Amikor legutóbb írtam Bende sulijáról, akkor még reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídülnek. Csak az év végét kell kibírni, mondogattuk egymásnak, aztán úgyis más tanárt kap a gyerek. Merthogy ez a tanár sok-sok szempontból nagyon amatőr volt. A Hobbitos eset, tényleg csak a jéghegy csúcsa. Odáig fajult a dolog, hogy gyomorgörccsel mentem a suliba minden alkalommal - és ha én ezt éreztem, akkor gondolhatjátok, hogy egy kisgyereknek ennél még rosszabb érzései voltak.
Láttuk is, amúgy, hogy szegény Bende az élet más területein is egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sportolni se akart járni, ott is mindenkivel összeveszett, a tanárok ott is panaszkodni kezdtek rá, és ő is panaszkodott, hogy sehol, senki nem szereti és mindenütt bántják. Ami nyilván így nem volt igaz, de tény, hogy meredeken csúsztunk bele egyre rosszabb szituációkba, éreztük, ahogyan kiszalad a lábunk alól a talaj.
Közben meg a suli folyamatos raportra hívott minket, ahol folyamatosan azt nyomták, hogy Bende minden gondját az okozza, hogy autista. Először röhögtem rajta, mert hát ismerek is autistát, tanultam is róla, és hát a guglin felsorolt tünetekből sem illik Bendére semmi. Ez a barátságos, nyitott és kifejezetten rugalmas gondolkodású gyerek nem autista. És mondtam is a sulinak, hogy ez marhaság. De ők újra és újra behívtak, és újra és újra nyomták, hogy de igen. És hogy én látom rosszul, mert elfogult vagyok. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert tényleg elfogult vagyok - de azért szerintem nem hülye, még szülőként sem. És nem mondom, hogy Bende a megtestesült jóság és egy angyali gyermek, de hogy autista... beszéltem autistákat nevelő ismerőseimmel, és Bendét ismerő szakember ismerőseimmel és mindenki csak lesett, hogy mi van? Persze eleven, rosszcsont, aktív... de autista?
De a suli újra és újra nyomta és nyomta ezt az autista dolgot, és ami a legrosszabb elkezdték autista módon kezelni a gyereket, pl. kártyákkal próbáltak kommunikálni vele, ami persze nem működött, hiszen Bende egyrészt nem autista, másrészt tökéletesen és ráadásul szívesen beszél. Sőt, a legtöbb gondot simán el tudjuk simítani itthon, ha egyszerűen megbeszéljük vele.
De mintha a suliban egy másik gyereket láttak volna, mint mi, ami egyre frusztrálóbb volt nekünk is, Bendének is - és valljuk be, nyilván a sulinak is, mert a helyzet azért ott is folyamatosan romlott, egészen odáig, míg végül Bende azt mondta a suliban, hogy ő ide többet nem jön, inkább megöli magát. Na persze, erre aztán azonnal behívtak minket, ami nyilván jogos, hiszen ők aztán nem tudhatják, mi a helyzet amúgy itthon, és hogy milyen körülmények között él ez a gyerek.
Nekem viszont ez volt a kijózanító pofon: ha ez a szegény gyerek ennyire rettenetesen szarul érzi magát ebben a közegben, akkor ebből őt azonnal ki kell szakítani, és a Bendét még aznap magántanulóvá tettük, és azóta nem jár iskolába.
Nem akartuk azonnal másik suliba adni, mert arra is rájöttünk, hogy tudni akarjuk, mi az igazság. Tényleg autista lenne a gyerek, csak mi nem vettük észre? Vagy van valamilyen más gondja, amit a suli félreértett volna? Vagy hát mi a jó büdös fene van?
Bevallom, engem azért is megviselt a dolog, mert én emlékszem arra, hogy a két nagylányom mennyire imádta az iskolát. Ott ültek kicsiként az ágy szélén, és áradoztak, hogy mennyire szeretnek suliba járni, és milyen boldogok. És ez jó volt. És nálam nagyobb rajongója nem volt az angol iskolarendszernek - most viszont úgy éreztem, hogy ez rémes. Ahogy a férjem jól megfogalmazta, ezért aztán igazán felesleges itt élnünk, szar suliban otthon is szenvedhetne a gyerek.
Ráadásul meg úgy éreztem, hogy egy egész szarhegy omlott a fejemre, mert szenved Bende és szenved Borsikám is a suliban éppen (nála is elkezdtük az iskolaváltást intézni, de más okból, az ottani suliban egyszerűen iszonyatos módon leromlott az oktatás, nulla kihívás a gyereknek, semmit se tanul, így is ő a legjobb és ő kérte, hogy valami olyan helyre járhasson, ahol tanulhat is valamit, mert hogy fél évig nincs science tanára, csak helyettes, az nem állapot, pláne, hogy őt ez érdekli) és Bíbort meg segíteni kéne a GCSE-ben, meg a választásban, mi legyen, mit csináljon ezután, de rá már aztán végképp nem jut idő, és hogy jó szar anya vagyok.
Nyilván persze mindez akkor történik, amikor amúgy millió munka lenne, ráadásul csodálatos izgalmas dolgok, amiket nagyon-nagyon kéne csinálni, ehelyett Bendével olvasok, számolok délelőttönként, szóval ez a home-schoolig nagyon nem ideális most nekünk - de nem számít persze, a gyerek a legfontosabb, éjjel is lehet dolgozni, ha nem is lehet ezt hosszan bevállalni.
Szóval úgy döntöttünk, maradjon Bende itthon - és vizsgáltassuk ki mi a baj. Persze ez állami vonalon ez itt is, otthon is hosszú, akár több éves folyamat. De nyilván van egérút - a magánpszichológus. Itt megfizethetetlenül drágán - otthon viszont megfizethető keretek között, tehát hazavittük Bendét, és volt egy durva három napunk, amikor aztán többféle szakember is megvizsgálta, és szerencsére azt mondták, amit sejtette: úgy marhaság az autizmus, ahogyan van. De azt is hozzátették elég felháborodva, hogy az iskolának nincs joga ilyesmit diagnosztizálni, sőt még amúgy pszichológusnak sem, ilyesmit csak pszichiáter mondhat ki, az is csak nagyon komoly vizsgálatok után.
De azt, hogy ez a gyerek nem autista, azért ők is ki merték mondani.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden rózsás, mert van hiperaktivitás, figyelemzavar - de közben egy 140-es IQ is, ami a felső 1%-ba tartozik. Az is kiderült, hogy amikor Bendét folyamatosan azzal büntették, hogy ebédidőben nem mehet ki szaladgálni, azzal csak rontottak a viselkedésén. Meg hogy valószínűleg halálra unta magát a suliban, az is gond volt.
Persze gyógytorna kell, meg mindenféle más terápia is, szóval van mit tenni vele - de azért azt is tanácsolták, hogy a suliba ne nagyon vigyük vissza (ez azért kérdés volt az elején, mert nem akartuk feltétlen új közösségbe vinni, mert a suliváltás elég nagy stressz). Ahol ennyire érzéketlenek, és dilettánsak, ott sok jóra később se számíthatunk.
A végső csepp amúgy az volt, hogy két hét késéssel ugyan, de elküldte a suli is a kérdőívet, amit a pszichológus kért, hogy töltsenek ki Bendéről. És olyanokat írtak, hogy azt hittem bemegyek és rájuk borítom az asztalt. A jéghegy csúcsa, hogy szerintük Bende olvasása gyenge és nem érti, az elé tett szöveget. Ami egyrészt nem igaz. Ez tény. Másrészt viszont ha így vélik, vajon miért a 450 oldalas Hobbitot tartották megfelelő olvasmánynak számára? Valamit itt nagyon elnézett a tanító néni, és a suli. Igen, a Hobbit fáj azóta is. Pedig 120 oldalt elolvasott Bende belőle, csak utána vettem ki a kezéből, mert mondta, hogy sok benne a leírás és uncsi. Aztán két nap alatt elolvasott egy David Walliams könyvet. Ja, és minden fejezet után elmesélte nekem, miről szól, majd le is írta. A gyerek, aki nem ért semmit elvileg.
Szóval most ez van. Még mindig fel vagyok háborodva (a sulit egy emilben elküldtem a fenébe, és megfenyegettem őket, hogy beperlem az egész kócerájt, mert nem volt se joguk, se képesítésük arra, hogy a gyerekem diagnosztizálják - pláne félre.) de bevallom, részemről itt lezártam, nem akarok ezzel tovább foglalkozni. Van mit csinálnom, nem is kevés. És jó dolgok, és majd írok azokról is, ha szabad lesz.
Most azt találtuk ki, hogy Bendét beiratjuk a lányok régi sulijába - hátha ott jobb lesz neki. Csak még nem tudjuk, hogy juttatjuk oda minden nap, mert nincs közel. De ez már az eddigiekhez képest egyáltalán nem nagy probléma.
Amúgy mióta nem jár suliba, sokkal jobb a kedve, a különórákon sincs már vele gond, és rengeteg kreatív dolgot csinál - minden délután bábszínházat szervez nekünk (világítással és koreografált zenével), rengeteget fest, rajzol és olvas sokat. A játszótéren meg mosolygós, barátságos. Pont olyan, amilyen régen volt. Szóval csak azt bánom, hogy nem hamarabb léptünk ki a bulizásból.
