Három gyerekkel irány Anglia!

Olyan béna dolognak tűnt először az ötlet, hogy becsöngessünk idegen házakba és cukorkát kérjünk. Miért is adnának, nem ismernek. Különben is, ha cukrot akarok adni a gyereknek, akkor majd veszek. És amúgy meg nem is veszek, mert nem egészséges. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. De kár volt annyit agyalni.

Mi felnőttek ugyan kevésbé voltunk lelkesek, de el kell ismernem, a város igenis Halloween lázban égett - legalábbis a boltokban vámpír és zombijelmezes eladónők szolgáltak ki, a Coventry Telegraphoz ingyen világítós szarvacskákat adtak és a pékségben szörnymintás muffint lehetett kapni. Nem is beszélve arról a temérdek cuccról, amivel teljessé lehetett tenni a Halloween élményt. A műanyag sírkő, a fekete pókháló ajtódísz, a méteres pók, a tábla, hogy "Haunted House" és persze tökök minden mennyiségben.
Hát hogy maradhattunk volna ki ebből? A lányok egész nap az estére készültek és ruhákat válogattak, Borsi Halloween hercegnő lett, Bíbor vámpír. Megvolt a kivájt tök is, és még töklevest is csináltam, amit a mécsesek fényénél ettünk meg vacsorára. És aztán már indultunk is parédézni. Tavaly még csak Zsolt ment ki a két lánnyal, és olyan hideg volt, hogy 20 perc sétálás után jöttek is haza. Akkor Adams Familyt néztek a gyerekek este, hogy teljes legyen az élmény és imádták.
Idén se akartunk sokkal többet - mégis jobban sikerült. Talán mert most az egész család útnak indult. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy jöjjön Kisbende is és nézze meg, milyen az éjszakai bulizás. Ráadásul olyan jó idő volt, hogy elég volt a jelmezek alá felvenni egy pulcsit, kabát nem is kellett. Persze Bíbor közölte, hogy ő ugyan nem fog sehová becsöngetni, mert az ciki. És Borsi nagyokat bólogatott, mert ő mindenben követi a nővérét. Tehát csak jelmezes felvonulás volt tervbe véve - még kosaruk se volt, amibe csokit kérhettek volna. És ezt utólag hibás döntésnek bizonyult.
Az első meglepetés az volt, hogy mennyire sokan mászkálnak az utcán jelmezben - gyerekek és felnőttek egyaránt. Aztán láttuk, hogy bizony feldíszített lámpás házból is akad néhány, ha nem is túl sok, ahová be lehet csöngetni.
Ettől még nem kopogtunk volna be, de megtették ezt helyettünk mások, és ahogy figyeltük, kik jönnek és hogyan is zajlik az egész móka. Ám egyszer csak Borsi felkiáltott: Ez a Max anyukája, és ott van a Max is! - csak akkor láttuk, hogy Borsi egyik osztálytársa lakik az utca legrémisztőbben feldíszített házában. Így már nem volt ciki a lányoknak se odamenni és kopogtatni. Ki is tódult 4-5 gyerek, és láttuk, hogy benn a hát is nagyon klasszul ki volt díszítve. Igazi élvezettel adták a gumicukrot, a nyalókát, minden gyerek visítozott és megbeszélték, hogy ki, minek öltözött, és hogy holnap a suliban majd találkoznak.
Hogy az első "trick-or-treat"-jük ilyen jól sikerült, ezen Borsi teljesen felbátorodott, és a két házzal odébb lévő töklámpásos házba is be akart menni. Bíbor kötötte a karót, hogy idegenhez azért mégse, de én bátran vállaltam, hogy elkísérem a lányom, és csapatmunkában megoldottuk. Én kopogtattam, ő holtra vált hangon (kicsit még félt) berebegte, hogy "trick-or-treat". Itt is gumicukor, nyalóka.
A következő ház már adta magát - ki volt világítva, és izgatott gyerekek lestek ki az ablakon, hogy ki fog már végre csöngetni náluk. Bár még én kopogtam, de Borsi hangja kicsit bátrabb lett és Bíbor is elsuttogta mellette állva a varázsszavakat. Nem is beszélve Kisbendéről, aki hamar levette, hogy a dolog lényege a cukor, és tartotta a kis markát. Amúgy ő még jelmez nélkül is mindenütt imádták, különösen a feketék és indiaiak meg is puszilgatták, ölelgették, hogy milyen cuki, és fura módon ezt most ő is egész jól viselte.
A boldog, cukorkát osztogató gyerekeket látva rádöbbentem, hogy bizony otthon ülni csak akkor érdekes, ha valaki TÉNYLEG bekopogtat. Mert ha nem teszik, akkor nagyon uncsi várni. Nincs kinek megmutatni a ruhát, a díszleteket és azt a pár filléres cukorkát adni is jó, és elfogadni se ciki.
A lányok végül nagyon élvezték, pontosan számon tartották, hogy hány házba kopogtattunk be, és hogy miket kaptak, és persze hazáig majdnem az egész el is fogyott. Most tényleg nem akartam ésszerűen beosztani az édességet. Had legyen nekik most az egyszer banzáj. Kistesónak lenni ilyenkor nagyon jó - az én fiam életében összesen nem evett még annyi gumicukrot és nyalókát mint ma este, és amint üres volt a szája, rikoltva követelte, hogy "more-még". Ennek következtében olyan ragacsos lett minden gyerek, hogy a jelmezek mosásba, ők meg fürdőkádban folytatták a bulit, amint hazaértünk. Aztán még egy kis Scooby Doo mozi, persze kísértetekkel és rejtélyekkel. Altatni senkit se kellett.

Én nagyon kedvelem a Halloweent, sőt még többet is el bírnék viselni belőle, mint ami errefelé van.

Anglia ugyanis nem Amerika, ez már tavaly kiderült. Mint ahogyan az is, hogy ez a nagy Halloweenes jelmezes-beöltözős-cukorkagyűjtős buli errefelé nem igazán divat. És nem csak azért, mert a mi környékünkön főleg Indiaiak laknak (akiket teljesen hidegen hagy amúgy a Halloween) hanem azért is, mert Angliában ez viszonylag új ünnep, csak pár évtizedes. Így akinek nincs gyereke, az nem foglalkozik vele.
Nyilván vannak lelkesebb környékek is, de errefelé nem nagyon szokás egymáshoz cukorkáért becsöngetni. A gyerekek azért járkálnak jelmezben és ismerős családokhoz azért el lehet menni, vannak Halloween bulik is (tudom, Magyarországon is) és a boltokban irgalmatlan mennyiségű vackot lehet venni. Mi vettünk néhány szép mécsest, lampiont, pókhálót, narancssárga sütikínáló tálat, világítós körömlakkot (bakker, állati jó!!!) jelmezeket és persze egy szép nagy tököt, amit a férj ki is vájt úgy, ahogyan kell. De a legnagyobb élmény a Warwick kastély volt, ahová a hétvégén a nővéremmel, a lányával és a két gyerekükkel együtt elmentünk. Mi újra, ők először.
De valójában nekünk is tök új volt minden, mert a Halloween alkalmából most minden másként volt.
Azt már a bejárattól láttuk, hogy nagyon nagy köd van a várban, de akkor még azt hittem, hogy ez az időjárás tréfája - jó meleg, napos idő, kis angol köddel megfejelve. De aztán belépve már kiderült, hogy egy óriási nagy üst fortyog a hercegnő torony mellett - ami most nem is a hercegnőké volt, hanem a boszorkányoké. Merthogy Halloween alkalmából a boszik átvették a hatalmat a kastélyban.
Ha már riogatás, akkor ürítsük fenékig a poharat, gondoltuk a nővéremmel, és mi ketten befizettünk a Dungeon túrára is, aminek keretében végigjárhattuk a kastély sötét pincéjét, miközben pestisdoktornak, hóhérnak és kínzómesternek beöltözött színészek riogattak minket. Mi ketten teljesen beleéltük magunkat, és jókat rémüldöztünk, sikongatva szaladgáltunk a sötét folyosókon.
De nem ez volt a legrémisztőbb élmény - a kastély egyik szárnya ugyanis (szintén Halloween alkalmából) átváltozott igazi kísértetjárta horrorfilmmé. A legenda szerint ugyanis Daisy, a kastély egyik úrnője rengeteg szeánszot tartott itt a múlt században. Ám egyszer az egyik szeánsz rosszul sikerült és az alvilág erői elszabadultak. Senki nem tudja pontosan, hogy mi történt, de a vendégek soha többé nem jöttek vissza Warwickba és azt a bizonyos szobát évekig nem nyitották ki. És most, Halloween alkalmából felidézik az eseményeket. Na, ez igazán durva volt (12 éven aluli gyerekeket be se engedtek, de még felnőtt fejjel is igazán rémisztő élmény volt!) Persze itt is sötét volt, és először elmesélték a sztorit, aztán végigkergettek a házon. Volt egy vezetőnk, aki folyamatosan azt állította, hogy semmi nincs itt, amitől félni kéne, ez csak legenda, de időnként eltűnt, időnként szellemek ragadták el, vagy fura zajok, kopogások jöttek, volt mindenféle hangeffekt, szívdobogás, sikoltozás és közben persze időnként menekülni kellett, máskor várni (az is idegesítő volt). Persze néha az ajtó mögül, ágy alól más színészek bújtak elő és kiabáltak ránk, de az egyik sötét folyosón például fekete pókháló szerű anyagba ütköztünk. Közben vér folyt a fürdőszobában, meg a falon titokzatos, világító "help me" üzenetek jelentek meg. Mi spec egy tinilánycsapattak mentünk be, akik hálás közönség voltak, és igazán megrémültek, és valójában bennünk is zakatolt az adrenalin, merthogy tudja az ember, hogy ez csak 8 percenként ismétlődő show, és senki se fog bántani, de azért ha rádkiabálnak egy ajtó mögül, hogy "boo" akkor megijedsz, így van drótozva az emberi idegrendszer. Mi meg a nővéremmel spannoltuk is egymást, egymásba kapaszkodva, visítozva szaladtunk végig a házon. Ő azt akarta ne menjünk sehová elsőként, én meg mondtam, hogy hülye vagy te, a horrorfilmekben is mindig az utolsót kapják el. Az is eszembe jutott, hogy milyen durva film születhetne abból, hogy az emberek azt hiszik, ez csak játék, közben meg tényleg ott mászkál egy tömeggyilkos. Ez se volt megnyugtató gondolat.
Amikor kijöttünk, akkor azért tényleg megkönnyebbültünk. Beküldtük a férjemet és az unokahúgomat is, de sajnos addigra már annyit meséltünk nekik arról, hogy milyen jó volt, hogy már nem nagyon élvezték. A férjem amúgy se éli bele magát könnyen az ijedős szerepbe, az unokahúgom meg visszariogatta a szellemeket. A kis ünneprontók.
Az idő amúgy szikrázóan szép volt, igazi pulcsis őszvége (nem is értem mikor jön már az igazi fagyos télelő) a gyerekek nagyokat rohangáltak az óriási parkban, játszottak a játszótéren, nézték a szabadtéri előadásokat és Kisbende minden pávát megkergetett, nagy "bördi" kurjantásokkal.
Hát így töltöttük a Halloweent. A gyerekek azért holnap be fognak öltözni, suli után (igen, itt holnap már suli van...) és azért kimegyünk sétálni a városba levegőzni. De nem hiszem, hogy be akarnánk csöngetni ismeretlen emberek házába egy kis csokiért. Azért én ehhez még nem lakom itt elég régen.

Gyerekkoromban egészen jól zongoráztam, ezért hát minden tanárom azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne vigyenek sportolni, nehogy megsérüljön a kezem. Hogy ez mekkora marhaság volt!

Igaz, akkor még nagyon vékonyka voltam és egyáltalán nem ömlött a csapból is a mozgás fontossága. A szüleim hát szót fogadtak, amit én azóta is bánom. Nemcsak azért, mert végül nem lettem zongorista, hanem mert sajnos a sport iránti elkötelezettség is hiányzik belőlem. Azóta se találok semmilyen sportban igazi örömöt. Pedig jópárat kipróbáltam már, de soha, egyiknél sem éreztem azt, hogy igen, ez nekem való. Csináltam hát pár hónapig a pilatest, a jógát, a salsa aerobikot, a callaneticset, a stepet - de amikor teltek a hetek és én még mindig azt éreztem, hogy ez fáj, meg hogy tök béna vagyok, előbb-utóbb mindig elment a kedvem.
Fájó pont ez az életemben, nem csak azért, mert TUDOM, hogy fontos lenne sportolnom, hanem azért is, mert a lányaimon látom, hogy micsoda öröm is tud lenni a mozgás. Hiszen ők szaladgálnak, fára másznak, táncolnak, úsznak - és ebben mind örömöt is lelnek, nem is keveset.
Már írtam, hogy Angliában kihagytunk egy évnyi hivatalos sportolást velük, mert nem akartam a suli és az angol mellett ezzel is terhelni őket. De idén már nem volt kegyelem - vittem őket. Kipróbáltunk pá dolgot, de végül a kori tetszett nekik a legjobban. Szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a nyerő, márcsak Murphy miatt is: ez volt a legdrágább, a legmesszebb lévő és legkényelmetlenebbül elérhető hely. Ráadásul az első alkalommal kiderült, hogy szülőként ott állni a jég mellett egy órán át és csak nézni, ahogy fel-le siklanak rettenetesen igazi szívás. A lábam, a kezem, az orrom mind jéggé fagyott, és csak kicsit vigasztalt, hogy több angol anyukával együtt szenvedünk és közben jókat dumálhatok velük.
Pedig valójában szerencsések vagyunk, mert Coventrynek saját fedett jégpályája van, és az is praktikus, hogy a tanfolyam árában már a koribérlés is benne van, tehát legalább azt nem kell venni. Attól ugyan dobtam egy hátast, hogy a 6 hetes tanfolyam 60 font fejenként (ami majdnem 20 ezer Ft!!!) ráadásul busszal kell menni (újabb költség) és még onnan gyalogolni is negyedórát. Mindezt este, suli után, sötétben. Szóval én nem lelkesedtem igazán - annál jobban a csajok. Ugyan Magyarországon is voltak párszor korizni, merthogy a VI. kerületi gyerekek 10 alkalmat kapnak minden évben ingyen a kerületi önkormányzattól, nagycsoportos kortól minden évben. De valahogy soha nem volt szerencséjük, mert esett az eső, aztán betegek voltak stb - jó ha összesen a felére el tudtak menni.
Ám amikor jégre léptek, kiderült, hogy kicsi tudás mégiscsak ment beléjük. Bíbor egész sok dologra emlékezett. A kezdő csoportban ő volt a legnagyobb ugyan - de cserébe a legügyesebb is. Borsi meg hozta a formáját, óriási önbizalommal lépett a jégre, és kicsit se zavarta, hogy óriásiakat esik, ment, mint egy kamikáze, de nem csinált belőle ügyet, hogy lezúzza mindenét. Félóra edzés után félóra szabad gyakorlás volt, és amikor a 60-ik percben lehívtam őket a jégről, akkor mindkettő óriási méltatlankodást csapott, és aztán még napokig is itthon lelkendeztek, hogy ez csodás volt.
Ami miatt végül igent mondtam a dologra, az mégse a lelkesedésük volt, hanem az, hogy a csetlő-botló picik között volt egy anyuka is, aki szintén kezdő korisként beállt a gyerekek közé tanulni. És úgy tűnt, sokkal jobban élvezte az edzést, mint mi, többi anyák, akik a korlát másik oldalán topogunk. Megkérdeztem, és kiderült, hogy ez bizony vegyes csoport (vannak tiszta felnőtt csoportok is kezdők számára) és ha egyszerre három ember iratkozik be, akkor a harmadiknak már csak féláron van az edzés. Így is horror összeg (hármunknak majd 50 ezer hat hétre...) de úgy döntöttem, hogy belevágok.
Soha nem tanultam korizni, gyerekként nem is jártam jég közelében (a zongorista kezeim, ugyebár...) felnőttként 1-2 alkalommal volt rajtam kori, nem valami nagy sikerrel. (Mentem pár kört, fogták a kezem, majd mire belejöttem volna, véget is ért a tél, így egy évben kétszer még soha nem volt kori a lábamon.)
Nagy levegőt vettem hát és beiratkoztam.
Amikor aztán a következő edzésen a gyerekek után én is ráléptem a jégre, mindez már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Rohadtul csúszós volt. Csak fogtam a palánkot és igyekeztem odaaraszolni, ahol a tökmagok állnak, akik persze mind leplezetlen örömmel röhögtek rajtam, nem kevésbé a többi szülő, akik kintről figyelték a bénázásom. Most még az a másik anyuka is sokkal ügyesebbnek tűnt, és az egész kori dolog rohadt nagy tévedésnek.
Aztán persze el kellett engedni a palánkot és irány a pálya másik oldala. Szép lassan, aztán siklás, aztán guggolás, aztán egy lábon, aztán halacskázva (amit itt citromnak hívnak) és szép lassan kiderült, hogy ez egész jó. És minden félelmem ellenére nem estem egyet sem. Csak siklottam és egyre jobban ment a dolog. Mondjuk a gyerekeimnek jó erősen a lelkére kötöttem, hogy hozzám ne merjenek érni, mert ha lelkesen a karomba vetik magukat, akkor mindketten tanyálunk egy bazi nagyot. Szóval amikor közeledtek hozzám, akkor visítottam, hogy "don't touch me!" és ez nagy derültséget keltett az egész csoportban, de ahogy telt az idő én egyre kevésbé féltem, és egyre kevésbé tűnt rettenetesnek az egész. A szülők kintről integettek, és visszaintegettem, és jég ide vagy oda, azért megtörölgettem a gyerekeim taknyos orrát és bekötöttem a kioldódó korijukat. Az edzés végére már úgy éreztem, hogy jégre születtem (naná) és igazán tehetséges vagyok (miért is ne?). Akkor már egész jó kis sebességgel siklottam oda és vissza és tanácsokat is adtam a lányaimnak, hogyan is kéne tartaniuk a lábukat (anya ugyebár mindent jobban tud). És tényleg olyan volt, mintha repülnék. Jó.
Túl jó is persze. Naná, hogy nem kellett volna magam elbíznom, mert mint kiderült, a jégen alattomos lyukak is vannak. Ahol más korisok a forgással, fékezéssel kivájják a jeget. És bizony, ha valaki egy ilyen lyukra fut, akkor elveszti az egyensúlyát. Nem kicsit. Nagyon.
Én spec nemcsak lyukra futottam, de mindezt jégen is tettem, a lábaim meg egyszeriben kiszaladtak alólam és meg a úgy hátra vágódtam, mint a bot. Az, hogy a kezem, a csuklóm, a hátam és a seggem bevertem nem igazán lepett meg - de hogy a fejem ekkorát tud koppanni, az tényleg megijesztett. Az edző persze azonnal ott termett, és kikísért a padokhoz, nehogy elszédüljek, vagy efféle. Persze jöttek az anyukák is, akik amúgy ott fotózták addig a csemetéket, de állítják, hogy egyiknek se sikerült lekapni az én nagy pillanatomat. (Ami amúgy jobb is, a fene se akarja visszanézni valami Kandi Kamerás műsorban.)
Pár percig üldögéltem a padon, mert rohadtul fájt a fejem, (gondoltam agyvérzéstől kezdve a koponyatörésen át az agyrázkódásra is) de aztán az órára néztem, és rájöttem, hogy még van tíz befizetett percem, és arra gondoltam, hogy talán olyan ez, mint a lovaglás, és ha nem megyek vissza, akkor majd örök életemben félni fogok. Így visszamentem és csúsztam még pár kört. Bevallom, hogy a szárnyalás fíling elveszett, és már egyáltalán nem éreztem magam a jég bajnokának, de azért még így is jó volt.
Az, hogy ráadásul még hatékony is, arra csak másnap jöttem rá, amikor is kiderült, hogy nem csak a lábam, a hasam, a hátam és a derekam izmai lázasak, de még a nyakam is. És én amúgy nagyon szeretek izomlázas lenni, mert ez azt jelenti, hogy átmozgattam a testem. Ráadásul úgy, hogy közben nem kínlódtam, hanem élveztem, amit csinálok. És még az esés se vette el a kedvem. Meg hát amúgy is be vagyok fizetve (nem adnak vissza pénzt, megkérdeztem) szóval mostantól járni fogok. A csajokkal együtt. Hat hétig biztosan, aztán meglátjuk. Tök kíváncsi vagyok ám, hogy hová lehet eljutni ennyi idő alatt, ha az ember tényleg rendszeresen jár. (Remélem, hogy nem a balesetire.)

Hogy is hagyhatnánk abba az ünneplést? Akkora esemény volt ez a Convention, hogy még sokáig érezzük majd az utórezgéseket. A mai szerdai próbán például megnéztük a rólunk készült videót, aztán kicsit buliztunk. Aztán kicsit néztük a tűzijátékot. Merthogy közben Diwali is van.

Mivel az elmúlt félév nagy részét azzal töltöttük, hogy ezt a két jó kis dalt gyakoroltuk, nem csoda, hogy bizony időbe telik, míg feldolgozzuk az eseményeket. Ráadásul valljuk be, tényleg sűrű három napunk volt.
Én például azért is éreztem jól magam, mert végre ki mertem nyitni a számat. Aki ismer, azt tudja, hogy szeretek poénkodni, és bizony egy ideje már szenvedtem attól, hogy nem tudom magam rendesen kifejezni. Ám ennek vége - megtört a jég!
Már írtam, hogy a versenyen két dalt is előadtunk.- Az egyik a Charlie és a csokigyárból a Cheer up, Charlie című nóta, amit a Karcsi anyukája énekel, amikor a fia nem nyerte meg a szülinapi csokival a belépőjegyet Willy Wonka csokigyárába. A fiú bánatosan el - anyuka meg énekli, hogy "vidulj már fel Karcsikám!"
Amikor először meghallottam ezt a dalt, a szőr felállt a hátamon, úgy utáltam. Nyálas, unalmas, túl színpadias. Nyilván más annak, aki ezen nőtt fel és mindenféle gyerekkori nosztalgia köti a dalhoz - de nekem az egész Csokigyár fura és idegen történet. Amikor először láttam a filmet, nem ismertem a könyvet és kifejezetten ijesztő, durva volt, hogy a gyerekek sorra tűnnek el, és fogalmam sem volt róla, hogy végül előkerülnek-e, vagy a végén majd kiderül, hogy ez a Willy Wonka egy brutális gyerekgyilkos. Jó, tudom, perverz a fantáziám, de valami éjszakai tévéműsorban futottam bele, és tényleg nem tudtam, hogy ez gyerekfilm.
Szóval a dal először nem tetszett, de aztán újra és újra énekeltük, átbeszéltük, rengeteget dolgoztunk rajta és én lassan megkedveltem. Ez volt az a dal, amin még sírtam is, amikor a direktorunk azt magyarázta, próbáljuk meg úgy énekelni, mintha a kisfiú soha nem jönne vissza, most látjuk utoljára. Szóval most már úgy látom, hogy ez egy felkavaró, gyönyörű dal, amúgy a zsűri is odavolt érte.
De azért a mi flitteres, csillogó külsőnk és a dal hangulata erőteljesen üti egymást. És amikor először néztem a tükörbe talpig sminkben, műszempillával, élénk rózsaszín rúzzsal, kicsit röhögni kezdtem és benyögtem, hogy persze "Cheer up Charlie, your mother is back from the whore house - tehát, hogy örülj Charlie, mert anyád hazajött a bordélyházból. És hogy teljes legyen a kép, egy kicsit megrebegtettem a gyémántos műszempilláimat és csücsörítettem is a számmal. A körülöttem lévők persze dőlni kezdtek a röhögéstől. Különösen, hogy előadtam, hogy emögött koncepció van, mert hiszen a mi direktorunk magyarázta mindig, hogy ez már nem a filmbéli dal, ez már a mi értelmezésünk - hát akkor értelmezzük még szabadabban! Mi van akkor, ha Charlie nem is kisfiú, hanem egy felnőtt pasi? És épp rúdtáncosnő mondja neki, hogy Cheer up Charlie...?
Mondanom sem kell, a szex mindenütt arat, kulrútáról függetlenül. Az ötletem olyan siker lett, hogy a csajok kézről kézre adtak, mindenkinek egyesével elő kellett adnom a saját koncepcióm, demonstrálva a pillarebegtetéses cuppogtatást. Mindenki egyetértett vele, hogy ezt a verziót elő kell majd adnunk, jól meglepve vele a direktorunkat, de persze aztán nem tettük. Én azt hittem, hogy nem is tud róla, de ma persze odajött hozzám. Én azt hittem, hogy meg fog dicsérni, hogy milyen nagyon jó voltam az előadáson, és így tovább, meg ilyenek. De persze pasi...
Közölte, hogy hallotta, hogy van egy új Cheer up Charlie koncepcióm, és ő ugyan nem tudja, hogy mi ez (khmmm....) de ha van kedvem bemutatni neki előadni, akkor bármikor nagyon szívesen megnézi... (naná, barátom, elhiszem...)
A másik nagy röhögés akkor tört ki körülöttem, amikor az első este vacsora közben arról panaszkodtam a mellettem ülő csajnak (aki amúgy nurse, és mit ad isten épp hozzá tartozom) hogy a kórus dugába dönti mindig a fogyókúrámat, mert jobbnál jobb vacsikra megyünk, és a havonta tartott hétvégi próbákon mindig nagy dinomdánom van. Az a szokás ugyanis ilyenkor, hogy mindenki hoz valami finom kaját ebédre, és habzsi-dőzsizünk. És persze mutattam a tányéromat, hogy hát tessék, már megint eszünk, és rémes, mert késő este van, aztán itt hízunk. Erre a nurse felhívta a figyelmemet arra, hogy a Bettysben uzsonnáztam, méghozzá egy hatalmas kávés-diótortát, amiről alig öt perce lelkendeztem, és hogy azért talán már mégse a kórus a felelős, hogy én délután kiszököm a hivatalos programról a helyi cukrászdába. Mire én megjegyeztem, hogy ha nem lenne kórus, akkor én nem lennék itt a kísértés mellett. Mire ő felcsattant, hogy "de hát senki nem kényszerített rá, hogy lenyeld!" - mivel addigra már belehevültünk a vitába, ez a mondat kicsit hangosabban hangzott el, mint a többi, és a tíz fős asztal már csak ezt hallotta. Mondanom sem kell, mind rögtön másra asszociáltak és szétröhögték az agyukat.
Pedig nekem azért igazam volt, mert ahol ennyi nő van, ott bizony rengeteget lehet enni. Az egyik kórustársunk például (aki amúgy mindig isteni muffinokat szokott sütni) ma például mindenkinek személyre szóló muffint készített, a saját monogrammjával díszítve és aranypapírral bevont papírdobozokból még a kórusállványt is készített, és mindenkinek a muffinját a saját kórusbéli helyére tette. Hát nem tündéri? Ráadásul isteni finom. Egy másik csak meg olyan sajtos pogit csinált, aminek szintén lehetetlen volt ellenállni. És még mondja valaki nekem, hogy a kórusélet nem hizlal!

Én még ma is csak pihegni tudtam - de nem meglepő. Az elmúlt három nap nagyon intenzív volt. Sok-sok bulival.

Harrogate bájos kisváros. Járt itt már mindenki, aki fontos az angol kulturális életben. Fürödtek itt a Bronte nővérek, és a mi szállónkban szállt meg valaha Lord Byron is.Az utcán patakokban folyt a meleg termálvíz, maga után hagyva azt a jellegzetes kénes illatot. Az óriási, szépen ápolt parkban futkároztak a mókusok és felnőttek-gyerekek egyaránt élvezték a modellekkett telerakott hajókázós tavat. Nekünk ezekre persze nem nagyon volt időnk. A szálloda és a konferenciaterem között ingáztunk. És csakis Betty kedvéért tettünk kerülőutat... párszor. Őt ugyanis vétek lett volna kihagyni.
Betty ugyanis Harrogate leghíresebb személye - még akkor is, ha senki nem tudja, hogy ki is volt az illető hölgy. Egyesek szerint Elizabeth Bowes-Lyon, II. Erzsébet (tehát a királynő) édesanyja, mások szerint Betty Lupton, a Harrogate Spa korábbi menedzsere, esetleg egy itt dolgozó munkás lánya, aki TBC-ben halt meg gyerekkorában, vagy egyszerűen egy arrafelé kószáló gyerek, aki jókor volt jó helyen. De hát semmi nem biztos, csak az, hogy Betty kihagyhatatlan élmény - mert hogy ez Anglia legjobb cukrászdája - vagy hát angolosan inkább teázója, immáron 90 éve.


Nagy sor is áll mindig előtte, érdemes kora reggel ott kezdeni, vagy felkészülni arra, hogy bizony várni kell. Mert bár Bettysből hat is van, de csakis Yorkshire-ben lehet megtalálni. Bár évek óta nagy a nyomás rajtuk, hogy nyissanak világszerte hasonló teaházakat, a menedzsment nem enged, mert szerintük ha nem tartanák rajta a szemüket szigorúan a minőségen, akkor bizony az esne. Szóval Bettys csak Harrogate, York, Northallerton és Ilkley városokban elérhető - és kihagyhatatlan. Olyan igazi kis angol teázó - uborkás szendviccsel, tejes teával, vasárnap élő zenével, és a WC-ben nagy kandallóval. Vicces hely, de tényleg.
De a lelkünket nem csak ez melegítette - a Convention ugyanis valami elképesztően nagyszabású esemény volt. Rögtön a bejáratnál két hatalmas karácsonyfával - alatta százával voltak az ajándékok. Jó volt a lányaimmal együtt csomagolni, díszíteni a dobozt - mert bár őszintén és mélyen hisznek a Télapóban, jól tudják azt is, hogy nem mindenkihez megy el, és bizony vannak szegény gyerekek, akiknek nem jut karácsonykor ajándék. Nekik meg egy csomó játékuk, amit nem használnak. Olyan örömmel hozták, hogy ezt is tegyük be, azt is - semmi irigység nem volt bennük, hogy miért nem ők kapnak valamit. Örültek, hogy amijük van, most jó helyre kerül, egy olyan gyerekhez, aki nagyon fogja szeretni. Mert ez fontos.
De volt persze rengeteg bolt is - én vettem pár ékszert, hangjegyekkel, violinkulccsal. Nem valami drágákat, csupa bizsu, de nagyon jó érzés volt ezzel is elköteleződni, kifejezni, hogy a zene milyen fontos nekem. Már kérdés, hogy ott nem hordhattam egyiket sem, mert szigorú egyenruhában kellett végig lennünk - fekete nadrág, blúz, rózsaszín ékszer és sötétkék polárpulcsi, ha kimentünk valahová. (Utóbbi kettőt a kórus ingyen adta az előzőeket mindenki maga vásárolta.)
A szigorú követelmények csak este lazultak, amikor jött a vacsorával egybekötött buli, amikor az egyes fogások között amúgy énekeltünk is, a szálloda többi vendégének örömére.
Az első este volt a mellrák-party, amire eredetileg akartam venni egy rózsaszín hosszú ruhát, ami álmaimban csak úgy repdesett körülöttem. De aztán rájöttem, hogy tetőtől talpig rózsaszínben inkább malacka lennék, mint görög istennő, ráadásul minden létező hosszú ruha minimum félméterrel hosszabb volt, mint kellene. Szóval egy pink toppal és egy nagy virággal megmentettem a hatát. A mellettem ülő csaj az én litván barátnőm, aki amúgy szinte pontosan annyi idős, mint az anyám, még ha nem is látszik rajta (elképesztő!!!). A közöttünk piruló pasi pedig a karmester (aki szegény próbált nem a dekoltázsomba bambulni, de nehéz volt koncentrálnia) amúgy meglepően kevés férfikarmester volt, és a legtöbbje annak is kopasz-öreg, szóval a mi Timünk nagy sikert aratott a női nem körében, sokan léptek volna át a mi kórusunkba csak miatta. Amit amúgy meg is értek, mert tényleg sármos csávó még akkor is, ráadásul elképesztően jó karmester. De mint írtam foglalt a pasi - bár a kórusból a harmadik csajt fogyasztja épp...


Szombat este volt a karácsonyi parti (ld fenn) ez a csillogó top és csillagos nyaklánc volt az én választásom, de sokan nem elegánsra, inkább poénosra vették a figurát. Világító rénszarvasos pulcsi, angyalka jelmez, és ez a két dögös Télapó. Ennek a képnek végre a férjem is örült, ámbátor szerinte csak azért, mert eddig állandóan aggódott, nem-e rossz nekem, hogy csupa öregasszonnyal vagyok körülvéve, de most megnyugodhatott, hogy vannak ott fiatalabb bigék is. (Én meg elhiszem... :-)
És a vacsik után mentünk még a Showműsorokra, ahol felléptek a tavalyi nyertesek, az idei első három helyezett - és persze egy csomó bendégelőadó, főleg pasi barbershop kórusok.
Volt egy amerikai pasikórus, akik a Mary Poppins dalait adták elő, mind kéményseprőnek beöltözve. De olyan műsort csináltak, hogy a közönség őrjöngve tombolt és a végén állva tapsolt. Mondjuk mindent bedobtak a világító kéménykefétől kezdve, a papírsárkányokon át a közönség közé dobott világító óriáslabdákig. És persze még állati jól is énekeltek.
De az én kedvenceim a Great British Barbershop Boys volt, akik a klasszikus négyesfelállást hozták - kicsit sem hagyományos módon előadva a dalokat. Nekik aztán életük a zene. Próbáltam rájuk keresni a youtube-on, de ott semmi igazán ütős cucc nem volt felrakva. Pedig a műsor, amit előadtak, olyan jó volt, hogy szintén állva tombolt a közönség. Volt egy Star Wars-os előadásuk, amihez hasonlót még soha nem láttam, és egy másik, aminek a címe a Zene evolúciója volt és 101 dalt raktak bele. De ez annyira tetszett, hogy megrendeltem DVD-n az ő előadásukat.
Annyira be vagyok most lelkesedve Barbershop ügyben, hogy még a csajokat is beírattam egy ifjúsági kórusba, az Ivy League-be, ahová 8-28 éves korig lehet járni, és csak havonta vagy ritkábban próbálnak, vagy itt Coventryben, vagy Birminghamben. Szóval jó közel. Mit mondjak, na, kórusban dalolni jó.
Az én lányaim persze kicsit hiányolták az érmet, és kis híján megszavazták, hogy költözzünk Leedsbe, ahol a White Rosette próbál, pláne amikor megtudták, hogy épp felvétel van náluk. Mi ugyan most nem költözünk, de ha valaki, aki olvas, épp ott lakik, nyugodtan jelentkezzen náluk. Egy "Happy Birthdayt" kell csak elénekelnie, és ha szorgosan jár, garantált az aranyérem. Szóval ha úgy vesszük, nem nagy kihívás nyerni, csak jó kórust kell találni.
Amúgy ám most tudtam meg, hogy Coventryben is van még egy Barbershop kórus, a Silver Lining, de ők csak tizedikek lettek, és sokkal uncsibb dalaik voltak, szóval én tényleg jó helyre kerültem. Ilyen a véletlen. Vagy a sors.

A legjobb pillanat, amit örökké meg fogok őrizni a szívemben az volt, amikor már fönn álltunk a színpadon, de még le volt eresztve a vörös függöny. Félhomály volt, és nem láttuk csak hallottuk, ahogy a tömeg kinn a nézőtéren zsibong.

Furcsa módon egész nap nyugodt voltam és magabiztos - annyira jól felkészültünk, hogy nem volt min izgulni. Tudtam a szöveget, a dallamot, a mozdulatokat. Álmomból fölkelve is. Amikor a reflektorokat felgyújtották és a vörös függöny szinte lángra gyúlt a fénytől és tudtam, hogy egy perc és a szemembe vágnak a lámpák - na, akkor elkezdtek a pillangók repdesni a gyomromban, a lábam megremegett, hirtelen rájöttem, hogy innék még egy kortyot. Vagy pisilnék. Természetesen erre már nem volt idő. A függönyt félrehúzták és engem, csak úgy mint mindenki mást elöntött az adrenalin. A karmester felemelte a kezét és mi, a bass-szekció kiadtuk az első hangot: Youuuuu.... és tökéletes volt.
Bevallom, nagy reményekkel és még nagyobb mellénnyel indultam a versenyre. Annyira jól daloltuk mindkét versenydalunkat, hogy biztos voltam abban, képtelenség legyőzni minket. Most már, hogy láttam a többi versenyzőt, kicsit reálisabban látom magunkat is. Jók vagyunk - de van még hová fejlődnünk, és bizony vannak nálunk jobbak is. Akik sokkal több energiát, időt és pénzt fektetnek a kórusba. (Merthogy azt is lehet ám még fokozni...)
Ott van mindjárt az első helyezett: a White Rosette. Ez volt a tizenharmadik aranyérmük. Pedig csak minden második évben indulnak, ugyanis a szabály az, hogy aki egyik évben nyer, a másikban nem versenyzik - ezzel is többen kapnak esélyt az aranyra. De láttuk a tavalyi első helyezettet is, az is piszok jó. És aki itt nyer, az pénzt és lehetőségeket is kap - amerikai ösztöndíjat, vendégedzőket. Így még jobb lesz. Épp ezért az első két helyre bekerülni szinte lehetetlen. Van három kórus, akik rotálva nyerik meg a versenyt - és jogosan. (A White Rosette amúgy az Európai versenyeket is meg szokta nyerni, szóval tényleg piszok jók.)
Igazi harc a harmadik helyért folyik - erről mi idén lecsúsztunk. Ötödikek lettünk. És ez a kórus eddigi legjobb helyezése. (Tavaly hatodikak lettek, tavalyelőtt nyolcadikak.) Most egy csomót tanultam ám az egésznek a menetéből - és megtudtam, hogy ezzel az eredménnyel mi vagyunk Nagy-Britannia ötödik legjobb barbershop kórusa. És hogy divisionokban vannak a kórusok (hasonlóan a focistákhoz) és mi az NB1-esbe tartozunk, és azon belül is a legjobb ötbe, szóval van mit ünnepelnünk.
És meg is tettük.
Mintmár többször írtam - a barbershopos csajok tudnak ünnepelni. És most 19 kórusnyi lelkes nőci jött össze, akik mind elhivatottak a zene iránt. Egész nap mentek a versenyek. Első nap a quartettek (jajj, azok is nagyon jók ám, a mi kórusunkból két csapat is indult és az egyik ezüstérmes lett!) a második nap volt a kórusok versenye. Esténként gálaműsorok, rengeteg vendégelőadóval a világ minden tájáról, pasik-csajok vegyesen, közben humorista konferansziék. Este 11-kor amikor hazaértünk még kezdődött az nagy buli, de én mindkét nap beájultam ágyba. Teljesen kipukkadtam.
De ami a legjobb volt, hogy most kicsit sem éreztem magam kívülállónak, vagy magányosnak egy pillanatra sem. Annyira egy csapat voltunk, akik vállvetve küzdenek, hogy nem volt helye semmilyen feszültségnek, csak nagyon erős szeretetnek.
És hogy fogom-e folytatni? Arra kellett rájönnöm, hogy én ezt egyre jobban szeretem és bár pár hónapja még hezitáltam, hogy folytassam-e, meg még pár hete is kérdezgettem magamtól, hogy megéri-e ennyi munkát belefektetni, ez most már nem kérdés.
Zenélni isteni érzés. Dalolni mennyei. Szerepelni maga az álom. Az első sorban lenni megtiszteltetés. És egy ilyen csapat tagjává válni igazi áldás. És mint látjátok - a vámpírdenevér mozdulatom tökéletes. Szóval a válasz egyszerű: Igen, igen, igen és még, még még!!!

A kérdés sajnos estére eldőlt - nem vagyok karcsú és barna gazella. Inkább egy kicsi, gömbölyű umpa lumpára hasonlítok. Ámbár a férjem szerint messziről nem rossz. Csak az vigasztal, hogy egy hét alatt lekopik.

Délután még kacérkodtam a gondolattal, hogy ezentúl rendszeresen eljárok majd a barnítószalonba, mert milyen jó is lenne, ha végre nekem is egészséges színem lenne nem az a vámpíros fakó. Reméltem, hogy amikor furcsának látom magam a tükörben, az csak azért van, mert nem vagyok hozzászokva egyáltalán a barna színhez.
Az első repedés az illúziókastély falán akkor ért, amikor délután ránéztem a tenyeremre, ami olyan sárga lett, mintha nem egy ügyes kis spray fújt volna le a barnítólötyivel, hanem én magamat kentem volna végig. Pedig direkt tettem rá barnulásgátló krémet - de úgy látszik nem eleget. Vagy nem elég ügyesen. A fene se tudja. Akkor mindenesetre sürgős mosogatásba kezdtem, erőteljesen dörzsölve az edényeket - és láss csodát, kicsit kopott is a kezem színe. Ami mondjuk csak azért szomorított el, mert akkor egy erőteljesebb zuhany és lejön az egész barnaságom. Vagy narancssárgaságom. Ez a szín ugyanis inkább narancs, mint barna. Kezdem azt hinni, hogy az én bőrömmel nem passzolnak ezek a szerek össze, úgy látszik, nem csak a nap ellen tiltakozom genetikusan, de a barnító ellen is. Engem fehérnek teremtett a Jóisten, és ezen úgy tűnik nem ajánlott változtatni.
Ez most egy jó erős művi barnaság, olyan karottás-narancsos. Erős. És nem csak a szín, de a szag is. Pedig direkt kértem bele levendulaillatú olajat, mert ez állítólag elnyomja a jellegzetes önbarnítószagot - de rá kell jönnöm, ez is humbug. Kidobott 99 penni. Lópikulát se ért. Igaz, foltos most nem vagyok. Azt hiszem azért ennek mégiscsak örülnöm kell.
Más örömre nincs okom - elkezdtem összepakolni és kiderült, hogy nem kisbőrönddel kéne mennem, hanem nyergesvontatóval. Egész kis listám van, hogy mikor mit kell hordanunk, mert még a szállodába is egyenruhában kell vonulnunk, már előző nap is. Azt mondjuk nem tudom, hogy a verseny utáni napon is kötelező lesz-e a fekete kiskosztüm, vagy akkor már mindenki laza civilben nyomja. Nem is tudom eldönteni, hogy próbáljak-e esetleg akkor egyénieskedni, vagy ne pazaroljam ilyesmire a helyet, mert értelmetlen.
De legalább tornacuccot nem kell vinnem, mert van a kórusnak egy kis boltos standja, és szigorú beosztás szerint kell ott ügyelnünk. Hát persze, hogy én épp zumba-időben fogok ott unatkozni.
Arról most nem írnék, hogy milyen élmény volt a három gyerek mellett délután pakolni, hiszen a férjem egész délután házon kívül volt, amit meg is értek, mert igyekezett mindent elintézni még most, ameddig egyedül tud mozogni. Én meg persze még tanultam is a kölkökkel, miközben a háromnak háromféle vacsorát készítettem. Közben ugyan rádöbbentem, hogy mind rohadtul el van kényeztetve, mintha egyke lenne. Bíbor, például nem tud egyedül öltözni, Borsi, pedig nem tud egyedül enni. Komolyan mondom, ha nem etetem, akkor inkább éhezik, de most még rosszabb formáját hoztam, mert kinyitni se volt hajlandó a száját, ameddig elé nem raktam egy kis feladatlapot, méghozzá egy non-verbal Plus 11-es tesztet. Gondoltam szenvedjen ő is, de valójában nagyon élvezte, ráadásul hibátlanul töltötte ki, amitől teljesen lepadlóztam, azért mégiscsak 8 éves. Ki is figuráztam, hogy inkább neki kéne nyomni ezt a grammar school dolgot, nem is a tesójának. A napi mókuskerék-showt persze mindig Kisbende koronázza meg, aki vagy engem ölel, vagy a hűtőbe mászik egy kis abrakért.
Az eredmény persze az lett, hogy éjfél van már, és még most se vagyok összepakolva, igaz, azóta kicsit vasaltam is, de csak azért, mert érdekes film ment a tévében. Különben se találtam még ki, hogy a kicsi bőröndbe hogyan fogok bepakolni. De arról legalább már letettem, hogy még cikket is írjak ma este, pedig nagyon kéne, mert le kellett volna adnom ma egy cikket - ezúton is bocsánatot kérek a szerkesztőmtől, és ígérem, hogy amint visszaérek, azonnal nekiugrok és befejezem, de ma már képtelen vagyok még erre is koncentrálni. Valójában csak egy igazi eredményt mutathatok fel: a lábkörmömön már fekete a köröm. A kezemen még nem, mert mi van, ha szükség van még egy kis mosogatásra. (Ami amúgy nem is kérdés sajnos.)
De már nem vagyok szomorú. Ha rámtör a pánik, csak belenézek a tükörbe és máris van min röhögnöm. Hát nem tiszta főnyeremény? :-)

Holnap reggel 7-kor már a buszon fogok ülni, amely elvisz a Conventionra, az év legnagyobb Barbershop versenyére. Természetesen napok óta erről szól az életünk.

Merthogy mint írtam, ez a háromnapos esemény egyben társasági rendezvények sorozata is, ahol muszáj a legjobb formánkat hozni - nem csak éneklésben, hanem külsőleg is. Egyensmink, egyenműszempilla, egyenfrizura - és mint kiderült egyenbarnaság.
Aki ismer engem tudja, hogy az én bőröm feltűnően sápadt. Soha nem is barnulok le. Én már lassan megbarátkoztam ezzel - de elismerem, hogy színpadon, a lámpák fényében ez a fehérség nagyon furcsán hatna. Nemcsak az enyém, de másoké is - ezért hát mindenkinek kötelező bebarnulni. Adottságtól függően van akinek ez jobban megy, másoknak nehezebb. A kézenfekvő megoldás az önbarnító krémek, amikből én már tucatnyit kipróbáltam, mindegyiktől sárga és foltos lettem. Gondoltam, akkor most menjünk profikhoz és elmentem tegnap egy barnítószalonba. Az rögtön kiderült, hogy oda nem lehet csak úgy beesni - előző nap muszáj szőrteleníteni, testet radírozni és alaposan hidratálni. És hogy mindez olyan 12 ezer Ft-omba fog fájni, ami épp akkora összeg, amit a két ott töltött este ruháira és kiegészítőire szántam. Merthogy a fene se fog újakat venni - gondoltam majd némi ékszerrel, kendővel kitűzővel átváltoztatom a kis feketét egy estére mellrák-rózsaszín témájúvá, a másikra karácsonyi hangulatúvá. Nem is beszélve arról, hogy kell egy magas sarkú cipő is, mert amikor Angliába jöttünk, a ruha/cipő és ékszertáram nagy részét otthon hagytam, gondolván, hogy úgyis Kisbende után fogok rohangálni 24 órában, és nem reprezentálni. Hát most már bánom, de késő.
És itt jött rögtön az első hullámvölgy, mert rájöttem, hogy otthon, ha nincs is megfelelő ruhám, akkor is vannak barátnőim, rokonaim, akikhez átmehetnék ruhát-ékszert-kiegészítőt kunyizni, nem is kéne vennem. De itt nincs, hát muszáj boltot járni.
A másik hullámvölgy tegnap délután csapott le rám, amikor rádöbbentem, hogy én mérhetetlenül utálok egyedül vásárolni, az olyan közösségi csajos program, ahol az ember egy külső szemlélőtől még tanácsokat is kap, és több szem több ruhát is meglát. Szóval csak finnyogva mentem boltról boltra, pedig egyedül voltam, gyerekek nélkül és tényleg egy csomó bolt van a belvárosban és én most olyanokba is bementem, amikbe eddig soha, és mégse találtam semmit. És ekkorra már teljesen elmerültem az önsajnálatba, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán utálok magamnak cuccokat venni, mert semmi nem áll jól. És bánatomban vettem is a gyerekeknek két csizmát, mert amúgy is mondták, hogy fázik a lábuk, meg nagyobb öröm nekik venni, mint magamnak. (Persze titokban arra is gondoltam, hogy ha nem jó rájuk, akkor visszahozom és az árából magamnak veszek egyet, ami tök hülye gondolat volt, tekintve, hogy ha visszahozom, akkor nyilván cserélni fogom egy másik számra.)
Tehát amikor hazaérkeztem a nagy beszerzőkörútból sápadtan, ahogy voltam és gyerekcuccokkal,a férj közölte, hogy büszke rám, amiért legalább nem könyvbe öltem a bánatom. Viszont kicsit sem voltam előrébb a tervekkel.
Viszont egy hete vettem már hajfestéket és úgy döntöttem, hogy legalább a lenövést eltüntetem, legalább ezzel ne égjek be. Persze mehettem volna fodrászhoz is, mint az elmúlt 15 évben, de ezzel az angol fodrászcsajjal akit találtam nem voltam igazán elégedett. Olyan öregesen szárít ráadásul rohadt drága. Akkor döntöttem el végleg, hogy elhagyom, amikor otthon az én drága Lacikám (a fodrászom) azt mondta, hogy ez a festés, amit Angliában csináltak az szar és inkább fessem magamnak, mert még azzal is jobban járok. Vérszemet is kaptam - a hajfesték 5 font, a fodrász 40. Naná, hogy megcsinálom én. 15 éve nézem, hogy csinálják, menni fog, gondoltam.
És az se vette el a kedvem, hogy amikor legutóbb vörösre festettem a hajam (tényleg régen) akkor egy tincs hátul kimaradt és tök szőke maradt (és persze röhejes) és aztán amikor megpróbáltam az egészet sötétszőkére visszacsinálni, akkor ébenfekete lettem. Akkor számoltam le végleg az otthoni hajfestés illúziójával.
Mindenesetre most bíztam magamban, és mivel a férjnek dolga volt, amikor egyedül maradtam Kisbendével bátran belevágtam. Na most szerintem otthoni hajfestés egy 20 hónapos segítővel masszív recept a kudarchoz. De erre már csak akkor jöttem rá, amikor nekikezdtem. Igyekeztem az allergiatesztre nem is gondolni, amit 48 órával korábban el kellett volna végeznem, de persze eszembe jutott a cikk, amit a Daily Mailben olvastam, miszerint egy nő befestette a gyereke haját, aki allergiás volt a készítményre és félórával később meg is halt. Inkább arra koncentráltam, hogy ne menjen a festék a fejbőrömre (a mellékelt tájékoztató szerint ez tilos) és csak a hajvégekre tegyem. Mondjuk aki ezt a tanácsot kitalálta az tiszta idióta, természetesen teljesen olyan lett még a hátam közepe is. Viszont mire teljesen felkentem már látszott, hogy ez bizony szőkül, de nem is kicsit.
Amikor leöblítettem, akkor látszott, hogy ez bizony állati fényes szőke, és tök jó színű! És nem is foltos és hátul se hagytam ki egy tincset se (ezt a férj is megerősítette.) Ez a siker azért teljesen feldobott, komolyan mondom, nem számítottam rá, így ezt számíthatjuk hullámhegynek.
Az esti próba szokás szerint fárasztó volt, de legalább sikerült szereznem valakit, aki elvisz a buszhoz, amivel holnap hajnalban indulunk, mert a taxira már igazán nem akartam költeni. Fekete körömlakkot és műszempillát se kell vennem - azt adnak, az első sornak valami különlegeset, de nem láttam. Mivel még nem tettem fel magamnak ilyet (és csak egyszer hordtam) ez még kihívás lesz. De a legrosszabb az volt, hogy este, félálomban még nekiállhattam szőrteleníteni és exfoliálni. Merthogy ma reggel a barnítószalonban kezdtem.
A Jóbarátok rajongók biztos ismerik a részt, amikor Ross elmegy egy ilyen helyre és annyira béna, hogy elől négy adagot kap, hátulról egyet se, így totál felemás lesz. Én nem csak ettől féltem, de a foltosságtól és a természetellenes répaszíntől is. Mindenesetre a recepciós csajszi tényleg tök kedves volt - mindenre felkészített. Forogni kellett, fújtak, szárítottak - mindezt négyszer. Most délután egy óra van - ötre meglesz a színem. Amit már most látok, hogy a csuklómnál béna lett, mert behajlítottam a kezem és a ráncokba nem került festék. Ráadásul a tenyeremre úgy tűnik nem kentem elég krémet mert már most sárga. Az arcom sokkal idősebbnek tűnik a barnaságtól és nagyon furcsa. De abban reménykedem, hogy amikor kész lesz, akkor egy sokkal karcsúbb és barnább nő fog visszanézni a tükörből (a barnaság igazi optikai tuning) és nem egy szétszolizott vén szatyor. Tehát még csak ringatózom a vízen, nem tudom, hogy a végén fenn vagy lenn leszek. De az biztos, hogy amikor végeztem a szalonban félóra alatt megvettem amiket tegnap kinéztem. Tehát ruhám is van. Nem sok, de talán nem vallok szégyent. Mostmár csak egy árva gyereknek kell csomagot készítenem és összepakolnom. Ja, és feketére festenem minden körmöm.
A férjem amúgy végül nem is azon akadt ki, hogy mennyit költöttem, hanem azon, hogy most 4-5 órán át nem nyúlhatok vízbe - nincs mosogatás, főzés, még teregetni se tudok. Hahaha! :-)
Amúgy a Charlie és a csokigyárból fogjuk a "Cheer up Charlie"-t énekelni és a 101 kiskutyából a "Cruella de Vil"-t. Utóbbihoz olyan mozdulatok vannak, hogy hajjajj! És meg is tudom majd mutatni, mert minden produkciót felvesznek és DVD-n megkapjuk - persze újabb 5 fontért... De azért ez mégiscsak örök élmény. Ki tudja, jövőre vállalkozom-e hasonlóra. Durva menet volt. És még nincs vége! Drukkoljatok!

Idilli látvány, ahogy a három gyerek együtt tanul az asztalnál - de azért bevallom, Kisbende bár nagyon lelkes, inkább csak akadályozza a tanulást, mint segíti. Ha megjelenik, azonnal felbomlik a fegyelem. Pedig úgy tűnik erre nagy szükség lesz mostantól. Mert nagy a tét.

Az egyik hátránya annak, ha az ember csak úgy belecsöppen egy országba és nincs aki eligazítsa, hogy fogalma sincsen egy csomó lehetőségről. Én például eddig nem igazán tudtam, hogy mi az angol grammar school és a secondary school között a különbség. Mint kiderült, ég és föld.
Mivel Bíbor idén ötödikes és a primary csak hat osztályos, tehát már most el kell kezdenünk kiválasztani, hogy hol tanul majd tovább. Mivel a jelentkezési lapokat éppen egy év múlva kell leadni, ez egyáltalán nem korai. Mivel fogalmam sincsen, hogy mit csinálunk és hol leszünk egy év múlva, úgy gondoltam egyenlőre tegyünk úgy, mintha maradnánk. Ami nem biztos, de az egyre valószínűbbnek tűnik, hogy ha nem kezdünk el készülni, akkor egy komoly esélyről maradunk le.
Miután Zsuzsi nevű olvasóm felhívta a figyelmemet arra, hogy ha Bíborka lányom ilyen okos, esetleg érdemes lenne grammar schoolba jelentkeznie, majd néhány hosszú levélben leírta, hogy ez mit is jelent, (amiért elképesztően hálás vagyok neki!) kicsit utánanéztem a neten a dolognak.
Nekem az derült ki (de javítsatok ki, ha tévedek) hogy a grammar school az itteni elit-középiskola, ahová az okosabb gyerekek járnak, ráadásul ez ingyen van. Mivel a magániskolák éves díja olyan 10-15-20 ezer font között van (átszámolva alsó hangon is 5-10 millió Ft egy évben, ami ez egy felnőtt angol átlagember éves keresetének a fele, és akkor még csak egy gyerek után fizet tandíjat...) így ezt az összeget még az itteni keresetek mellett is kevesen tudják kifizetni. Hitelt vesznek rá, nagyszülők fizetik, vagy épp eladják a házukat miatta. (bizony ilyen is van...) Nem csoda hát, ha a grammar schoolba sokan vágynak. Ráadásul az itt tanuló gyerekeknek egyenes útjuk van az egyetemre, jó állásba - mindezt megfejelve azzal, hogy az utóbbi tíz évben az angol kormány fokozatosan csökkentette a grammar schoolok számát, mondván, hogy nem kell ez az elitista képzés.
Tehát a helyzet most az, hogy a megmaradt néhány grammar schoolba 15-20-szoros túljelentkezés van. A legjobbakat egy 11-Plus nevű teszttel választják ki. És erre ma már egész kis iparág épül, amely a gyerekeket egy-két év alatt felkészíti rá, de van, aki már négyéves korától erre trenírozza a gyerekét. A magántanár ára 50-100 font óránként (15-30 ezer Ft...) és olyan elfoglaltak, hogy előfordul, hogy csak hajnal 5-kor vagy este 10-kor tudnak foglalkozni a gyerekkel - a szülők persze ezt is vállalják, mert iszonyú stresszben vannak az egész vizsga miatt. Sokat is cikkeznek erről mostanság az újságban - hogy vajon megéri-e. A szülők szerint igen, mert a grammar school-ok nagyon jók, ám a szakemberek egyre inkább a fejüket csóválják. Egyfelől minden olyan vizsga, amire éveken át készülnek marha stresszes. Itt 10-11 éves gyerekek vizsgáznak, sok elájul, elhányja magát a vizsga alatt, olyan nagy rajta a nyomás. És micsoda brutál kudarc, ha oda a sok-sok évnyi tanulás...
Én kicsit vívódom, hogy belevágjunk-e a felkészülésbe - nyilván nem magántanárral, hanem anyuci segítséggel. Vannak nagyon jó kis honlapok, ahol megnéztem, hogy mégis milyenek ezek a tesztek.
Háromféle van. Van matek, ami elég széleskörű és alapos tudást igényel, de nem megcsinálhatatlan és voltaképp csupa olyan dolog van benne, amiket amúgy is tanulunk, mert benne vannak a tananyagban.
A másik az angol, ami leginkább szövegértést jelent - ez az idegen nyelv miatt kicsit talán nehezebb falat, de szerencsére éppen ez Bíbor legerősebb oldala, tehát ezt szívesen is tanulja, nem lesz vele gond. (A belinkelt tesztben éppen egy Shakespeare szövegrészletet kell megérteni, ami amúgy egyébként nem könnyű még az anyanyelvű gyerekeknek sem. De azért ez nem reménytelen.)
Van egy non-verbális teszt, ami amúgy akár egy sima IQ teszt is lehetnek. Érdemes ránézni - az egyes feladatok nem megcsinálhatatlanul nehezek, de rengeteg van belőlük, és csak egy-másfél órája van rá a gyereknek. Iszonyúan pörgős, nem lehet felette sokat elmélkedni. De azért szerintem ezt szívesen csinálgatnák a gyerekek.
Az igazi feketeleves a verbal teszt, ami tényleg durva. Ehhez ugyanis tényleg nagyon jól kell ismerni a nyelvet, mert itt kifejezetten ráhajtanak a különleges jelentésű szavakra, hogy ezekből mennyit ismer a gyerek, tudja-e mit jelentenek. Sok köztük a latin eredetű, amik nekem még mennek - de persze sok más is van, és Bíbornak azért ezek igazi kihívást jelentenének. Szóval kérdés, hogy én mennyire tudok ebben segíteni és az is, hogy ő mennyire szívesen magol idegen szavakat...Mondjuk egyikünknek sem árt, de azért mégis kényes pont.
Ezzel amúgy még nem nyaggattam a gyerekeket, egyelőre anyagokat gyűjtök neten és majd a könyvesboltban is. De mindenképp belevágunk. Persze nem olyan stresszesen - de remélem hatékonyan.

Eszméletlenül szép időnk volt a hétvégén. Legalább tízszer mondtam el tágra nyílt szemmel, csodálkozva, hogy dehát már október közepe van! Hiába. Rövidujjas idő volt. És szerencsére és az új kocsinak hála maximálisan ki is használtuk.

Időről-időre megdöbbent, hogy milyen hatalmas város is ez a Coventry, és mennyire kicsi részét jártuk már be eddig. Nem is beszélve a környékbeli csodákról. Amikor ugyanis kocsit béreltünk, mindig rajtunk volt a kényszer, hogy most aztán nagyon ki kell használnunk, és muszáj messzi helyekre mennünk, amelyeket kocsi nélkül nem is érhetnénk el.
De most, hogy itt az új kocsi, kicsit enyhült rajtunk a nyomás. Már nem kellett a leghíresebb történelmi helyeket felkutatnunk - helyette úgy döntöttünk, hogy parkozni fogunk. Ami nagyon jó ötlet volt, tekintve, a szikrázó napsütést, amit muszáj volt kiélveznünk az utolsó cseppig, méghozzá a szabadban - se múzeum, se kastély, se falak. Ez volt a cél. Persze megint igazi gyöngyszemekre bukkantunk, ahová muszáj lesz majd visszamennünk.
Szombaton a Ryton Garden volt a célunk, amiről kiderült, hogy egy óriási biokertészet, egy brutál nagy biobolttal megfejelve. Én teljesen belelkesedtem, hogy végre kapok fekete magos kenyeret, igazi jó kis bodzaszörpöt, vega-pástétomot. Merthogy ez Magyarországon nem nagy kunszt, ahol minden sarkon biobolt van, de itt valahogy még nem sikerült rátalálnom a helyi biobolt hálózatra - van pár étrendkiegészítős bolt, pár magos bolt, de nagyon hiányoznak a jó kis tönkölylisztes sütik. (Tudom, fene a gusztusomat...)
Szerencsére épp egy "alma-nap"-ba csöppetünk bele, ami azt jelentette, hogy volt egy csomó ingyen alma kostolás(legalább két tucat fajta közül lehetett választani, és ha valaki elvitte a saját almafája termését, meg is határozták neki) Frissen préselt almalé és persze almás-kézműveskedés - mi speciel madáretetőket fabrikáltunk, szotyimagokat kellett beledugdosni a félbevágott almákba. Én mondjuk jókat röhögtem azon, hogy mennyire messze még a tél, amikor szegény éhező madaraknak erre lesz szükségük, de elismerem, hogy amikor valaki tavaly összeállította a programot igazán nem tudhatta, hogy idén ennyire hosszú lesz a nyár. Nem mintha ezt bárki tudta volna, hiszen kb augusztus közepe óta minden hétvégén elmondják, hogy ez az utolsó meleg hétvége - és ez már annyira abszurd, hogy a Daily Mailben csináltak egy tesztet, összehasonlították, mit jósol az asztrológus, egy jósnő, a meteorológus, egy baba, aki véletlenszerűen mutogat kártyákra és egy állatkerti pingvingondozó, az állatok viselkedését nézve. Nem meglepő módon amúgy még a baba és a pingvin is jobb eredményt ért, mint a meteorológus.
No, de nem kalandozok el teljesen, mert a Ryton Garden megérdemli, hogy írjak róla. Azt mondtam, hogy nem akarunk falakat - hát ez nehéz volt, mert olyan pipec kiállítótermük van, hogy alig bírtuk kicsalogatni a gyerekeket. Rengeteg számítógépes játék, nyomogatnivaló gomb (Kisbende imádta) feladat, és feladatlap a zöldségek-gyümölcsök izgalmas életéről.
Persze amikor végre kijutottunk, ott se csalódtunk - gyönyörű kertek, igazi tanösvények, nagyon sok téma szerint felosztva. A megszokott rózsakert, fűszerkert és üvegház szentháromság mellett olyan kis érdekességek voltak, mint a méheskert, a komposztáló terület, a bogyóskert (egy csomó berryt nem ismertem eddig) vagy élménykert a vakoknak és gyengénlátóknak különösen színes, erősen hajladozó, illatos növényekkel. És még egy csomó más.


A legtöbb időt természetesen a gyerekek kertjében töltöttük, hol másutt, ahol egy igazi emeletes faházikó volt - Bende méretben. Még a lányok is óriásnak tűntek benne és le kellett hajtaniuk a fejüket - de üvegablakok, kis terasz, tetőtér, bútorok, pad a verandán. Azt hittem ott helyben elolvadok tőle - de volt indián totemoszlop, és óriás faxilofon és szélhárfa is, ahol zenélhettek a gyerekek. Mellette egy óriási rét, ahol meg óriás sakk, jenga, go és egyéb társasok voltak kirakva. Végül is az egész napot itt töltöttük - a szép idő is marasztalt minket, a sok felfedeznivaló is.
Mivel a nap még vasárnap is tűzött, kipróbáltunk egy másik parkot, a Kingsbury Water Parkot, ami szintén negyedórányi autóútra van. Óriási, izgalmas játszótér fogadott minket rögtön a parkolónál - egy csomó olyan játékkal, amit még soha nem láttam eddig. A fekvő mérleghintától kezdve a babadobon át a gyerek futógépig. Alig bírtuk elrángatni a gyerekeket, hogy elkezdjük a tényleges sétát. A nap legkellemesebb felfedezése az volt, hogy Kisbende már nem csak úgy szalad, amerre a lába viszi, hanem mellettünk marad akkor is, ha nem fogjuk a kezét. Ami már csak azért is üdvös, mert az utóbbi időben nem marad meg a babakocsiban. De most már néha elhiszi, hogy a kezünket fogni kell és követi a csapatot - tehát ha van egy keresztút, akkor nem rohan előre egy általa kiválasztott ösvényen, hanem hajlandó követni minket. És ez bizony óriási megkönnyebbülés.


A fénypont természetesen a kisvasút volt, ami igazi gőzös, rendes büdös füsttel és vízpárával. Mivel ötpercenként jár, és van vagy hatféle belőle, nem kellett se sorba állni, se sokat várni. Mindannyiunkat elbűvölt, hogy milyen mini a vasúti sín, a lámpa, a váltó és még mini alagút is volt hozzá! A csajok lelkesen visongtak - Kisbende meg tátott szájjal figyelte, hogy mi is ez. Nem tudom, hogy mennyire tudja összekapcsolni, de ma egész délelőtt favonatokkal játszott - igaz a múlt héten is ez volt a kedvenc, szóval nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Az mindenképp jó hír, hogy most már simán összekapcsolja a síneket és nagyon élvezi, hogy tologatja a kocsikat rajta. (Ami különösen nekem nagy megkönnyebbülés, mert két hónapja féláron adták a Thomas favonatokat és én nagy lelkesedésemben rögtön nyolcat vettem belőle. Ebből ugyan Kisbende csak egyet kapott meg eddig, a muzsikálós vagont, de eddig még nem sikerült elhitetnem a férjemmel, hogy ez egy állati jó vétel volt és hosszú távon nagyon jól járunk vele. Most, hogy a fia ilyen lelkes vonatozós, kicsit ő is megenyhült.) Mondanom sem kell, innen se akartak hazamenni a gyerekek és ide is vissza kell még jönnünk. Szóval jó kis hétvégénk volt.

Egész ősszel keresgéltünk. Új lakást, új autót, új bútorokat - tehát új lehetőségeket. Hogy kényelmesebb legyen az itteni életünk. Tavaly, amikor még úgy tűnt, hogy egy év után hazamegyünk, mindez nem volt olyan fontos. Most már, hogy a tervek nyitott végűre változtak, már mindennek komolyabb tétje lett.

A lakás volt a legfontosabb kérdés - maradjunk, vagy menjünk? Az egy komoly érv, hogy szeretünk itt lakni. A busz a ház előtt áll meg, negyedóránként jár és 10 perc alatt benn vagyunk vele a belvárosban. Ráadásul a suli pár perc séta, és azt biztosan tudtuk, hogy nem akarjuk onnan elhozni a gyerekeket - egyrészt mert szeretnek oda járni és igazán gonosz dolog lenne évente új közösségbe vinni őket. Másrészt mert tényleg jó kis suli. Biztos van ennél jobb is, jobb közösséggel, több fehér emberrel, több szülinapi partimeghívással - de lehet, hogy ezzel barátságtalanabb osztálytársak is járnak, esetleg nem olyan szimpatikus tanárok. Ráadásul a városban kilóméterhosszú várólista van a sulikban - hallottam olyan gyerekről is, aki hét (!) teljes hónapig várt rá, hogy bekerüljön egy suliba. Az meg, hogy a város másik feléről hurcoljuk ide vissza a gyerekeket hosszú távon biztosan nem megoldható.
Ráadásul a lakás világos, kényelmes - csak hát a bútorok nagyon olcsó vackok voltak benne és egy szobával kisebb (minimum) mint nekünk kellene. Így hát elkezdtünk keresgélni szigorúan a környéken új albérlet után - és azonnal egy csomó korlátba ütköztünk. Újra szembesülnünk kellett vele, hogy az angol lakások elborzasztóan lelakottak, penészesek, rossz beosztásúak és persze emeletesek, ami mondjuk most már nem olyan nagyon gáz, mert Kisbende egész szépen lépcsőzik - de a kertek kavicsosak, nem füvesek, a fürdőszobákban nincs kád, az ablakokon rossz a szigetelés és csak elvétve van keverőcsap, az átlag mosogatónál külön jön a forró és a hidegvíz, lehetetlené téve a folyóvizes mosogatást. Ezekhez képest a mi kis apartmanunk maga a modern mennyország.
Aztán jött a következő koppanás - hiába vagyunk már itt egy éve és hiába fizetnénk ki akár előre fél-egy évre a következő lakás lakbérét, a legtöbb ingatlanos cég ragaszkodik ahhoz, hogy muszáj "hitelelbírálást " végezzen, ami felnőttenként 75-110 font. Ezen meg tuti elbuknánk, révén, hogy Zsoltnak ugyan van bankszámlája, de nincs rajta rendszeres jövedelem, nekem meg angol bankszámlám sincsen, szóval nálam ez eleve kidobott pénz.
Közben persze folyamatosan harcoltunk a mi saját háziurunkkal, aki még júliusban beleegyezett, hogy kicseréli a bútorokat, de aztán semmi nem történt, és mivel nekünk nincs meg a száma, minden próbálkozáshoz, hogy elérjük be kellett mennünk az ingatlanközvetítő irodába, és onnan felhívatni - aztán vagy felvette, vagy sem, vagy mondott valamit, vagy csak annyit, hogy hívjuk később, mert nem ér rá. Elkeserítően lassan mentek a dolgok - közben már utáltuk a díványokat, amik szakadnak szét, a matracot, amiből kiállnak a rugók és a franciaágyakat, amelyek minden helyet elfoglalnak.
Végül egy kinti magyar házaspár segítségével felgyorsultak a dolgok, akik felajánlották, hogy a matracokat vigyük át az ő garázsukba, (örök hála és köszönet érte!!!) így ezeket nem kellett kidobni és várni a landlord engedélyére, hanem vettünk a saját ágyunkba egy új matracot (jajj, nagyon jó!!!) a lányok szobájába megy egy emeleteságyat így nálunk meg hirtelen lett egy csomó hely a szobában. Közben sikererült a landlorddal is megegyezni, és 3/4- részben kifizeti a díványokat is, amelyeket végre sikerült megrendelnünk és már csak a szállításra várunk, négy széket pedig mi fogunk venni, mert ezek tényleg szétestek. Szóval úgy tűnik, hogy rendeződnek a dolgok - nem mondom, egy szoba még tényleg jó lenne, hogy Kisbende ne üljön az ölembe ha a számítógép elé ülök (pláne a férjemébe, aki napközben dolgozna rajta) de ennyi áldozatot hoznunk kell.
És mivel új lakásba nem költözünk, úgy döntöttünk, hogy akkor ruházzunk be egy kocsira, és a héten azt is megvettük - kb olyan, mint otthon volt, annyi idős is, a színe is olyan, csak ez kicsit jobb, mert van benne fedélzeti kompjuter is, ami otthon nem volt. Kaptunk rá három hónap garanciát, ami azért használtautó esetén hasznos dolog, félévnyi útadóval is megajándékoztak, mert egy összegben fizettünk. A hétvégén ki is próbáltuk - Zsolt kicsit szenved még vele, mert automata váltós és szoknia kell, én meg kicsit húzom az orrom, mert az előző tulaj dohányzott benne és én ezt érzem, de azért panaszra nem lehet okunk, jó kis kocsi és jól is megy.
Szóval kicsit most jobban letelepedtünk, ami még nem jelent semmi különöset, csak azt, hogy kicsit most komfortosabb az életünk, mint tavaly volt. De hogy ebből mi következik, azt nem tudom.

A múlt héten nagyon le voltam törve, hogy olyan lassan és vontatottan megy minden. Miután letudtam a siránkozást, kézbe vettem a dolgokat. És szervezni kezdtem mindenféle jó kis programot.

Persze az élet három gyerekkel nem működik feltétlen olajozottan. Kisbende ugyanis belázasodott, így az ő programjait el kellett halasztanom a jövő hétre, de a lányok belevetették magukat a különórákba.
Hétfőn a suli által szervezett Urban Explorer programhoz csatlakoznak ezután, ami abból áll, hogy kimennek a város parkjaiba és ott játszanak, virágot ültetnek és felfedezik, milyen is a környék. Az biztos, hogy valami koszolós program lesz, mert váltóruhát és gumicsizmát is kell vinniük magukkal, de én örülök neki, hogy addig is levegőn lesznek. Az első, ismerkedős órán ugyancsak a suli kertjében játszottak csoportjátékokat, de élvezték és menni akarnak jövő héten is.
Kedden kipróbálták a közeli hatalmas fitness centerben a Street Dance-t, egy helyes 15 éves fiú és egy huszonéves csajszi volt a tanáruk, és tetszett nekik, de mivel ugyanebben az időben mehetnek korira is akár, megígértem, hogy a jövő héten azt is megnézzük, hogy el tudják dönteni, melyik tetszik nekik jobban. A kori messzebb van, busszal kell bemenni a belvárosba és még gyalogolni is vagy negyedórát, szóval én örülnék ha a közeli program bejönne nekik, de végülis nyitott vagyok.
Szerda délután balettre mehettek volna, de helyette most színházba mentek az apjukkal - ír néptáncegyüttes vendégeskedett a városi színházban és ezt nem hagyhattuk ki.
Annyira lelkesen készültek rá, hogy rá kellett döbbennem, ezt a színházbajárós dolgot múlt évben erőteljesen elhanyagoltuk - ráadásul Magyarországon szinte hetente jártunk moziba, színházba, koncertekre. A lehetőség itt is adott lenne, mert a városi színházban nagyon sok előadás van, némelyik csak 1-2 nap vendégszerepel itt, de ha akarunk majdnem mindent megnézhetünk itt is, ami csak fontos és ami itt menő. És nem is kifizethetetlenül drága - úgy értem persze, hogy az, de egy igazán nagyszabású musical, színházi előadás otthon is nagyon drága. Itt is ugyanazok az árak vannak, ha az ember nem akar az utolsó sorban ülni. (A képen az új színházba járós ruhájukban vannak, mert persze most ezt is venni kellett, mert amúgy csak farmer póló vagy iskolai egyenruha volt itthon.)
Ameddig a lányok a pörgést élvezték, én Kisbendét tutujgattam idehaza, aki egyszer csak éjjel belázasodott. Ironikus módon épp előtte beszéltük az apjával, hogy ez a gyerek sose beteg, miközben minden vele egyidős baba az ismerősi körben egyik kórságból esik a másikba. Persze, hogy aznap éjjel lett lázas. Közben persze megint fogzik, és csak úgy tudott aludni, ha szorosan ölelt, vagy rajtam feküdt, esetleg szopizott. Vagy mindhármat. De úgy tűnik szerencsénk van, mert nagyjából túl is lett reggelre a betegség nagyján - kicsit aznap még hőemelkedéses volt, de másnapra más az is elmúlt. Megmaradt egy kis taknyosság, egy kis köhögés, de valójában meggyógyult. Persze kicsit ziláltabban alszik, többet lóg rajtam és ma este majdnem éjfélig fenn kukorékolt, ami pedig még soha nem fordult elő eddig. Szóval kicsit felborult a napirendünk, de úgy tűnik a mi kis vasgyúrónk ennyivel letudott egy újabb betegséget. Sok dolgot terveztem pedig neki is, de majd a jövő héten megpróbáljuk bepótolni.
Emellett már egy hónapja várjuk, hogy a helyi cserkészlánycsapat visszajelezzen, hogy csatlakozhatunk-e hozzájuk. (Rendszeresen írnak, hogy mostmár mindjárt hívnak, de aztán eddig mégse tették.) Meg akarom még nézni a közeli uszodákat (van vagy három egész elérhető közelségben) mert esetleg úszni is eljárhatnánk. És ami nagyon jó lenne még, egy kis trambulin-oktatás, ami szintén messzebb van, de micsoda poén szaltózgatni és egyéb trükköket tanulni.
Az a helyzet, hogy ez a sport, a mozgás nagyon kellett már a csajoknak - egyre többet beszéltek arról, hogy milyen jó volt az artistaképző, ahová tavalyelőtt jártak. És ami amúgy egy eszméletlen jó hely! Heti háromszor két óra edzésük volt a Lövölde tér mellett - és nagyon változatos, izgalmas prgramokkal! Már az első órán felállították őket egy óriási labdára és azon egyensúlyoztak, de volt pantomim, akrobatika, tánc, erősítés, tányérpörgetés, labdadobálás, szalagozás és még egy csomó dolgot kipróbálhattak, teljesen potom pénzért.
Az egyetlen gondom csak az, hogy ezeken a napokon nem lehet velük már tanulni, így kicsit most le is maradtunk a terveimhez képest, meg ilyenkor ki is döccennek a megszokott ritmusból, nehéz őket újra visszaültetni az asztal mellé. Különösen Bíbor lázadozik, mert most mindenből a legjobbak közé tartozik az osztályban és nem érti, hogy akkor miért kell neki délutánonként plusz feladatokat csinálnia. Borsi meg a magyar nyelven való olvasás-írást nem kedveli, mert neki könnyebben megy az angol, hiszen intézményesen csak ezen a nyelven járt suliba. De ebben a kérdésben nem engedek, ezt a csatát minden nap lejátszom vele - ezellen leginkább úgy lázad, hogy esti mesének kizárólag angol nyelvű könyvet választ, hiába hoztam a jobbnál-jobb magyar népmeséket, nem akarja őket hallani. Ma ezért hát Grinch volt az esti mese. Szeretik Seusst. Fura dolog ez, otthon én nem bírtam a jó doktor humorát - itt valahogy ebben a közegben nekem is jobban tetszik.
Persze itt még nincs vége a történéseknek, holnap megírom, mi minden változott még. Nagy dolgok épp úgy, mint apróbbak. De mindnek örülünk.

Németországban tiltják, Angliában támogatják, Magyarországon tűrik. Akár találós kérdés is lehetne, és a válasz nem is egyszerű. Az otthon oktatás ugyanis őrült indulatokat vált ki szakemberekből és laikusokból egyaránt. Erről aztán mindenkinek megvan a maga véleménye - és ez gyakran teljesen más, mint amit meg szabad írni az újságban. Bevallom, nagyon nehezen találtam pszichológust-pedagógust, aki támogatná az otthon oktatást. Legalábbis névvel-fotóval. Sokan félnek ugyanis a szakma haragjától.
Az indulatokat innen, Angliából nézve nehéz megérten. Itt ugyanis nincs ebben semmi különleges - aki akarja, csinálja. Olyannyira, hogy a kórusban két anyuka is otthon tanítja a gyerekeit. Ráadásul két nagyon normális, kedves nő.
Én ugyan nem tudom elképzelni, hogy teljesen kivegyem őket az iskolából, és főállású otthon tanító-néni legyek, de minden tiszteletem azoké, akik vállalják a nehezebb utat. Különösen otthon, Magyarországon, ahol nagyon erős széllel szemben kell küzdeniük.
Az októberi Nők Lapja Pszichében írtam erről egy cikket. De ha valakit érdekel, hogy mi az, ami kimaradt a cikkből, és hogyan is csinálják ezt az angolok, nézze meg az újságírós blogom.

Ahogy közeleg a verseny ideje, egyre sűrűsödnek a kóruspróbák és persze egyéb teendők is. Hiszen a Barbershop nem csak az éneklésről szól, hanem a mókáról is és persze a jótékonykodást se felejtsük el.

Íme az új fellépőruhám - aki nem látná a különbséget, annak felhívom a figyelmét egy lényeges apróságra - ez bizony alul nadrágban végződik, nem szoknyában, és csak az első sor hölgyei hordanak ilyet, különben nem tudnának annyira szabadon mozogni, ahogyan az szükséges lesz az előadás alatt. Elárulom ugyanis, hogy én például a földön fogok feküdni a második dal végén, és nem kicsit lihegve. Legalábbis ma, délután négykor, amikor már hat órája énekeltük ugyanazt a két dalt, már rohadtul ki voltam fáradva. Mindezt egyensminkben, kontyban, és egy baromira kényelmetlen, ámde nagyon látványosan szikrázó ezüstcipőben, amiért ráadásul 35 fontot kellett fizetnem.
A héten amúgy három próbánk volt, kicsit azért próbára téve szegény férjem türelmét, aki ma mondjuk teljesen egyedül terelgette a három csemeténket, köztük a hőemelkedéses, köhögős Borsikát, aki miatt nem mehettek ki, és a Kisbendét, aki meg a bezártság miatt szétszedte az egész lakást. Konkrétan életveszélyes módon feszegette a határait, olyan trükköket próbálgatva ki, mint az elbír-e az etetőszék tálcája, ha ráállok, a dívány karfájáról lehet-e fejest ugrani, és vajon a hintaszékben állva meddig bír hintázni. Amikor már a számítógép monitorját is sikerült levernie, kicsit az emberben is elpattant egy húr, de szerencsére ekkorra hazaértem és ő el tudott menni futni egyet. Míg odavolt, Bende a falhoz vágta a vacsoráját és a padlószőnyeget valamint a falat beterítette a müzli, de se anyagi, se személyi kár nem esett, az a pár méter papírtörlő meg ezért lett vége. Nekem amúgy se volt erőm balhézni vele, így néhány omm után jobbnak láttam csendben feltakarítani a koszt. Ez van. Feszegeti a határokat. Az a baj, hogy emellett olyan csibészes mosolya van, hogy képtelenség rá haragudni.
Persze lehet most sajnálni szegény embert, hiszen a férfiakat úgyis mindig hősnek tekintik, ha képesek három gyereket életben tartani egy teljes napon át a feleségük nélkül, ám ha ugyanezt az anya teszi meg, senki nem dob egy hátast. Ez a dolga. Csak azért nincs különösebb lelkiismereturdalásom, amiért elmegyek a háromnapos Conventionra, mert az ember is itt hagyott egy teljes hétre, míg hazaugrott Magyarországra tanítani, ráadásul ittlétünk óta nem is egyszer. Nem írtam még erről, mert mi van, ha potenciális sorozatgyilkosok is olvassák a blogot, akik vérszemet kapnának, ha megtudnák, hogy egyedül vagyok három gyerekkel, de most bevallom - bizony már megtörtént ilyesmi. Így tapasztalatból tudom, túl lehet élni.
A mostani hazaútja csak azért jött rosszkor, mert ha itt lett volna, akkor részt vehettem volna a kórus hétvégi nagy fellépésén, ahová bárki eljöhetett (10 font volt a belépőjegy) és megnézhette, hogy mit tudunk és milyenek vagyunk. Gondoltam is rá, hogy itt a blogon is közzéteszem az eseményt, hátha van, aki szívesen eljönne, de aztán amikor kiderült, hogy én nem tudok menni, inkább passzoltam. De azt mondják jól sikerült, pedig a nagy koreográfiát, amit már hónapok óta gyakorlunk elő se adtuk (jöttek ugyanis a konkurens csapatok karmesterei is, és nem akartuk, hogy megtudják, milyen nagy durranással készülünk.)
Ez a három próba a héten azért rendesen kimerített - volt kettő éjszakai, egyik csakis az első sor részére, mert nem győzik hangsúlyozni, hogy milyen fontos, hogy a mi mozgásunk, arcjátékunk, gesztusaink tökéletesek legyenek, megkapóak és kifejezőek, hiszen ezt látják leginkább a nézők, és persze a zsúri is. Ráadásul a második dalunkhoz tényleg sűrű, pattogós koreográfia van, aminek nagyon flottul kell mennie, annyira a vérünkké kell válnia, hogy már ne is gondoljunk rá. Hiszen azért mégiscsak az ének a lényeg, annak nem mehet rovására. Volt a sima próba és ma egy egésznapos. Az egyik dalunk amúgy elég érzelmes és a mi drága karmesterünknek most sikerült olyan szinten felzaklatni a társaságot, hogy mire gondoljunk, amikor éneklünk, és milyen érzelmeket próbáljunk magunkból kihozni, hogy többen tényleg sírva is fakadtak közben. Köztük én is. Nem is azért, amit a pasi mondott, inkább, hogy mások sírtak és elmondták, hogy miért. Az egyik csak például azért, mert milyen régen nem látta a szeretteit, és amikor újra elkezdtük énekelni a dalt, akkor hirtelen belém hasított, mint egy kés a fájdalom, hogy tényleg nekem is mennyire hiányoznak az otthoniak. Fura, de mióta itt vagyok, még nem is sírtam. Egyáltalán. Na, most átszakadt a gát, konkrétan ki kellett mennem a próbáról, és ott potyogtak a könnyeim a kiskonyhában, és nagyon jólesett, hogy rögtön kijött velem egy csak, akivel amúgy addig még nem is beszélgettem és főzött egy teát, és vagy tíz percet lelkiztünk, és amikor visszamentem is sokan átöleltek és vigasztaltak. Nem is az számított, hogy miért sírtam - mindenkinek vannak veszteségei, és végül is ez a dal erről szól. És most valahogy nagyon megérintett, jobban, mint eddig. De hogy ettől aztán jobb lesz-e az előadás, tényleg nem tudom.
Most már lassan április óta foglalkozunk ezzel a két dallal, és bár néha-néha más nóták is előkerülnek, szinte 90%-ban csak ez a kettő van műsoron. Ez amúgy jónéhány embernek el is vette a kedvét a kórustól, hiszen aki csak hobbiból akar dalolgatni, annak ez a próba és munkamennyiség tényleg brutális.
Nekem is.
Nem véletlen, hogy nincs is mindig kedvem elindulni este 7-kor próbálni, amikor már inkább pihennék, tudva, hogy most akkor három órán át állni fogok és leszakad majd a derekam, a hátam, mert ülni nem lehet. De már nem akarom cserben hagyni a csapatot - túl sokat tettem bele ahhoz, hogy csak úgy kilépjek. Hát csinálom. És hát tényleg megbíztak bennem, amikor az első sorba raktak, meg kell szolgálnom a bizalmat.
Meg aztán a verseny igazán nagy buli lesz, mindenki azt mondja. Harrogate a hely neve, ahol a Conventiont tartják, nagyon remélem, hogy városnézésre is lesz idő, mert szép kis tengerparti hely. Ráadásul a szállodánknak nagy wellness-spa részlege is van, úgyhogy végre felavathatom az új fürdőruhámat, de lesz Zumba is, szóval edzőcuccot is vinni kell. Ez persze csak része a nagy csomagomnak, amivel készülni kell. Merthogy a sima ruha és a fellépő ruha mellé, egyenruhában megyünk (fekete ing-nadrág és rózsaszín ékszer) de be kell pakolnom valami elegáns rózsaszín ruhát is, mert az első este "Pink Evening" lesz, a mellrák elleni küzdelem jegyében. (Tehát ilyet még vennem kell a jövő héten.) És össze kell állítanom egy karácsonyi "cipősdoboz" csomagot is, amelyet majd egy menekülttáborban fognak szétosztani, és még ki kell válogatnom a régi melltartóim közül is, ami már nem kell, mert az is jótékonyságba megy. Lesznek vásárok is, mindenféle zenei szuvenírral, és egy csomó továbbképzés is, mindenféle vendégedzőkkel. Nem is beszélve a többi kórus előadásáról. Szóval unatkozni biztos nem fogunk.
Azt még mindig nem árulhatom el, hogy mi lesz a két dal, amit éneklünk, de aki szemfüles, az láthatja, hogy a mellettem álló hölgy milyen kiegészítőt visel és tippelhet a második dal címére, ha van kedve.
Annyit elárulok, hogy állati jók vagyunk. A sok-sok próba, vendégedző, karmester nem volt hiábavaló. Ez a kórus klasszisokkal jobb már, mint amikor csatlakoztam hozzájuk. És szerintem nagyon esélyesek vagyunk egy dobogós helyre.

Fura dolog ez a sok blog - néha úgy érzem néha magam tőle, mint egy hasadt személyiség. De el kell ismernem - egy blog nekem nem elég, túlságosan sok dologgal foglalkozom. Van ugyebár a színezős blogom, ahová a hercegnőimet rakom fel. Van a női művészetes blogom, amelynek témája régi szerelmem. Van a szakmai blogom, ahová újságírói dolgokat rakok fel. És persze a babaszobán a babázós blogom. És akkor még nem is beszéltem a titkos blogomról, ahová csak a meghívottak egészen szűk serege léphet be (jelenleg konkrétan hárman) mert oda írom a könyvem. (Mondjuk utoljára májusban született bele bejegyzés, de attól még jó érzés, hogy azért legalább nekikezdtem.)
Legyünk őszinték: ennyi blog már így is kezelhetetlenül sok. Van, amelyikbe csak havonta 1-2 bejegyzést tudok írni. Akkor miért indítottam még egyet? Egyfelől, mert beleszerettem a nevébe: artmami. Évek óta dédelgetem ezt a szót és a blog ötletét, míg végül belevágtam. De most már muszáj volt, mert igenis vannak témák, amelyek minden másból kilógnak. Annyi minden változott az életünkben, és nincs mindennek köze Angliához sem. Elkezdtünk furulyázni, gyártom a feladatlapokat ehhez is, a művészethez is, az angoltanuláshoz is.
Lehet, hogy nem fog menni a dolog, de egyelőre bizakodó vagyok. Mindenesetre artmami beindult itt van két bejegyzés - remélem, hogy tetszeni fog nektek! És ha lesz egy kis időm, jön a többi bejegyzés is. Olvassátok ezt is szeretettel - és persze a többi blogot is. Várom a kommenteket, mit gondoltok róla?

Az utóbbi pár napban nem volt valami jó kedvem. Kicsit elveszettnek éreztem magam, kicsit magányosnak, kicsit bezártnak. Nem minden nap könnyű, ha az ember távol van a szeretteitől - igaz, akkor se feltétlen könnyű az élet, ha mellettük él.

Mindenesetre az nem segített, hogy lassan indul be az élet körülöttünk. Mindenféle különórákat terveztem be a lányoknak, de eddig még semmit nem kezdtünk el, mert vártam, féltem bármihez is elkötelezni magunkat, nehogy aztán a végén ütközések legyenek. Mivel pár dolog még mindig hiányzik, kicsit lemaradtunk. Ami nem pótolhatatlan, de bosszantó. Ráadásul annyira a lányokra koncentráltam, hogy a nagy szervezésben elfelejtettem, hogy nekünk Kisbendével is kéne programot szervezni, mert anélkül csak itthon ülünk vagy vásárolgathatunk, és valljuk be egy másfél évesnek egyik se túl szórakoztató. (Amúgy is kiakasztó egy kicsit az én drága fiam, nem is merek vele messzire indulni, mert nem ül meg a babakocsiban, anélkül viszont csak csigatempóban haladunk, ráadásul időről időre rájön, hogy ő már nagyfiú, aki nem fogja meg senkinek a kezét. A közlekedés tehát most rémálom.)
A kórus ráadásul iszonyú sok munkát ad, a héten három próba is van, kétszer késő este, vasárnap meg egész nap. Valahogy most köztük se éreztem magam tökéletesen. Egyrészt zavar, hogy nem tudom magam úgy kifejezni, mint magyarul - nem jönnek át úgy a poénjaim, az egyéniségem, a személyiségem. Én, aki egy sokat dumáló határozott csaj vagyok, angolul sokkal csöndesebb és félénkebb lettem, amit nem szeretek. Ráadásul ha megszólalok, akkor se feltétlen értik amit mondok, és nem mindenki veszi a fáradtságot, hogy visszakérdezzen. Sokszor úgy érzem, hogy amit mondok nem is hallja senki, nem is reagálnak rá. Ha mégis, az se mindig jó érzés. Egy alkalommal megkérték, hogy a "vampire" szót ugyan mondjam már még egyszer, és ezen az egész kórus nevetett. Fogalmam sincsen, hogy mit mondtam rosszul, vagy csak az akcentusom volt már. De nem esett jól. Nem mondom, hogy mindenki bunkó, mert néhányan kifejezetten nagyon kedvesek, aranyosak - de hát sokféle ember van ott is, és nem feltétlen kedvel mindenki mindenkit. Nem akarom őket szidni, mert amikor pl. hegedűtanárt kerestem, akkor volt aki külön nekilátott a neten keresgélni és átküldte az eredményeit, volt aki csomó ismerősét megkérdezte a kedvemért, hogy hol találni a legjobbat. Szóval alapvetően kedves banda, de most épp érzékenyebb vagyok azt hiszem, és amit máskor fel se vennék, és én is velük nevetnék, most azért kicsit a szívembe szúrt.
Ráadásul a suliban nem indul a literacy, és amikor elmentem a könyvtárban tartott zenebölcsibe, csak unszimpatikus anyukák voltak, ráadásul tök hamisan énekelt a csoportvezető, így teljesen elment attól is a kedvem.
Szóval kicsit bedepisedtem. Így hát tegnap szabadnapot vettem ki, és egyedül bóklásztam kicsit a városba, elmentem könyvtárba és végre nem a gyerekrészlegen ültem, vettem újságokat és elmentem pár sportegyesületbe, körbeérdeklődni, hogy mik a lehetőségek. Utána pedig még egyet kávéztam is, egyedül.
Most úgy néz ki, jövő héten csomó program vár ránk, és végre újra belelkesedtem. Eldöntöttem, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy újra azt érezzem, Anglia csomó új lehetőséget nyújt, csak oda kell menni és meg kell ragadni. Mert olyan dolgokat lehet itt látni, amire otthon esélyem sincsen. Hiszen hol másutt kaphatnék ingyenes Asian News a címlapon világ leghosszabb szakállú pasijával? Ilyenkor azért nehéz nem vigyorogni...

A férjem szerint az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon szeretek vásárolni. Tudom, ezzel sok nő így van. De én nem a ruhákért, vagy cipőkért rajongok. Én játékokat szeretek venni a gyerekeimnek. Otthon is megvettem nekik minden vackot sok-sok pénzért. Hát még itt, ahol ugyanazt fillérekért vagy ingyen is utánunk dobják... képtelen vagyok ellenállni.

Angliában ugyanis virágzik a Car Boot Sale világa. Ez nem más, mint afféle zsibvásár, ahol profi használtcucc árusok és teljesen hétköznapi családok egyaránt kirakják a megunt, régi cuccaikat. Gyakran tényleg egyenesen a kocsi csomagtartójából. És elképesztően olcsón.
Azt a játékot, ami Kisbende mellett van a képen, kemény 1 fontért vettem - ez még a mostani rossz árfolyamon is csak 320 Ft. A Városligetben egy pisilés ára... Igaz, kicsit poros volt, és elem nem volt benne, tehát nem tudhattam előre, hogy működőképes lesz, de ennyi rizikót bevállaltam. Az is csak otthon derült ki, hogy a három golyó, amit az eladó adott hozzá nem is ehhez a játékhoz való, és túl nagy. Viszont két perc alatt találtunk kisebb labdákat, amivel tökéletesen működött, és millió zenét és állathangokat tud. Kisbende imádja az ilyesmit, nagyokat sikkantott az örömtől, ahogy a golyó gurult, és örömmel mondogatta, hogy kukac, kati(ca), cica.
Persze nem most voltunk először, és nem is csak ezt vettük. Kisbende kapott még egy elektromos mondókáskönyvet is (két font) egy Dzsungel könyve zenélő könyvet, amin gombok vannak a lapok mellett és így minden könyvbéli hangot meg lehet hallgatni (70 penni). A lányok kaptak még három társasjátékot (a három együtt másfél font) és persze csomó könyvet, átlag 20-50 penni értékben.
A végén két nagy zacskóval jöttünk haza és nem költöttem összesen 10 fontot. Mivel nem most mentünk először, lassan tényleg kinőjük a lakást. De hát mindig úgy érzem, hogy lehetetlen ott hagyni azt jó kis cuccot, amit tényleg ennyire nulla pénzért kínálnak. A gyerekek aztán örülnek, hosszan és örömmel játszanak az új szerzeményekkel - és ha mégse, akkor is csak párszáz forintom bánta.
Persze ez csak első pillantásra ilyen egyszerű. Mert azonnal felmerül bennem a kérdés - ha már a pénztárcám nem szab határt és a lakás alapterülete sem, akkor vajon morálisan nem árt-e, ha egy gyerek ennyi mindent birtokol? Ha ilyen gyakran kap valami nem is kicsi dolgot? Hogyan lehet ezt majd karácsonykor és szülinapokon felülmúlni? Mi ennél nagyobbat tudok adni? És vajon érdemes-e akkor arra igazán sokat költeni, ha megvehetem fillérekért is. Hiszen ami játék Kisbende mellett van, az a boltban 6-8 ezer Ft újonnan. Érdemes akkor bemenni a belvárosi boltba, és venni neki valami ehhez hasonlót sokkal drágábban, csak azért, mert szülinapra újat illik?
A kétely csak növekszik bennem, amikor az otthoniakkal beszélek, akik évente 1-2 alkalommal nagyon szeretnének valami igazán szépet venni és küldeni a gyerekeimnek. És kérdik mi legyen az. És a szívem szakad, amikor látom, hogy olyan sok-sok pénzt kiadnak valami olyasmiért, ami a papírcsomagolás nélkül már kicsit se jobb, mint amit itt veszek, csak épp a postával együtt a sokszorosába kerül.
Persze a gyerekek örülnek a sok új dolognak. Miért is ne tennék, hiszen ezek tényleg jó minőségű, márkás játékok, ráadásul még az is jó program, amikor elmegyünk megvenni, hiszen a kutatás, a keresgélés és izgalmas és soha nem lehet tudni, hogy mivel megyünk aznap haza. Kikerülni is alig lehet az ilyesmit, hiszen minden nagyobb faluban tartanak, a mi városunkban tucatnyi is van, kettő kifejezett sétatávolságra tőlünk. Igaz, ezekre főleg a helyiek mennek árulni, és nincsenek puccos-drága antikvitások, de nekem a három gyerekkel nem is nagyon hiányoznak. Babajáték viszont rengeteg helyen van, könyv, társas dögivel.
De vajon nem árt meg a gyerekeknek ennyi kényeztetés?És mit mondjak az otthoniaknak, mit csináljanak? Hiszen ők is szeretnek adni, és mivel itt vagyunk, olyan ritkán tehetik. Az ő örömüket se vehetem el. Szerintetek mi a jó megoldás? Venni vagy nem venni, mondhatnám így is...