Na, azért azt bevallom, én nem a Hobbitot adnám a 8 éves fiam kezébe, de nem vitatkozom a tanárral, aki ezt javasolta. Végül is én kértem, hogy adjon már valami nehezebbet neki, mert már untam, hogy a sulis képeskönyveket egy nap alatt kivégzi. Ráadásul itthon meg már sokkal hosszabbakat is olvasgatott - igaz, inkább a Ropi stílusú könyveket, sok képpel a szöveg mellé. De mivel a tanár úgy gondolta kell a kihívás a gyereknek, így lett a Hobbit. Megjegyzem, azt gondoltam volna, hogy azért a Gulliver 20 oldalas Early Reader verziója után még van pár lépcsőfok Tolkienig, de Bende egyelőre megbirkózik vele (bár kicsit sokallja a leírást) és nem panaszkodik. Végül is az iskolai feladatnak nem kell feltétlen az élvezetről szólnia még itt sem.
A kötelező olvasmány amúgy nem az egész osztály feladata - itt minden gyerek egyéni olvasmánylistát követ. Minden héten kapnak egy könyvet, amit hazahoznak és abból kell olvasni minden nap 5-10 percet. Ki, ki tudása, képessége és persze érdeklődése szerint. Van egy nagy könyvespolc, és 10 szint, mind más színnel jelölve, és a gyerek maga választ a "kék" vagy "arany" könyvekből. Én spec a Biff, Chip, Kipper könyveket szerettem nagyon (három gyerek és egy kutya kalandjai a hétköznapi bonyodalmaktól egészen az bonyolultabb szövegű időutazásosakig, amelyekben különböző történelmi korokat ismernek meg) de Bende inkább állandóan a tudományos vonalat nyomta, így inkább az elektromosságról, meg Szibéria éghajlatáról olvasgattunk együtt. De hát nem az én élvezetem volt a cél.
A Hobbit más. Ezt a könyvet a tanárnő hozta be a saját könyvtárából, más harmadikosok még azért nem ezen a szinten nyomják.
Azért sem vitázom amúgy a tanárnővel, mert az elmúlt hónapokban nem volt könnyű összecsiszolódnunk vele. Itt minden osztály új tanárt kap minden évben, és ez az új tanárnő valamiért a kezdetektől fogva nem szimpatizált Bendével. Szinte minden nap volt valami problémája vele és a gyerek majd minden napot büntetésben töltött. Hol komoly dolgokért (káromkodott), hol meg olyan banális dolgokért, mint hogy hintázott a széken. Nekem úgy tűnt, hogy szegény gyerek már nem tud jót tenni, mindig, mindenért ő a hibás - még amikor ő panaszkodott, hogy valaki megrúgta, akkor is az lett a konklúzió, hogy ő a hibás, mert nem tudja a gyerek nevét, akire panaszt akar tenni (de megmutatta, ki volt az, és a kislány el is ismerte) és a végén Bende lett leszidva, hogy micsoda dolog, hogy még mindig nem tudja az osztálytársai nevét, pedig ez fontos dolog. A rugdosás meg el lett kenve. Vagy amikor közölte a tanár, hogy azért kap büntetést ma, mert a szőnyegen hempergett, mire Bende közölte, hogy hát ő ilyet nem is csinált, erre a tanár közölte, hogy ja, akkor valami másért kap büntetést. Ezt meg azért így nehéz szülői szemmel komolyan elhinni.
Nem szépítem, egyre erősebben kezdtem azt érezni, hogy a tanár bizony pikkel a gyerekre - és bár elismerem, hogy a fiam nem könnyű eset, de azért azt is látnom kellett, hogy a gyerek egyre kedvetlenebbül csinálja az iskolai feladatokat és nyűgösen indul reggelenként a suliba, sőt kifejezetten keresi reggelente a balhét velem is, hogy legyen is oka, miért rossz a kedve suliba menet. És ez nem jó.
Főleg mert láttam, hogy a csajok annak idején élvezték a sulit és boldogan jártak. Fájt azt látni, hogy Bendének ez nem jut ki.
Végül már, amikor a tanárnak is elege lett Bendéből, nekünk is a tanárból, és nyilván Bendének meg a leginkább elege mindenből, akkor leültünk egy komolyabbat beszélgetni, ami először rettenetes volt, mert azzal kezdték, hogy behívták a fiam, és elmondták, mi vele a baj. Ő meg ezen kiakadt, amit amúgy nem csodálok, mert ha körém gyűlnének a legjobb barátaim, rokonaim és csupa szeretetből és szívjóságból elkezdenék rám olvasni a hibámat, hát biztos öt perc után én a felnőtt ember is zokogva rohannék ki. A tanár, meg a suli pszichológus amúgy nem érezte, hogy ez gáz lenne, és próbálták elmagyarázni, hogy fontos, hogy a gyerek szembenézzen a hibáival - de bakker, még csak nyolc éves, ehhez azért évek pszichoanalitikus munkája kéne szerintem... nem is tudtam szimpatizálni a sulival, és csak azt éreztem, hogy sajnálom szegény fiamat, aki az asztal alá bújt sértődötten, és amit persze szintén a hibájául róttak fel.
De azért furcsa módon mégis lett valami eredménye ennek a furcsa kis találkozónak. Mert amikor hivatalosan már elbúcsúztunk, ott maradtam még pár percig, és beszélgettem pár mondatot a tanárnővel, aki most először tényleg odafigyelt rám. Miközben beszéltem, tisztán láttam, hogy a tanár néni fejében átkattan egy kapcsoló, és átkerültünk családilag egy másik bugyorba, és hirtelen az a negédes máz, amivel eddig mindig közölte, mi a baja, és mi a rossz, (és amitől kiütést kaptam, olyan álságos volt) hirtelen lefoszlott róla, és elkezdte érdekelni a fiam, aki eddig a bűnbak volt mindenért.
Mondanám, hogy rájött, hogy azért mert néha melegítőben szaladok el érte, az még nem azt jelenti, hogy benefiten élő bunkó bevándorló vagyok, hanem igenis odafigyelünk a gyerekre és támogatjuk... de végül is nem tudom, hogy ez igaz e, mert attól még nem tudja, mit dolgozunk, vagy mit csinálunk, legfeljebb azt láthatta, hogy nem esik ki a kapa a szánkból. Vagy az tetszett neki, hogy apuka is eljött és érdekelte a fia sorsa, ami nem feltétlen igazi itt minden családra, de hát számunkra ez alap, szóval passz. A lényeg, hogy a kapcsoló átkattant és ott is maradt. Szimpatikusak lettünk.
De az is lehet, hogy egyszerűen megvilágosodott, hogy Bende főleg akkor rosszalkodik, amikor már készen van a feladattal, ami mellesleg jóval hamarabb történik meg, mint másoknál. És felvetette azt is a tanárnő, hogy mit szólnánk, ha kipróbálnának egy új fegyelmezési módszert: mi lenne, ha nem RÖGTÖN büntetnék, ha rosszat csinál, hanem először RÁSZÓLNÁNAK. Mert úgy vették észre, mintha az hatna rá (én csak kerekítettem csodálkozva a szemem magamban, mert szerintem ez lenne a normális)
Szóval most új dobozba került a fiam: a kissé szeleburdi, rosszcsont zseniébe, ami azért tagadhatatlanul sokkal jobb hely, mint ahol eddig volt, és ez jóval több szimpátiával és támogatással jár a suli részéről. Ennek része a több matekházi, és a Hobbit is. És láss csodás, az elmúlt egy hónapban egyszer se kellett megbüntetni, mert a rászólási technika is működik, és az is, hogy ha elkészül a feladattal, akkor előveheti a könyvet, ami nála van és olvashat csendesen.
A tanulság csak annyi, hogy itt se feltétlen könnyű minden tanárral kijönni, meg az is, hogy fiúgyerekkel általánosságban véve sokkal nehezebb az élet, mint a mindig jól viselkedő kislányokkal. Meg az is, hogy ha okos az ember, akkor könnyebben megbocsátják a tanárok, ha néha olyat tesz, amit nem kéne.
A Hobbit pedig amúgy jó könyv. A fiam meg már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én látom.
