bíznak magukban és ez olyan jó!
Ráadásul azt is tudják, amit sokan mintha nem fognának fel: hogy a világ óriási és hogy van visszafelé is út. És hogy ha egyszer útra kel az ember, akkor nem záródnak be mögötte az ajtók, csak előtte nyílnak újak.

- Én oda nem vagyok hajlandó visszamenni! - mondta Bíborka lányom rémülten, amikor egyik reggel megemlítettem neki, hogy esetleg hazaköltöznénk Magyarországra. Nem örökre, csak pár hónapra. Többek között pont a gyerekek miatt, merthogy hasznos lenne nekik egy kicsit a magyar tananyagból is kapni egy kis kóstolót. Bíborkám a hír hallatán zokogni kezdett és közölte, hogy inkább egyedül is itt marad, de ezt ne tegyük vele. Merthogy ott ő lenne a legbutább, mindenki kinevetné és kicsúfolná. És szépen kér minket, hogy ne, ne, ne...

Ilyenkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy milyen élmények érték ezt a gyereket Magyarországon? Mi az a rémes, sötét lyuk, ami ott ég a lelkében és amit nem mond el nekem, az a bántás, ami a mai napig így fáj neki? Mindig azt hittem, hogy a magyar iskola nem volt számára rossz élmény. Szerették a tanárok, jól tanult és egy csomó barátja volt. Persze itt jobb, és tudom, hogy ez a suli neki nagyon bejön és jól érzi magát itt, de azt gondoltam, a magyar iskola se volt rossz.
Ráadásul Magyarországon annyi jó dolog van, amit ő is imád - barátok, rokonok, nagyszülők és persze a régi lakás és a régi játékok. Azt hittem, ez igazi mézesmadzag lesz számára. De nem. Na, nem mintha persze a költözés témakörben a tízéves döntene, de azért persze meghallgatjuk a véleményét.
És ha ez a gyerek azt mondja, hogy szívesebben költözne Spanyolországba, ahol nem beszéli a nyelvet és ő már tapasztalatból tudja, mert emlékszik rá, hogy milyen nehéz volt, amikor ideköltöztünk, szóval ha ennek ellenére inkább Spanyolországra szavaz, akkor azért ezt nekem, mint szülőnek meg kell hallanom.
Merthogy a családi tanács immár véglegesen eldöntötte, hogy elköltözünk Spanyolországba. Most már csak olyan apróságokat kell kitalálni, hogy mikor és hogyan bonyolítjuk le. Nincs ami siettetne, így a project ráérősen zajlik. Azt megígértük Bíbornak, hogy Franciaországba még elmehet az osztályával. Ez ősszel lesz. Kicsit most már persze bánjuk ezt az ígéretet, mert praktikus lenne a nyári költözés, de persze vissza már nem vonjuk. Épp elég lesz neki itthagyni Coventryt.
Merthogy ez a hely, neki már örökké a szívében marad - mondta valamelyik nap kicsit akkor is könnyes szemmel, merthogy mostanában ilyen szentimentális a lelkem. Nem, nem a költözés gondolata ijeszti meg, sőt rám is szólt valamelyik nap, hogy ne mondogassam neki, hogy nem kell félnie, mert jó lesz nekünk Spanyolországban, mert ő ezt tudja. Azt is, hogy az eleje nehéz lesz, de azt is, hogy az nem számít, mert lesznek majd ott is barátai és Spanyolország jó hely.
A szentimentalizmus nem innen ered - az valami sokkal mélyebb érzékenység, amit a tinikori eszmélés erős hormondúlása okozhatja. Ettől egyik percben egy bújós kismacska, aztán egy hisztis fúria, dühöng az egyik percben, bocsánatot kér a másikban.
Nehéz vele. Olyan álmodozó. Minden dupla annyi ideig tart neki, mint másoknak. Az evés, a fürdés, az öltözés - és nincs mindenre mindig dupla idő. Ha hagyom, akkor egy tányér étel felett másfél órán át képes elücsörögni. Közben persze olvas, énekel, táncol, százszor feláll és másvalamibe kezd. Fárasztó még nézni is. És persze nem lehet hagyni, mert amikor 7-kor elkezd vacsorázni és fél 9-kor még mindig nem fejezte be, pedig még nem fürdött és már ágyban lenne a helye, akkor muszáj sürgetni.
A tanulás sem megy. Azt látom, hogy teste-lelke tiltakozik ellene, már akkor pofákat vág, ha hívom, utána hisztizik, hogy sok a feladat, aztán, mert nem tudja, miért nem kaphat mást, és egyáltalán mire is jó ez az egész. Az meg különösen irritálja, hogy Borsika lelkesen tanul és kéri az újabb feladatokat. Ez nem normális dolog, mormogja, különösen ha a kicsi az övét is meg akarja csinálni, mert az könnyű. Fura módon ha angolt veszünk elő, könnyebb a dolgom, azzal kapcsolatban nem tiltakozik.Olvasni meg mindkét nyelven hajlandó, sőt, szíve szerint mást se csinálna egész nap.
De a magyar helyesírás, a szófajok, és persze magyar térképezés, hát az mind mumus, amire kínszenvedés rávenni. Kín neki és és nekem is.
Ezért is merült fel az ötlet, hogy Anglia és Spanyolország között milyen jó is lenne egy kis hazalátogatás. Logisztikailag is egyszerűbbnek tűnik, és a suli is hasznos lenne. Kicsit belerázódni, hogy is van mindez magyarul. Borsika benne lenne - igaz, ő soha nem járt otthon iskolába, csak oviba. És azt azonnal hozzátette, hogy akkor muszáj lesz minden nap angolt tanítanom neki, mert neki gyakorolni kell, ha Oxforban akar továbbtanulni. Márpedig az célja most ez.
Bíbor azon is sokat kesereg, hogy ő az egyetlen az osztályban, aki nem tudja, mi akar lenni. És hogy pedig választania kellene. És hogy ráadásul még azt se tudja, hogy melyik országban akarja majd csinálni azt a valamit. Hiába nyugtatjuk, van még ideje, ő most akarja a jövőt látni és döntéseket hozni.
A magyar suli azonban mos komolyan megrémítette. Annyira, hogy tegnap délután minden hiszti nélkül leült tanulni. És láss csodát, fél óra alatt készen volt azzal, amivel máskor órákon át birkózik. Meg is jegyezte, talán tényleg nem kéne mindig hisztizni, mert milyen jó, hogy most maradt másra is ideje. Na kérem, hányszor papoltam már erről... aztán este leültünk ország-városozni (szigorúan magyarul) és nagyon élvezték.
Én meg ilyenkor igyekszem magamba inni ezt a sok mosolygó arcot körülöttem, és arra gondolok, hogy ezek milyen arany idők. És hogy ha majd egyszer megöregszem és visszagondolok az életemre, akkor ez a Coventry mindig ilyen boldog fényben fog ragyogni, és igen, az én szívemben is külön helye van. Mint azoknak az éveknek is, amikor a lányok oviba jártak, délutánonként játszótereztünk, aztán átmentünk anyámékhoz, hétvégén meg szülinapi buliba mentünk. Mintha mindig, midnenre lett volna idő, az emlékeimben nincs rohanás. Persze az se volt tökéletes, hogy is lett volna. De fáj, hogy elmúlt, hogy a lányok már nagyok és egyre kevesebb a ráérős lassúság az életünkben. Persze nem attól változott meg minden, hogy eljöttünk, hanem attól, hogy a dolgok már csak ilyenek. A gyerekek felnőnek, iskola, lecke, rohanás. Nincs visszaút a múltba. És ez néha annyira tud fájni, furcsa módon már akkor is, amikor még jó.

Hétvégén megint PKU-s rendezvény volt, ez a Juvena nevű cég szervezte, és alapvetően egy új tápszert akartak megkóstoltatni a gyerekkel és tesztelni, hogy mennyire ízlik neki. Borsi igazi angol udvariassággal mindenre azt válaszolta, hogy elég jó, de kétségeim vannak, hogy aztán valóban lecserélné-e, amit már megszokott. 

Volt persze mindenféle program is - bűvész, arcfestés, mini diszkó és persze kajálás is. A gyereke talán azt élvezték legjobban, hogy igazi dobozos pizzát kaptak, ami pont úgy nézett ki, mintha csak telefonon rendeltük volna. Igaz, csak a szomszédos pizzériában sütötték ki, de ez a papírdobozos verzió nagyon tetszett a kölyköknek. Jó ötlet. De amiért igazán le a kalappal szervezők előtt, az a rugalmasságuk volt.
Tudni kell, hogy az én nagylányom nem eszi meg a PKU-s kajákat. Számtalan kóstolón voltunk már, és tényleg elképesztő finom dolgokat lehet csinálni PKU-s alapanyagokból is. Persze más az ízük, de frissen nem rosszak. Bíbor mégse eszi meg, de mégcsak meg se kóstolja egyiket sem. Éveken át jött velem ilyen rendezvényekre, az elején még egy-egy falatot a szájába vett, de jó ideje már azt sem. Neki nem kell és kész. És ehhez joga van.
Persze volt gyümölcs, saláta, és amúgy bőségesen reggeliztünk, és igazán éhesek se voltunk, szóval én nem aggódtam annyira, hogy Bíbor éhen marad, meg aztán amúgy szerintem nem rossz neki is megtapasztalnia, hogy milyen érzés kaja-ügyileg kirekesztettnek lenni. Szóval szegény csak ott téblábolt a kajáspult előtt, de semmit nem vett volna a kezébe is. Láttam én, hogy kámpicsodorik, már épp fogtam a kezét, hogy na gyere, akkor veszünk neked valamit a szomszéd pizzériában, amikor mondták, hogy ugyan már, hoznak ők. És tényleg hoztak is - igaz, ezt az asztal alá dugták, onnan kellett kivenni, mert azért mégiscsak egy PKU-s rendezvényen vagyunk, és nehogy már azt hallják itt is a PKU-sok, hogy ezt se és azt se szabad.
Volt persze sütőstúdió is, és nekem minden ilyen rendezvényen ez a kedvenc programpontom. Megjegyzem, én jobban szeretem a magyar módszert, amikor mindenki be van vonva, megtapogathatja a tésztát, a gyerekek segítenek keverni, és nagy vidám olaszos népünnepélybe torkollik az egész. Merthát az tényleg fontos, hogy a gyerekek tudják és lássák, hogy mi az, amit kapnak, és mind imádnak kavarni (csinálni még Bíbor is szereti) és nekünk, anyukáknak is fontos, hogy lássuk, kézzel fogható módon érezzük, hogy mennyire más a fehérjeszegény lisztből készült tészta tapintása, mi a normális, mi a túl ragacsos stb.
Hát itt Angliában ez nem dívik. Ezen a rendezvényen a gyerekeket elvitték egy bűvészműsorra, míg az anyukák nézték, hogy egy pódiumon álló előadó miket varázsol. Persze ez se rossz, mert tagadhatatlan, hogy sokkal jobban oda tudtam figyelni, mint amikor a három gyerek háromfelé szalad. A többi viszont ugyanaz volt - sok-sok ötlettel gazdagabban tértem haza, és persze azonnal ki is próbáltam amit a hétvégén tanultam.
Wellington-gomba a recept neve, csak épp husi helyett egy szép, nagy gomba kerül a tésztaburok közepébe. Ez a vajastészta nagyon érdekes módon készül, én korábban még nem csináltam, csak itt szoktam rá, mert itt minden recept úgy kezdődik, hogy a lisztet és a vajat (vagy más zsiradékot) össze kell morzsolni - ebben az esetben 200 gramm fehérjeszegény lisztet 50 gramm vajjal és 50 gramm zsírral. (Lehet az egész vaj, de akár margarin is.) A végén ilyen morzsás állagúnak kell lennie. (Megjegyzem, sima liszttel is simán megcsinálható, csak akkor nem a PKU-soknak.)

A végén így néz ki az eredmény. Én most csak kevés tésztát akartam csinálni, így rutinos módon a fele morzsát rögtön műanyag tálba tettem és hozzákevertem még 15 deka kristálycukrot. Ebből egy pillanatok alatt elkészíthető édesség lesz holnap, egy pici jénai edény aljára teszek gyümölcsöt, ezt a morzsát ráborítom és megy a sütőbe, amíg aranysárga nem lesz.
De visszatérve a maradék morzsához, most kell összegyúrni kicsi vízzel. A kicsi víz, az szó szerint értendő, 1-2 evőkanál bőven elegendő. Vigyázat, könnyű túlnedvesíteni és akkor az már nem jó. A meleg kéz és a nedvesség és a gyúrás hatására a tészta összeáll és már lehet is kisodorni. Ha ragad, csak dobni kell alá kis lisztet (PKU-soknak kenyérport.) Kis téglalapra vágva be kell borítani a gombát - a titok, hogy a gomba legyen nedves, mert akkor ragad, és hogy a felesleget vágjuk le róla késsel vagy ollóval, még lefelé fordítva. Sütéshez persze a tésztás fele legyen alul, és mielőtt a sütőbe rakjuk, dobjunk rá egy kis fokhagymával ízesített vajat.
Persze megcsináltam a sima verziót is, mielőtt Bíborka lányom részrahajlással vádolna, de ehhez most nem gyúrtam, készen kapható shortcrust pasrtyt vettem hozzá, amiről fogalmam sincsen, hogy otthon lehet-e kapni, de amúgy a fenti recept alapján összeállítani se nagy kunszt, csak nekem ilyenkor már nincs kedvem-erőm kétfélét gyúrni.
A siker felemás - Bíbornak nagyon ízlett, Borsi meg természetesen meg se akarta kóstolni. És nem is tette. Közölte, hogy a brokkoli leves finom volt, és ő már nem éhes. És ugyan eléraktam a gombát is, meg se kóstolta. Merthogy fura is. Más, mint amit eddig megszokott.
Nem lepődöm meg rajta, de azért olyan elkeserítő néha, hogy miért kell veszekedni minden egyes új recept kipróbálása után, hogy egyáltalán a szájába vegyen egy falatot. Különösen, mert azt hittem, hogy ezzel nem lehet gond, mert a tésztát és a gombát is szereti, mi ebben az olyan nagy idegenség? De nem adom fel, este is eléteszem, ha hazajön a balettról. Hátha addigra megéhezik.
És van ám még a tarsolyomban néhány ötlet. Például azt mondták, hogy ugyanezt a metódust követve csinálhatunk hasonló kis tésztabatyút pritamin paprika, főtt répa, cukkini és akár főzőbanán köré is. Szóval lesz még balhé, mert merényletek sora következik Borsi konformista étkezési szokásai ellen. Mert szerintem amúgy új dolgokat enni jó. És izgalmas, és nem akarom, hogy ő ebből a nagyon klassz felfedezésből kimaradjon.

Először megijedtem, amikor azt mondták, hogy németórán betűzni fogunk. Hiába kutattam az agyamban, sehol nem találtam egy vacak emlékmorzsát se arról, hogyan is kell ezt németül csinálni. Hosszú évek németórái alatt valahogy soha nem került elő. Aztán a magnóról felhangzott az ábécé, és alig bírtam magamba fojtani az önelégült vigyort. Menni fog ez. Merthogy pontosan olyan volt, mintha magyarul mondták volna. Naná, hogy soha nem tanultuk otthon, hiszen ez nálunk mindenkinek megy.

Nem úgy szegény angoloknak, akik most úgy kínlódtak azzal, hogy megtanulják, hogyan is kell betűzni az a, e, i hangokat, mint ahogyan annak idején mi szenvedtünk ezzel, mikor angolul tanultunk. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincsen róla, hogyan is kéne mondjuk az ö-t kiejteni. A tankönyv szerint az angolban leginkább a "good" szóban hallható hang hasonlít rá leginkább. Nos, aki alapszinten is tud angolul, az rögtön rájön, a két hangnak semmi köze egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nem is hallják miben más ez mondjuk mint az ü. (Amit szerintük a "fuel" szóból kéne kihallani...)
Persze nem csak ezért királykodom a csoportban, de azért is, mert minden nagyképűség nélkül állíthatom, sokkal jobban tudok németül, mint a többiek, akik szeptemberben kezdték heti egy órában nyomni a németet, én meg anno egész jól beszéltem, meg éltem is kinn egy darabig, igaz az utóbbi 10 évben nulla alkalommal használtam a nyelvet, és azért most jólesik feleleveníteni a meglévő tudásom. Őszinte leszek, sokkal magasabb szintű tanfolyamon valószínűleg nagyon szenvednék, meg tanulnom kéne, ide meg csak beszambázok és jönnek vissza a rég nem hallott szavak. Ennél több energiám, időm nem is lenne rá, de választási lehetőségem se nagyon van, ez az egy kurzus indult csak, se magasabb, se alacsonyabb szinten nincs semmi.
Amúgy furcsa módon errefelé nem nagyon találok nyelviskolákat sem, és nem csak angolt, de más nyelveket sem oktatnak. Naná, az angolok piszkosul el vannak kényeztetve ezen a téren akárhová is utaznak, megértem én, hogy nincs rá szükségük.
A nyelv azonban olyan, hogy bármilyen magas szinten is beszéli az ember, mindig akad egy szó, egy kifejezés, amit még soha nem hallott. Én például hiába vagyok a német csoport előtt, amit ma gyakoroltunk, arról még soha nem hallottam otthon, és gondoltam, hogy elmesélem, mert nem csak németből érdekes, de angolul is. Mert más, és mert érdemes tudni.
Szóval betűzni azt tudni kell, különösen ha az ember Angliában él külföldiként, mert tuti, hogy mindenütt kérni fogják, hogy betűzze le a nevét. Élőben még OK, mert az ember azért csak látja, hogy mit ír le a másik, és ha rosszul csinálja, közbe lehet avatkozni - de telefonon már érdemes hozzátenni a magyarázószót. Tudjátok, hogy A mint Aladár, B mint Béla. Szerintem erre nézve Magyarországon nincs általános szabály, hogy mikor, mit kell mondani, csak értse a másik. De például az angoloknál nem mindegy, hogy mit tesznek mögé, szabály van erre kérem, ha nem is általános érvényű az egész világon. (Kicsi kutatás végeztem a neten, és például Amerikában másféle szavakat mondanak mögé, de aki Angliába készül, annak érdemes ezt a listát átnéznie, mert ez a standard.)

Angliában tehát ha betűzni akarsz, akkor így tedd:
A - Alpha
B - Bravo
C - Charlie
D - Delta
E - Echo
F - Foxtrot
G- Golf
H - Hotel
I - India
J - Juliet
K - Kilo
L - Lima
M - Mike
N - November
O - Oscar
P - Papa
Q - Quebec
R - Romeo
S - Sierra
T - Tango
U - Uniform
V - Victor
W - Whiskey
X - X-Ray
Y - Yankee
Z - Zuli

Mint rutinos tanfolyamra járó már tudom azonban azt is, hogy aki Angliában tanfolyamra jár, az 99%-ig biztos, hogy kap a szünetben ingyen teát, néha aprósütit is. Vagy van helyben egy automata vagy egy büfé, ahol fillérekért kaphat teát, vagy tök ingyen adják. A német tanár például egy nagy táskában hozza magával a teavízforralót, a cukrot, a tejet és a teafüvet és persze pár eldobható poharat is, de az igazán profi és környezet tudatos hallgatók a táskájukban bögrét is hoznak magukkal.
Füzetet viszont nem! Mint ma az angolórámon megtudtam, füzetet csakis a Kelet-Európaiak hoznak magukkal, igaz ők mindig. Az igazi angoloknál maximum toll van, az se feltétlenül. Szóval a füzet ciki, és tényleg nem is kell, viszont rengeteg fénymásolt lapot adnak, esetleg egy dosszié jól jöhet, de ezt se kell vinni, sok helyen ez benne foglaltatik a tanfolyam árában.
 Gondolom ez arra vezethető vissza, hogy az itteni gyerekeknek se kell semmit vinni magukkal a suliba, se cerkát, se tankönyveket. Az én lányaim a vékonyka sulis táskájukban általában csak egy 15 oldalas hetente cserélt olvasókönyvet visznek magukkal, esetleg pár fénymásolt lapot, igaz annak a többsége szülőknek szóló hírlevél vagy aláírandó. (De az is előfordul, hogy tök üresen visszük-hozzuk.)
A tegnap újságban láttam egy cikket arról, milyen felháborító, hogy szegény angol gyerekeknek ilyen nehéz a cuccuk - mert középsuliban kell néha könyvet is vinni, és micsoda disznóság, hogy minden nap magukkal kell vinniük a tornacuccot, nagyobbaknak esetleg úszócuccot és hangszert is, és az túl nagy súly szegény fejlődő szervezetüknek.
Köhöm, köhöm.
Emlékszem én még arra, amikor Bíborkám hátára tettem fel elsőben a táskáját, és azt hittem, hogy hátra fog esni. És állati rossz érzés volt amúgy a 20 kilós csöppségre ráadni azt a tatyót, hogy vigye fel a harmadik emeletre, ami az én kezemet is majd leszakította a suliba menet.
Az a baj, hogy nekem amúgy nehéz lemondani a füzetek nyújtotta élvezetről - számomra a tanulás azzal kezdődik, hogy kiválasztom, mibe is írjak majd, mi az a minta a füzet tetején, ami a legjobban illik a tanulandó anyaghoz és igenis jó érzés azt utána hurcolgatni, elővenni. De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel itt nagyon egyedül vagyok, merthogy itt senkinek nincs füzete. És ezt azért fájlalom. Így múlik el egy korszak, a fiatalságom egyéb bohóságaival együtt.

Ezen a képen épp Kisbendével játszom tanfolyami keretek között. Igen, itt ezt is tanítják. Ami amúgy nem baj, mert a gyereknevelés tapasztalataim szerint csak utólag tűnik állati egyszerűnek. Amikor benne van az ember, néha teljesen üres az agya, és fogalma sincsen róla, hogy mit is kéne csinálnia most. Vagy hogy ennyi idősen mit is kéne tudni a gyerekének. Vagy hogy milyen zenét, mondókát, tárgyanyagot kéne épp tanítania.

Ha az ember otthon van (úgy értem, nem külföldön) akkor az anyák közti informális háló elég jól működik. Látom, hogy a másiké már tud tapsolni, hát én is megmutatom az enyémnek, megtanulja és másnap már én is menőzhetek a gyerek új tudásával. Az övé már tudja a színeket? Akkor mi is ráfekszünk a témára. A formákat is? Akkor legyen ma ez a tananyag. És így tovább minden verssel, énekkel, tudnivalóval. Van amit tőlem lesnek el, van olyan ötlet, amit én lopok. És ezzel nincs semmi baj, mert otthon könnyű dolog hasonlóan gondolkodó anyukákat találni - bármit is értsen ez alatt az ember. De külföldön mihez és kihez igazodjon az ember? Nehéz kérdés.
Amikor először mentem Kisbendével itteni zenebölcsibe, szinte egy gyerekdalt se ismertem, amit a többiek ott énekeltek. Ez azért döbbentett meg, mert mindig is úgy véltem, hogy angol gyerekdalokból jó vagyok. Ami igaz is - de ahogy kiderült, az én régi CD-im már elavultak. A gyerekek errefelé rég nem az Old Mc'Donalds vagy a Humpty dumpty-t dalolják, hanem a Wind the bobbin up-ot, a Wheels on the bus-t vagy a 5 little ducks-ot, ráadásul minden dalocskához kézjelek is vannak, amikről nekem fogalmam sem volt. . Mentem is rögtön az internethez, és következő órára megtanultam, amire csak emlékeztem, aztán újra és újra, szép apránként modernizáltam a szaktudásom. De ez olyannyira a mániámmá vált, hogy el is felejtettem, bizony nekünk a Csip-csip csókát és a Zsipp-zsuppot is meg kell tanulnunk, merthogy ha hazamegyünk, mindenki arra lesz kíváncsi, hogy vajon a fiam ezeket ismeri-e és persze arra, hogy elég jó anya vagyok-e és megtanítottam-e neki a nagy magyar klasszikusokat.
Mostanában nagyon ügyelek rá, hogy a magyar mondókák többségben legyenek, de persze kontroll híján nem tudom, nem vagyunk-e valami másban lemaradva. Persze hasonlíthatnám Bendét az itteni gyerekekhez, de elég nehéz. Magyarokkal ritkán találkozunk, a többi náció meg nagyon más, és bizony időnként nagyon tud hiányozni az a közös alap, amiből kiindulhatnánk.
Tavaly a beszédfejlődésről szóló tanfolyamon voltam, ami megnyugtatott abban, hogy Kisbendével nincs semmi baj, az, hogy ő kevesebbet beszél, mint a barátnőm lánya, simán belefér még az átlagba. (Amúgy a lap alján ott van bescannelve a táblázat, mert sokan kérték, és gondoltam, hogy akkor közkinccsé teszem.)
Idén meg arról tanulunk, hogyan készítsünk otthon játékokat. Eddig a legnagyobb tanulság számomra, hogy lamináló gépnek minden rendes kisgyerekes háztartásban lennie kell, merthogy itt Angliában mindent laminálnak. A férjemnek mondjuk kellett pár hónap, míg lenyelte ezt a békát, de végül is annyira olcsón adják, hogy beadta a derekát, én meg szorgosan tanulom a tanfolyamon, hogy mi mindent lehet vele csinálni. Hát kérem például kicsi könyvecskét, amiben mondókák vannak. De ha a családtagok fotóját laminálom, akkor nyugodtan odaadhatom a babócának, nem teszi olyan könnyen tönkre. De lamináltunk már állatos kártyákat is, amiket egyenlőre csak felismergetni tanulunk Kisbendével, ami már tök jól megy neki, így nemsokára elkezdhetünk vele párosítani és aztán memorizni is. Szerepjátékhoz lamináltunk már nagy várkastélyt és bábuként használható figurákat, házilag készített kirakót, ma pedig társasjáték alapot. (Amit Kisbende szerintem azért még pár hónapig nem fog tudni használni, de a lányok örültek neki.)
Igazából a lamináló gép az egyetlen beruházás, amire a kurzus buzdít (és azt se kimondva, csak ugyebár a példák által) mert valójában arra akarnak rámutatni, hogy az otthoni szemétből milyen jópofa dolgokat lehet készíteni, tejesdobozból ceruzatartót, tojástartóból krokodilt, de ha csak egy kosárba belerakunk pár fura tárgyat, mint gumit, csipeszt, tobozt és szűrőt, a gyerek már azzal is szuper jól el tud játszani, és tucatnyi kosarat vettek elő egy nagy dobozból és az volt a feladatunk, hogy üljünk le a gyerek mellé egy ilyen kosárral és játsszuk azt, amit ő akar. Mi, felnőttek nem adhatunk neki ötletet, nem kérhetjük semmire, ne mutassunk neki semmit, csak hagyjuk, hogy a gyerek vezesse a játékot.
Ami amúgy állati nehéz, mert az ember azonnal jobban tudja, mi lenne az élvezetes, és millió ötlete van, a lüke gyerek meg csak azzal szórakozik, hogy ki-bepakol, ami tök uncsi, de tudományosan amúgy ez is nagyon fontos a gyerek számára és az is, hogy időnként ilyenkor is mellette üljünk, akármilyen uncsi is. (Fotózni persze ilyenkor nem lehet - csak a tanfolyamvezetőnek, akinek egy picike, béna képe van, de még azt se adhatja nekem oda hivatalosan emilen mondjuk, hogy jó minőségű legyen, csak kinyomtatva a saját kis nyomtatójukon, amit én csak bescannelni tudtam, ezért ilyen raszteres. Mondjuk meg nem mondom, hogy mi ennek a tiltásnak az értelme, és ők se tudják megmagyarázni, csak azt, hogy ez a policy. Ami vicces, hogy elvileg az lenne a lényeg, nehogy a többi gyerek személyiségi jogai sérüljenek és mondjuk odaadják az ő fotójukat nekem, de közben kaptam egy tucatnyi fotót, amin Bendével vagyok, és azokon egy csomó más csoportbéli szerepel, de az egyiket még egy olyan csadros anyuka is, aki kifejezetten megtiltotta, hogy őt lefotózzák, mert a vallása nem engedi meg. És aki amúgy a saját gyerekét szokta fotózni, mert milyen vacak is lenne, ha nem lenne erről emléke. És akinek ez nem áll össze egy egységes egésszé, az nincs ezzel egyedül.)
Mindenesetre hivatalosan ilyen gyereknevelési dolgokat tanulok.
Nem hivatalosan meg nyitva tartom a fülem és hallgatom a többi anyuka élettörténetét, mert azok mindig izgalmasabbak. Ma például azét az arab anyukáét, aki büszkén mesélte, hogy beiratkozott végre egy kezdő arab kurzusra. Mert bár anyanyelve az arab, de írni egyáltalán nem tud ezen a nyelven. Így bizony erősen ki van zárva abból a kultúrából, nem tud egy komolyabb újságot vagy szépirodalmi művet elolvasni. De az angol sem az anyanyelve, pár éve kezdett el itt főiskolára járni, de az első évben bizony megbukott az írásbeli vizsgán, mert ugyan jól tud angolul, de az akadémiai nyelvezet annyira más, hogy nem volt képes megfelelő szintű dolgozatot leadni. Belegondoltam, hogy milyen szomorú az már, hogy ez a lány, aki amúgy nagyon is okos, egy kultúrát se mondhat igazán a magáénak. És ez ilyenkor eléggé megerősít abban a hitemben, hogy csináljuk csak azt a magyar tanulást délutánonként, hiába mondják a lányok, hogy minek is az. Mert klassz és óriási ez az angol kultúra, és van is benne mit tanulni. De kell mellé a jó és biztos magyar is, amire aztán szintén jó dolgokat lehet építeni majd. Ha úgy döntenek. De legyen meg az esélyük arra, hogy szabadon dönthessenek. És már előre tudom, hogy milyen nehéz lesz megengedni nekik a szabad választás felelősségét. Átadni, és nem beleszólni, mit tanuljanak, hol éljenek, milyen szakmát válasszanak, és milyen párt. Hiszen már az is nehéz, hogy a kiskosár mellett ülve ne tudjam jobban a kétévesnél, mivel és hogyan lenne jó játszani.
Pedig ő is tud már döntést hozni és bizony azt is illik tiszteletben tartani.
Nehéz munka szülőnek lenni.
Nem árt hát időben elkezdeni tanulni és gyakorolni.

"Thomas and his friends" - éneklik a fiam kedvenc meséjében és dalolja ő is egész nap. Ám tegnap az asztalnál éppen a kedvenc csemegéjét ette, a karamell ízű flant, amikor rájött, hogy át lehet alakítani ezt a dalt, így azóta így dalolja: Thomas and his flan. 

Azt, hogy Kisbende mennyire szeret a nyelvvel játszani már elég régóta tudjuk. Már jó féléve énekeltük a "Wheels on the bus" című dalocskát, aminek az a refrénje, hogy "all day long" azaz "egész álló nap". Kisbende imádja ezt énekelni, ám egyszer egy hosszú autóút alatt egyszer csak felröhögött és elénekelte a saját verzióját, ami így hangzott: "All day cici" - kicsit persze keverve a magyart és az angolt, de elég szépen elmondta, hogy mi a vágya, nem? Aztán persze továbbfejlesztette és egy hosszú nap után lett ebből "all day mami" - de mostanában inkább az "all day api" a sztár. Merthogy kiscsillagom apás lett. De durván.

Na jó, persze nem nagy meglepetés ez, egy fiúgyereknek tényleg kell az apai minta, akivel együtt vonatozhatnak, tologathatják a kisautójukat, csavarozhatják az elemtartó kupakokat meg focizhatnak. Egy anya ezeket nem élvezi. Meg tudja csinálni, ha nagyon kell, de csak annyira, mint amikor a férjem a lányok babáit öltözteti. Félszívvel és mindenfajta lelkesedés nélkül.
Persze nem tudom, hogy igazán ezen múlik-e, hogy melyik gyerek melyik szülőt preferálja. Bíborka lányom számára például a kezdetektől fogva teljesen mindegy volt, hogy melyik szülő játszik vele, kel fel hozzá éjszaka, vagy ki öltözteti. Teljesen kompatibilisek voltunk számára. Én persze naivan azt gondoltam, hogy mindez azért van, mert mindent tud a férjem is, pontosan olyan biztonsággal mint én. Felkel hozzá hajnalban ha kell, tisztába teszi minden zokszó nélkül, felöltözteti, megeteti. És ha bármit megcsinál, akkor miért ne lenne jó?
Borsika születésével azonban kiderült, ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Borsika számára ugyanis első perctől fogva csak én léteztem. Senki mástól semmi mást nem fogadott szívesen. Ha éjjel óránként riadt fel, és egyszer nem én mentem oda hozzá, hanem az apja, akkor addig ordított, míg én ki nem kászálódtam az ágyból. Nem tudtam mellette cikket írni, akkor sem, ha ott volt az egész család és ugrásra készen játszott volna vele. Addig dörömbölt a bezárt ajtón, míg be nem jöhetett mellém és inkább a lábamat átfogva ült a földön, minthogy elfogadja más emberek törődését.
Máig emlékszem arra, amikor először mondta, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája. Különösen azért, mert ott állt mellette Bíborka lányom, akinek már akkor is önálló és kritikus véleménye volt, és akinek az arcáról pontosan le tudtam olvasni a kételyt. Merthogy azért neki lettek volna kritikai megjegyzései az én anyaságom irányába. De abban az imádatban, amit Borsi felém sugárzott ezer fokon, nem lehetett ellenvéleménye.
És amúgy ez azóta is így van - Borsi szerint minden tökéletes amit csinálok, legszívesebben egész nap az ölemben ülne és bármit is mondok, szerinte mindig, mindenben igazam van. Bíbor mindenkit egyformán szeret a családból, Borsi számára azonban ragsor van, ami állandóan változik, ám az élén eddig betonbiztosan én ültem.
Be kell vallanom, egyfelől jólesik ez a folyamatos imádat, jólesik fürödni az ő feltétel nélküli állandó szeretetében és bizalmában - de persze néha terhes is, hogy ennyire függ tőlem, hogy mindene én vagyok. Különösen a férjem irányában éreztem sokszor, hogy nem igazságos ez a nagy rajongás irántam. Merthogy ő igazán szuper apa, aki nagyon sokat foglalkozik a gyerekeivel. Borsiról azonban sokáig lepattant. Persze nem utálta soha az apját, de igazán mindig csak akkor ragyogott fel, ha én megjelentem és ez engem bántott a férjem helyett is, aki amúgy tök normálisan és éretten kezelte a helyzetet. Nem erőltette, hogy vele legyen, nem kritizálta, cikizte, ha nem őt választotta és kommentek nélkül hagyta a folyamatos anyaimádatot - és ezért én nagyon hálás vagyok neki, mert tudom, sok pasi ennél kisebb dolgokért is nagyon meg tud sértődni.
Hát most kérem fordult a kocka. Merthogy Kisbende számára apa az isten, még akkor is, ha kiteszem a lelkem. És a férjem most tapasztalja ennek a nagy imádatnak minden előnyét és hátrányát. Mert persze övé a legfinomabb puszi és a legszebb mosoly és ha sétálni megyünk Bende az ő kezét akarja fogni és az ő ölébe akar ülni. Csak sajnos akkor is őt választja, ha éppen más dolga lenne szegény embernek. Ha pisilni megy, akkor a gyerek zokogva dörömböl az ajtón, ha enni akar, akkor kiszedi a szájából a falatot, ha leül dolgozni, akkor megfogja a kezét, hogy együtt irányítsák az egeret. És apa, apa, apa kell egész nap, akkor is, ha anya is ott van és szívesen játszik és van ideje és módja is. És mivel mi a férjemmel mindketten itthon dolgozunk, tehát egész nap szem előtt vagyunk, elég nehéz elcsábítanom a gyereket az apjától. Csak akkor sikerül, ha fizikailag is elviszem, ki a parkba, sétálni. De folyamatosan, mert amint hazaérünk, azonnal az apja ölébe mászik és szerelmetes mosollyal magyarázni kezdi, hol jártunk, mit csináltuk és trillázza, hogy api, apikám.
Nem is képes a férjem elvinni a gyereket az oviba - a két lányt annak idején ő vitte és amint lefelé görbült a szájuk már szaladt is el. Kisbende nem sír, csak azt akarja, hogy api is maradjon ott. Hát a férjem marad, és nagyon nehéz szívvel jön ki a csoportszobából, így Kisbendét én viszem. Engem nem hív be, pápázik és már zárja is be mögöttem az ajtót, ha bekukucskálok az ajtón még látom, ahogy vigyorogva megy a többi gyerekhez. Örömmel jár és jól érzi magát.
Persze őt mindenütt imádják, mert tényleg egy igazi mosolygós csibész. És én se tudok haragudni rá, amiért ennyire apás lett, mert azt is olyan aranyosan csinálja, hogy meg kell zabálni. Bende ugyanis azért nem zár ki senkit, neki minden alattvalóra szüksége van. A tesóit is az ujja köré csavarta. Őket amúgy a hancúrra tartja, velük szokott kergetőzni, labdázni, birkózni - néha amúgy meglepően nagyokat tud ütni, és akkor van egy kis sírás, de ha beleszólok és Bendére förmedek, vagy ne adj isten megbüntetem, vagy ragaszkodom hozzá, hogy kérjen bocsánatot és ő emiatt zokogni kezd - na, akkor azonnal rám förmed a másik két lány, még akkor is, ha előtte a könnyük potyogott a fájdalomtól.
Igen, még az a gyerekem is, aki szerint nekem mindig, mindenben igazam van. Bende ügyben még ő is felülbírál. Leestem a piedesztálról kérem.
Ő is ugyanazt mondja, hogy hagyjam békén Bendét, ne fegyelmezzem, mert ő még kicsi, nem is tudja mit csinált, nem akart rosszat. Akkor is, ha akkorát harap csupa mókából, hogy nagy lila folt marad utána. És akkor is, ha véletlenül szemen dobja őket a labdával, amit csak gurítani szabad itthon. Mert ő a világ legaranyosabb kisöccse, akitől mindent elviselnek. És aki cserébe bebújik melléjük pizsamában az ágyba és ott kuncog velük a takaró alatt. Vagy amikor együtt fürdenek, akkor lefröcsköli őket nagy kacagások közepette.
És aki a világ minden kincséért nem mondaná senkinek, hogy szeretlek. Meg se próbálja, pedig ezen kívül minden szót simán megismétel. Kivéve ezt az egyet. Viszont ha kiadjuk a parancsot, "mondd, hogy szeretlek" azonnal a nyakába ugrik a kérdezőnek, szorosan átöleli és megpuszilja.
És valljuk be, ez a csomag sokkal többet ér annál, mint bármilyen szó.Még az a bizonyos legjobb és legszebb is. És a kis büdös ezt is olyan jól tudja...

A lányok mostanában rákattantak a trükkös kísérletezős könyvekre, abban találták ezt a feladatot is: hogyan csináljanak tojásból labdát. Pattogósat.

Hát íme a módszer: kell egy keményre főtt tojás, aminek ép a héja. (Kis repedés nem gond, csak ne jöjjön ki rajta a fehérjéje és ne is hasadjon be.) Ha kihűlt, bele kell rakni egy régi üvegbe és annyi ecetet ráönteni, amennyi teljesen ellepi. Az ecetben lévő sav azonnal elkezdi feloldani a tojáshéjban lévő kalciumot és elkezd buborékozni, ha szerencsénk van a könyv szerint még forogni is, de ez utóbbi nálunk nem történt meg. Fél óra múlva már le lehet dörzsölni a héj egy részét, majd újabb pár óra múlva meg lehet ezt ismételni. Előbb-utóbb a héj teljesen feloldódik és marad a sima tojás, ami egyre gumiszerűbbé válik. Állítólag három nap múlva akár pattogtatni is lehet. Addig folyamatosan az ecetben kell tartani, ám ezek után természetesen az elfogyasztása már nem ajánlott.
A trükköt egyébként a Brownies évkönyvből lesték ki, ami most azért is elég gyakran előkerül, mert most nagyon sűrű a lánycserkész-élet. Bíbort "sixer"-ré választották, ami nagy szó, afféle kisfőnök lett. Merthogy a nagy csapat kis hatfős részekre oszlik, és egy ilyen egységnek lett ő ezzel a vezetője. Ez azért is nagy dolog, mert a pozíciót választás útján lehet elérni, és hárman voltak versenyben ezért a címért, köztük kellett szavazni és Bíbort választották, pedig a másik két lány már régebb óta tagja a Brownies-nak. Nehezen megmagyarázható dolog ez, de Bíbort általában nagyon szokták mindenütt szeretni, ő az, akinek azonnal lesznek barátai bárhová megy és nem egy-kettő, hanem mindenki. Már az oviban is ezt emelték ki, amikor értékelték az óvónők, hogy mindenkivel jóban van.
Én meg a Browniest szeretem nagyon, különösen amióta a lányok a házimunka-jelvényért küzdenek. Mondjuk Bíbort ez éppen nem érdekli, de Borsi nagyon lelkes és minden reggel beágyaz, hetente kitakarítja a fürdőszobát és még ablakpucolást is kért, merthogy ilyen munkákat kell megcsinálni és a szülő által igazolni ahhoz, hogy ez a jelvény a birtokukba kerüljön. Eddig ugyanis csak "hobby" jelvényük van, amit a koriért kaptak, és nagyon sokféle van. Nemsokára mennek táborozni, ott valószínűleg megkapják majd a "camp" jelvényt, és most gőzerővel dolgoznak a "diamond jubilee" jelvényért is, amit a királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójára adtak ki. Ezek a jelvények amúgy szövetből vannak és a szülőnek kell felvarrni őket a gyerek pulcsijára vagy egy külön jelvénytartó szalagra, ami pont úgy néz ki, mint a szépségkirálynőké, csak éppen barna.
De vannak más szép eredmények is - az egyik, hogy a heti iskolai úszásnak meglett az eredménye - most kaptuk az oklevelet, hogy Bíbor 25 métert tud már egyfolytában úszni a mély vízben. Bekerült ezzel a legjobbak közé, és ezen annyira fel is lelkesült, hogy kitalálta, búvárkodást szeretne tanulni majd a nyáron, ha hazamegyünk. (Merthogy amikor az Aquaworld-ben jártunk ott láttunk nyári táborokat, amiket 10 éves kortól lehet látogatni, Borsika legnagyobb bánatára.)
A korit is újrakezdték és csak lesek, hogy heti egy órában milyen komolyan lehet haladni. Most épp a mérlegállásban siklást gyakorolják. A sima forgás már megy nekik, most azt a fajtát tanulják, amikor egyik lábukról a másikra ugranak forgás közben. (Fogalmam sincsen, ennek mi a neve, de jól néz ki.) Ha ezt az ötödik tanfolyamot befejezik, akkor továbbléphetnek a haladók közé, a következő szintre, ahol szintén öt tanfolyam van egymás után. Nézem a 7-8-asokat, azok már nagyon durvákat tudnak, viszont onnan kezdve már mehetnek a nagy szinkronkoris csapatba is, amire nagyon várnak.
Persze vannak olyan eredmények is, amik kicsit elszomorítanak, mert persze itt Angliában is működik a kapzsiság faktor. Előrebocsátom, hogy Bíbor nagyon jól ír, nem csak novellákat, de verseket is. Állati jó stílusa van, két mondatban olyan karaktereket rittyent, akikről még és még akarok olvasni. Méghozzá angolul, szóval simán lehet, hogy öregkoromban ő fog eltartani, mint multimilliomos írónő. Szóval amikor egy nap hazaért, hogy a versét beválasztották egy könyvbe és meg fog jelenni, nagyon büszke voltam és meg se nagyon lepődtem. Megérdemelte, az tuti.
De aztán Borsi is elővett egy papírt a táskájából, hogy ő is írt verset és az övé is bekerült. Először persze elöntött a büszkeség, hogy igen, az én lányaim mekkora nagy királyok, aztán Borsi versét olvasva kicsit gyanút fogtam, mert bár az is helyeske, de igazán nem akkora durranás. Aztán megnéztem a többi papírt is amit a versekkel küldtek, hogy mégis, mi ez az egész. Hát kiderült, hogy naaaaagy szülőlenyúlás angol módra, szépen elegánsan lepapírozva. A cég még szeptemberben meghirdetett egy versíró versenyt, ahová minden iskolát meghívtak. A fődíj 3000 font (durván egymillió forint) amit az a suli kap meg, amelynek a legtöbb tanulója bekerül a kötetbe. A kötetbe pedig mindenki bekerül, aki csak iskolás és megírt legalább egy verset, ami nélunk még karácsony körül volt házifeladat, és amiben akkor ugyan akartam segíteni, de Bíbor két perc alatt elhajtott, hogy ő jobban tudja, köszi. Szóval ha van verse, akkor máris bekerült a gyerek. És persze a kötetet meg is lehet venni. Olyan ötezer forint. És hát kinek ne érne meg ennyit, hogy a gyereke nevét nyomtatásban lássa, mint ifjú költőpalántáét. Kaptunk is egy csomó papírt róla, amit alá kell írnunk - beleegyezünk-e, hogy a vers megjelenjen és hány példányt kérünk a kötetből. Kettőt fizet hármat kap akcióban persze, hogy a nagyszülőknek is jusson a büszkeségből.
Persze a kettő nincs összekapcsolva - anélkül is megjelenhet a gyerek verse, hogy kérnénk a kötetet. De hát ki ne kérné, ha már egyszer benne van a gyerek... azt azért megtudtam, hogy az osztályban mindenki versét beválasztották - nincs verseny. Ami amúgy se nagyon van itt Angliában, mert a dicséretben hisznek.
De én most ebben nem pedagógiát látok, hanem kőkemény bizniszt. Mondjuk ki: nagy ötlet hiszen egészen biztosra megy, mert a szülők dicsekvési vágyára épít és semmit nem kockáztat, hiszen pont annyi kötetet kell csak nyomtatni, ahányat rendelnek. Mi még most nem döntöttük el, hogy akarunk-e ebben részt venni, de nekem olyan rossz a szájízem tőle. Mert az én lányom verse szerintem nagyon jó. De ne azért kerüljön be egy könyvbe, vagy máshová, mert anyuka kifizeti neki. Hanem azért, mert megérdemli. De persze olyan lelkesen jöttek haza mindketten, hogy nagyon nehéz azt mondani nekik, hogy igen, lehetnétek publikált költők, de én nem megyek bele a játékba. Mert aljas ez, bárhonnan is nézem.
Különösen, mert Bíbor verse tényleg jó, és nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen...