Három gyerekkel irány Anglia!

Péntek este éjfél és egy között a ceruzám végét rágcsálva ültem a matekkönyvem fölött és próbáltam rájönni, mi lehet a matekpélda megoldása, amit a házi-feladatomban volt. Szívem szerint lőttem volna a kérdést rögtön a netre, hogy segítsen valaki, de nem akartam felébreszteni a gép mellett békésen szunyókáló férjem, meg féltem is, hátha nem lesz egy matekzseni se a Facebookon épp és tudtam, akkor hiába az egész, mert addig úgyse nyugszom, míg ki nem találom.

A matekpélda amúgy nem volt különösen nehéz. Adva van egy hetvenfős színházba járó csoport, ahol a gyerekek és a felnőttek 2:3 arányban vannak egymással, a felnőttek és a nyugdíjasok aránya pedig 4:5-höz. A kérdés, hány nyugdíjasjegyre lesz szükségem?
Csak azzal tudom mentegetni magam, hogy már nagyon későre járt, mert hiába futottam neki újra és újra a példának, egyszerűen képtelen voltam megfejteni. Végül próbálgatós módszerrel meglett az eredmény, de ettől persze még nem lettem boldog, tudni akartam, hogyan is kellene ezt rendesen csinálni. Hát magam elé vettem a kétujjnyi vastag matekkönyvem arányokkal foglalkozó részét és átolvastam az összes példát és feladatot, de persze egyik se segített, így aztán újra és újra nekivágtam a feladatnak, míg végül hajnal 1-re megtaláltam, hol követtem el a hibát a számolás során és végül kijött a megfelelő eredmény.
Amikor éjjel egykor teljesen elégedetten bebújtam végre az ágyba, akkor azon tűnődtem, hogy életemben ennyit még matekkal nem foglalkoztam. Soha, míg gimis voltam elő nem vettem a matekkönyvem, az meg hogy ne hagyjon pihenni és aludni egy matekpélda, az meg aztán végképp nem fordult elő.
Most meg alig telik el nap anélkül, hogy ne vennék a kezembe egy feladatsort. Van leckém, van mindig szorgalmi is, és van két matekkönyvem is, annak az épp témához tartozó feladatait is csinálom bőszen. (Egy könyv kötelező, a másikat a tanártól kaptam kölcsön, hogy tudjak még gyakorolni.)
És igen, én is érzem, hogy ez nem feltétlen... normális. :-)
De hát mit tegyek, tényleg élvezem a dolgot. Minden alkalommal úgy megyek be matekórára, hogy amikor kiosztják a feladatlapot, mit fogunk aznap csinálni, akkor csak kerekítem a szemem, hogy ez durva, és hogy ez nem fog menni. És minden alkalommal úgy jövök ki, hogy szinte lebegek a boldogságtól és azt érzem, hogy a rejtjelek értelmes, egésszé álltak össze a fejemben. Mint amikor feloszlik a köd és hirtelen mindent élesen lát az ember.
Tényleg szemérmetlenül lelkesedem órán is, nyilván ezért vagyok én a tanár kedvence is - noha nem feltétlen a legjobb tanuló. (Van egy litván csaj a csoportban, ő nagyon penge.) Persze a lelkesedésemet az is erősíti, hogy a próbadolgozataim rendszeresen "A" érdemjegyet kapnak.
Eredetileg azt hittem, hogy az angol lesz majd a kedvencem - és lehetne is épp, mert a tanár ott is zseniális. De kicsit elveszi a kedvem, hogy ott 3-4 hetente írásbeli vizsgát kell tennünk, és bár nem nehezek, de azért sokat kell rá készülni. Meg aztán az, hogy meg tudok írni egy szövegelemzést vagy egy novellát, az nem olyan nagy kihívás és meglepetés egy egyetemi magyar szak elvégzése után. Igaz, itt angolul kell helytállni, de ez már egyre kevésbé okoz gondot. Valójában az, hogy az ember szinte hetente ír egy angol fogalmazást, amit aztán kijavítanak, megbeszélnek, eléggé hatékony formája a fejlesztésnek.
(Megjegyzem, most már angolórákra is járok, a GCSE kiegészítéseként, ahol kifejezetten az íráskészségem fejlesztése a cél - de az pont olyan brutálisan unalmas és rémesen rossz, mint minden angoltanfolyam, amire eddig jártam itt Angliában. Mondjuk ez a csoport viszonylag jól beszél már, és van külön egy kifejezetten írásra szakosodott részleg a csoportban, ahová én is kerültem, akiknek aztán tényleg nincs gondjuk a nyelvvel, de soha nem fogom megérteni, hogy ahol egy csoport külföldi van, ott miért a vessző, a pontosvessző és a gondolatjel használatának szabályain kell újra és újra lovagolni, miért nem lehet mondjuk a múlt időket vagy a feltételes módot átvenni. De ezek soha nem kerülnek elő. Csak a rohadt vesszők - mondjuk igaz, ami igaz, ez nekem tényleg a gyengém volt, és elég sokat fejlődtem már. De ettől ez még nem lesz izgalmas témakör.)
Mindenesetre most már eljutottam oda mindkét GCSE tanfolyamon, hogy vége a félévnek és immáron hivatalosan is be kellett adni a jelentkezési lapot a vizsgára, ami majd júniusban lesz. Matekból három témakör, három külön vizsganapon lesz. Angolból csak egy vizsga lesz - de már írtunk ugye három házidolgozatot és volt egy szóbeli vizsga is, és lesz még egy írásbeli és kettő szóbeli. Összességében ezek a dolgozatok amúgy az évvégi jegy 40%-át teszik majd ki.
Angolból ért most egyébként a kellemes meglepetés - most kellett eldönteni, hogy alap vagy emeltszintű érettségire jelentkezzünk. (Matekból nem volt ilyen kérdés - mi az emeltszintű csoport vagyunk, ara megyünk és kész.) Aki A-t szeretne kapni, annak mindenképp az emeltszintűre kell jelentkeznie - ám nagyon sok ember számára nem az A a cél, hanem a C, mert ez kell ahhoz, hogy valaki főiskolára jelentkezhessen. Jobb nem. A tanár szerint az emeltszintűnél könnyen le lehet csúszni a D-re, tehát aki biztosan meg akarja kapni a C-t (azzal az eséllyel, hogy talán még B is lehet belőle) az válassza az alapszintűt. Korábban ott a C volt a plafon, idén változott a szabály, jó alapszintű dogára B-t is kaphat az ember. A tanár egyesével beszélt mindenkivel, hogy döntse el, mit szeretne és persze ő is elmondta az eddigi órai munka, dolgozatok alapján, hogy ő mit tanácsol. Sok embernek javasolta amúgy az alapszintet - volt is ebből pár vita, mert volt, aki azt mondta, hogy inkább megpróbálná a magasabbat, mert majd összeszedi magát, sokat tanul stb. Kicsit nehéz úgy dönteni amúgy, hogy még nem láttunk ilyen dolgozatot - de a tanár kérte, hogy még ne nézzünk ilyet, mert elég speciális módja van a megoldásnak, és mivel ez most új vizsgafajta, viszonylag kevés a már meglévő tesztpapír. Tehát ha megnézzük, ellőjük a meglepetést, szóval várjunk.
Így ültem le a tanár mellé, hogy megbeszéljük akkor velem mi legyen, és az egyik legrövidebb megbeszélést folytattuk le. Megmutatta, hogy a legújabb dogám eredménye is Band 5 (ami a legjobb) és hogy ez "pretty consistent" tehát ő úgy gondolja, hogy a végeredmény majd A lesz amit az összes házidogámra kapok majd, így ő azt javasolja, hogy csináljam a magas szintűt. (Ez nem csak azért becslés, mert még 2 dogám hátravan, hanem azért is, mert azt, hogy ki hányast kap összességében majd csak júniusban döntik el, akkor nézik meg, hogy az egyes vizsgaközpontok milyen eredményeket küldenek be, ha mondjuk túl sok az A, akkor megnézik, nem voltak-e túl lágyszívűek, ha túl sok a C, nem voltak-e túl szigorúak, tehát az egyes szintek közti határvonalat majd csak akkor határozzák meg véglegesen. Ezen kívül van három szóbeli vizsga is, az egyiken már túl vagyok, az volt a "csoportos beszélgetés" ahol azt nézték, tudunk-e egymásra figyelve vitázni egy adott témáról és lesz még egy prezentáció tartás is, meg egy drámajáték, amiről még semmit se tudok.A szóbeli vizsgák eredménye amúgy nem számít bele a GCSE végső jegyébe, de ha nincs meg, akkor nem lehet vizsgára menni, szóval azért fontos.
Amúgy az írásbeli vizsgák kérdéseit előre megkapjuk, otthon ki kell dolgozni, elküldeni emilen a tanárnak, ő kijavítva, a megjegyzéseivel együtt visszaküldi. Ebből készíthetünk vázlatot, amit az adott vizsganapon használhatunk majd, de ott azért emlékezetből kell megírni újra. (Tavaly még nem kellett ott helyben produkálni, elég volt ha valaki otthon megírta és úgy beadta, de ezt már megszüntették. Előtte való években, meg nem is volt ennyi dolgozat, és a házi feladatok 60%-ot jelentettek, nem 40-t. Szóval minden évben nehezedik a dolog.)
Na, szóval ha engem kérdez valaki, azt mondom, hogy ha valaki egész normálisan beszél angolul, és van már otthon egy érettségije, akkor ez nem igazán nehéz kurzus - de időigényes. Sok a házifeladat, házidolgozat, amik ugyan nem túl bonyolultak, de azért időigényesek. (Hiába tudom én hogyan kell elemezni egy novellát, azért idő leülni, végiggondolni, megírni azt az elemzést.)
Hogy aztán ez mire lesz jó, azt viszont végképp nem tudom, azt ne kérdezzétek. Én azt gondolom, hogy ha egyetemre akarok itt járni, akkor ezzel igazolni tudom a nyelvtudásom és talán nem kérnek nyelvvizsgát is - de ebben nem vagyok biztos, mert nem néztem utána. Álláskeresésnél lehet talán előny, meg ha valaki itteni tanárképzést akar csinálni, akkor kell a matek, az angol és a science is. Nem feltétlen kötelező ezekhez tanfolyamra járni - de azért szerintem érdemes, mert bár a témakörök nem bonyolultak, megvan a mateknak is a maga angol szakkifejezésrendszere, amit érdemes tudni, ráadásul most például statisztikát veszünk és én pl. a gimiben nem tanultam az adatok rendezésének és bemutatásának elveiről. Meg hát azért a tanfolyamon a vizsgatrükkök is előkerülnek, amikre figyelni kell. Angolból pedig szerintem nem is lehet egyedül felkészülni, hiszen csomó vizsga van évközben, amit nem tudom, hogy távoktatással hogyan lehet beadni és hát itt is, megvan az a speciális követelményrendszer, ami alapján meg kell írni a dolgozatot - pl. volt olyan, hogy elmondták, nem kell se bevezetés, se konklúzió, mert nem az a kérdés, csak "in medias res" vegyük sorra az elemezni kívánt érzelmeket, és azokról írjunk. Vagy hogy ott pl. nem számít a nyelvtan meg a helyesírás, mert azt nem pontozzák - másutt meg hogy kifejezetten nézik, van-e benne elég összetett mondat. Szóval nem nehéz vagy megcsinálhatatlan - csak éppen speciális. Én mindenesetre élvezem, és mint már többször mondtam, azért csinálom, mert úgyse tudnék mást csinálni abban a két és fél órában, amíg Bende suliban van. És sokat tanulok belőle - néha még a tananyagot is. De azért az angol mentalitásról, szokásokról, tanítási módszerekről még többet. Ez a fő oka annak, hogy kicsit sem bánom, hogy ezzel töltöm az időm.

Négy éve kezdtem a blogot írni - és egy év után kaptam egy levelet a Google-től, hogy szeretnének hírdetéseket kirakni a blogomra. 

Ha megengedem.
Megengedtem.
Azóta itt vannak ezek a hirdetések én néha megnézegetem őket - de soha nem kattintottam rá egyikre sem. Mert hát benne is volt a szerződésben, amit aláírtam, hogy hiába teszem, az nem számít igazi, fizetős kattintásnak. Akkor meg minek.
Mások viszont úgy tűnik néha elcsábultak, és köszönöm nekik, hogy ezt tették. Minden egyes kattintás ugyanis pénzt jelent nekem - nem sokat persze, de sok kicsi sokra megy és most, végre három hosszú év után újabb levelet kaptam a Google-től, hogy adjam meg a bankszámlaszámom, mert utalnának. Elértem a minimális kiutalható összeget: 60 fontot.
Az összeg nem nagy - alig 15 ezer Ft. Ha belegondolok, hogy mennyi munkaórám van a blogban, akkor semmi. De ha azt vesszük, hogy nem a pénzért kezdtem el írni és ez csak olyan talált pénz, ajándék, akkor viszont nagyon jó érzés, hogy honorálják vele a erőfeszítéseim.
Néha vissza szoktam olvasni a saját bejegyzéseimet - és olyankor mindig sajnálom, hogy miért nem írtam még sokkal többet. 370 bejegyzés és 55 ezer oldalletöltés van mögöttem és millió olyan emlék, ami a blog nélkül elveszett volna, helyek, képek, nagy rácsodálkozások, apróbb bosszankodások, sok öröm és sok kétely. Fel-felmerül bennem, hogy abbahagyom - de aztán az is, hogy inkább teljes erővel újra nekiállok írni, bepótolom, ami kimaradt, mert írni jó, blogot írni meg különösen jó, mert összehozza az embereket a földgolyó minden részéről. Nyilván, ha angolul írnék, akkor ez méginkább igaz lenne, de magyarok is mindenhol élnek, és Új-Zélandtól kezdve Alaszkáig mindenféle helyről kattintottak már emberek a blogomra. A legtöbben persze Magyarországról és Angliából. Mindenféle vicces keresőkifejezésekkel találkozom, ma például valaki úgy talált ide, hogy a "férfiak tűsarkú csizmában"-t gépelte be a gugliba és a bitek titokzatos útja idehozta. Szerintem csalódott - de persze, lehet, hogy talált magának valamit, ami mégiscsak itt tartotta.
Mint ahogyan azok is, akik nap mint nap ránéznek a blogra, akkor is, ha épp nem írok. Mert bizony jóval ritkábban írok már, mint három évvel ezelőtt, amikor 2-3 naponta felkerült egy új olvasnivaló.
Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem írok én kevesebbet - mostanában több cikket írok, mint amikor kiköltöztünk. Azt hittem, hogy az évek alatt majd szép lassan elhalnak az újságírói munkáim, hiszen nem vagyok jelen. De úgy tűnik, hogy ez nem számít, és ez jó.
De az is jó, hogy van egy blogom, és azt mindenféle jó fej, kedves ember is olvassa.
Köszönöm nekik!

Gondoltam, hogy majd amikor Bende egy hónap múlva négy éves lesz, akkor írok egy összefoglalót arról, hogy mennyire sokat változott az elmúlt időben, de egyszerűen képtelen vagyok annyit várni. Muszáj már most megírnom, hogy elviselhetetlenül édes, aranyos, mosolygós és nagydumás kiscsávó lett belőle.

Hol van már az az idő, amikor azon aggódtam, hogy nem beszél? Ha nem lenne a blog, ahol halálra aggódtam magam ezen, nem is emlékeznék rá. A helyzet ugyanis megfordult - az én kisfiamnak ugyanis újabban be nem áll a szája.  Reggel, amikor félálomban kimászik az ágyból, elkezd dumálni és onnantól más szóhoz se jut mellette. Az édes kis cincihangján egész nap okoskodik, magyaráz, kérdez és persze szemérmetlenül hízeleg.
"Édesem, drágám...." ha kérni akar valamit, szinte mindig így kezdi a mondatait. "Édesem, drágám, játszanál velem?" "Édesem, drágám, kaphatok egy kis vizet?" "Édesem, drágám..." annyira bájosan tudja mondani, hogy az eredmény szinte mindig garantált. Ha meghallom, hogy így kér, teljesen elolvadok és mindent leteszek, hogy teljesítsem a kívánságát.
Gyakran gondolok arra, milyen jó is egy kispasinak - akinek két nővére van. Pontosan tudja, hogy kell szépeket mondani nekik. "Borsika, te olyan szép vagy, mint egy hercegnő." - mondja, mire a válasz egy igazi csajos "ááááá" (magasan kezdve a hangsúlyt és levive a mélybe) és ezután már kérhet a fiatalember bármit, nincs nő, aki nemet mondjon neki.
De még a sokat tapasztalt óvónők is rendszeresen ellágyulnak, amikor Bende kikísér az ajtóhoz, puszit ad és közli, hogy vigyázzak magamra. Olvadok persze ilyenkor én is. Naná. Nem lehet ellenállni ennek a csibésznek és legszívesebben már vinném is haza magammal - de erre nincs igénye.
Örömmel szalad a suliba - az első hetekben még szaladtam utána, de aztán kiderült, hogy megérett a kislegény és eszébe se jut átszaladni azon az egyetlen útkereszteződésen, ami van, és ha lassabban bandukolok is utána, akkor is megvár.
Mondjuk mostanában már nem szalad - szökell. Ugrálva, mint egy kis bakkecske, úgy megyünk a suliba. Oda, ahol amúgy most épp a betűket tanulják. Nekem ez elképesztően furcsa, mert nem gondolom, hogy bármi értelme is lenne - és Angliában se mindenütt kezdik ilyen korán, de itt éppen igen. Most épp a K betű van soron - ezen a hétvégén már leckét is kapott, egy darab fénymásolt oldal személyében, ahol az előre nyomtatott K betűket kellett átrajzolni.
Mivel ő ezt iszonyatosan élvezi - szavam sincsen ellene. Rengeteg betűt ismer, örömmel mutatja, és mondogatja, hogy "O-o-o-o orange" vagy "B-b-b-b banana". Meg aztán úgy is látom, hogy épp megérett ezekre a feladatokra - itthon sincsen tőle nyugtunk, mert folyamatosan tanulni akar. Egész nap hozza utánam a feladatoskönyveit és könyörög, hogy még, még, még adjak neki színeznivalót, számmal megjelölt pontokat, amiket összeköthet, labirintust, bármit, amiből tanulni lehet.
A színezés karácsony környékén lett a kedvence, amikor azt vettük észre, hogy olyan szépen megy neki, hogy szinte soha nem megy ki a vonalból. Igaz, a ceruzát marokra fogja még - de gondoltam, nem szólok bele, így is ügyesen megy neki, és mit erőltessem a rendes ceruzafogásra, hiszen még nincs is négy éves. De aztán januárban a suliban ránk szóltak, hogy ez így nem lesz jó, szóljunk rá otthon, ha nem jól fogja, mert később egyre nehezebb lesz. Megmondom, őszintén, nekem nem volt hozzá kedvem - mert Bende ellenkezett, sőt azt mondta, hogy akkor inkább nem is rajzol. Én meg nem akartam elvenni a kedvét. De aztán rákérdeztem Virágnál, a Gyereketető blog írójánál, hogy ő mit tanácsol (mégiscsak gyógypedagógus szakértő) és ő egyetértett a tanítónőkkel. Aki szépen akar színezni, az fogja rendesen a ceruzát. Gyorsan felmentem a netre és rendeltem pár háromszögletű ceruzát, zsírkrétát és egy jó kis helyes ceruzafogásra szoktató eszközt. Az új cerkáknak sikere lett - és Bende kb két nap alatt tökéletesen átszokott a helyes ceruzafogásra, mire a gumi segédeszköz megjött, az már nem is kellett. (Majd odaadom a sulinak.)
Amiről még beszélni akartam, azok a színek. Bende rajzai valami elképesztően színesek ugyanis. Mutatták múltkor az óvónők a falat, ahová kirakták a csoporttársai rajzait. Csupa helyes pálcikaember, kicsi ház, állatok. Némelyik nagyon is jól megrajzolva - de mind alapvetően színtelen. Fehér lap, rajta a rajz. És ott volt Bendéé - ő az egész lapot kitölti a színeivel. Lehet, hogy maga a rajzolás nem olyan ügyes - de a színek, azok csodásak! Itthon is szívesen és sokat fest, zsírkrétázik, és merészen, nagyon dekoratívan használja a színeket.
De nem csak a színezés, hanem az "art attack"-el is. Az "Art attack" egy kézműves műsor a BBC-n, ahol mindenféle gyors, könnyen elkészíthető ügyeskedős cuccokat mutogatnak a gyerekeknek. Van egy része mindig, ahol egy pasi mindenféle cuccot kitereget a padlóra (de óriásiakat) és a végén lesz belőle egy hatalmas nagy kép, ami csak felülnézetből látható, de akkor az valami elképesztő. Van, hogy ruha-anyagokat pakol ki és lesz belőle Szépség és a Szörny a Disney mesefilmből, máskor mákot szór ki és akkor abból lesz a végén egy pandamaci a bambuszligetben. Bende azt hívja "art attack"-nak, hogy fog pár cuccot és abból mintákat rak ki a padlóra. (Nyáron csinálta ezt először amúgy, akkor a Balatonnál a kertbe teregette ki a krepp-papírokat.) Mostanra már mindenből lett már itthon art attack. Imádja ezeket a random tárgyakat rendezgetni. (A képen éppen kisüveges vizekkel kézműveskedik.)
Ahogy mi is egyre többször - ő is keveri az angolt a magyarral - "olyan szed vagyok" vagy "adnál egy kis vótert?" Ilyenkor nem szoktam kijavítani, megismétlem a mondatot helyesen, magyarul és annyi. (És eszembe vésem, hogy leközelebb ne azt kérdezzem meg a lányoktól, hogy mi volt az esszemblin. :-) De azt is látom, hogy egyre inkább tisztulnak a fejében a nyelvek, gyakran kérdezi, mit jelent valami angolul "Mi az a safe and sound?" és ha nem értem, hogy ő mit mond angolul, akkor le is fordítja. "Tudod a póver az magyarul erő."
Mesében amúgy a Balamory mostanában a kedvence - minden nap megnézünk egy részt a tévében (akkor érünk haza a suliból, amikor az kezdődik). Ez egy élő szereplőkkel felvett mesesorozat, egy színs házakból álló faluban, ahol olyan hétköznapi kalandok történnek az emberekkel. Esik az eső és nem tudnak kimenni a gyerekek az ovi udvarára játszani, ezért ki kell találni, hogyan lehet benn, kicsi helyen táncot tanítani nekik. Vagy az egyik szereplő szeretne egy szép, várost ábrázoló szuvenírt küldeni a barátjának, de nincs ilyen, és a boltos megkéri az ovisokat, hogy fessenek valamit. Van benne mindig dal is (általában ugyanaz a 2-3-4 dallam.) Bevallom, nekem ez túl egyszerű, lassú - de a lányok is imádják. (A dalok amúgy elég jók, az a béna mód, ahogyan a rendőr dalol és táncol, az nekem is tetszik.) Ezen kívül a youtube-on szokott még nézni vonatokat, ahogy átmennek a sorompón (train crossing), új szerelem pedig az a kisfilm, ahogyan a kocsiszállító kamionról le-felpakolják a kocsikat. (Megjegyzem, mindig elámulok rajta, hogy nincs olyan dolog a világon, amiről ne találnék felvételt a youtube-on, az meg még inkább, hogy mindezeket a - számomra totálisan érdektelen videókat - emberek tízezrei nézték már meg előttem. (Mondjuk amikor felfedeztem, hogy van egy szirénázóautó-felvonulást ábrázoló youtube videó, amin 15 hosszú percen át csak mennek a vijjogó autók... hát az boldog nap volt Bendének.)
Visszatértünk a déli alváshoz - hiába csak 3 órát volt naponta suliban, olyan fáradtan jött haza, hogy képtelen volt bármit is csinálni, csak nyávogott, nyúzott engem, a tesóit és szíve szerint egész délután TV-zett volna. Ha nem engedtem, iszonyatosan viselkedett. Most rászoktunk, hogy hazajön, ebédel és utána csendes pihenő van. Az esetek többségében (ha jól kapom el) akkor elég gyorsan elalszik, és utána 9-kor is könnyebb lerakni, nem pörög túl. (Nem mellékesen, én is odabújok ilyenkor mellé és nekem is jól jön dél körül egy félóra-óra pihenés, durmolás. Gyakran hamarabb bebólintok, mint ő.)
A legnagyobb kedvenc a Lego lett - de nem a Duplo (bár azzal is szívesen játszik) hanem a rendes, mini Lego. Karácsonyra unokahúgoméktól kapott egy kisautót. Azóta naponta háromszor rakja össze a kis füzet útmutatásait követve. Persze, szereti ha ott ülök ilyenkor is mellette - segíteni azt nem kell, én kaptam meg a "füzetlapozó" komoly feladatát. Csak hogy addig is együtt legyünk. Nekem ez elképesztően korainak tűnik, (5 éves kortól ajánlják) de ő végtelenül élvezi és nagyon precízen, komolyan csinálja. (A szétszedésben szoktam még feladatot kapni, mert azért a pici alkatrészek szétpattintásához kell egy kis köröm.)
Amit a legeslegjobban szeretek benne, hogy nagyon mosolygós, nagyon jókedélyű gyerek. Még haragudni se nagyon lehet rá, amikor mondjuk elviszem aludni délben és megmondom neki, hogy most nem szabad beszélni, mert csendes pihenő van, de ő nem álmos, de nem nyüglődik, hanem nekiáll röhögcsélni. De tudja, hogy nem szabad, tehát eltakarja a száját és elfordul, de hát hallom, és érzem, hogy rázkódik a kis teste a visszafojtott kacagástól, míg végül már én se tudom visszatartani, és akkor együtt nevetünk. Az ilyen napokon nem mindig sikerül elaludnunk. De kit zavar... minden munka megvár, nem?

Magyarországon annak idején rengeteg gyerekelőadáson voltunk. Amikor Angliába költöztünk, nem volt jó érzés erről hirtelen lemondani. Úgy éreztem, nem is igazi élet az, amiben nincs se bábszínház, se gyerekelőadás, se operaház, se kakaókoncert. Semmi. De hát úgy voltam vele, hogy minek. Úgyse értik, drága is, messze is van és nincs is annyiféle, mint otthon. Azért ez mégiscsak Coventry, nem Budapest. A fővárosban el voltunk kényeztetve.

Persze volt pár próbálkozásunk - a lányokkal az apjuk egyszer elment egy ír táncestre, olyan Michael Flatley félére, és nagyon élvezték. Én meg még a kórussal elmentem a Blood Brothers című musicalra, ami jóval kisebb siker volt, mert amikor nem énekeltek, akkor olyan brutál ír akcentussal beszéltek a szereplők, hogy még a mellettem ülő angol barátaim se értettek mindent. (Ráadásul én a zenét se ismertem, noha ez az én műveletlenségem, mert amikor utánanéztem kiderült, hogy ez egy állati híres darab, amit húsz éve folyamatosan, nagy sikerrel játszanak.)
Most karácsonykor, teljes erővel tört rám a nosztalgia a színházasdi után, és úgy éreztem, hogy csak ez hiányzik az ünnep fényéhez. Jegyet venni szerencsére itt online is lehet, még az utolsó pillanatban is, így gyorsan vettem jegyet mindkét darabra, amit itt a városban hirdettek már hónapok óta. Merthogy van a közelben két színház is, és elég gyakran jönnek mindenhonnan vendégelőadások a városba. Szóval nem lehetetlen azért itt se színházba járni, csak akarni kell. Én meg most akartam.
Az első előadás a "Room on the Broom" lett, amire eljutottunk, ami Julia Donaldsonnak, a Gruffalo szerzőjének az egyik könyvéből készült. Ő itt kinn igazi sztár, amúgy angolul írtó jó olvasni, az én gyerekeim is imádják, bár már azért kinőttek belőle. Ez a "Van-e még hely a seprűn" című előadás is voltaképp inkább Bendének való volt, mint a lányoknak. Nem véletlen, hogy három éven felülieknek ajánlották. Szerencsére mindenkinek tetszett, és kényelmes egy órás előadás volt. Olyan volt, mint minden rendes, otthoni gyerekelőadás. Kicsi éneklés, kicsi bábozás, nagyszerű jelmezek, díszletek. Mindent megértettem, ami külön öröm volt számomra. Szóval jó kis otthonos érzés volt.
Nem gondoltam, hogy a következő színházélményünk egészen és elképesztően más lesz.
Az ugyanis egy Panto volt. Az Égigérő paszuly című mese feldolgozása.
Korábban is hallottam már a "Panto" szót, és volt is egy körülbelüli elképzelésem arról, hogy ez micsoda. Gyerekdarab, karácsonyi családi szórakozás - és nem, semmiképpen nem pantomim, noha a "panto" szó maga a "pantomime" rövidítése, de itt nem mutogatnak és nem maradnak némák a szereplők.
Azt azonban nem tudtam, hogy mi is a Panto, azt meg égképp nem, hogy ez egy igazi brit karácsonyi hagyomány, aminek az eredete a 15-ik századra vezethetőek vissza - és ez az oka annak is, hogy bizony némiképp furcsa.
A "Panto" maga hagyományosan karácsonyi előadás (bár ma már egész évben lehet látni) és mindig valamilyen ismert tündérmesét dolgoz fel. A jó és a gonosz ősi harca van a középpontban, szórakoztató módon, az egész családnak, fényűző díszletekkel, jelmezekkel. Amikor beléptünk a színházba, egyszerűen letaglózott, hogy milyen grandiózus, csillogó, gyönyörűen kidolgozott díszletet láthatunk.
De nem ez volt furcsa. Ilyet azért már láttam életemben. Olyat azonban még soha, hogy férfit nő, nőt férfi játsszon, márpedig itt az efféle nemcsere nemhogy normális, de kötelező eleme a Pantonak.
Kezdjük mindjárt a főszereplővel, aki a mesékben általában fiú (az égigérő paszulyban is) - ám az a hagyomány, hogy a férfi főszereplőt a Pantoban mindig lány játssza. De nem ám egy elmaszkírozott lány, aki fiúnak néz ki! Egy kifejezetten szexi csaj, dögös ruhában. Nekem voltak nehéz perceim a darab elején, amíg felfogtam, hogy a tűsarkú bőrcsizmában tipegő, miniszoknyás, mély dekoltázzsal és hosszú barna hajjal rendelkező szép lány valójában "Jack" a főszereplő, aki arról áradozik, hogy bárcsak találkozhatna a hercegnővel, mert így látatlanban is szerelmes belé. Később a darab folyamán is zavarba hozott, amikor "Jack", a hercegnő elé térdelt és megkérdte a hosszú szőke hajó szépséges lány kezét vagy átölelte őt. Én valahogy másként képzelem a tündérmeséket, de hát ez most nem az a darab.
A másik hagyományos szereplő, a "Panto Dame" azaz "Panto hölgy" amit (micsoda meglepetés) egy középkorú pasi játszik. Általában a főhős anyjaként szerepel, de például a Csipkerózsikában ő a gonosz mostoha. Őt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy idősebb, ám nagyon gazdag és nagyon extravagáns transzvesztitát, akinek se a pénze se a fantáziája nem szab határt az öltözködés terén. A mi darabunkban ez a szereplő legalább tíz különféle ruhát hordott, és mind, egytől egyik nyílt színi tapsot kapott. Az első jelenetben egy komplett jégkunyhó volt a ruhája pingvinekkel, aztán tehénpásztor ruha, de nagy tőgyekkel a harisnya helyén, de lett belőle tollas madár, hot dog és léghajó is. De a csúcs az volt, amikor kijött meghajolni a végén és egy világító karácsonyfa volt a ruhája. A közönség visított a gyönyörűségtől. Ezeket a ruhákat én nem tudom szavakkal leírni, mert ilyen ruhák nincsenek. A legvadabb jelmezek, amiket csak ember el tud képzelni.
A Panto harmadik legfontosabb szereplője az úgynevezett "mellékhős", aki bevonja a közönséget, ráveszi őket, hogy kiabáljanak, énekeljenek, akin jókat lehet nevetni. Itt Jack testvére, a mesében amúgy nem szereplő Simon volt ez a mellékhős.
Mivel a Panto egyik legfontosabb szabálya, hogy kell benne lennie kortárs "zamatnak" is, ő arról mesélt, hogy rocksztár akart lenni, és az errefelé nagyon népszerű fiúzenekar, a One Direction egyik slágerét énekeltette el újra és újra a közönséggel. (És a fene egye meg, úgy belerakta a fülembe, hogy már napok óta benne zümmög, állati idegesítő!)
Mi elég újonc "pantózok" voltunk, fogalmunk sem volt róla, hogy vannak speciális mondatok, amiket a közönség be szokott kiabálni. Például, ha a gonosz hős azt mondja, hogy "because I am clever" (tehát, hogy mert okos vagyok) akkor azt kell ordítani, hogy "No, you are not." Nem, nem vagy. De ezt úgy tűnik rajtunk kívül mindenki fújta - igaz, a végére már mi is belejöttünk. Mint ahogy a "boozásba" is, amikor a közönség hangos nemtetszését fejezi ki, ha jön a gonosz. (És lehet kapni hozzá hatalmas kezeket is, amiknek a hüvelykujja lefelé mutat, és ilyenkor lehet azt lengetni. Mi ilyet nem vettünk, a lányok nagy bánatára, csak Bende kapott egy világító kardot, hogy tudjon hadonászni, amikor jön a harc. Vagy nagy a sötét.)
A Panto fontos hagyománya még, hogy tele van speciális effektekkel. Rengeteg füst, durranás és persze a különleges lények. A paszuly esetében ugyebár az óriás, akit meg kell testesíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire profin sikerülni fog, de le a kalappal. A színpadi óriás teljesen hiteles volt (és nem, nem törpék játszották a többi embert, hogy ő nagynak tűnjön - ez volt ugyanis a lányaim tippje). Egy hatalmas báb volt, aminek a szeme, a keze, a szája mind-mind mozgott. Tagadhatatlanul látszott, hogy rettentő pénzt fektettek az előadásba - fényűző díszletek, jelmezek, élő zenekar, és élő énekszámok.
Én főleg attól féltem, hogy későn kezdődik (7-kor) és sokáig tart (10-ig) ezért Bende nem fogja bírni végigülni, de még őt is lekötötte. Az utolsó fél egy újabb Panto hagyománnyal ment el - felhívtak négy gyereket a színpadra, hogy a végén ők is zenéljenek, és persze mind bemutatkozott, és különböző viccesnek szánt kérdéseket tettek fel nekik. A legédesebb egy ötéves kisfiú volt, akitől azt kérdezték, hogy amikor apa elmegy dolgozni, szokott-e jönni anyához egy férfi látogatóba. Mire a kissrác közölte, hogy igen, Pete bácsi.  A közönség vinnyogott a röhögéstől - bár hozzá kell tennem, hogy az én nagyon is érzékeny Bíborka lányomnak nem tetszett a poén, és közölte, hogy kegyetlenség egy ötéves gyerektől ilyesmit kérdezni, aki nem is fogja fel, min nevetnek aztán. Persze a gyerekek kaptak ajándékot és boldogan zenéltek.
Aztán pedig (és én még ilyet színházban nem láttam) az egyik színész felolvasta, hogy kinek van aznap szülinapja, és a közönség mindenkinek elismételte, hogy "Happy birthday." A legidősebb hölgy, aki aznap, ott ülte a szülinapját 111 éves volt!
Az általunk látott előadás amúgy különleges volt, mert speciális jeltolmács is volt benne a hallássérülteknek, nem is egy, hanem kettő. Ők végig a színpadon voltak és jeleltek, játszottak szinte ők is. Az elején ez furcsa és zavaró volt, de csak pár percig, aztán egyszerűen részévé váltak az előadásnak.
Mi egyébként azt hittük, hogy ez gyerekelőadás, meg is lepődtünk, amikor láttuk, hogy a színház előtt több nagy buszból szállnak ki a nyugdíjascsoportok, de a Panto igazából családi móka, van benne trágár, vaskos tréfa is, van benne gyerekeknek való varázslat is. És nagyon-nagyon furcsa, harsány - tényleg olyan, mint egy vásári komédia, amely itt ragadt a középkorból. Érdemes, legalább egyszer belekóstolni!

Tudom, hogy akik régóta olvasnak, azok már többször is belefutottak a "hol is kellene élni" című írásaimba. De hát mit tegyek, a dolog még mindig nincs lezárva, és tartok tőle egy darabig nem is lesz. A különbség csak az, hogy egyre lazábban kezelem a kérdést és sokkal kevesebbet parázok rajta. Ettől persze még nem könnyű válaszolni rá.

Igen, elismerem, kicsit tényleg túloztam szeptemberben, amikor azt mondtam, hogy én ebben a lakásban fogok megöregedni, (és ha lehet meghalni is) mert nincs az az erő, amely rábírna arra, hogy megint dobozolni kezdjek. Akkor is tudtam, hogy ez csak vágyálom, mert előbb-utóbb innen is el fogunk költözni. És nem csak azért, mert a lakás valójában kicsi nekünk, de inkább azért, mert Coventry nem az a város, ahol élni-halni akarok. Persze rövid távon, most éppen jó - sőt, mivel már nem voltak elvárásaim felé, csak pozitív élmények értek az elmúlt fél évben. Ám a szemem azért nyitva és látom, hogy a hely maga nem tökéletes, sőt maga Anglia sem olyan idilli, ahogyan azt legelőször láttam. Vannak itt is hibák, túlkapások, kellemetlenségek - csak nagyon másfélék, mint otthon. Hogy kit, melyik zavar jobban, az gondolom személyes ízlés kérdése. De hát ahogy öregszem, egyre inkább kételkedem benne, hogy létezik-e tökéletes hely, mint olyan, ahol minden megvan, amire csak vágyhat az ember.
A "hol is lakjunk" kérdést persze bonyolítja, hogy öten vagyunk ebben a családban, ötféle igénnyel - és még mi a férjemmel ketten se vagyunk mindig közös nevezőn. Ő az utóbbi időben egyre többször mondogatta ugyanis, hogy itt Angliában ő már unja magát és hogy szerinte Kisbendének jobb lenne ám Magyarországon. Mert otthon azért ovisnak lenni igazán klassz dolog - és ezzel persze nem vitatkozhatok, mert tényleg az.  Ha belegondolok, otthon sétaközelségbe laktam az Állatkerthez, a Bábszínházhoz, a Közlekedési Múzeumhoz és legalább három nagyon jó óvodához, és el kell ismernem, hogy azok az évek, ameddig a két nagylányom oviba járt életem legszebbjei közé tartoznak. Tagadhatatlan, hogy Budapest rengeteg jó élményt tartogat a kicsi gyerekek és a kisgyerekesek számára. Az meg, hogy egy csomó jó fej anyukával ismerkedtem meg az oviban, tényleg igazi bónusz.
Ezek a dolgok (a nagyszülőkkel megspékelve) tényleg hiányoznak Angliából.
Pedig sokat utazgatunk, tagjai lettünk a National Trustnak, és minden hétvégén beiktatunk egy kastélyt vagy múzeumot, és most karácsony előtt még egy nagyon jó kis gyerekszínházas előadásra is elmentünk, szóval nem otthon tunyulunk - de hát ez más. Sok szempontból jobb persze (még mindig imádom a gyerekbarát múzeumokat, ahol nem néznek ki minket, csak azért, mert Kisbende esetleg rohangál) de hát más, és ezzel az érzéssel nem nagyon lehet mit kezdeni.
De persze az, hogy Kisbendének otthon jó lenne ovisnak lenni, még nem minden, mert hát ott van a sulikérdés. Meggyőződésem, hogy általános iskolásnak Angliában jobb lenni. Tehát, ha a középső lányom érdekeit nézem, akkor ő pont jó helyen van itt. Igaz, abba már nem vagyok tökéletesen biztos, hogy pont ez a suli az, amiben maximálisan ki tud teljesedni. A tanárok tényleg elképesztő jók és igyekvők - de hát a gyerekanyag az elég gyenguska. Nem rosszak, verekedősek vagy efféle - egyszerűen lusták és buták. Borsinak van olyan barátnője, aki év eleje óta még egy leckét se írt, és nincs egyedül. Itt nem sikk a tanulás, az igyekvés. Így ez nem a leginkspirálóbb közeg számára.
Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a középsuli jobb lenne itt, mint otthon. Nem vagyok feltétlen elbűvölve attól, amennyit tanulnak, bár lecke van - de nekem elég kevésnek és könnyűnek tűnik. Azt nem tudom, hogy ez feltétlen rossz-e - de azt elismerem, hogy a nagylányom boldogan jár, imádja a közösséget, nem lebecsülendő az sem, hogy vele van a legjobb barátnője is, márpedig ez ebben a korban már fontos szempont. Hogy Magyarországon többet tanulna-e, jobban hajtana-e abban nem vagyok biztos - de szinte biztos, hogy többet szenvedne attól, hogy nagyobb az elvárás felé és nem feltétlen sarkallaná ez arra, hogy bizonyítson. (Ellentétben a középsővel, akit az ilyesmi nagyon is inspirál)
Arról amúgy fogalmam sincsen, mi történne velük, ha hazavinném őket és Magyarországon folytatnák a sulit. Csomó horrortörténetet hallok megbuktatott és megalázott külföldről hazatérő gyerekekről - de azért nem gondolom, hogy csak szadista állatok dolgoznának tanárként, és bízom benne, hogy találnánk olyan sulit a belvárosban, ahol azért helyt tudnának állni. (Ha valakinek mondjuk pozitív története van, a hazatérő diákok fogadtatásáról, az ossza már meg velem. Eddig még nem hallottam ilyesmit!)
Akárhogy is, 1-2 év magyar suli biztosan nem válna hátrányukra, meg magyar barátok is jól jönnének. A férjem nagy érve amúgy, hogy Magyarországon jóval olcsóbban szerezhetnének diplomát később, amit amúgy (különösen ha kompatibilis szakot választ az ember) bárhol a világon elfogadnak, pláne, ha magas szintű angol nyelvtudás van mögötte. Merthogy három gyermek oxfordi tanulmányait nem fogjuk tudni kifizetni, az tuti és ahhoz képest, még a legdrágább otthoni költségtérítéses képzés is aprópénz. (Bár mehetnek épp Hollandiába vagy Ausztriába is, valójában ha az ember beszél nyelveket, a lehetőségek végtelenek.)
De átnéztük tegnap a tavalyi fotókat is együtt, és a gyerekek boldog, napbarnított arcát és a fenomenális háttereket látva a férjem halkan felsóhajtott, hogy mégiscsak Spanyolországban kellene munkát keresnie, mert hát ott is jó lenne nekünk. Igen, ha belegondolok, mostanra tovább erősödött volna a gyerekek spanyoltudása - és valószínűleg az enyém se sorvadt volna el. Meg hát a tenger-napfény-pálmafa kombót nehéz überelni, még akkor is, ha tudom, hogy ez fotón sokkal erőteljesebben hat, mint ha minden egyes nap ez a díszlet. És ez még akkor is elég vágykeltő, ha közben arra gondolok, hogy a suli milyen rémes volt. Mert azért az mond valamit, hogy mikor felmerült most, hogy esetleg a tavaszi szünetben elutaznánk Mijasba, (milyen jó is lenne újrajárni a régi helyeket) megkérdeztem a lányokat, akarnak-e visszalátogatni a régi sulijukba és egyik se kapott az ötleten, pedig amúgy boldogan gondolnak vissza az ott töltött hónapokra.
Amúgy ha valaki megkérdezné, hogy milyen az álomhely, ahová költöznék, akkor egy régi, otthonos kis kastélyt látok a szemem előtt, nagy kerttel, erdővel - de jó tömegközlekedéssel (még mindig nem akarok vezetni) és egy bazi nagy könyvtárral a szomszédban, a reptér pedig maximum félórányim távolságra legyen, közvetlen repülőjárattal Budapestre, hogy anyuékat gyakrabban láthassam. A lelki szemeim előtt látok még egy gyönyörű, napos dolgozószobát, nagy íróasztallal, ahol senkit nem zavar a sok cetlim és jegyzetem, kilátással valami nagyon szépre (lehet hegy, erdő, tó, őzek, az mindegy)  Persze legyen közel a suli és az ovi is - ha lehet 9-4-ig, de legalább 3-ig, és egy Starbucks is lehetne a könyvtár mellett, ha lehet.
Ez azonban tényleg csak álom, és most (kivételesen) nem azért költözünk, hogy az álmainkat megvalósítsuk, hanem mert muszáj. Nem rossz muszáj, hanem jó, sőt akár álombéli is lehet végül, sőt remélem, hogy az is lesz. De az biztos, hogy előtte jön a szokásos dobozolás, pakolás, káosz - ami inkább rémálom, mint szép, de hát ilyen ez, jin-jan, fekete-fehér, jó-rossz kézenfogva jár. Hogy végül hová és miért költözünk, majd megírom. De hát még egy kicsit képlékenyek a részletek.