Három gyerekkel irány Anglia!

Hát nem, nem lehet szívfájdalom nélkül megúszni a költözést. Elkezdődtek a könnyes búcsúk. Az utolsó találkozás, kávézás egy csomó emberrel, utolsó tanítási nap, utolsó séta a szeretett helyeken. Az eső pedig esik. Stílusos búcsú.

Sajnos az elmúlt hetekben olyan meleg, száraz idő volt, hogy vérszemet kaptam és a csomagokban hazaküldtem az ernyőket és a kabátokat is. Nem is értem mondjuk, mit gondoltam. Honnan a fenéből vettem azt a gondolatot, hogy Angliában el lehet lenni esőkabát nélkül is. Persze tudom, loigikusnak tűnt. Jó meleg van itt is, Magyarországon is - miért tömködném a hátizsákokba, hiszen úgyse fog kelleni. De hát most kéne. Zuhog. Durván.
Más kérdés, hogy nekem most zárt cipőm sincsen már, mert egyrészt a nagyját hazaküldtem - azt az egyet pedig, amit meghagytam, elkobozta a kisebbik lányom, aki az utolsó hétre persze hogy kinőtte a fekete iskolás bőrcipőjét. Mivel már jó ideje arról álmodozik, hogy Magyarországon piros cipője lesz (mert hát azt ott szabad) úgy döntöttem nem veszek neki most egy újat, főleg, hogy az enyém is jó ár. Icipicit nagy - de szerinte így csak még kényelmesebb. Ahogy látom amúgy én már erre keresztet vethetek. Egy éve vettem és szerintem eddig nem látszott rajta kopás - de egy hét a suliba leamortizálta teljesen. Naná, mert ott szaladni kell, meg a földön ülni, és persze kertészkedni. Mind az én cipőmben. Nem bosszantom magam, végül is úgyis akartam egy új cipőt. Ennek meg már nincs bőr az orrán, ha a fejem tetejére állok akkor sem.
Amúgy az tett kicsit szomorkássá, hogy olyan jól elterveztem, milyen jó is lesz visszajönni ide Halloweenkor például. Milyen jó is volt házról házra járni csokiért tavaly is a nagy csapat gyerekkel. Állatira élvezték. Meg előtte is jó volt Spanyolországban. És ez olyan jó kis hagyomány, amit nagyon szeretek. A beöltözés, a séta a sötétben, a feldíszített házak, a sejtelmes fények. Szeretem az egészet.
Aztán hirtelen belém vágott, hogy milyen elképesztően gyönyörűen ilyenkor, Halottak napján a magyar temető is. A sok színes mécses szívfájdítóan sejtelmes fénye egészen más élmény, nem mókás, de ha valakinek van már valakije a tetemtőben, mint nekünk, akkor igenis fontos, hogy ezen a napon ott legyen mellette. Persze lehet máskor is odamenni, ahogyan mi tettük ezt az elmúlt években - de ez olyan magyar hagyomány, ami szép és megható. Az angol is jó a maga vicces, mókás módján. De dönteni kell. Mindkettőt nem lehet.
Ahogyan nem lehet citromot és tejet is tenni a teába. Dönteni kell, hogy magyarosan, vagy angolosan issza az ember. De el kell döntenem azt is, hogy magyarul vagy angolul tanítom olvansi jövőre Bendét. Mert hát most az összes betűt megtanulta a kis négyévesem és most már nagyon érdekli az olvasás és most már bele is kezdenek itt az olvasástanításba. Ül mellette az esti mesénél és egymás után mutat rá a szavakra. "Mi ez a world?" - és örül, ha együgtt kiolvassuk. Logikus lenne ezt így, angolul folytatni, millió segédanyag van hozzá - de én nem vagyon angoltanár és nekem ez nem az anyanyelvem. És angolul olvansi nem könnyű - ugyebár gyakran tök mást kell olvasni, mint ejteni. Annyi speciális szabály van ehhez, hogy szerintem nem érdemes belekezdeni sem magyarként. Ha már így érdeklődik a gyerek inkább a magyart kellene elővenni - ha nem kéne ahhoz újabb 20 betűt megtanulnia. Még nem döntöttem, hogyan tovább, a biztonság kedvéért vettem egy csomó angol munkafüzetet és pár egyszerűen olvasható könyvet - de érzem én, hogy teljesen perverz, furcsa dolog Magyarországon egy magyar négyévest angol olvasásra tanítani.
De hát lehet, hogy visszajövünk, akkor meg bűn lenne nem folytatni. (Igen, azt hiszem a mi családunk esetében mindig, minden benne van a pakliban.)
Mindenesetre ma van az utolsó tanítási nap. Csomó köszönőkártya a tanároknak, csoki az osztálytársaknak, apró csecsebecsék a legjobb barátoknak.
Bíbor kapott egy füzetet a legjobb barátői egyikétől, amit az összes osztálytársa és tanára aláírt. Vannak benne rajzok, levelek. Elképesztő mennyiségű szeretet ömlik belőle. Ezt a sulit nagyon sajnálom itt hagyni, mert nagyon erős osztályközösség volt. Ő azt kérte, hogy had sétáljon ma haza busz helyett a suliból a barátnőjével. Így utoljára. Hát mondjuk az eső erre nem a legjobb alkalom.
Borsi is izgatottan várja a mai napot, mert ő a bizonyítványát fogja ma megkapni - ő az utolsó hetet saját kérésére dolgozatok írásával töltötte, hogy rendesen le tudják osztályozni. Nem lett volna kötelező - de megkérdezték és örömmel vállalta. Azt már tudom, hogy van olyan tárgy, amiből négy szintet is ugrott az utolsó héten.
Bende? Bár imád suliba járni, azt látom, hogy most jobban várja Magyarországot, mint a többi gyerek. Sokat mondogatja, hogy hiányzik neki a nagymama, meg a Balaton, meg minden. Attól meg különösen szenved, hogy a Legoi nincsenek már itt vele. (Pedig kapott egy kis doboznyit, de hiába, az nem képes pótolni ami már előre ment.) Tegnap be kellett vele menni a "city"-be, de hiába kérdeztem miért, nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, ha majd a buszon ülünk. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy apa kocsival két perc alatt bevisz minket, minet buszoznánk. Hát végül engedtem neki és bebuszoztunk a belvárosba. Kicsit sétáltunk, vettünk egy zacskó gumicukrot és hazajöttünk. Azt hiszem csak magát a buszozást akarta még egyszer átélni. (Na jó, mozgólépcsőztünk is.) Hát igen, Magyarországon lesz troli, villamos és metró is - de emeletes busz nem. Az hiányozni fog. És még mennyi minden ilyen lesz...

Amikor pár napja Borsika azzal érkezett haza, hogy ma robotokat kellett irányítania a suliban, fel se nagyon kaptam a fejem. Mert hát annyi tudományos projectük van, gondoltam, ez is egy a sok közül.

Néha úgy tűnik, nem is tanulnak ebben a suliban "rendes" tárgyakat, csak mindig ilyen kis izgalmas dolgokat. Elő is vettem egy papírt és arra kértem, diktálja le, hogy ebben az évben milyen dolgokkal is foglalkoztak - amit nem nevezne még ő sem tanulásnak. (Pedig dehogynem...)
Hát kérem, volt amikor helyszínelők jöttek el hozzájuk, hogy elmagyarázzák, hogyan dolgoznak, megtanultak ujjlenyomatot venni, a szerencsések kaptak "do not enter" feliratú sárga szalagot is, a kevésbé  szerencsések meg hasonló cerkát. Aztán volt amikor tüzes és jeges kísérleteket mutatott be nekik egy tudóscsoport, és olyan menőségekkel játszhattak, mint a szárazjég. De volt francia nap, francia vendég-gyerekekkel, pékséggel és kóstolással.
Mostanában a "Food Dudes" tréning van, ami a gyerekeket az egészséges életre akarja nevelni - a cél, hogy a gyerekek egyék meg az ideálisnak tartott minimum öt porciónyi zöldséget vagy gyümölcsöt. Ilyen már volt a suliban két éve (akkor írtam is róla) de nyilván egyrészt a gyerekek felejtenek, másrészt jön az új generáció, akiknek szintén érdemes ezt újra és újra elmondani, és persze mindenféle játékkal, ajándékkal belelkesíteni őket. Amit mindenki kapott, az két pici műanyag doboz - egy narancssárga és egy zöld. Arra kérik a gyerekeket, hogy ezt minden nap hozzák a suliba, az egyikben legyen gyümölcs, a másikban zöldség. Ha a gyerek ezt teljesíti, akkor kap egy matricát, amit egy kis füzetbe ragasztanak, és ezt újabb ajándékokra válthatják be. Naná, hogy minden gyerek lelkesen viszi most a gyümölcsöt. Ma reggel a suli melletti kisbolt előtt láttam is egy anyukát, aki épp őszibarackbefőttből szedegette ki a darabokat és pakolta a dobozba. Jó, hát ez nyilván nem ideális megoldás a gyümölcsre, de hát mégsem csipsz vagy csoki. Amúgy ezt azok a gyerekek is lelkesen hozzák a suliba, akik amúgy ott esznek. No, igen, ezt a korosztályt még olyan könnyű belelkesíteni.
Ehhez pedig itt nagyon értenek. Egyszerűen imádom, hogy milyen kreatívan tanítják őket egy csomó dologra. Az újságokban gyakran olvasok olyanokat, hogy a gyerekek az ebédszünetben üvegházat építenek a suli kertjében pillepalackokból, vagy hogy a tanárok szabadidejükben egy összetört UFO-t építenek és kirakják a suli udvarára, hogy arról minden gyerek írjon fogalmazást, mit látott, mit hallott, mit gondol, mi lehet ez. A barátnőmék sulijában könyvolvasó verseny is volt, ahol pontokat lehetett kapni minden egyes könyvért, amit elolvastak a gyerekek és egy-egy gyerek többszáz pontot összegyűjtött a verseny alatt.
Szeretem, hogy Bende ovis-sulis osztálya havonta teljesen megváltozik, attól függően, hogy milyen mesét vesznek éppen. Ilyenkor egy-egy mesét a mélységekig kielemeznek, és a terem egyes sarkait aszerint rendezik be erdőnek, gyümölcsöskertnek, vagy éppen Halloweenkor pókbarlangnak. Nagy kendőkkel, faliújságokkal, bábokkal, kirakós játékokkal. Nyilván ez pénz is, munka is - tudom. De szerintem ezek az apróságok igenis sokat számítanak.
És nem minden pénzkérdése. Borsiéknak például volt nem is egy alkalommal már anti-bully" tréningjük, amikor megtanulják, hogy ha valaki csúfolja őket, vagy bántani akarja a suliban, akkor mit kell tenniük, és nem csak azt, hogy mit kell válaszolni, de azt is, hogy kihez kell fordulni ilyen esetben, és ha úgy érzi, hogy a dolog nem javul, vagy nem veszik komolyan a gondját, akkor kihez mehet ezután.
De volt olyan program is, amikor azt tanulták meg, hányféle zaklatás létezik. Nem csak szexuális - de az is zaklatás, ha valakit mondjuk otthon vernek, és azt is elmondják, hogyan lehet ellene védekezni, hová fordulhatnak, megtanulták egy népszerű segélyvonal számát is, hogy ha bajba kerülnek, akár otthon, akár másutt, kit hívhatnak fel, mi történik a panaszukkal, milyen következményei lehetnek a zaklatóra és rájuk nézve is.
Szerintem ezek nagyon hasznos dolgok - hiszen ezek olyan dolgok, amik előfordulhatnak, és a legnagyobb baj ilyenkor, hogy maguk a szülők vagy a tanárok se tudják, mihez is kezdjenek ha bekövetkezik. Itt erre megvan a protokoll, és én nagyon hálás vagyok érte, hogy vigyáznak rájuk és a jogaikra.
De a robot az más tészta volt, mert nem vendégségbe jött, hanem megvette a suli. (Nyilván az igazgatónőnk királynői kitűntetése hozott egy kis pénzt a sulinak is.) Kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy azért ez Angliában se mindennapos segédeszköz, már itt élő ismerőseim még nem találkoztak vele, írtam is erről a Nők Lapja Caféra egy cikket. Miket tud a robot, mire lehet használni. Valójában furcsa dolog ez, nagyon idegen, nagyon új, nagyon más - de tagadhatatlanul menő dolog, nem? Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztalják ezeket a dolgokat. És igen, tudom, hogy Magyarország nem ilyen lesz. De ezek az élmények, tapasztalatok igenis jellemformálóak, és egy életre szóló élményanyagot adnak.

Ennyi csomag gyűlt össze. Nagyjából be is fejeztem a pakolást. Dobozokban van megint az életünk. Minden fontos be van rakva végre. Minden. De miért érzem úgy megint, hogy semmi nem is hiányzik? Csak az, hogy vége legyen...

Azt hiszem költözésből lassan doktorátust írhatnék, teljesen profi lettem. Már nem is stresszel. Elkezdjük jó korán, hetekkel a kijelölt határidő előtt, minden nap egy-két dobozt megpakolva. Az elején főleg könyvek kerülnek a dobozokba, de nem baj, úgyis azok mennek legalulra. Aztán ahogyan telik az idő, úgy haladok a szekrények belseje felé, és lassan egyre több és több doboz kerül egymásra, szépen felcímkézve, hogy tudjam, mi van benne, hány kiló, és persze hová is fog menni.
Minden költözésnél eljön az a pillanat is, amikor már minimális nosztalgia sincsen az emberben a régi lakás iránt, mert üres, idegen és persze mocskos is, hiszen minden poros, régi vacak előkerült, és senki nem ér rá, hogy szépen kilgancolja a fürdőszobát. Majd a végén. Amikor már nincs mit kerülgetni.
Kerek 70 dobozt pakoltunk meg, több mint ezer kilónyi cucc van benne. Tudom, sokkal szigorúbbnak kellene lennem a csomagolásnál, és a legtöbb vackot kidobni. De hát nincs szívem elvenni a gyerekektől az emlékeiket. A füzeteiket, a rajzaikat, a dolgozataikat. Mert tudom, hogy nekem is milyen öröm, amikor egy-egy ilyen mementó előkerül a gyerekkoromból. Most csak azért ne adasson ez meg nekik, mert külföldön töltötték a gyerekkoruk egy részét? Hát pakolok, teszek el mindent rendületlenül.
Közben jókat röhögök azon, hogy Spanyolországban sikerült egy marék barackmagot is bepakolni, szépen újságpapírba tekerve, nehogy összetörjön. Senki nem vállalja érte a felelősséget - pedig ott volt az egyik dobozban szeptemberben.
Az is eszembe jut, hogy milyen könnyű is Magyarországra költözni. Kedden elviszik a dobozokat, hétvégén már meg is fog érkezni. Mire hazaérünk minden ott lesz. Spanyolországba három hónapig tartott a dobozok útja, hajón, konténerben, többszöri eltévedéssel.
Mondjuk az néha egy kicsit lelomboz, amikor a kamra mélyéről előkerül egy olyan doboz, amit tavaly óta nem sikerült kipakolni. No igen, a karaoké gép nem hiányzott senkinek az elmúlt egy évben. De nem baj. Majd talán otthon újra rákapnak az ízére a lányok. Persze, hogy visszük magunkkal. Hogy is hagyhatnánk itt? És igen, a spanyol iskolás füzetek jöttek ide is, mennek haza is. Nagy kérdés, hogy hol találok majd nekik helyet, mert azért otthon sincsenek gumiból a falak és a polcok.
De mindez lényegtelen. Pakol az ember, selejtezik, és minden nap brutális mennyiségű cuccot dob ki. Nem is értem, hogy volt ennyi szemét a látszólag normális és tiszta lakásunkban. Minden elromlott játék, amit ide-oda teszegettem, most megkapja a végső döfést, és a kinőtt cipők, ruhák hada is elkerül oda, ahol örülnek neki majd. Szóval alapvetően jó dolog a költözés - rákényszeríti az embert arra, hogy rendet tegyen a szekrényekben, a fejekben, a lelkekben. Kidobja, ami nem kell és megtartsa, ami fontos. Neki fontos.
Mégse szeretek költözni, mert van egy utálatos része, amit soha nem fogok megszeretni. Az, hogy a gyerekekre alig jut idő ilyenkor. Mert persze a munkában nincs szünet és főzni is kell, meg mosogatni, vasalni, teregetni. És a meglévő amúgy is kevéske szabadidőben zsigereli ki magát az ember a folyamatos pakolással. Ez pedig az az idő, amit eddig a gyerekekkel töltött az ember. Hát az most nincs. Van helyette tévé, tablet és mindenféle képernyő, ami pótolja a szülőket ideig-óráig. Szívem szerint kitépném a kezükből és mondanám, hogy sipirc játszani, de nincs igazán értelme, hiszen a játékokat már dobozba raktam, én pedig nem érek rá, hogy leüljek velük mókázni, vagy kivigyem őket a játszótérre vagy kitaláljak valami érdekeset. Jobb is, ha nincsenek körülöttem, hogy még a 12 éves is képes rá, hogy kiszedje a dobozból ámult csodálkozással, amit végre beleraktam. Hát összeszorítom a fogam és elviselem a látványt, hogy minden egyes gyerekem hipnózisban bámul valami mozgóképet. Mind mást, naná. Csak az tartja bennem a lelket, hogy mindjárt vége a szerintük idilli állapotnak, mert sem a nagymamáknál, sem a Balatonnál nincs wifi. Ott kert lesz, és jó levegő és medence. Szerintem nem lesz nagy elvonási tünet.

A múlt heti zen állapotból tegnap este hirtelen átcsöppentem az idegbajos, gyomorgörcsös, kézremegős parába. Pedig semmi rossz nem történt. Szombaton jót kirándultunk, vasárnap szülinapi buliban voltunk, szóval látszólag minden idilli - persze azt leszámítva, hogy egyre több itthon a doboz és egyre koszosabb a lakás. A költözés nem tiszta munka.

Fogalmam sincsen róla, mi váltotta ki a pánikot, amitől aztán nem tudtam aludni. Csak forgolódtam, forgattam a fejemben a szavakat, hogy is tudnám ezt megfogalmazni, de persze reggelre mindent elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy költözni hülye hobbi, és hogy nem vagyunk normálisak, amiért ezt lassan már minden évben eljátsszuk.
Mondjuk elismerem: van némi haszna, mert ez a legjobb selejtezés a világon. Mindent, de mindent az alapján kell kézbe venni, hogy megéri-e kifizetni az adott cucc értékének többszörösét a szállítóknak. Megjegyzem: a férj szerint semmi nem ér ennyit, és mindent ki kéne vágni a kukába, főként a könyveket, amiket már sokadszorra pakolunk és dobozolunk.
A gyerekek is az utolsó napjaik gyűrik a suliban - szerencsére sokkal nagyobb nyugalomban, mint mi, felnőttek. Igaz, őket ez a pakolás dolog annyira nem üti szíven, hozzászoktak na.
Érdekes amúgy, hogy mindenki azzal jön (már megint), hogy jajj, a gyerekeknek milyen sokkoló lesz majd Magyarország. A Nők Lapja Caféra írtam is erről egy cikket - hogy szerintem hogyan van ez. Nem nagyon akartam írni erről, de végül a szerkesztőm meggyőzött róla, hogy sokakat érdekel, és elismerem, ez valóban olyan téma, amihez kapcsolódva szinte naponta kapok leveleket is. Hogy vajon mi lesz.
Hát bevallom, nem tudom. Hogy is tudhatnám, mit hoz a jövő???? Remélni remélem, hogy jó lesz azért nekik, de simán benne van a pakliban az is, hogy nem annyira. És nem, még mindig nem kérdezzük meg őket arról, hogy akarnak-e jönni. A döntést nálunk továbbra is a felnőttek hozzák, nyilván úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.
Megmondom miért. Egyrészt ők nem tudják felmérni továbbra sem a döntéseink következményét. Másrészt, mert a gyerek megvezethető. Nekem pl konkrétan 50 fontomba kerülne most éppen, hogy én legyen a Világ Legjobb Anyukája mondjuk Borsika lányom szemében. Ennyi pénzbe kerül egy delfin örökbefogadása - és ezt a pénzt én nem vagyok hajlandó odaadni neki karácsony óta, az ő szívének nagy fájdalmára. De mondjuk Bendének elég ehhez egy zacskó gumicukor is, de ha ezt egy Lego mellé pakolom, a hatás még hosszabb lenne.
Online cikket írni amúgy nagyon más, mint nyomtatottat és amikor elkezdtem, az elején egészen megdöbbentem azon, hogy ártatlannak tűnő témák, milyen brutális indulatokat képesek kiváltani az emberekből. Teljesen sokkolt az elején az a sok gonosz indulat, ami a hozzászólásokból áradt, bármilyen, de tényleg bármilyen cikk kapcsán. Mindenkinek markáns véleménye van és nulla megértés azokkal kapcsolatban, akik ezt másként gondolják. (Ez amúgy nem magyar sajátosság, elég megnézni a Daily Mail oldalát, körülbelül hasonló stílusban ölik egymást ott is a kommentelők.)
Szóval amikor ez az "Angliából hazaköltözöm" cikk megjelent, fel voltam már készülve rá, hogy leszedik a fejem. A szerkesztőm már régóta mondogatja, hogy ne is nézzem a kommenteket - nem érdemes ilyesmin idegesítenem magam, de persze ezt nehéz betartani, mert az ember kíváncsi, így hát aznap, amikor megjelent, egész nap a neten lógtam, és óránként csekkoltam, hogy hányan nézték már, és mit gondolnak róla.
A papírforma persze bejött. Első nap jöttek a fröcsögő gonoszok, akik szerint az egész cikk kamu, nincs ember, aki haza akarna menni Magyarországra és a cikk egyértelműen Fidesz propaganda.
Olvasva a kommenteket azt éreztem, hogy ez most nem fáj, nem bánt. Mert tudom, hogy én valódi vagyok, és nem a Fidesz bérelt fel rá, hogy hazamegyek. Aki nem tudja elképzelni, hogy valakinek nem Anglia a világ közepe és minden helyek legjobbika, azt nagyon sajnálom, mert teljes önáltatásban él. Nincs legjobb döntés, nincs legjobb hely és nincs tökéletes ország. Ebbe pedig belefér az is, hogy van aki Nepálban érzi jól magát, van aki Brazíliába vágyik és van aki haza, Magyarországra. Ha van, aki ezt nem fogja fel, az róla állít ki bizonyítványt, nem rólam.
Másnapra azonban megérkeztek a lágyabb hangú emberek is - akik megértették, amiről a cikk szól. (ŐK egyébként mindig, minden cikk kapcsán 24 óra elteltével írnak csak.) Mert igenis sokan éreznek hasonlóképp, mint én. . Mert azt is hiba lenne gondolni, hogy külföldön minden automatikusan jobb. Ez pont úgy nem igaz, mint ahogyan az sem, hogy külföldön mindenki jobban él.
Persze az egy kicsit szíven ütött, amikor azt írták, hogy "tönkreteszem a gyerekeimet" - mert nyilván a gyerekek jóléte, testi-lelki egészsége igenis központi kérdés nálunk. Meg is kérdeztem gyorsan a lányaimtól, hogy ők mit gondolnak erről. A 12 éves csak legyintett: ugyan anya, ha egy költözés tönkretenne minket, akkor mi már régen tönkrementünk. A kicsi meg szó szerint röhögött, közölve, hogy igen, Spanyolországban, amikor a medencés házban laktunk és minden nap suli után ment úszni, az tényleg nagyon tönkretette őt. Másnak is kívánja ezt a nyomort.
Persze, hangsúlyozom - ez nem azt jelenti, hogy jó nekik a költözés. De azt igen, hogy nem sokkoló, mert átélték párszor és megtapasztalták, hogy ez nem a világvége, sőt meglepően jó és izgalmas dolgok sülhetnek ki belőle. Nyilván más először útnak indulni és nagyon más ötödszörre. De azt gondolom, hogy ha rossz lenne nekik, azt látnám rajtuk.
Persze tudom, hogy nekik még kevesebb fogalmuk van arról, mi vár rájuk, mint nekünk. Nyilván szoktunk beszélni Magyarországról és tudják, hogy több lesz a házifeladat, meg a dolgozat, de azt is, hogy Magyarországon simán lehet olyan államelnök, aki ellopta valakinek a dolgozatát és azt is, hogy röhejesen sok stadion épül mostanság arrafelé. De Magyarország nem csak ez. Van ott nagymama, van ott sok barát, rózsa alakú fagyi, Balaton és brutál hosszú, forró nyári szünet.
Tudják, hogy az életünk más lesz - de hogy ez hosszú távon előnyükre vágyik majd, vagy épp ellenkezőleg, arról fogalmuk sincsen. Mi sem.De bakker, amikor Angliába jöttünk, akkor se tudtuk, hogy milyen lesz. Minden költözés, iskolaváltás, új munkahely ugrás az ismeretlenbe. A változás az élet maga. Mi talán egy kicsit többet élünk, mint mások és ez bizony néha a kívántnál több stresszel jár. De azért megyünk, mert szeretünk menni. Nem beszélek rá senkit - de nekünk eddig jó.

Szeretem visszaolvasni a blogom régi bejegyzéseit. Annyi sok emlék, érzelem felbukkan közben, amit nyilván rég elsodort volna az élet, ha nem örökítem meg. Ezért is nehéz abbahagyni a blogírást (bár időnként fel-felmerül bennem) mert jó dolog látni, hogy mennyi mindent éltünk át. Persze tudom, meg lehet ezt írni a nyilvánosság bevonása nélkül is - de valójában még ez is jó. Hogy ti, ismerős-ismeretlenek olvastok.

Most csak azt akarom megírni, hogy milyen boldogan jöttem hazafelé ma matekóráról. Hogy ezt ne feledjem el, mert fontos dolog. A boldogság mindig fontos. Pedig nincs sok ok az örömre, holnap geometria vizsga (nehéz anyag) és inkább szoronganom kellene, meg tanulni, semmiképp nem blogot írni. De a boldogság, az a felszabadult érzés, ami elöntött, most kisöpör minden rosszat.
Mert nekem szeptember óta a csütörtök a hét fénypontja. A matekóra. Jövök ilyenkor haza a házifeladattal a táskámban, és alig várom már, hogy nekiláthassak. Hogy elővehessem a feladatokat, hogy megoldjam a rejtélyeket, amiket tudom, korábban undorral löktem volna félre. Matek, brrr. Most meg: matek, jippi.
Ültem ma is az órán, és egy kúp térfogatát kellett kiszámolni, de nem volt meg hozzá egy csomó adat, és csak ültem és ültem, és törtem a fejem, hogyan is kéne megcsinálni, és egyszer csak megláttam, mi a megoldás és egyszerűen szuper volt érezni, hogy megy ez nekem. Hogy nincs mitől félni, mert ez a matekot értők társasága, nem olyan kaszt, ahová én nem juthatok soha be. Nyilván ezt a matektagozatos ismerőseim nem fogják érteni, de nekem olyan most, mintha amikor egy születése óta vak ember hirtelen meglátja, milyen szép is a világ. Persze, nem akarok túlozni, de a helyzet az, hogy ha maradnánk, akkor isten bizony jövőre a science GCSE-re is elmennék, hogy egy újabb tabus-rémálom is lerombolódjon a fejemben. Van egy olyan érzésem, hogy azt is nagyon tudnám élvezni.
Ez az elmegyünk-elköltözünk érzés viszont nagyon más, mint két éve volt, amikor Spanyolországba készültünk. Akkor úgy éreztem, hogy a szívem szakad bele, hogy itt kell hagynom ezt az országot, mert ez milyen csúf és végleges döntés (közben meg dehogy volt az) és igyekeztem az utolsó pillanatokat is kiélvezni. Jártam a várost vérző szívvel, keserédesen (mert azért persze annak is örültem, hogy megyünk.) és minden kis követ, régi helyet végigsimogattam könnyes szemmel.
Most meg úgy érzem, hogy ennek itt a vége és ez így tökéletes. Nincs bennem hiányérzet, nincs fájdalom, sóvárgás, hogy még ezt is kellett volna csinálni, és hogy jajj, oda nem jutottam el.
Persze igyekszem minél több dolgot hazamenteni az angol életünkből, ami abban nyilvánul meg, hogy eszeveszett vásárlási lázban égek. Igyekszem minden olyasmivel bespájzolni, amit majd nem kapok otthon. Vagy nem ilyen áron. Gyűlnek hát a csetreszek, ami azért így a dobozolás környékén nem feltétlen okos dolog. De aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy most befér a csomagba, végül is a költözés végső árában már nem számít, hogy 100 vagy 101 dobozunk van. Otthon meg milyen nagyon fogok örülni annak, hogy megvan már a lányok színházba járó ruhája, vagy hogy vettem pár szélforgót a kertbe akciósan. A férjem szerint úgy gyűjtögetek, mintha azt gondolnám, hogy a harmadik világba megyünk, ahol nincsenek is boltok. És lehet, hogy akciós itt a körömlakk, de biztos, hogy erre tényleg szükségem is lesz? És biztos, hogy most akarom megvenni azokat a dolgokat, amiket majd hónapok múlva fogok majd használni?
Persze neki is igaza van - de nekem is. Mert hát ne feledjük, hogy mi a Balatonhoz megyünk, ahol mint tudjuk, minden nevetségesen drága. És hogy itt a strandpapucsot most egy fontért veszem, ami 370 Ft, de a Balcsinál biztos, hogy minimum egy ezrest kellene érte kipengetnem.
Mindenesetre a szállítási útvonalat már kidolgoztam későbbre is - az amazonon otthonról is megrendelhetek bármit, azt majd kiszállítják az unokahúgomhoz, ő pedig majd csomagküldővel elküldi, ha összejön egy dobozni. Merthogy a magyar posta nemcsak baromi drága, de megbízhatatlan is. Múltkor Borsinak rendeltem pár speciális finomságot Magyarországról (amit itt nem lehet kapni) egy aprócska doboz több, mint tízezer forintért jött meg. Ehhez képest a csomagküldő háztól házig egy tízkilósat visz fele ennyiért. Abba pedig jó sok minden befér. Én pedig eldöntöttem, sok dologról nem akarok lemondani, amit itt megszoktam-megszerettem. Újságok, könyvek, játékok - de persze főként nem is az anyagi javak a fontosak.
Ahogy a férjemmel megállapítottuk, a magyar tévéműsor rémes - és inkább néznénk otthon is az angolt. Szerencsére ez nem megoldhatatlan, szóval az előfizetést tuti, hogy visszük magunkkal, csak még egy parabola antennát kell vennünk. Vicces, mert korábban azt gondoltam, hogy sznobok, akik azt mondják, hogy mennyivel jobb eredeti nyelven nézni valamit, mint magyar szinkronnal (mikor az utóbbi, ugye tudjuk, világhírű) de most már én is ezt a vonalat erősítem. El se tudom képzelni, hogy a kedvenc sorozataim hirtelen magyarul beszéljenek - azt meg még kevésbé, hogy fél-egy évet is várjak vele, hogy hazakeveredjen. (Ha egyáltalán.)
Sokat gondolkodtunk ám, hogy megérte-e visszajönni, nem lett volna-e jobb rögtön Spanyolországból hazacuccolni, de igazából egyikünk sem bánja, hogy így alakult. Nem mintha tökéletes év lenne mögöttünk. Zsolt még mindig nem egészséges, még mindig zajlanak a vizsgálatok és még mindig nincs diagnózis, hogy mi a fene történik vele, noha egyre több rút dolgot zártak már ki. Ám azt sajnos még mindig senki sem tudja megmondani, hogy akkor mi is van vele, és mit is kellene csinálnunk, hogy teljesen felépüljön. Mivel ez már január óta tart, nem tagadom, ez elég komoly teher már a lelkünkön is.
Ehhez képest a tény, hogy elkezdtünk pakolni, már igazán nem stresszforrás. Lassan megint dobozok terítik be a lakást, nő a káosz - és a feszültség is egy hangyabokányit, mert legyünk őszinték, a költözés nem gyerekbarát project, nekünk meg itt ugyebár nincs kihez leadni a csemetéket pár napra, hogy mi hatékonyabbak lehessünk. Kapkodunk ide, oda, két doboz közt mosok, főzök, takarítok - és persze dolgozok is, hiszen a költözésre már sehol nem is akarok hivatkozni. Röhejes minden évben előadni ugyanazt a műsort, meg felesleges is, hiszen az a pár óra, amíg írok, voltaképp még jót is tesz a lelkemnek. Meg aztán azt is tudom, hogy most tudom még igazán megírni, milyen jó helyeken jártunk - ha nem teszem, ezek elvesznek az emlékekben, pedig olyan jó, hogy néha visszalapozok a blogban és azt látom, hogy milyen klassz helyen jártunk, igaz, azt is tudom, hogy ezeknek a bejegyzéseknek van a legkisebb látogatottsága. (Mondjuk megértem, nevesincs kis kastélyok ezek, az esélye annak, hogy valaki Magyarországról pont ezeket akarja megnézni és nem a hivatalos, nagy szépségeket, voltaképp elenyésző.)
De ez mind nem fontos. Ami lényeges, az a felfokozott, boldog várakozás, amit Magyarországra gondolva érzek. Hogy egy országban legyenek már a holmijaim, ne ezerfelé. Várom a forró balatoni szelet, a moszatos-iszapos édesvíz aromáját, ami a tóból árad és azt a klórosat is, ami a strandokon van. De várom az őszt is, a levélhullást, a dértől megcsípett sütőtökök aromáját és persze a hó illatát. Különösen az utóbbit. Elkezdtem egy magyar ötvenes listát is összeállítani, hová akarom elvinni a gyerekeket, milyen jó helyeket akarom, hogy lássanak. Mert az biztos, hogy valami nagyon átkattant bennünk, és most már el se tudom képzelni, hogy négy fal között töltsünk egy hétvégét, új felfedezés nélkül. És ne tagadjuk, szépségből Magyarországon is bőven akad, amit muszáj látni.
Ja, és hozzáteszem, nincs illúzióm. Pontosan tudom, hogy nagyon-nagyon fog hiányozni Anglia és időnként ettől szenvedni fogok, mint egy kutya. Mert Spanyolország is hiányzik. Nagyon. De azt hiszem ezen nem lehet segíteni. Ez a hátránya annak, ha az ember hosszan él egy helyen - ott hagy a szívéből egy darabot, és többé sehol sem lesz igazán és 100%-ig tökéletes az élete, mert mindig tudni fogja, hogy van egy másik hely, ami tök másmilyen módon csodálatos.

Szóval nekiláttam a vizsgákat gyűrni. Múlt héten volt az angol, ezen a héten az első matek a háromból. 

Mindezt a költözéssel összeszervezni nem volt valami nyerő ötlet, de nagyon nem lovalom magam bele már egyikbe se. Egyrészt voltaképp tök nyolc, hogy milyen eredménye lesz a GCSE-nek, csak az én hiúságomat legyezgeti, ha jó. Másrészt, meg a költözést is annyiszor lezavartuk már az elmúlt években, hogy a vérnyomásom ez se tudja már igazán megemelni.
Nézem ezt a rengeteg vicket vackot, amivel tele a lakás és pontosan tudom, hogy ha ezek háromnegyedét soha többé nem látnám, akkor nem is hiányoznának.Rémes, mennyi tárgya van az embereknek, és hogy ezek milyen kicsiny töredéke valóban hasznos cucc.
De persze a csomagok nagy részét most is a könyvek teszik ki, komolyan mondom, ez az én nagy keresztem, ez a sok könyv, amit viszünk magunkkal mindenhová. A dobozok legalább 85-90%-ba ez kerül. Pedig isten bizony, én úgy érzem, hogy a könyvek nagy része ott maradt Magyarországon, és azt is érzem, hogy én, magamnak már alig-alig veszek könyvet (legalábbis cipelniveló papírformátumban, hála néked Kindle). De mégis sok.
(Az igazsághoz tartozik azért, hogy ez a "nem veszek könyvet" dolog jó nagy hazugság, ha jól belegondolok, most is épp úton van egy spanyol gyerekkönyv a postán, amit a gyerekeknek rendeltem. Ilyenkor azzal mentegetem magam, hogy hát milyen nehéz is lesz Magyarországon spanyol gyerekkönyvhöz jutni, itt meg házhoz hozza az amazon. De persze ez egyáltalán nem igaz, mert egy köpésnyire van tőlünk a Spanyol Kultúrintézet, baromi nagy könyvtárral, sőt, amikor a férj legutóbb Magyarországon járt, a Wesselényi utcában egy spanyol-francia könyvesboltot. Amúgy is teljesen elbűvöl, hogy úgy érzem most innen Coventryből nézve, hogy Budapesten minden van. Nincs olyan hülyeség, amire ha ráguglizok, ne találnám meg a belvárosban, tőlünk max 20 percnyire.
Legutóbbi nagy felfedezésem, hogy nem csak angol nyelvű iskola van Budapesten, de angol anyanyelvi tanárokkal működő GCSE vizsgaközpont is, ahol a gyerekeim simán letehetik azt az angol érettségit, amit amúgy a világ nagyon sok országában aztán elfogadnak. Persze a célközönség nyilván az angol gyerek, vagy akinek egyik szülője angol, esetleg több éven át élt kinn. De őket heti 2x2 órában felkészítik az érettségire. Potom félmilláért persze, ami azért szerintem nagyon sok, pláne, hogy nekem legalább két gyerekre kéne kifizetni, és nem is egy éven át. (Közben meg ugyebár én erre itten ingyen járok.)
Amúgy ez a GCSE vizsga nem egy nagy truváj, a tanfolyamon tényleg maximálisan felkészítik az embert a kérdésekre. De az idő - na ott el lehet csúszni.
Tudni kell rólam, hogy kifejezetten gyorsan dolgozom. A matekon például azt szoktam csinálni, hogy amikor kiosztanak egy feladatsort, én akkor megyek ki magamnak kávét tölteni, pisilni. Utána visszajövök, nekilátok és amikor a lap végén járok, a többiek akkor még csak a felénél vannak. A tanár amúgy plusz feladatokat szokott nekem hozni pont ezért is. Szóval a gyorsasággal elvileg nincs bajom.
De a vizsgán még én is szenvedtem a nagyon rövid határidők miatt. Egyszerűen mondjuk matekon 1 óra volt 16 feladatra, és ezek között volt olyan is, amin el kellett gondolkodni. Én háromnegyed óra alatt csináltam meg 14 feladatot és bizony kellett az a maradék 10-12 perc, hogy elgondolkodjak kettő nehezebben. Aztán persze még béna voltam, mert visszatértem az egyik olyan feladatra, amit már megcsináltam és azt gondoltam, hogy rossz a megoldás, így pánikba esve az utolsó pillanatban kihúztam a jó megoldást és odakanyarítottam a rosszat. Hát ennek nem örülök. De még van két vizsga, ahol feljebb húzhatom a jegyem.
A magyar érettségin olyan emlékeim vannak amúgy, hogy kicsit sem kell sietni, rengeteg idő van, és miután már megcsináltam a feladatokat és ellenőriztem és kijöttem, még akkor is maradt olyan egy-másfél óra. Semmi sietség nem volt bennem, az tuti.
Az angol hasonló érzés volt. Két óra alatt kellett hat fogalmazást megcsinálni, három szövegrészlet alapján. Az első három feladatban meghatározott szempontok szerint kellett elemezni a három szöveget. A negyedik feladatban összehasonlítani két szöveget. Aztán az utolsó két feladat két újságcikk, blogbejegyzés, vagy levél megírása. Az egyik téma most a Facebook volt, hogy vajon elidegeníti az embereket vagy sem. A másikban egy levelet kellett írnom a környékbeli Nyári Fesztivál szervezőjének, hogy mit javasolok, milyen programokat csináljanak. Igazából nekem ez az utolsó kettő elvileg nagyon könnyedén megy (hiába no, ez a szakmám, írok egész nap) és az első rész se nehéz, hiszen magyar szakot végeztem az egyetemen, elemezni azt tudok. Nyilván itt csak az angol nyelvtanon, helyesíráson lehet pontokat veszíteni, de mivel az első részben ezt nem értékelik, nem sokat számít. A másodikban annál inkább.
Nos, nem árulok el azt hiszem nagy titkot: hat fogalmazást-elemzést két óra alatt elég kemény meló megírni. Konkrétan a kezem fájt utána.
És nem vagyok igazán elégedett. Egyfelől nem tetszettek igazán a szövegek, nem éreztem, hogy sokat tudnék írni róluk, az egyik olyan nehéz szöveg volt, hogy elég sok időt eltöltöttem az elolvasásával, és valahogy úgy érzem, hogy a szabad fogalmazásaim se lettek zseniálisak. Arra pedig egyáltalán nem volt időm, hogy újraolvassam amit írtam és ellenőrizzem mondjuk vesszők vagy helyesírás szempontjából.
De hát ez is csak ugyanarról szól: idő, idő, idő.
Megjegyzem, nem csak az én panaszom ez. A litván matektanár barátnőm pl. tavaly az angolon azért vérzett el és szerzett D-t, mert nem volt arra sem ideje, hogy az utolsó fogalmazásba belekezdjen. Idén már meg se próbálta az emelt szintű érettségit, maradt az alapon. A matek csoporttársaim pedig kivétel nélkül azt mondták, hogy az utolsó 2-3 feladatba bele se tudtak kezdeni, mert nem volt rá idejük.
Szóval a fene se tudja, hogy milyen jegyre számíthatok. Az majd csak augusztusban fog kiderülni, merthogy a ponthatárokat mindig utólag húzzák meg, attól függően, hogy milyen az átlagos eredmény. Van olyan, hogy egy évben nehezebb a feladatsor, sokan elbuknak - akkor kicsit lejjebb viszik a ponthatárokat. Ha túl sokan, túl könnyen megugorják, akkor feljebb viszik. Szóval az én eredményem attól is függ, hogy mások hogyan teljesítenek. Meg persze attól is, hogy megy a geometria pénteken és a statisztika kedden. :-)
Persze az eredmény, ahogyan mondtam, nem sokat számít. Az már csak a hab a tortán. Ami igazán lényeges, hogy kiderült: 1. A matek nem mumus, igenis egy szerethető, izgalmas tantárgy. 2. Nem is olyan vacak már az angolom, ahogyan gondoltam. Persze nem tökéletes - de ezen már nem görcsölök. Soha többé.