A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.
De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.
