Három gyerekkel irány Anglia!

A kórus a múlt héten új tagot üdvözölt soraiban: engem. A próbaidős státuszból, átkerültem az állandók közé, márpedig ez komoly kötelességekkel jár.

Fellépésre készülünk ugyanis - április 9-én, Bristolban lesz egy nagy Barbershop verseny, és mivel nem akarok szégyent hozni a kórusra, és elbénázni a dolgokat, különösen sokat kell gyakorolnom. Nem mondom, a többiek is beleadnak apait, anyait: hétvégi egész napos próba, esti speciális szólampróbák, ruhapróba, extra mozgásfejlesztő óra. És ha nem lenne elég, beficcentek olyan extra programok is, mint egy kis színházlátogatás, amit szintén a Belles csajok szerveztek.
Nagyon örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe, mert tegnap este éreztem először, hogy ezzel a kórussal együtt énekelni már majdnem színtiszta flow érzés. Ott van körülöttem 60 másik tök jó fej nő, akik baromi jó hangon énekelnek állati jó dalokat. És én velük tudok dalolni, és olyan erővel szakad ki belőlem a hang, hogy szó szerint berezolnál a hasi csakrám. És ami plusz jó érzés, hogy bármerre nézek, mindenki mosolyog rám. És ez már nem csak az udvariassági mosoly, ami minden idegennek jár. Mert lassan már kezdjük megismerni egymást.
Nekem különösen jó élmény, hogy bekerültem egy ilyen női közösségbe, ahol hatvan nő van együtt a húsz évestől a nyolcvanasig. Mindegyik másként kedves, másként szép, másként dalol, és másként mozog. Van olyan fiatal lány, aki első ránézésre elképesztően szép - de ha elkezd dalolni, az arcában nincs igazi élet. És van olyan hetvenes csaj, aki öregnek és csúnyának tűnt kezdetben, de aztán láttam énekelni, és nem tudtam levenni róla a szemem, mert szexi és gyönyörű.
Annyira jó látni, hogy a belső vonzerő mennyire nem függ életkortól és külsőtől. Csak a belső szikra és lelkesedés a fontos, nem a ráncok vagy a hajlott hát. Az is megdöbbentő, hogy ezek a csajok mennyire jól tartják magukat. Smink, ékszer, frizura - nagyon ügyelnek rá, hogyan néznek ki. Sőt, az idősebbek jobban, mint a fiatalok. És egyszerűen megnyugtató, hogy köztük az én "élemedett korommal" még kiscsibének számítok. Tehát, hogy van ám élet 40 után, sőt szerintük még akkor kezdődik.
Amúgy mostanság ez a közelgő negyven egyre kevésbé zaklat fel. Emlékszem, amikor kisdiákként számolgattam, hogy 2000-ben mennyi idős leszek, az a 28 brutálisan vénnek tűnt. Aztán átléptem a harmincat, és akkor született Bíborkám, és olyan jól éreztem magam a bőrömben, hogy eszembe se jutott aggódni a kerek évforduló miatt.
Ez a negyven se tűnik már olyan nagy dolognak. És nem csak azért, mert van még addig 1-2 évem. Hanem mert nincs miért aggódnom. A harmincas éveim állati jók voltak. És azt látom a nálam pár évvel idősebbeken, hogy baromi jól érzik magukat a bőrükben. Kicsit nagyobbak már a gyerekek és van idejük magukra, pénzük is és igényük is.
De ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, azt gondolom nagyon fontos, hogy lássa a többi nőt. Hogy ismerjen, lásson idősebbeket. És a mai társadalom ennek valljuk be nem kedvez. Általában hasonló korúakkal vagyunk körbevéve, és ha idősebbek is az ovis-bölcsis-sulistársak anyukái, ők is hasonló gondokkal küzdenek. A munkahelyen sincsenek olyan óriási életkori vegyülések.
Márpedig nagyon fontos lenne meghallani az idősebb nők bölcsességét - és ebben nem feltétlen tudnak az anyák segíteni. Nem független szakértők. :-) A mai világból fájóan hiányzik a "sisterhood" intézménye. Amikor nők nőket segítenek, látnak, figyelnek. Márpedig ez nem feltétlen adódik magától. Nekem életem legrosszabb élményei közé tartozik, amikor általános alsóban majdnem színtiszta lányosztályba jártam. (Három fiú nem számít, bocs.) Semmi lányos finomság, segítőkészség - durva könyöklés, kegyetlen csúfolódás. Hogy sok csaj között lenni jó is lehet, ez most elég új élmény nekem. És lubickolok benne. Hogy ehhez még a zene is hozzájön, az már csak hab a tortán.

Tudom, hiba, hogy eddig egyszer sem említettem meg az évszázad esküvőjét, ami lázban tartja egész Angliát. Pedig ez igazi bulvárcsemege errefelé, amivel szinte minden nap foglalkoznak a lapok. Viszont most találtam egy vicces cikket arról, mi az a tíz dolog, amit az esküvője után Kate Middleton soha többé nem tehet meg. Ezt lefordítom, mert olyan nagyon brit!

1. William herceg feleségét ezentúl nem fogják Kate-nek szólítani

Az esküvő után az ifjú hercegnő élete a királyi család hivatalos protokollja szerint zajlik majd. A hivatalos titulusa ezután "Her Royal Highness the Princess William of Wales" lesz, amit "William walesi herceg Őrkirályi fensége felesége"-nek tudok lefordítani, de ha valakinek van jobb ötlete, szívesen fogadom. :-)
Természetesen közeli barátai, rokonai kicsit egyszerűsíthetnek ezen a puccos megszólításon, de a pórias és polgárias Kate így is tiltólistára került. Helyette ezután Catherine-nek és "Ma'am"-nak (asszonyom?) nevezhetik. Bennfentesek szerint valószínűleg ugyanezt kérik majd a sajtó képviselőitől is. (Akiknek természetesen nem kell szót fogadniuk, és valószínűleg nem is fognak, a cikkekben továbbra is nevezhetik így - de élőszóban ők sem fogják.)

2. Soha többé nem szavazhat

Ez kimondottan ugyan nem tilos a királyi család tagjainak számára, de nem szoktak szavazni, így mutatják ki pártok fölött álló semlegességüket.

3. Nem vallhatja meg politikai nézeteit

Szintúgy a fenti okok miatt.

4. Nem menekülhet a sajtó elől

Szegény Kate az elmúlt kilenc évben már kapott némi ízelítőt abból, milyen az, ha az ember egy herceg barátnője. De az biztos, hogy a herceg feleségeként, a jövendő trón örököseként és persze Diana emléke miatt ennél sokkal durvább kritizálásoknak lesz kitéve. Eddig is belekötöttek a származásába, a súlyába, a hajába, a ruhájába, a cipőjébe, minden egyes gesztusába. De ami ennél is keményebb, a családjába. Noha meglehetős gazdag családból származik, óriási felháborodást keltett, amikor egy nyilvános eseményen az édesanyja kimondta a "toilet" (illemhely) szót. Egy leendő király nagymamája???? Fujj!!!

5. Többé nem játszhat Monopolyt

Elismerem, ez kicsit hülyén hangzik, de igaz! 2008-ban András herceg, York hercege elmondta egy interjúban, hogy a királyi család nem játszik Monopolyt, mert az egy kapzsiságra nevelő gonosz játék. Hogy karácsony este milyen más táblajátékkal múlatja az időt a királyi család, eddig nem sikerült senkinek kiderítenie.

6. Nem tehet és mondhat semmilyen erkölcsileg vitatható dolgot

Jövendő királynőként még a látszatát is kerülnie kell a megvesztegethetőségnek, vagy a pártosságnak. Mondjuk az alap, hogy nem fogadhat el nagyobb összegű ajándékot semmilyen üzletembertől, mert akkor azt a látszatot keltené, hogy ezzel akarja a férjét (a jövendő királyt) befolyásolni. De nagyon kell vigyáznia arra is, hogy miről beszél nyilvánosan - nehogy ebből valaki anyagi előnyt húzzon. A legjobb, ha semmit nem mond, ami a személyiségére utal, ami kicsit nehéz lehet, de hát gondoljuk meg, a királynőről se tudunk valami sokat, pedig már évtizedek óta reflektorfényben van.

7. Nem ehet kagylót

A királyi ház konyháján soha nem készítenek kagylót, mert félnek az esetleges ételmérgezéstől.

8. Nem dolgozhat

A királyi család néhány tagja próbálkozott már munkával, de egyiknek se sikerült valami fényes karriert befutnia. Károly herceg tanácsadó volt egy gyárban, amely később csődbe ment. A Sophie hercegnőt pedig szó szerint kirúgták egy PR cégtől, mert tök béna volt. Kate eddig se volt valami nagy karrierista - noha 29 éves, de eddig összesen hét hónapot dolgozott, azt is csak apuci cégében. Persze ettől még nem fog unatkozni, hiszen számos reprezentatív kötelessége lesz.

9. Nem írhat alá semmilyen magánokiratot

Anglia jövőbeli királynőjeként nagyon sok hivatalos iratot kell majd szignálnia, ezért az ő pozíciójában különösen fontos, hogy senki ne másolhassa le vagy lophassa el hivatalos aláírását. Tavaly nagy botrányt kavart, amikor Harry herceg megszegte ezt a szabályt, és aláírta egy barátja gipszkötését. A hercegi szignó tulajdonosa persze nagyon boldog, mert ez a gipszdarab már most vagyonokat ér. De a kisherceg erőteljes fejmosást kapott a nagymamájától.

10. Nem fejezheti be az ebédjét

Ha lassabban eszik, mint az anyósa, akkor biztosan éhet marad, mert ha a királyi családban az a szokás, hogy ha Anglia királynője leteszi a villáját, akkor más sem ehet tovább. II. Erzsébet pedig híresen gyors evő...

Ha pedig érdekel, hogy milyen királyi giccsparádéval készült Anglia a nagy napra, olvasd el a Tíz legjobb szuvenír a királyi esküvőről című bejegyzést.

Szeretek a lányok iskolájáról írni, mert alapvetően nagyon tetszik amiket csinálnak és ahogyan haladnak. A jutalmazási rendszer meg különösen a kedvencem.

Egyszerűen azt látom, hogy öntik rájuk a dicséretet, a pozitív megerősítést, és ez különösen Bíbornak jó, aki pici kora óta állandóan kisebbségi komplexusokkal küzd. Itt folyamatosan azt a visszajelzést kapja, hogy okos vagy, jól csinálod. És ez lassan hat a személyiségére is. Sokkal mosolygósabb, nyitottabb, amióta itt vagyunk. Azt látom, hogy nagyon okosan simogatják le róla a pici kora óta meglévő állandó megfelelési kényszert. Ettől pedig szárnyakat kap - meséket, verseket ír angolul, gyönyörűeket rajzol és állandóan énekel. Azt mondja, hogy jól érzi magát, egyre többször mer beszélni órán is, és egyre több barátja van.
Borsi sokkal többet beszél (a tanárok szerint lassan túl sokat is) és ennek megvan az eredménye: félelmetes tempóban fejlődik a nyelvtudása. Most már olyan szavakat használ, hogy néha meg kell néznem a szótárban, hogy mit jelentenek (bocsi, a bibe és a porzó nem volt meg) ráadásul tökéletes helyesírással. Most átrakták a legjobb olvasók közé és konkrétan ugyanolyan nehézségű könyveket hoz haza, mint Bíbor.
Amúgy van egy nagyszerű oldal: www.oxfordowl.co.uk - ezen rajta van a gyerekek által használt könyvsorozatból 100. A "free e-book"-ra kell kattintani és többféle nehézségi fok közül lehet választani. A legtöbb esetben fel is olvassák a mesét és szövegértési feladatok is vannak hozzájuk. Nagyon jó!
Borsiék egyébként most az éjszakai állatokat tanulják, előtte a gravitációról és az erőkről beszéltek sokat. Engem ez teljesen meglep, mert csináljuk mellette az elsős magyar környezetismeretet és ott azért ennél jóval egyszerűbb témakörök vannak. Valaki írta kommentek között, hogy sokkal kisebb az angol lexikális tananyag, mint a magyar - de bevallom én ezt egyáltalán nem érzem. Bíbor, aki otthon harmadikos lenne, most a rómaiakkal foglalkozik, tavaly vették már a vikingeket. Ez bizony keményen történelem, ami otthon azért ötödik előtt nem kerül elő. Persze mesésen, sokat eljátszva, kézműveskedve, de mégiscsak történelem. Matekból s folyamatosan figyelem mit tanulnak itt, mit otthon, és azt látom, hogy itt az elsősök kicsit még előrébb is tartanak. Borsi most már a szorzótáblát tanulja, igaz csak a kettest és az ötöst, de ez otthon nem elsős tananyag. Bíbor meg az osztást, amit az otthoniak is éppen most vesznek.
Szóval a gyerekek nagyon lelkesek, mert tényleg minden apró erőfeszítést értékelnek. Bíbort januárban például moziba vitték csak azért, mert egy napot se hiányzott a suliból. És igen, az először bénának tűnő matricás rendszer is motiválja őket. Merthogy matricát szinte minden nap ragasztanak rájuk. Borsi most baglyosat kapott, mert az éjszakai állatokat tanulják és az övé lett a legszebb rajz. De kapnak matricát ha van gyümölcs a lunchboxukban, és így példát mutatnak egészséges táplálkozásól. Akkor is, ha az iskolai házuk lett a legjobb a héten. A én kedvenceim most a tanárok nevével ellátott matricák, mert ezek igazán személyre szóló dicséretet jelentenek és a lányaim egyenesen el voltak tőle szállva.
De rendszeresen kapnak okleveleket is. Szép olvasásért, szép írásért, jól sikerült házifeladatért. Bíbor most azért kapott, mert az ebédlőben mindig udvarias és szépen eszik. Ezt is jó hallani.



De ami most a legnagyobb extázist okozta, hogy kapott egy "egymillió fontos bankjegyet" amiért bármiféle kivételezettséget, előnyt vehet magának a suliban. Ha például nincs kedve egy órán ott lenni és inkább átmenne a könyvtárba, akkor csak előkapja és már mehet is, hiszen van egy ilyen jolly jokere. Nagyon jópofa ötlet, és mibe került? Egy puccosan díszített papírcetlibe, amit lamináltak, hogy ne gyűrődjön. A gyerek mégis szárnyakat kap tőle...

Míg Magyarországon a gyerekek döntő többségét befizetik az iskolai ebédre, itt egyáltalán nem különleges, ha valaki otthonról hozza a kaját. A gyerekek majd fele kis uzsidobozzal a kezében megy suliba, amit "lunchbox"-nak hívnak.

Ez a rendszer PKU-s szempontból nagyon jó, hiszen Borsinak eddig is minden nap otthon állítottuk össze a napi menüt. Itt viszont ezzel egyáltalán nem lóg ki a sorból - az ebédlőben egyszerűen odaül a többi lunchboxos közé és előveszi amit vitt. Akár a többiek.
A napi menü megtervezése persze nem valami egyszer feladat. Mert bár isteni kenyeret tudok készíteni, azért a vajas kenyér minden napra meglehetősen unalmas. Hétvégén belekukkantottam a karvastagságú mappába, amit még szeptember elején kaptunk a PKU-s központtól, és ami igazi kincsesbánya, mert mindig találok benne valami izgalmasat. Most például egy kis füzetkét arról, mit is tegyünk a gyerek lunchboxába, hogy ne legyen uncsi.

Először is azt ajánlják, hogy tegyük a kenyeret magát izgalmassá - például ne mindig cipót készítsünk, legyen néha kenyérrudacska (grissini), zsömle, tortilla, pizza, pitta formájú a kenyér. Fűszerezzük bátran paradicsommal, hagymával, olajbogyóval magát a tésztát, és így máris újfajta ételt kapunk.
De ha ragaszkodunk a hagyományos szendvicshez, íme néhány variáció a töltelékre:
- apróra vágott alma, datolya és méz
- saláta zöldség és saláta krém turmixolva
- banánpüré és datolya vagy mazsola
- alacsony fehérjetartalmú majonéz apróra vágott zellerrel
- apróra vágott ananász és apróra vágott nyers répa
- cikória és szeletelt paradicsom
- vegyes saláta és gyöngyhagyma
- szeletelt banán és málnadzsem
- cékla
- zöldséges fasírt mustárral, majonézzel, ketchuppal
- maradék vegyeszöldség levesből
- alacsony fehérjetartalmú csokikrém (pl.Tesco)
- káposztasaláta uborkával

A felsorolás természetesen bármeddig folytatható és nem PKU-s szendvicsbe is nyugodtan ki lehet próbálni. A siker érdekében fontos, hogy a vaj, amit esetleg aláteszünk nagyon puha legyen, mert a kemény vaj alatt a PKU-s kenyér könnyen szétesik, és ha nagyon kedvesek a hozzávalók akkor érdemes pár percre bedugni a szendvics sütőbe, akkor olyan kellemesen összeragad és még gusztább is lesz.
Az is jó megoldás, ha külön csomagolja az ember a kenyérkét és külön kis edénybe a mártogatós szószokat - gombásat, paradicsomosat, olajbogyósat, zellereset, karfiolosat, répásat. Ezek ízét fűszerezéssel lehet megbolondítani - fokhagyma, hagyma, curry, ecet.

Az is nagyon jó, ha az ember különféle salátákat tesz az uzsicsomagba, mint például:
- karfiol apróra vágott mentával és naranccsal
- főt krumpli (számolva!) uborkával és újhagyma
- enyhén párolt karfiol petrezselyemmel és újhagymával
- répa és nyers zeller kevés (számolt) zöldborsóval
- apróra vágott alma, zeller, káposzta és menta
- grapefruit, narancs és vízitorma
- apróra vágott káposzta torzsa és ananász
- tésztasaláta alacsony fehérjetartalmú majonézzel és vegyes zöldséggel
- káposztasaláta - apróra vágott káposztából, répából, zellerből és almából, alacsony fehérjetartalmú majonézzel
- zellersaláta almával és alacsony fehérjetartalmú majonézzel

És hogy Borsi mit eszik ezek közül? Természetesen csak vajas kenyeret, esetleg lekvárosat vagy csokikrémeset. Őt aztán nem zavarja az egyhangú táplálkozás. Bár be kell vallanom, hogy mostanság azért feszegetem a korlátait, igaz, elsősorban édességek tekintetében hajlandó új ízeket kipróbálni. Nagy kedvenc most a PKU-s sajttorta, ami természetesen nem igazi krémsajtból készül, és akár túrótortának is mondhatnánk. És olyan finom, hogy még Bíbor is megkóstolta, aki pedig alapból elutasítja a PKU-s kajákat.
Nem túl gyors recept, viszont sok lesz belőle, és nagyon jól fagyasztható. Ezért én apró kis műanyag edényekbe rakom, és egyet-egyet kap belőle az uzsidobozba. Reggel kiveszem, ebédre épp jó a hőmérséklete és ehető.

A PKU-s sajttorta receptje:
Először is a sajttorta krémjét kell összeállítani, a legjobb már előző este, mert sokat kell állnia:
- 600 gramm alacsony fehérjetartalmú tej
- 190 gramm vaj
- 90 gramm keményítő
- 130 gramm cukor
- 60 milligramm frissen facsart citromlé
Először csak az első három hozzávalóra lesz szükség. A tejet, a vajat és a keményítőt tegyük fazékba és gyenge tűzön egy habverővel kavargassuk míg be nem sűrűsödik. Amikor már pudingszerűen sűrű, le kell venni a tűzről és bele kell tenni egy nagyobb műanyag edénybe. Kézi habverővel 30-40 másodpercig át kell keverni, míg nem lesz lágy és krémes. Ha kihűlt hűtőbe kell rakni legalább 3-4 órára, de még jobb, ha egész éjszakára ott maradhat. Ennek végeztével meglehetősen szilárd állaga lesz.
Ezután kell elkészíteni a kekszalapot, de bevallom én nem sütöttem hozzá kekszet és így is nagyon jó lett. Az én módszerem, hogy veszek 25 deka akármilyen alacsony PKU-sok számára fogyasztható kekszet, alaposan összedarálom a turmixgépben 6 deka vajjal. Ez a massza aztán nagyszerű alap. Egyszerűen bele kell nyomkodni a tortaforma aljába vagy ahogy én csináltam, kisebb zárható műanyag edényekbe. (Persze sütni is lehet valami alapot, ha nincs otthon épp keksz: 6 deka vaj, 14 deka liszt, 5 deka cukor és 1 tojáspótlót jól össze kell keverni, pár órára hűtőbe rakni, majd tortaforma aljára rakni és kisütni olyan 7 perc alatt, és ha kihűlt, lehet is rátenni a sajtkrémet.)
Szóval ha eltelt pár óra és a krémecskénk kihűlt, újra át kell keverni a haberővel, hogy levegős legyen, erre 2-3 perc elegendő. Közben hozzá lehet adni adni a cukrot és a citromot. Ezután már lehet is rakni a kekszekre. Szépen el kell simítani a tetejét és vissza kell tenni a hűtőbe újabb 3-4 órára.
Végül rá kell rakni pár szem málnát, vagy szedret, epret, mandarint ízlés szerint és máris fogyasztható. Vagy készíthet az ember zselés gyümölcskrémet a tetejére. Ehhez kell:
- 150 gramm gyümölcs
- 35 gramm kristálycukor
- 2 evőkanál keményítő
- 2 evőkanál víz
Tedd a gyümölcsöt egy kisebb serpenyőbe, add hozzá a cukrot és alacsony hőfokon melegítsd pár percig, míg levet ereszt. Eközben tedd a keményítőt egy pohárba és keverd el vízzel míg csomómentes nem lesz. Ezután öntsd rá a gyümölcsre és addig főzd, míg meg nem keményedik kissé. Ezután vedd le a tűzről és hagyd kihűlni - hidegen öntsd a torta tetejére!

Sokáig azt hittem, hogy olyan igazi beöltözős, télvégi farsang nincs Angliában, de ma kiderült, hogy tévedtem. Van, csak kicsit megcsavarva. Persze miért épp ez lenne normálisan? Hozzá kell még szoknunk, hogy március 8-án errefelé nem nőnapot, hanem Nemzeti Palacsintanapot ülnek. És az anyák napja sem májusban, hanem április első vasárnapján lesz. A farsangot pedig úgy hívják, hogy Red Nose Day.

Egy teljes hónapja reklámozzák a Vörös Orr napját - pólókkal, piros bohócorrokkal, és biztatnak arra, hogy ezen a napon csináljunk valami NAGYON őrült dolgot. Mondjuk menjünk pizsamában dolgozni, vagy vegyünk fel dilis kalapot, de legalább egy bohócorrot biggyesszünk magunkra. Nem a móka kedvéért persze, nagyon is nemes céllal. A Red Nose Day ugyanis természetesen a jótékonyságról szól. Ebben az angolok elég aktívak. Most éppen afrikai gyerekek iskolához jutását akarják az így összegyűjtött pénzzel segíteni.
Nekem egyébként tetszik, hogy errefelé mekkora hagyománya van a jótékonyságnak. Nagyon sokan, sokféle céllal gyűjtenek - pénzt, ruhát, önkéntes munkát. Ha az ember megunja a régi ruháit beviheti egy csomó Charity Shopba - a rákosok, szívbetegek, Alzheimer kórosok mind-mind külön bolthálózatot tartanak fenn. Ha az ember bemegy - egyszerű használtruha (és CD, könyv, játék, porcelán) boltnak tűnik - de nem annyira olcsó, mint gondolná. Nem is lehet az, hiszen a pénz jótékony célra megy.
A mai nap egyébként tényleg dilis volt. És nem csak azért, mert reggel tényleg pizsamába öltözött emberek jöttek velem szembe (először azt hittem, hogy csak tök béna a ruhájuk) de azért is, mert el akartam jutni egy gyerekfoglalkozásra Bendével, és nem sikerült megtalálnom a helyszínt. Másfél órán át keringtem, de senki nem is hallott arról a templomról, ami a térkép szerint ott volt a szemem előtt. Végül nem találtam meg a helyet, de szerencsére Bende nem nyűgösködött, szépen elaludt a babakocsiban és minden bizonnyal jobban érezte magát, mintha otthon maradtunk volna, mert valami okból kifolyólag az utóbbi pár napban csak az idegeim nyúzása az egyetlen elfoglaltsága. Hisztis, nyűgös, ha valami kívánsága nem teljesül, akkor toporzékol és hanyatt dobja magát (áldott padlószőnyeg) és csakis akkor enyhül a bánata ha valaki folyamatosan az ölében fogja, ami mostanra eléggé fárasztó. Nem tudom fogzik, vagy egyszerűen csak sárkányosodik, de másfél órán át sétálni sokkal elviselhetőbb volt még így is, mint itthon másfél órán át hallgatni a nyüsszögését.
Ez is az oka annak, hogy mostanság egyre kevesebbet ülök a gép előtt és írok blogot, levelet és minden más fontos dolgot. Napjaink nagy része a sétával megy el. Tologatom a fiam kis seggét, és ha találunk valahol egy nagy területet, akkor szabadon engedem, hogy szaladgálhasson. A nagy kedvenc a mellettünk lévő park focipályája, ahol puha szőnyegszerű talaj van. Ez nagyon is jól jön, mert nem csak a hirtelen esések miatt kell a védelem, de akkor is, amikor a földhöz veri magát, ugyanis az betonon sokkal jobban fáj.
A hét legnagyobb kihívása azonban nem Bende nevelgetése volt, hanem a jelmezvásárlás. Merthogy az volt az iskola kérése, hogy Red Nose Day alkalmából mindenki bújjon szörnyjelmezbe. Ez pedig két lány esetében nem könnyű kihívás. De nagyon bíztam a város központján lévő piacban, ahol már korábban láttam, hogy van egy brutális nagy jelmezbolt. Felnőtteknek és gyerekeknek is. Miután végigböngésztem a felnőttkínálatot, rájöttem, hogy nagyon szeretnék jelmezbálba menni! Állati jó cuccok vannak, és nem csak szexis nővérke, Wonder Woman és Morticia az Addams Familyből. Olyan cirka kétszáz jelmez közül választhattam volna, de hát nem nekem kellett. A lányoknak viszont nem volt szörnyes.
Mondjuk nekem a szörnyre kapásból valami állat ugrott be - medve, farkas, sárkány. Nem teljesen meggyőzve ugyan, mert tapasztalataim szerint a gyerekek az ilyen szőrös jelmezbe öt perc alatt izzadnak csatakosra, hogy aztán utálják az egész jelmezbált úgy, ahogyan van. A választás kínját azonban csak növelte, hogy az ő méretükben efféle nem volt. Mutattak helyette persze Volt millió mást - Star Wars, Kleopátra, Római istennő, Szegény Viktoriánus szolgáló, Shrek, Toy Story, Hannah Montana... de szörny egy se. Még Fiona jelmeze tűnt leginkább szörnyszerűnek. Egy kék királylányruha, és egy zöld fül. A méretükben persze ez sem volt (nagyok már...) de ez a jelmez hozta a megvilágosodást: szörny mindenből lehet!
Így vettem Bíbornak egy királylányruhát, és lett belőle kis sminkkel (nyakvonalban erős rúzsozással) lefejezett kísértet Boleyn Anna. Borsika pedig kalózjelmezt kapott, és lett belőle tengersírból kikelő zombikalóz, kicsit a Karib tenger kalózaira hajazva. Kicsit ugyan féltem, nem akar-e mindkettő királylány lenni, de szerencsére ismerem a lányaim és pontosan eltaláltam az ízlésük.
Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy Bende mit akar és mivel lehetne megnyugtatni. Addig a séta se rossz. De néha fárasztó.

Borsinak mindig több kell. Játékból, figyelemből, szeretetből. Mégis mindig kevés. Még egészen pici volt, amikor egy nap átöleltem, de neki nem volt elég, ezért szinte panaszosan kérte: A lábaddal is ölelj át mami!

Azt szoktam mondani, hogy a PKU nem téma a mi életünkben. Borsi nagyszerűen kezeli, mi felkészültek vagyunk és az egész diéta könnyen menedzselhető. De azért ez így nem teljesen igaz. A PKU valahogy minden napunkat átszövi. Hiszen fejben kell tartani, hogy mennyi tápszer fogyott, fejben kell tartani, hogy milyen extrákat fogyasztott a gyerek. Ez az első dolog, amit megbeszélünk egymással a férjemmel, ha "átadjuk" a gyerek felügyeletét. És persze ott van a vérvétel, a heti egyeztetés a dietetikussal, a speciális élelmiszerek rendelése, a receptek intézése. Azt az apró dolgot pedig még nem is említettem, hogy mindig lennie kell itthon egy csomó alacsony fehérjetartalmú ételnek, illetve minden nap külön főzni neki valamit, amivel jól is lakik és szereti is.
Valójában bármennyire nem téma a PKU - mégis minden eköré szerveződik. Sokat beszélünk az ételekről - miben, mennyi a fehérje, ebből mennyit szabad ennie a Borsinak, szabad-e egyáltalán, vagy teljesen tilos. Bárhová elindulunk, csekkolnom kell, van-e nálam olyan kaja, amiből Borsi is ehet, hiszen neki nem vehetek egy kiflit útközben.
Persze, így hét év után ez már olajozottan megy - ám néha elgondolkodom rajta, hogy neki, Borsinak milyen érzés is nap mint nap ezzel foglalkoznia. Hiszen bárhogy is vesszük, amit ő lát az evésből, az korlát-korlát hátán. Semmi szabad, felhőtlen, lelkes lakoma, pukkadásig jóllakás és terülj terülj asztalkám. Mérlegelés, számolás és az állandó kérdezés: szabad ezt nekem? Hiába sütök, főzök én meg neki bármit, amit csak megkíván, Damoklész kardjaként lebeg felettünk a vérvétel és az eredmény, amihez aztán majd igazítanunk kell a következő heti kajamennyiségét.
Hogy ezeket a határokat mekkora önuralmába kerülhet betartani, mindenki el tudja képzelni, aki valaha is fogyókúrázott. Tudna erről mesélni apám is, aki cukorbetegként pár éve hadakozik nap mint nap a tilos listával és bukik el rendszeresen. Mert ételben korlátokat tartani nagyon nehéz. Ráadásul teljesen természetellenes. Amikor az ember ételt ad, szeretetet ad. Nem véletlenül fontos a karácsonyi vacsora, a vasárnapi ünnepi ebéd, a szülinapi torta - születéstől halálig minden az étkezés köré szerveződik. És Borsi ebből az egész életet átszövő szociális hálóból szinte teljességgel ki van zárva.
Szülinapi torta? Na, jó egy kicsi szeletet ehetsz. De nincs repeta. Sajt? Itt egy negyed lapkasajt. Többet nem szabad. Egy gombóc fagyit kaphatsz - de a tölcsért nem eheted meg. Joghurt? Kivesszük a negyedét - ez a tiéd. A többit majd megeszi az egyéves öcséd.
A mai napig fáj a szívem, amikor eszembe jut, hogy ötéves lehetett, amikor egyszer szeretett volna sütit és sajtot is enni. Mondtam, hogy az egyikből kaphat. Egy kicsit. Mire sírni kezdett. Nagyon. Majd elmondta, hogy nem azét sír, hogy mindkettőt megkaphassa. Tudja, hogy nem szabad. Hanem azért, hogy bárcsak ne kéne választania.
Csoda, hogy ezek után néha jobb neki a saját világában? Vagy hogy néha bizonytalan abban, hogy nem szeretjük-e jobban a másik két testvérét, akik bármilyen kaját megehetnek? És csoda, hogy ezek után mindent megteszek, hogy szeretve érezze magát? És igen, ölelem a karommal, a lábammal és a szívemmel. És ha sajtot nem is kaphat - akkor veszek neki babát, könyvet, matricát. Bármit, amit kér. Nem azért, mintha ezzel bármit is jóvá tudnék tenni a sok-sok nemért, amit mondok neki. Hanem azért, hogy érezze, nem mindig kér hiába.
És közben szenvedek, mert nem tudom, hogy mikor teszek jót. Akkor, ha úgy teszek, mintha semmiség lenne ez a PKU, amiért nem érdemel semmiféle kompenzációt? Vagy akkor, ha megteszek mindent amit akar, és megveszek mindent amire vágyik? Próbálom okosan, és ésszel csöpögtetni az ajándékokat - újság helyett nyomtatok neki színezőt, és az újabb műanyag figura helyett leülünk gyurmázni. Sokat vagyunk együtt és gyakran mondom neki, hogy mennyire szeretem.
De amikor kér és látom, hogy nagyon akar valamit, akkor nehéz nemet mondani. És nem csak azért, mert PKU-s. Hanem azért is, mert ő is annyi mindent ad. Kis papírcetlikre írja le, hogy mennyire szeret és a párnámra teszi. Virágot szed hazafelé és ragyogó szemmel adja át nekem. Az ablakomra szívecskét fest. És mindent, de mindent megtesz és elémhord, hogy érezzem, én vagyok a szíve közepe.
És ilyenkor az jut az eszembe, lehet, hogy ennek a nagy szeretetvágynak a PKU-hoz semmi köze. Ő ilyen. Szeret adni és szeret kapni is. Ölelést, figyelmet és igen, játékot is. És ha megtehetem, miért is ne adnék neki mindent, amim csak van? Hiszen amúgy is az övé...

Tervezhetek én mindenféle izgalmas témát, amiket majd leírok, de három gyerek mellett az élet folyamatosan elsodor és hozza a maga írnivalóit.

Pénteken Bíbor 39 fokos lázzal jött haza a suliból. Hűtőfürdő, lázcsillapítás ezerrel és aludt olyan 24 órát. Mivel ő általában lázas típus, nem is nagyon aggódtunk, bár tény, hogy aludni nem szokott láz közben, de most szerencsére ez is összejött. Szombat enyhe hőemelkedés, és vasárnapra teljesen egészséges lett. Igaz, mindenféle hétvégi programnak lőttek és a többiek se nagyon jutottak ki a szép napsütésbe, de legalább megúsztuk ennyivel. Gondoltuk.
Ma még itthon tartottam a kisasszonyt, nem is azért, mintha beteg lenne, csak lábadozni, ahogyan ő mondta. Ez annyiból állt, hogy elsétáltunk a két saroknyira lévő a könyvtárba, és Bíborkám kikölcsönzött 26 új könyvet. Igen, ennyit. Egyrészt, mert itt egy gyereknek húszat lehet, másrészt, mert mostanság falja az angol meséket. Könyvtárba ugyan megérkezésünk óta járunk, de eddig az volt a program, hogy én olvastam, fordítottam - ők nézték a képeket. De most, hirtelen egyik napról a másikra Bíbor rákattant az angolul olvasásra. Kezdte múlt héten azokkal, ahol csak 1-1 mondat van a képek mellett, mostanra eljutott a kicsit bonyolultabb, hosszabb történetekig, amelyek tényleg külsőre regény hosszúságúak, igaz, minden oldalon van 1-2 fekete-fehér illusztráció. Segítséget nem kér. Én ugyan ajánlottam, hogy ülök mellette és kérdezzen, ha valamit nem tud, vagy írja ki egy füzetbe és majd megbeszéljük - de ő köszöni szépen, nem kér a segítségből. Közölte, hogy mindent ért, és ha 1-2 szót nem is tud, azt majd kitalálja. Azóta olvas, olvas, olvas. Egyre hosszabb és bonyolultabb történeteket. Szerencsére van miből válogatnia, mert ezekből a kifejezetten kezdő olvasóknak való könyvekből olyan 20-30 polcnyi van. És mivel gyorsan halad velük, rengeteg a sikerélménye.
Szóval lábadozás címszó alatt elsétáltunk a könyvtárba, ahol nagy nehezen ötvenről 26-ra csökkentette az első körben kiválasztott könyvek számát (én marha, azt mondtam, bármennyit választhat) és két olvasójegyre felpakolva, elhoztuk amit csak lehetett. Utána mondjuk őt már nem nagyon láttam, csak néha-néha tűnt fel kis enni és innivalóért.
Nem is bántam, hogy legalább vele nem volt gond, mert bevallom, nagyon ki vagyok merülve. Bende napok óta megint rosszul alszik, óránként ébred és ezzel sikeresen és teljesen kikészít. Nappal is csak vegetálok, és várom, hogy végre alhassak. Igaz, el kell ismernem, a nappalok kicsit nyugisabbak mostanság, mert Bende új dolgokat tanult - a formakirakóba próbálja belerakni a kört, a virágot, a háromszöget, négyzetet. És elég jól megy neki. Ráadásul elkezdett rajzolni. Vettem neki még Magyarországon pár téglalap alakú méhviasz krétát, és imád firkálgatni vele. Ma már kicsi, tömzsi ceruzákat is kapott, és teljesen elájult a boldogságtól.
Délután hivatalosan is véget vetettem a hétvégéről itt maradt lógásnak, és leültünk tanulni a lányokkal, míg Bende rajzolgatott mellettünk. Igaz, olyan melegnek tűnt. De hogy mennyire nagyon, az csak lefekvés előtt derült ki, amikor a biztonság kedvéért megmértük a lázát. 39.2. Gyógyszer, szoptatás és bevonultam altatni, míg Zsolt a lányoknak mondott esti mesét. Mikor mindenki elaludt, jön az uram, hogy neki gyanús a Borsi. Zihál és meleg. Megmértük a lázát. Ő is 39.2.
Most itt tartunk. Bíbor holnap megy suliba - Borsika marad, Bende is passzolja a zenebölcsit. Nekem meg szobafogság. Remélem, hogy ők is Bíbor egynapos lázát kapták el és hamar túl leszünk rajta.

Mindig is szerettem volna, ha a gyerekeim Waldorf iskolában tanulnak. Sok dolog tetszik benne - az epochális tanulás, a művészetek szerepe, és a játékosság. Nem gondoltam volna, hogy ezeket a jó dolgokat itt Angliában egy sima általános iskolában is megkaphatjuk. Ráadásul a Waldorf filozófia nélkül. :-)

Borsiék lassan egy hónapja veszik Piroskát. Olvassák, eljátsszák, leírják, átírják - ráadásul mint Borsi többször megjegyezte, ők nem tanulnak, játszanak egész nap. Ezért is voltam nagyon kíváncsi a bemutató órájukra. Sejtettem, hogy a dolognak komoly pedagógiai háttere van, nem csak a gyerek szórakoztatását szolgálja. De azt tényleg nem gondoltam, hogy én is ennyire fogom élvezni.
Az első kellemes meglepetés, hogy ezt a Piroska dolgot nem a tanár nénik csinálják. Vannak úgynevezett project-tanárok, akik iskoláról-iskolára vándorolnak, és a speciális tudásukat adják át. A Piroskát egy ilyen vendég drámatanár, Juliett tartotta kézben egész hónapban, és tanította a másodikosoknak. Ebben az időszakban minden, amit tanultak Piroska motívum alatt futott - legyen az matek, kézműveskedés, irodalom vagy környezet.
Az már a terembe lépve látható volt, hogy az elmúlt időszakban itt nagyon intenzív munka folyt, a gyerekek maximális bevonásával. A terem teljesen átalakult erdővé. Az ajtón tábla: "Vigyázat, farkasveszély!" (ezt az én Borsikám csinálta), benn papírból és szövetből készített fák, fatuskók a földön, és egy nagy játékbolt, tele papírmasé játékokkal. (Ennek is komoly szerepe volt.)
Az előadás maga nem klasszikus színpadi előadás volt, előre megírt és kiosztott szerepekkel, inkább afféle laza, képzeletnek sok helyet hagyó interaktív mese.
A bemutató úgy kezdődött, hogy Juliett, a drámatanár felvette Mrs Hood kötényét és vállkendőjét, és úgy tett mint aki most ért haza. Fáradt volt, leült és elmondta, hogy merre járt, mit vett, mit csinált. Közben a gyerekek körbeülték. Ők voltak mind a "Piroskák". Hol egyik, hol másik gyerek válaszolt az anyuka kérdéseire - ugye jó voltál? Mit csináltál itthon? Ettél rendesen? Főztél is? Majd anyukának eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett - de mi lehetett az? Hát a gyógyszert el kellett volna vinnie a nagymamának. Jajj, de már nem mehet, mert dolgoznia kell. Megígérte, hogy elkészít egy hímzést holnapra, és bizony szükségük van a pénzre. Istenem, istenem, mi lesz most nagyival a gyógyszer nélkül.
Persze a gyerekek ajánlkoznak - majd ők elviszik. De hát késő van. És farkas jár a környéken. És veszélyes. De hát a nagyi... - végül ígéretek után Mrs Hood beleegyezik, hogy Piroska elvigye a nagyinak a gyógyszert. És persze kis bort és kalácsot is, hiszen beteg. És itt kezdődik a kaland.
A gyerekek négy csoportban a szoba négy felébe ültek. Juliett megkérdezte az első csoportot. Mit hall Piroska amikor az erdőben elindult? A gyerekek falevelek susogását, szél hangját utánozzák. Majd megkérdi a következő csoportot: milyen állatokat hall Piroska az erdőben? Bagoly, farkas, pacsirta. Egymás után halljuk az állathangokat. A következő csoporttól azt kérdezi, hogy vajon Piroska ahogy megy, milyen hangokat ad ki. Utánozták ahogy liheg, ahogy zihál futás közben, ahogy dobog a szíve az izgalomtól. Az utolsó csoportot arra kéri, próbáljanak meg benézni Piroska fejébe, vajon milyen mondatok forognak benne? "Ne térj le az ösvényről!" "Ne állj szóba idegennel!" "Óvakodj a farkastól" - majd ezek után az volt a feladat, hogy egyszerre hallgassuk meg az egészet. Minden gyerek halkan zümmögni kezdte, az előbbi feladatát. Hiszen a sok-sok zaj valóban egyszerre, mindenhonnan jött. És közben Juliett intenzív, magával ragadó módon mesélte tovább a mesét - megy-megy Piroska és egyre jobban fél. Hallja az erdő hangjait, a saját szívverését, a neszeket. És egyszer csak hátrafordult, és ... mindenki elhallgatott... szembetalálkozott a farkassal.
Félelmetes volt ez a kis részlet, amit bemutattak. Annyira hatásos, hogy teljesen libabőrös lettem. A csillogó gyerekszemek is azt bizonyították, hogy ebben a korban érdemes varázsolni, mert szívják magukba az élményeket.
Sajnos ennél többet nem mutattak be a "darabból" - de azért a tanárok elmondták, hogy amit láttunk nem csak játék, komoly fejlesztő ereje is van. Hiszen például ennek az évnek a témája az érzékszervek bemutatása, amit például ezzel a fenti részlettel nagyon jól lehetett szemléltetni. És hogy amikor például jellemezték a szereplőket, elkezdték a melléknév fogalmát bevezetni. Megszámolták, hogy mennyi pénze van Mrs Hoodnak, mire gyűjtenek, mennyit kell még dolgoznia - matek. És hogy segítsék a pénzgyűjtést, játékokat készítettek a gyerekek és létrehoztak egy erdei játékboltot, ahol mindent beáraztak, játékból eladtak és vettek, gyakorolták az összeadást, kivonást. Szövegeket tanultak be, részleteket a klasszikus meséből és persze olvasták, leírták a saját verziójukat. A Piroska épp olyan jó erre, mint bármi más.
Azon tűnődöm nagyon sokat, hogy vajon hogyan lehet erre itt idő? Miért van az, hogy a magyar iskolában mindig a rohanást éreztem, itt meg szinte tapintható a lassú, ráérős tempó? És vajon igaza van-e Bíbornak, aki azt állítja, hogy ebben az iskolában könnyebb a tananyag és kevesebbet tanulnak. Van egy sanda gyanúm, hogy ezt csak azért érzi, mert nincs rajta semmiféle nyomás. Ez errefelé nem szokás, sőt, nagyon fontos cél, hogy a gyerek jól érezze magát. Ettől pedig a tanároknak is szemmel könnyebb. Szemmel láthatóan sokkal kevesebb idejüket veszi el például a fegyelmezés. Félelmetes, milyen csendben sorakoznak a gyerekek, és milyen kis zajjal és gyorsan vonult be az egész iskola a tornaterembe a Piroska előadásra. Aki esetleg elfelejtette, hogy nem szabad beszélni, arra nem rászólt a tanár (növelve maga is a zajt) csak egy kártyát mutattak felé, rajta egy mosolygós arc, szája előtt az ujja: psszt! A kicsik tanárainak nyakában egész tucatnyi kártya lóg folyamatosan: mosolygós arc, ülj csendben jel, figyelmeztető kéz - egyrészt ezzel csöndben is lehet fegyelmezni, másrészt egyfajta figyelmeztetés is. Nem kell egész nap mantrázni, hogy csendben legyél, ülj egyenesen stb - a gyerek látja a kártyát és eszébe jut, hogy hoppá, most mi a helyzet. Ha megfeledkezne is magáról, nem verbális figyelmeztetést kap, csak egy sokkal enyhébb, és kevésbé sértő-bántó, ám nagyon is hatékony képi megerősítést arra nézve, mit is kéne csinálnia. Szerintem nagyon jó ötlet!

Mérföldkőhöz érkeztünk. Bende már csak egyszer ébredt fel éjszaka. Majdnem öt órán át aludt egyfolytában. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.

Nem mintha lettek volna még illúzióim a lányok után az éjszakákat illetően. Körülbelül sejtettem, hogy mi vár rám, csak reménykedtem, hogy talán megúszom amit a lányokkal durván megszívtam. Bíbor másfél, Borsi kétéves koráig ébredt háromóránként. Előbbi cumisüvegből kért vizet, utóbbi szopizott. A végére, amikor már lassan négy éve nem aludtam négy órát egyfolytában már a teljes idegösszeomlás szélén voltam. A kórház, a kóma és hasonló szavak kifejezetten csábítóan hatottak, az örök nyugalom kifejezés pedig egészen más értelmet nyert. Akkoriban azt hittem, hogy soha nem lesz vége, mindig hajnali 6-kor kell kelnem, soha nem fogom tudni behozni az alváslemaradásom és mindig karikás lesz a szemem.
Ehhez képest persze Bende álombaba, mert két hónapja a saját ágyában alszik el altatódalra és simán alszik reggel 8-ig is, persze csak akkor, ha hozzám bújhat. Mondjuk az első gyereknél még élő elveim mostanra teljesen elkoptak: nem érdekel, ha velünk egy ágyban, nem érdekel, ha szopizás közben, nem érdekel, hogy ha rajtam, de aludjunk, különben belepusztulok a reggeli sulis rutinba, a vasalásba, az állandó főzésbe és a folyamatos játszásba.
Bende persze ennek megfelelően vissza is él minden privilégiumával, amit a nagyok kitapostak neki, és éjszakánként szépen, kényelmesen terpeszkedik az ágyunk közepén. Háromóránként ébred, épp úgy, mint anno a nagyok (ez genetikus???) és egy alapos cicizéssel ellenőrzi, hogy megvagyok-e még. Ha ébren maradok a végére, akár vissza is tehetem az ágyába, de gyakoribb, hogy álomba merülök, míg ő kiszolgálja magát, és végül egy nagy gabalyban szuszogunk reggelig. Persze, elismerem, nagyon jó érzés a meleg puha kis testét ölelni. Imádni való a fürtös kis feje, a cuppogós szuszogása. De azért ha nincs az ágyban mégiscsak jobban tudok pihenni. Az pedig amit az elmúlt két hétben művelt, teljesen kikészített: óránként ébredt, és egyáltalán nem lehetett kirakni. Nem volt beteg, nem fogzott, nem volt semmilyen látható és érezhető baja. De nagyon velem akart lenni. Nappal is folyamatosan rajtam csimpaszkodott, és az a gyerek, aki az Ikeában úgy szalad el, hogy vissza se néz termeken át, itthon a másik szobába is árnyékként követett, rángatta a nadrágom, és folyamatosan ölben akart lenni. Ne mosogassak, ne takarítsak, ne főzzek - Bendézzek egész nap magyarázta gurgulázó babanyelven.
Szóval az a tény, hogy tegnap átaludta az éjszakát a saját ágyában, és "csak" egyszer kelt fel olyan nagy esemény, amit le kellett fotóznom és meg kellett örökítenem.

Néha jó lenne angolnak lenni. Akkor tudnám, hogy kik voltak az őseim, de nem csak egy-két generációra visszamenőleg, hanem mondjuk kétszáz évre. És tele lenne a padlás öreg emlékekkel, fényképalbumokkal és edénykészletekkel, még az ükanyám korából. Persze lenne ott pár régi játék és bútor is. A bölcső, amiben apámat ringatták, és egy kis bross, amit anyukám kapott a keresztelőjére. Erről álmodozom néha. Talán mert errefelé ez egyáltalán nem vad álom, hanem sokak számára valóság.

Ez a váza még ősszel került az újságok címoldalára, amikor egy költözés során a tulajok szerették volna elpasszolni nagypapa régi vázáját. Meg se fordult a fejükben, hogy amit otthon olyan régóta kerülgettek és annyira nagyon nem is becsültek, egy középkori kínai váza, amely egykor a császári udvarban volt. És mivel a kínai üzletemberek nagyon is szeretik az efféle cuccokat, manapság minden pénzt megadnak érte. Szó szerint. Így lett ez a váza minden idők legdrágább vázája, amelyért 43 millió fontot fizetett ki a vevő (plusz a 20% áfa...)
Efféle csodák persze errefelé se történnek minden nap, de kisebbeket elég gyakran lehet látni a tévében. Angliában ugyanis egy-egy család nemritkán generációk óta él ugyanabban a házban. Vidéken nem pusztított a háború, nem volt államosítás, nem vették el senkinek a házát, sem a birtokat, sem egyéb javait. Amit pedig a család gyűjtött az megvan. Évszázadok óta. Valahol. Padláson, pincében, ládában, dobozban. Ha költöznek, akkor viszik, vagy egyszerűen kirakják az utcára és 1-2 fontért elkótyavetyélik.
Hétvégénte óriási antik piacokon lehet válogatni, és csak a szerencsén múlik, hogy ki, mit tud megvenni. Igazi nemzeti sport a műkincsvadászat, ahol fillérekért is lehet gyönyörűségekhez jutni, ha az ember ügyes.
A jó tévéműsor pedig követi ezt az igényt. Tanítja a vevőket és eladókat egyaránt, és közben szórakoztatja a bámulókat. Erről szól az én kedvenc tévéműsorom, amely a Yesterday nevű csatornán megy minden este, a címe: Antique Roadshow. A műsor immár 25 éves, és a lényege, hogy egy csapat művészettörténész-becsüs járja körbe Angliát. El lehet hozzájuk vinni bármit és ők megmondják, hogy mennyit ér. Nem vesznek semmit, csak megmondják, hogy amid van azt mennyire biztosítsd.
Imádom, mert nagyon sok dolgot lehet belőle tanulni - először is bemutatják mindig az adott várost, ahová mennek - mit lehet ott látni, kik voltak az ott élő érdekes figurák, mecénások, minek van hagyománya az adott környéken, hiszen ha mondjuk porcelánműhely volt arrafelé, valószínű, sok szép csészét hoznak majd.
Aztán jönnek az emberek, hosszú, tömött sorokban és hozzák a legképtelenebb dolgokat. Persze vannak csodás festmények, bútorok, ékszerek, porcelánok. Ha ezeket értékelik, mindig elmondják, mit kell rajta nézni - például fordítsd meg a váza alját, és nézd meg rajta a feliratot Ha rajta van, hogy England, vagy Made in England akkor tuti, hogy 1891 után készült. Ha angol munka, angol műhely neve szerepel rajta, de az England felirat nem, akkor ennél korábbi. Tudom már például, hogy ha nyuszi pescétet látok egy tányéron, azonnal vegyem meg, mert az ritka és drága.
De azt is elmondják, hogy az eredeti 18.századi bútort mi különbözteti meg a hamistól - ha pl. piszkos belülről a fiók, akkor az gyanús, hiszen bármilyen régi egy bútor, a fiókot ritkán nyitogatják az emberek, ezért annak akkor is tisztának kell lennie, ha régi. Vagy hogy az eredeti 16.századi sámlinak a lábainak kopottnak kell lennie - ha nagyon jó állapotú, akkor szinte biztosan modern kori utánzat. És hogy melyik kis kilincs mikori lehet, a keret mennyit ér, hogyan érdemes tisztítani a faragott részleteket, és tárolni a régi szőnyeget, anyagot.
És a végén mindig jön a sokkolás, hogy amit bevittek mennyit is ér. Néha bizony sokkolja szegény öreg néniket, bácsikat, hogy a zsebórájuk, vagy a kancsójuk mennyit ér, gyakran visszakérdeznek - tényleg, nem viccel? És nagyon boldogok ők is, és a néző is, hiszen ha ez ennyit ér, akkor lehet, hogy az övé is, és akkor ő most voltaképp gazdag.
A Show legnagyobb fogásai közé tartozik pl. egy méteres felhúzható fiú-baba, ami igazi múzeumba való tárgy - ők egyébként olyan 15-20 ezer fontra taksálták, a tulaj legnagyobb megdöbbenésére, aki olyan tíz évvel később el is adta, és 84 ezer fontot kapott érte.
De imádtam azt is, amikor egy nő bevitt egy gyönyörű kék tálat, amit egy piacon vett 4 fontért. Mondta, hogy kicsit drágállotta is, mert csorba a széle, de hát tetszett neki a színe. Kérdezték tőle, mit gondol miért van írva a hátuljára, hogy 1418 - gondolta valamilyen akkoriban játszódó történetet ábrázol. De tévedett - a tányér akkor készült, és olyan tízezer fontot ér. Még így csorbán is.
De hoztak már be fagylaltoskocsit, amellyel még az üknagypapa árusított, püspüklila faragott nyelű ernyőt, amit a tulaj nagymamája kapott valamelyik királynőtől, akinek az udvarhölgye volt. Aztán hozott egy néni egy gyönyörű mosakodószekrényt, ami a családja birtokában van 1815 óta, mint kiderült olyan 20-30 évvel korábban készülhetett. De hoztak régi imakönyvet, a Beatles által dedikált étlapot, játékautókat, bicskát, bilit, páncélt, vízköpőt és egészen elképesztő cuccokat.
Olyat is, amit már régóta szeretnek és féltenek generációk óta - olyat is, amit nem kedvelnek és csak azért becsültetnek fel, hogy megtudják érdemes-e eladniuk, vagy őrizgetniük.
Imádom ezt a műsort, de kicsit mindig elszorul a szívem, mert hát nekem fogalmam sincsen arról, hogy kik voltak az őseim kétszáz éve, de még a szüleim fiatalkori képei is elvesztek. Semmiféle régi, szépséges tárgy nem maradt rám az ükanyámtól, de még egy csúf sem. A magyar vérzivataros századok nem kedveztek a családtörténetekek, pláne nem a családi tárgyaknak. Nem kétlem, biztosan vannak szerencsésebb családok is, de a miénk nem ilyen. Az is elveszett, ami csak pár évtizede történt, századokra meg végképp nem látok vissza.
Anglia azonban folyton beledörgöli az orrom abba, hogy nekik régi, patinás történetük van, amire joggal büszkék. Mert reggelenként a BBC1-en van a Money from your Attic" - ami arra buzdít, hogy nézz körül a padlásodon, és tedd pénzzé a régi, elavult cuccaidat, ami nem régi újságokat és bakelit lemezeket jelent, hanem órát, bútort, ékszert, porcelánt. És bizony néha meglepően nagy pénzeket tudnak megkeresni vele a meglepett tulajok, akik évek óta nem is használják az ősök cuccait, és a bevételből mondjuk új kocsit vesznek.
De hasonló kedvencem az a műsor is, amelyikben adnak 300 fontot két csapatnak, akik elmennek és bolhapiacokon, kiárusításokon próbálnak olcsón antikvitásokat venni, hogy aztán egy aukción eladják amit vettek, így kipróbálva, hogy vajon mekkora profitot lehet ezzel elérni. (Amúgy meglepően keveset, mert nyilván a jó cucc kevés és a nagy fogás ritka.)
Persze azzal nyugtatom magam, hogy amikor ezeket a műsorokat nézem, hogy én most továbbképzem magam, hiszen végül is művészettörténészként végeztem. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Csak irigykedek.

Az igazság az, hogy én azon ritka emberek közé tartozom, akik szeretik az esőt. A szürkés fényeket, a vízcseppek táncoló hangját és persze azt a jó illatot, ami utána marad. A legjobb helyre megyek, amikor Angliába költözöm, gondoltam.

Amikor augusztusban megérkeztünk sokkoló hőmérséklet fogadott. Odahaza akkoriban teljes erővel tombolt a nyár, Spagettipántos ruhák, rövidujjú pólók, szoknyák és szandálok. Pakoltam is belőlük bőven a bőröndömbe. A férjem, aki két héttel előttem már járt a Szigetországban persze próbálta mondani nekem, hogy nem kéne ilyen lelkesen készülnöm a nyárra, de nem akartam meghallani. Oké, ő kifogott egy kis rossz időt, de azért mégiscsak augusztus van kérem! És jöttek is bőven a kisruhák és a rövidnacik. Egyetlen logikus indokom volt csak: amit itthon hagyunk, úgyis kinövik egy év alatt. Ma már azt mondom, kár volt ezzel foglalni a bőröndben a drága helyet, mert minden ment rögtön a szekrénybe. Ugyanis hideg volt. Hosszúujjú, pulcsis, néha kabátos idő, ráadásul esővel megfejelve. Ez utóbbi persze nem lepett meg, végül is Anglia erről híres évszázadok óta. Esik hát esik. Én szeretem az esőt. Azt kevésbé bírtam, hogy a kabátom folyton átázott, ezért elsők között vettünk egy vízhatlan kis barna kabátot. Nem az én színem ez a fakó, de legalább olcsó volt.
Ma már azt mondom, bárcsak a drágábbat vettem volna. Mert ugyan a vízhatlanságra nem panaszkodhatok, de annyit van rajtam, hogy jobban jártam volna egy hozzám jobban passzoló élénk színnel.
Persze nem ez a legnagyobb gondom. Inkább az, hogy a gyerekek alapvetően nem szobai életmódra születtek és nem is ezt szokták meg itthon. Márpedig normális magyar anya nem indul el otthonról, ha esik az eső. Nem viszi el őket játszótérre, ha minden vizes. Ezért hát kezdetben elég sokat voltunk itthon és belülről néztük a világot, és hogy mikor lesz jobb idő. Persze állandóan készenlétben álltunk, és amint kisütött a nap, már vettük is a cipőket. De mire mindhárom elkészült és kiléptünk az ajtón, gyakran újra esett. Vissza azonban ekkor már nem lehet fordulni, legfeljebb esernyőkért. És gyorsan átváltoztatni az agyunkat szabadtériről belső programokra. Így sokat jártunk könyvtárba, múzeumba, játszóházba. Mindenhová, ahol végre nem otthon vagyunk a négy fal között, de nem ázunk meg.
Az időjárás pedig játszott velünk továbbra is. a esőben indultunk, ránk sült a kabát, ha napsütésben, jól megáztunk. Így egy idő után már ki se néztünk az ablakon. Az ember megtanulja, hogy nem számít, hogy esik, mert ez Angliában semmit nem jelent.
Persze nagyon nehéz az embernek átállítani az agyát, hiszen ha Magyarországon kinézel az ablakon és látod, hogy borús az idő, jó eséllyel egész nap így marad. Ha süt a nap, akkor otthon hagyhatod az ernyőd.
Ám Angliában ilyen alapelveket nem lehet lefektetni. Simán változik az idő percek alatt, és a legokosabb, ha az ember mindenre felkészül. Ernyő, vízhatlan dzseki és babakocsira húzható esőzsák nélkül butaság elindulni, utóbbi a hirtelen feltámadó erős őszi-tavaszi szelek ellen is nagyon hasznos.
Mire megszoktuk a zord körülményeket, jött az ősz - és vele együtt egy kis félelem is. Hiszen suliba minden nap menni kell, akár esik, akár fúj. Ráadásul errefelé az a szokás, hogy a gyerekek az udvaron gyülekeznek, ott van sorakozó, és együtt vonulnak be. Mindezt esőben, babakocsival? Rémálomnak tűnt.
Ám az angol időjárás minden prekoncepciónkat megdöntötte. A hideg nyarat ugyanis meglepően meleg ősz követte. És száraz. Míg az otthoniak hidegről és esőről panaszkodtak, itt hosszú, aranyszínnel ragyogó fényes nappalok követték az egyre hosszabb éjszakákat. Egy idő után bátran terveztünk akár hetekre előre is hétvégi programokat, hiszen épp hétvégén soha nem esett. Ráadásul, hogy a kényelmünk teljes legyen csak két alkalommal kellett csak esőben suliba vinni a lányokat, és kiderült, ilyenkor természetesen az osztályteremben van a gyülekező, nem a szabadban.
A hideg télnek lassan vége, és a havat felváltja a tavasz. Újabb meglepetésekkel. Merthogy ez esős., szeles és a fene egye meg, hidegebb is, mint belülről gondolnám. De nem hagyom magam, azt meg pláne nem, hogy az időjárás irányítsa az életem. Nem fogok otthon ülni, gondoltam hétvégén is, sétáljunk csak el a múzeumba. Új egyiptomi kiállítás jött a városba, ennél jobb alkalom soha nem lesz, hogy megnézzük. Ráadásul a nap is sütött.
Természetesen az ég beborult, mire felöltözött mindenki, és mire kiléptünk az ajtón, már szemerkélt. Negyedóra után eléggé esett. Amikor pedig este hazaindultunk, már zuhogott. Ettől persze még sétáltunk, hiszen busz nem járt a múzeum felé. Majd abbahagyja, gondoltuk, de az eső egyre durvább lett. Folyt az arcomról a víz, a cipőm teljese átázott, és már a jó kis vízhatlan kabátom is felmondta a szolgálatot. Én mégse tudtam nem vigyorogni, mert arra gondoltam, most aztán megkaptam, élvezhetem az esőt, nesze neked Anglia. Csak azt nem szerettem, hogy a lányok szája kezd lefelé görbülni. Vizesek voltak és fáradtak. De amikor elkezdtem énekelni, már dalolták velem: "I'm singing in the rain..." És innen kezdve az egész hazaút nem menekülés volt a viharban, hanem kaland és buli. Szlalomoztunk a babakocsival (Bende betakarva, szárazon aludt), ugráltunk a pocsolyákban és táncoltunk az ernyővel. Az én józan férjem először csak furcsán nézett minket, aztán vigyorgott és beszállt a játékba. Hazatérve persze mindenki ugrott a meleg vízbe de amikor a száraz pizsamában forró kakaót szürcsöltünk a lányaim megesküdtek rá, hogy imádják az esőt. Pont mint én.

Ez a hinta számomra minden jó dolog esszenciája itt Angliában. A lényeg maga. Amit a gyerekek elsősorban meg fognak itt tanulni. Persze az angol mellett. De egyáltalán nem az a legfontosabb.

Ezt a hintát még Skóciában láttuk egy tengerparti játszótéren. Nekünk, felnőtteknek az tetszett benne, hogy nagy és mi is bele tudunk ülni. Mondjuk kicsit béna formájú, de hát épp jó lesz, nevetgéltünk, mire Borsi csodálkozva nézett ránk: De anya, ez egy mozgássérült hinta! És basszus, igaza volt! Tényleg az! Mert hát miért is ne járhatna egy mozgássérült gyerek is játszótérre? Hol hintázzon szegény?
Egyszer, régen csináltam interjút egy játszótér tervezővel, aki elmesélte, hogy tolókocsis gyerekeknek is nagyszerű dolgok vannak ám. Például ha speciális rámpát építenek nekik, akkor simán bele tudnak menni a homokozóba, és nem süllyednek el a kerekeik. És ha van magasított asztalka is van ott, akkor ők is tudnak homoksütit sütni. Szomorúan mesélte, hogy egyetlen magyar önkormányzat se volt erre még vevő, mert mindenütt azt mondták, nincs rá igény. Hiszen a tolókocsis gyerekeket nem viszik játszótérre. De miért nem? Mert nincs hová...
Angliától leginkább azt remélem, hogy olyan élményekkel gazdagodnak a gyerekeim, amelyek az egész gondolkodásukat átformálják. Annak a gyereknek, akinek néger a padtársa, nem lehet majd beadni, hogy valaki a bőrszíne miatt alacsonyabb rendű. Akinek csadros a barátnője, az nem hiszi majd, hogy az arabok mind terroristák.
És igen, az angol is fontos. Nem azért, hogy kompenzáljak velük azért, amiért én nem tudok. Mert tudok. És világéletemben mindenütt hasznát láttam. A nyelvvizsga miatt megúsztam az érettségit, plusz pont volt a felvételinél, belépő a kommunikáció szakra, emiatt kaptam életem első állását, végezhettem el a BBC tanfolyamát és még sorolhatnám. Ha nem beszélnék angolul, ezer lehetőségből maradtam volna ki.
De azt is éreztem mindig, hogy van egy gát, amit nem tudok átlépni, mert ahhoz sokkal magabiztosabban kellene használnom a nyelvet. És ahhoz, hogy ez meglegyen, Angliában kellene élnem és tanulnom. Ha nem gyerekként, akkor egyetemistaként, de talán felnőttként se késő még.
Persze nem gondolom, hogy az angol nyelvtudás a világ legfontosabb kincse, és majd minden kaput kinyit a gyerekek előtt. De azt igen, hogy olyan nyelvi készséget szereznek, amit otthon nem lehet. És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ára van. Szükségszerűen vesztenek a gyerekek valamit a magyarságukból. Hallom, hogy már most döcögősebben olvasnak magyarul, mint angolul. És amit az iskolában tanulnak, azt nem feltétlen tudják magyarul is visszaadni. Vannak fogalmak, szituációk, amelyekben erősebb az angol. De egyenlőre nem harcolok ez ellen. Ha csak egy évig maradunk, majd bepótolják az iskolás dolgokat. Azt pedig, amit emellé kapnak nagyon is megköszönöm a sorsnak.
Mert van itt valami, ami a nyelvtudásnál sokkal fontosabb. A látásmód. Ők a hintában már meglátják mások esélyét is a játékra, és nem bánják, ha a tolókocsis is odamegy melléjük játszani. És megtanulják a csapatmunkát, ami az angol iskolában eszméletlen fontos alapelv.
Például a suliban versenyt hirdettek a szorzótábla szakkör számára. És ki volt a nyertes? Az összes gyerek. Mind a 29 beérkezett pályaművet kirakták az ajtóra, mindegyik gyerek megkapta laminálva a saját munkáját és feltűzhette a mellére és tök boldog volt. És nem volt egy nyertes és 28 szomorú vesztes, hanem a végeredmény egy nagy csapatmunka lett és mindenki boldogsága.
És lehet erre azt mondani, hogy a világ nem ilyen, mert szükségszerűen vannak benne nyertesek és vesztesek, és nagyon is jó, hogy erre felkészít a magyar iskola. De ha alaposan belegondolunk, vajon tényleg így van ez? Ha valaki orvos lesz, akkor ő nyertes amikor sikerül a műtét, vagy csapatmunka a gyógyulás, amiben a nővér, az aneszteziológus, a laboros és a beteg is részt vett? Ha titkárnő lesz valakiből, akkor ő már nem lehet büszke a cég érdemeire, és nem érezheti azt magáénak, mert a szerződést a menedszer írta alá? Ha otthon maradok anyaként, akkor le kell nyomnom a gyerekeimet, hogy győztes lehessek vagy adhatok nekik is szavazati jogot?
Persze engem sem így neveltek. Mint minden első gyereket, hajtottak versenyről versenyre. Egy nagy kazalnyi oklevelem van valamelyik a fiók mélyén - versmondás, rajzverseny, énekverseny, zongoraverseny... a kezemben sem voltak legalább 20 éve. És milyen érdekes az élet - nem lettem se színésznő, se festő, se énekesnő, de még zongorista sem. Semmi, amiért annak idején annyit izgultam. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor nyertem volna, pedig sok aranyérmes papírom van. Az mindig természetes volt. De arra nagyon is élénken, amikor egyszer második lettem és végigzokogtam a délutánt a csalódottságtól.
Mi magyarok, valahogy nem tudunk örülni a második helynek, még akkor sem, ha valaki az olimpián szerzi azt meg. Az arany, az igen. De a második... az vesztes. És a csoportmunka nem számít. Pedig nagyon fontos. Holnap Borsiék osztályában a Piroskát fogják bemutatni. Már hetek óta erre készülnek. Én nagyon kíváncsi vagyok, mert ilyen előadást még biztosan nem láttam. Hogy kicsoda Piroska? Hát az ÖSSZES gyerek. Igen, a fiúk is. És a tanár szerint ők is nagyon élvezik.
És még valami - tudom, szenvedélyesen írok, és nagyon sajnálom, ha egyesek ebből azt olvassák ki, hogy az is bolond, aki nem hagyja ott Magyarországot, mert errefelé minden jobb. Eszem ágában sincs ilyet sugallani, de még gondolni sem. Boldog vagyok, hogy kijöhettem Angliába, és még inkább, hogy ezért cserébe nem kellett mindent örökre felégetnem magam mögött. Lehetőségek várnak itt is, ott is - és én dönthetek, hogy merre tovább. De most itt vagyok, és ezt a világot fedezem fel és élvezem, ezért erről írok. Örömmel és szenvedélyesen, mert izgalmas élmények érnek. És hálásan a sorsnak, mert tudom, szerencsés vagyok. Mert tíz éve élek boldog házasságban. Mert van három szép gyerekem. Mert már felfedezték a PKU kezelését és Borsika nem lett agykárosodott. Igen, van miért nyertesnek éreznem magam. És ha ebből a szempontból nézem az életem, akkor olyan mindegy, hogy hol élek. Hogy most épp Angliában vagyok boldog, hát ez a legkisebb rész benne.