Három gyerekkel irány Anglia!

Írtam egy hosszú bejegyzést a spanyolos blogomra arról, hogyan is lettek angol magántanulók a gyerekek, mit kellett ehhez intézni és hogyan is zajlik ez az egész. Ha valakit érdekel.
Emellett a csajok is szorgosan írják a blogjaikat, érdemes abba is belenézni, Bíbor például megírta, hogy milyen volta francia útja, Borsika pedig azt, hogyan is támadta meg őt egy leopárd. És ez nem vicc, tényleg megtörtént.

Volt fogorvos, eső, bosszúság és szorongás. És íme itt az első helyi bejegyzés a spanyol blogon.

Pakolászás közben a kezembe akadt Bende ovis naplója, amit akkor adtak a kezünkbe, amikor kiírattuk. Ha másik oviba visszük, akkor ezt kell magunkkal vinni, mondták. De ha nem visszük, akkor meg tartsuk meg emlékként. Szép, vastag mappa, jó sok dolog van benne – és nagyon izgalmas olvasmány.

Évtizedek óta ez az első szeptember, ami nem az iskolakezdésről szól. Nézem az utcán az ünneplőbe öltözött gyerekeket és olyan rettentő furcsa, hogy ez most nekünk kimarad. A lányok ugyanis még nem mennek iskolába. Pontosabban nem úgy, ahogyan eddig. Sok-sok tűnődés után úgy döntöttünk, hogy magántanulók lesznek. De nem Magyarországon, hanem Angliában.

Nehéz ám úgy keverni a lapokat, hogy mindenki jól járjon ebben a mi országok közötti csavargásunkban. Hogy beleférjen a Disneyland-es osztálykirándulás, a szülőknek a munka, a családi születésnapozás a nagymamákkal és az unokatesókkal – és persze a tanulás is. Furcsa módon utóbbit egyre kevésbé érzem fontosnak, ami engem is meglep. Pedig, amikor elindultunk, nagyon sokat aggódtam miatta, hogy vajon kárt okozok-e azzal, ha kiviszem őket. Vajon rosszabb lesz a magyar helyesírásuk? Fognak majd magyarul is olvasni? És egyáltalán többet nyernek, mint amennyit veszítenek?
Az első évben ezért nagyon komolyan vettem a napi tanulást, ami valljuk be, sok-sok kínlódással járt. Hiába van tanárképesítésem, soha nem álltam a katedrán, de ha álltam volna is, tartok tőle az se sokat segített volna, hiszen a saját gyerek egészen más tészta. Ki kellett tapasztalnom, hogy mennyit bírnak, hogy milyen feladatokat szeretnek, és hogy mik azok a mondatok, amelyek szárnyat adnak és nem bántanak. Most már tudom, hogy Borsi például gyűlöli, ha pirossal javítok a füzetébe, nála radírozni kell, mert azt akarja, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Vagy hogy Bíbort csak dicsérni lehet, mert akkor szárnyakat kap, de ha valamiről úgy érzi, hogy nem megy neki, akkor meg se hajlandó próbálni.
Az elmúlt két év tanulási szempontból nagyon nehéz út volt ez mindannyiunk számára és bizony voltak benne nagy nagy mélypontok. A legnagyobbat Bíborka kapcsán éreztem, akivel az elmúlt félévben teljesen zsákutcába jutottam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Minden. De főleg a szófajok rendszere. Ha megkérdeztem tőle, hogy mondjon egy igét, csak nézett rám tágra nyílt szemekkel, hogy neki bizony fogalma sincsen arról, hogy ez mi. De századszorra sem. És még akkor sem, amikor már Borsi, aki két évvel fiatalabb és soha nem is tanulta, csak az asztal mellett ülve hallotta a magyarázataimat, már ő rávágta a választ. Nem értettem, hogy mit csinálok rosszul, főleg azt nem, hogyan csinálhatnám jobban. Persze tudtam, hogy a fő gond az volt, hogy Bíbor egyszerűen nem akart otthon tanulni. Ő olvasni akart, meg tévézni, meg lustálkodni, mint az összes többi osztálytársa, és minden egyes nap megkérdezte, hogy miért van arra szükség, hogy még otthon is tanuljon. Én persze minden egyes nap elmagyaráztam, hogy mi neki ebben a jó. De magamban egyre jobban bosszantott, hogy miért nem lehet elfogadni amit mondok, miért kell a kifogásokat keresni és főleg miért nem lehet megjegyezni egy ilyen egyszerű dolgot.
Bevallom, kudarcként éltem meg a dolgot, ezért el is tettem a nyelvtant egy kicsit szabadságra. De pár napja egyszer csak könyvrendezgetés közben megkérdeztem Bíbort, hogy mondjon egy igét. Megtette. Én meg felbátorodtam és tovább kérdeztem: egy főnevet, egy melléknevet, egy sorszámnevet, egy névmást, egy névelőt és mind ment, hiba nélkül. Csak álltam csodálkozva, hogy akkor mégis eljutott az információ? Mire ő vigyorogva – tudod, azt gondoltam, hogy ha mindenre tudom a választ, akkor talán ma nem kell feladatoznom...
De értek más kellemes meglepetések is. Azt már egy ideje tudom, hogy a gyerekeim angolul jobban olvasnak, mint magyarul. De most, amikor meghallgattam a barátnőm hasonló korú magyar gyerekeinek a hangos olvasását, rá kellett jönnöm, hogy a különbség nem olyan egetrengető, mint én gondoltam. Nem olyan rosszak ők ebben, csak olyan átlagosak, és az ahhoz képest, hogy nem ezt tanulják napi hat órában, ez igazán nem rossz eredmény. Ráadásul most, hogy hazajöttünk, hirtelen rákaptak a magyar könyvekre. No, nem a magas szépirodalomra, de sellőkről és hercegnőkről szóló lányregényeket falnak teljes lelkesedéssel. Persze emellett nyomják a „kötelező” Vukot és János vitézt, olvasónaplóval megterhelve, de korántsem azzal a drákói szigorral, mint eddig. És ez a lazulás nem ártott meg az eredményeiknek.
Gyakoroljuk most azt is, milyen az, ha a magyar mellett az angollal is foglalkozunk. Most még csak rövid novellákat, meséket olvastatok velük, majd megbeszéljük, hogy mit gondolnak róla. Utána az Alíz csodaországbant fogjuk venni, vagy az Óz, a csodák csodáját. Még megnézem a neten, hogy melyikhez találok több feladatot, esetleg valami olvasónaplóhoz hasonlító dolgot, hogy a saját dolgomat egyszerűsítsem.
De az igazi döbbenet akkor ért, amikor valamelyik nap Borsika lányom minden feladatát befejezve kért még valamit (igen, ő ilyen), én meg hirtelen nem tudtam mit adni, így egy középfokú nyelvvizsga tesztet nyomtam a kezébe. Húsz kérdésből 14-t csinált meg jól, ami szerintem elég jó eredmény, ha azt vesszük, hogy még soha az életben nem látott ehhez hasonlót és még csak kilenc éves. Vicces módon nem ám a bonyolult nyelvtani igeidős kérdéseken csúszott el, hanem az olyan kis beugratós vackokon, mint hogy vajon kell-e az Excuse me után odatenni, hogy „madam”, sir” vagy nem. Az én udvarias gyerekem odarakta, de a tesztíró szerint ez hiba és hivatalosan nem szabad. Mindenesetre azóta ezt a teszt dolgot is beépítettük a napi tanulásba, ismerkedjenek csak a nyelvi finomságokkal. (Bíbor egyébként a 20-ból 17-t csinált meg jól.)
Mivel Bíbor kedvéért csak szeptember 28-án indulunk Spanyolországba, hogy ő előtte még elmehessen a francia osztálykirándulásra, felmerült a kérdés, hogy nem kéne-e itt, a Balcsinál beíratni Borsit a helyi általánosba. (Azért csak őt, mert Bíbor visszautazik Angliába, és iskolába fog kinn járni.) Legalább megismerhetné a magyar oktatási rendszert, a helyi gyerekeket, gondoltuk. De aztán elvetettük, mert valójában nincs sok értelme annak, hogy most belökjük egy olyan idegen közösségbe, amelynek úgysem lesz aztán a tagja. Ahogyan Borsi fogalmazott, az iskolában a legjobb az, ha barátokra lel az ember. Ha ő itt egyet sem talál, akkor rosszul fogja magát érezni. Ha viszont talál, az még rosszabb, mert pár hét után el kell tőlük válnia. A tanulás meg itthon is megy.
Ám mivel minden gyerek tanköteles, ennek valamilyen formát kell adni. És mivel mi még hivatalosan angol lakosok vagyunk, hát ott kezdjük el ezt intézni. Persze fontos szempont volt az is, hogy ott ez jóval egyszerűbb, mint idehaza - bár nem minden papírmunka nélkül való.
Így hát most Borsi itt, Magyarországon lesz angol magántanuló, aztán Bíborral együtt ezt folytatják még egy darabig Spanyolországban is, ameddig nem találunk lakást és iskolát.
És mint minden magántanuló, addig hát itthon tanulunk. Hasonlóképp, mint eddig - csak hivatalos formában. Magyart, matekot, történelmet, Európa és honismeretet, angolt és persze most már spanyolt is. És ez teljesen rendben van még a hivatal szerint is, mert az angol magántanulóknak nem kell semmiféle kötött tanrendet követniük, azt a szülő állítja össze a saját igényeiknek megfelelően – tehát én akár a magyar tanrendet is követhetem, ha azt mondom, hogy ez a mi kulturális hagyományunk átadása miatt fontos, és ebbe nem szól bele senki. Miért is tenné, hiszen minden gyerek és minden család számára más a fontos, és vannak speciális élethelyzetek, mint mondjuk a miénk, amibe sok mindennek kell beleférnie, és ami nem fér bele szűk keretekbe. De hogy ez nem árt a gyereknek, az biztos, hiszen látom rajtuk, az elmúlt két évben csak kaptak. Nem is keveset.

Valljuk be, a be, a blog címe lassan okafogyottá válik, hiszen már nem Angliába irányulunk, hanem Spanyolországba. A balatoni nyaralás afféle köztes állapotként még megenged pár posztot, hiszen se itt, se ott nem vagyunk, és eddig úgy mindegy volt, hogy hová írok, hiszen csak várunk, készülődünk, pihenünk és rendet rakunk magunkban és magunk körül. De lassan kezdem azt érezni, hogy inkább a Három gyerekkel irány Spanyolország blogot kéne írnom.

Nem, azt még nem mondom, hogy mostantól végleg bezárom a blogot, mert van még egy csomó utazás, élmény, amit nem írtam meg, és ne feledjük, még Bíbor visszamegy két hétre ősszel a francia út miatt, szóval ezekről még majd biztosan beszámolok, de ha valakit az érdekel, hogyan készülünk az újabb kalandunkra, akkor az most már inkább a másik blogot nézze, ez meg majd szépen, lassan el fog fakulni, pont úgy, mint az emlékek. De gondoltam, hogy búcsúzóul megosztok veletek két vicces dolgot. Az egyik ez a fotó, ami Borsikát ábrázolja négy éves korában. De még ennél is viccesebb a blog keresőkifejezéseinek jegyzéke. Aki nem olyan járatok a blogvilágban, nem tudja, de minden bloghoz statisztika is tartozik - az ember láthatja, hogy hányan olvassák, milyen országokból és még azt is, hogyan találnak rá. A legtöbben persze beírják a blog nevét, mások viszont begépelik a gugliba a blog címét. Persze ők már tudják, mit keressenek. Ám egy csomóan csak úgy böngészgetnek a neten és véletlenül botlanak a blogomba, noha egészen mást kerestek.
Amikor például a blogot kezdtem, naponta tucatnyian találtak rá az írásaimra „palec perfect babakocsi” keresőkifejezéssel, ami engem mélységesen megdöbbentett, mert még csak a babakocsi szó se szerepelt a blogon, márka meg pláne nem. De elkönyveltem magamban, hogy béna ez a gugli. De ezután mindig figyeltem a keresőkifejezések rublikát is. Íme az abszolút kedvenceim, mosolyogjatok rajta ti is!

• A „Palec perfect”-hez hasonló rejtély, hogy miért találnak rám viszonylag sokan műköröm címszóval, merthogy műkörmöm nincs, soha nem is volt. Ráadásul olyan szóösszetételekkel jönnek a népek, mint az „egyiptomi műköröm”, a „bizarr műköröm” „műköröm rózsás matricával” és „műköröm német zászlóval.” Nekem ebből csak az a tanulság, hogy a műkörömre tömegigény van, ezért megjegyzem, hogy az unokahúgom, aki Dél-Angliában, Godalmingban lakik műkörmös és tök szépen dolgozik, akinek kell az elérhetősége, írjon nekem és megadom!

• „jó képek a fészbúkra, hogy letőcsem” nagyon drukkolok, hogy az én fotóimat ezzel a helyesírással nem vigye el senki, de próbálom a dolog pozitív oldalát nézni, valaki úgy talált rá a blogomra, hogy jó képeket keresett...

• „fürdőruhában gyerek” azt viszont nagyon erősen remélem, hogy a kedves keresőt az aktuális divat érdekel, nem a benne lévő gyerektestek, mert ha ideszoknak a pedofilok, akkor minden blogom bezárom és még a nyomát is behintem sóval

• „hányás szülés közben” bevallom, ismerős gond, bár mint gyakorló anyuka (és rutinos hányó) azt gondolom, ide kéne még egy kis pontosítás, mert nem mindegy, hogy a vajúdás vagy a kitolás szakaszában történt-e a baleset. Előbbit azért többen megtapasztalják, én is tudnék róla mesélni, de ha az utóbbira gondol a kereső, akkor csak azt tudom mondani, az bizony jó nagy szívás, de legalább felkészül a gyerekes évek pőre valóságára, amiben meglehetős nagy szerepet kapnak a testnedvek

• „akvárium fotózása és én magamat látom benne” - hát haver, ez bizony gond, és talán megnyugtat a tudat, hogy sok profi is szenved emiatt, nem csak fényképészek de az operatőrök is. A visszatükröződő napszemüvegekkel teli Mátrix film alapmű ebben a tekintetben (is) ott is folyamatosan lehet látni a stábtagokat. Szóval ha lenne ellene tuti módszer, használnák a nagyok is. Addig meg ne szemtől szembe fotózz, hanem egy kicsit oldalt lépve.

• „fürdés puccosan” nem tudom, másnak mit jelent a puccos fürdés, nekem már az örömünnep, ha három gyerek mellett többre van időm, mint egy gyors zuhanyra - emellé semmilyen pucc már nem kell. De ha mégis, akkor az csakis Lush fürdőgolyó lehet, mert az mindig van otthon, és hónapokig ontja az illatát a fürdőszobában, mielőtt felhasználom. (És ebből az is látszik, hogy három gyerek mellett nincs gyakran meditálós forró fürdős és puccos időm.)
  

• „puccos kaspó” elárulom, nemhogy kaspóm, még virágom sincsen. Eleve nem vagyok „zöldujjú” ahogyan az angol mondaná, egyszerűen kihalnak mellőlem a szobanövények. De nem is nagyon akartam az angol bérelt lakást televirágoztatni. Puccos kaspóm ezért nincs. Sorry. (Amúgy ez a sok "puccos" keresőkifejezés kicsit zavar, egyrészt, mert nem vagyok puccos, másrészt mert szerintem az elmúlt két évben ezt a szót le se írtam... csak itt...)
  

• „a négy nyerek az sok” írta valaki és nem tudok mit tenni, mint egyetértően bólogatni: igazad van barátom. Most épp öt van nálunk, így elárulom neked, az még több. De azt is, hogy a háromhoz képest már elenyészően több munkát ad, és minél több a gyerek, annál jobban elszórakoztatják egymást és annál több dolgot lehet mellettük csinálni. Nekem jelen esetben ennek az ötnek köszönhetően elég jól megy így a pakolás, mert mindig akar Kisbendének hátszótársa. Tartok tőle, ha csak egy darab kétéves lenne itt, akkor az nekem sokkal több lenne.
  

• „aprólegó tanfolyam” hát mi még mindig Lego Duploban utazunk, mert az aprólego a mai napig nem keltette fel a lányaim érdeklődését. Szerintem azért, mert nem szeretnek építeni, csak babákkal szerepjátékozni. Kicsi korukban is mindig azt kérték, építsem fel én Legoból a hercegnők palotáját, aztán majd ők berendezik. Persze van pár doboz aprólegónk is, de arra kellett rájönnöm, hogy abban is csak a pici babák az izgalmasak, ráadásul csak a csajok. Nem bánom azért a beruházást, ez simán eláll, míg belenő a fiam. De remélem, nem kell neki tanfolyam.

• „francia receptek képregényes formában” – Szerintem isteni ötlet, le kéne védetni. A gasztro a nagy divat, a képregény mindenki szereti és ha mindez franciául van, nálam az már nagyon nagy pirospont. De még nem csináltam ilyet. Talán majd Spanyolországban.

• „hajótörés étel”- én a kókuszra, a halra és a többi hajótöröttre szavazok, utóbbiakra csak végszükség esetén. Remélem, hogy nem egy valódi hajótörött guglizott rá így a blogomra, mert akkor bizony szívás, hogy engem talált meg.

• „segg alakú torták” egyem a gusztusod, édesszájú barátom. Remélem, megtalálod az embered, de állítom, hogy az nem én vagyok.

• „bérsütés mennyiért” nincs az a pénz...

• „diót vinni Angliába” szerintem marhaság, mert minden szupermarketben lehet kapni. Pesze ha valaki ragaszkodik a hazaihoz, akkor beengedik, azzal nincs gond.

• „imádunk nyári szünet” – írta be valaki, ami teljesen ok, teljesen osztom a nézetet, de erre miért kell rákeresni? Persze lehet, hogy valamilyen dalrészlet, amiből én az elmúlt két évben kimaradtam.

18 doboz, 250 kiló nagyon fontos holmi és egy csurig tömött ház, amiben már eddig is két háztartás minden vacka zsúfolódott össze. Az eredmény? Pakolok egész nap és még hol a vége...

Amikor Angliában dobozoltam, nagyon pontos tervem volt arra nézve, hogy mit kell Spanyolországba vinnünk és mi lesz az, ami jöjjön haza Magyarországra, mert nem kell magunkkal vinni. A csomagok nagy részét persze könyvek és ruhák alkotják.
Csak arra nem gondoltunk, hogy a csomagok nem rögtön, hanem bizony csak 3 hét múlva érkeznek utánunk és addigra valahogy... már semmi nem kell.
Kell, vagy sem – most itt van minden. Egy csomó ruha, hiszen a két bőröndbe nyilván nem fért el minden és arra gondoltam, hogy jobb a biztonság, hiszen szeptember végéig mindenféle időjárás előfordulhat. Fel kell hát készülni melegre, esőre, szélre és hidegre is – elemeztem a helyzetet és még az utolsó napokban is vásároltam néhány új pizsit, bugyit, pólót, rövidnacit. Amit aztán szépen beraktunk a dobozba és el is felejtettünk. Itt meg rá kellett döbbennem, hogy nem is kell semmi, mert a gyerekek idejük nagy részét koszolható kerti pólóban és a naponta mosott 2-3 rövidnaciban töltik – vagy még ennél is kevesebb ruhában. Hiszen 40 fok van, nyár, meleg és kert.
Cipő, papucs, gumicsizma sem kell senkinek, hiszen mezítláb rohangálnak a fűben és estére olyan koszos a lábuk, hogy szinte vakarni kell a feketeséget. De ez pont így jó. Csak akkor mi értelme volt hazahozni azt a rengeteg ruhát, sóhajtozom és bár három nagy vákumzsáknyit kipakoltam, még négy vár arra, hogy helyet találjak neki és két zsák cipő. Csak kerekedett a szemem, amikor kibontottam a csomagot – te jó ég, hát ezzel mit kezdjek? A legokosabb talán az lenne, ha így, egyben küldenénk tovább Spanyolországba – bár most elbizonytalanodtam, hogy gumicsizmát, télikabátot egyáltalán érdemes-e magunkkal vinni, lehetséges, hogy ott soha nincs tél és csak pakolom majd ide-oda a meleg ruhákat?
A könyvekkel se könnyebb a helyzet – főleg azért, mert amúgy is van a házban olyan 3-4 ezer darab. És ebben picike túlzás sincsen, szerintem inkább alulbecsülöm a mennyiséget. És ez a sok-sok könyv nagyon sok gondot okoz most. Főleg azért, mert mindent elborít. Mivel a polcok már rég beteltek, egy csomó kupac állt a földön, nem lehetett tőle takarítani, felmosni sem az elmúlt két évben. Ráadásul annak idején a férjem hozta le a könyveket és mindig sietett. Így hát bár eredetileg rendszer volt abban, hogy mi, hol van, ő ezt egyre kevésbé tudta követni. Így amikor az adott polc megtelt, akkor bizony kerültek máshová is, és a szépirodalmi könyveim szigorú ABC sorrendje is teljesen felborult, a művészeti albumjaim most tucatnyi ki se pakolt dobozból, szekrény alól kerülnek elő. Egy darabig még a fejünkben volt, hogy mit, hová raktunk – de két év alatt ez teljesen kihullott és most ott tartottam, hogy semmi, de semmi nem volt meg. Egy hete keresem például a Két Lotti című könyvet, hogy Bíbor kezébe adjam, de hiába. Nincs. Tudom, hogy csak arra vár, vegyek egy újat és akkor azonnal felbukkan a mélyből, de most úgy döntöttem, hogy nem adom meg magam. Hát várok – és pakolok.
Szóval az elmúlt hetekben nagy könyvpakolást és selejtezést tartottam. Igen, fájó szívvel selejtezést is. Annyira sok könyv fölött járt el a idő! Hiszen mondjuk a 80-as években kiadott Mundial Kalauzt ki nyitná ki, hogy megtudja, hogy ki volt a futball VB 76-os győztese? Senki. Bepötyögjük a gugliba és kész. Ráadásul én azt a könyvet még amúgy sem nyitottam ki soha, mert nem érdekel ez az infó, és látom rajta, hogy nagyon novicento, nincs rongyosra olvasva, szóval másnak se volt soha a kedvence. Bár szívem szakad, de ehhez hasonló elavult dolgokból több doboznyi van itt, hely meg nincs, szóval életemben először könyveket fogok kidobni. (Leírni is rémes ám...) Először azt terveztem, hogy elviszem a helyi könyvtárba, de aztán láttam, hogy az összegyűlt holmi jelentős része tényleg értéktelen, akkor meg minek fárasszam őket. Így arra jutottam, hogy kirakom a papírgyűjtő konténer mellé, mazsolázzon belőle, aki arra jár. De aztán a szomszéd néni azt mondta, inkább vigyem el hozzá, majd ő megnézi, hátha van, ami tetszik neki – ami meg nem, azt elviszik a papírgyűjtő kisiskolások, akik ősszel jönnek és nagyon fognak örülni neki.
Persze egyenlőre inkább azon ügyködöm, hogy rendet tegyek és minden a helyére kerüljön – azt remélem, hogy így varázsütésre hely is keletkezik és csak nagyon nagyon kevés könyvtől kell megszabadulnom, de ez persze illúzió. Selejtezni kell – és tudom, hogy a végén nagyon is jó lesz a rendben a szépen elrendezett könyvespolc előtt ülni.
Onnan tudom, mert egy teljes napig a gyerekszobában már megtapasztaltam, hogy milyen is ez. Egy nap végeztem – másnap megjöttek a dobozok és benne egy rakás gyerekkönyv. Szóval a helyzet most ismét kritikus, de nem adom fel. És úgy döntöttem, hogy a ruhákkal ellentétben a könyveket kicsit sem bánom, hogy hazaküldtük. Főleg azok jártak így, amit már olvastak a csajok, de nem volt szívem kidobni őket, vagy amiket olyan helyeken vettünk, ahol jártunk – mondjuk Loch Ness történetéről, vagy Greyfriars Bobbyról, a híres kutyusról, aki Edingburghban élt. Ezeket akkor elolvastuk, örültünk neki – és nyilván jó lesz felidézni is az emlékeket néha, de azt gondolom, hogy Spanyolországban új emlékek és könyvek érkeznek majd és jobb, ha ennek a két évnek az emlékei inkább itt vannak, biztonságban, a bázison. Ahogyan a fotóalbumok, az iskolai jutalomérmek, a emlékezős dobozok, ahol az elmúlt két év legfontosabb és legszebb gyerekrajzaival, üdvözlőlapjaival és egyéb fontos memorandumaival. De jöttek olyan játékok is, amikkel Bende még éppen szívesen játszik – de fél év múlva már k fogja őket nőni. Akkor meg minek foglalja majd Spanyolországban a helyet?
Azt azonban sajnos el kell ismernem, hogy ez a pakolás dolog nem csak befelé, de kifelé is szívás. Fárasztó agymunka, fizikailag is durva, koszos, poros, izzasztó feladat. És ami a legrosszabb, hogy tudom, bármilyen sikert érek is csak el, az átmeneti – hiszen ugyanez vár rám még egyszer idén Spanyolországban is. Na ez a része a történetnek kicsit sem lelkesít.

Sok-sok éve vagyunk Vodafone előfizetők. Előfizetéssel. Ezt nem mondtuk le Anglia miatt sem. Jól jöhet még az a magyar szám – gondoltuk, és nem csak akkor, ha hazajön az ember. Nekem Angliában is mindig be volt kapcsolva a magyar mobilom is. Hátha hív valaki, vagy SMS-ezik. Nem is tudom, hogy tragikus vagy vicces, hogy épp most hallgatott el. Legalábbis én nem tudok vele telefonálni.

Előrebocsátom, amit most leírok, nem arról szól, hogy a magyar cégek micsoda genyák, bezzeg az angolok. A multikról itt is, ott is lehet vérforraló történeteket hallani. De azt, ami velünk történt szerintem durva, és jól fel is bosszantott ma - ami azért nehéz mostanság, mert a Balcsinál átmentem kicsit zen üzemmódba, és elég nyugodan telnek a napjaim. De azért az hozzátartozik, hogy felhívom anyukámat és most, hogy egydül vagyok, a férjemet is. Jó velük megbeszélni, hogy mi van velünk, kell egy kis felnőttbeszéd a három gyerek mellett - és persze biztonságot is ad egy mobil, hiszen bármi történhet. Mi van, ha kitöröm a lábam, vagy hirtelen rosszul lesz az egyik gyerek? Telefon az kell - de mégsincsen.
A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy három telefonszámunk van egy előfizetésen – egy a férjemnél, egy nálam, egy anyósomnál. Mindet egybe fizetjük. A múlt havi számla 17 ezer Ft volt – mi ugyebár kinn keveset használtuk, anyósom se sokat cseverészik. De most, hogy itthon vagyunk, és hívjuk az ismerősöket, barátokat, családtagokat, ez az összeg természetesen megnövekedett – hó közepéig elérte a brutálisan és a Vodafone szerint gyanusan magas, 27 ezer forintos őrületes nagy összeget. Mivel a Vodafonnál látták, hogy szokatlanul nagy a telefonos forgalmunk, úgy döntöttek, hogy ami sok az sok, ezért kibocsátottak egy hóközepi számlát is. (WTF kérdeném én kérem szépen...!!!) Erről SMS-ben értesítették anyósomat. Ugyan mi már sokszor mondtuk, hogy nem oda kéne küldeni a dolgokat, de ez nem ment át a rendszerbe. Anyósom megnézte az SMS-t, és el is felejtette gondolom, merthogy időnként jönnek ilyen értesítések, majd fizetjük, ahogyan szoktuk gondolta. Merthogy papír alapú számla nem érkezett, se másféle felszólítás. És mivel az SMS-re nem reagáltunk, a Vodafone felfüggesztette a számunkat, így most nem tudunk telefonálni.
Hangsúlyozom, minden számlánkat mindig időre befizettük, kivéve most ezt a hóközit, ami nem is tudom mit jelent és amit meg se kaptunk még hivatalosan, mert azért az SMS szerintem nem egyenértékű a sárga csekkel. És igazán felháborít az is, hogy ezt azért vágták hozzánk, mert 17-ről 27 ezerre nőtt a számlánk – ami még a duplája sincsen annak, ami eddig volt, nem valami többszázezres mega számláról beszélünk!
A férj, aki most Budapesten van, persze amint észrevette hívta őket, átutalta a pénzt, de persze a VOdafone malmai lassan őrölnek, még nem kapcsoltak vissza a hálózatba.
Az egyetlen enyhítő körülmény, hogy a barátnőm két gyerekkel egész héten nálunk nyaral és neki van mobilja. Meg a gyerekének is. Szóval azért ha nagyon kell valami, akkor épp tudok telefonálni, kölcsönkérhetem a tízéves vendéggyerek telóját (vagy bekapcsolom az angolt, ami valahol egy táska mélyén lapul) A feloldás akár napokig is eltarthat, tehát várunk.
Mehetnék is most reklamálni, panaszt tenni, de a fene se akar ezzel időt tölteni, tényleg. Alig egy hónapunk van már csak itthon, merthogy végre a repjegy is megvan – szeptember 28-án indulunk Spanyolországba. Van két heti szállásunk is, remélhetőleg azalatt az idő alatt tudunk lakást bérelni. A repjegy mindenesetre csak odafelé szól. Mondjuk a szállás miatt nem aggódom, mert Spanyolországban könnyű jó és olcsó ingatlant találni mindenki szerint és sokkal lazábbak a bérlés tekintetében, mint az angolok. Ha pedig mégse sikerül, akkor legfeljebb még 1-2 hétig szállodában maradunk, ami szintén nem tragédia.
Addig meg szívjuk a jó levegőt a Balcsinál, ahol egész nap a kertben szaladgálnak, saraznak, napoznak, tollasoznak a gyerekek. Igazi béke szigete ez, ahol mindenki elpunnyad, aki csak erre jár, még a látogatók is. Merthogy azokból sok van, minden hétre jut 2-3 és ennek nagyon örülök, mert Budapestre most kocsi híján nagyon nehezen jutok fel, így mindenkit arra csábítok, hogy hozzánk jöjjön le. És lőn – ha a hegy nem megy, akkor Mohamed jön. Én meg annyira örülök mindenkinek, ráadásul sokkal kényelmesebb itt a teraszon jeges teát kortyolgatva beszélgetni, miközben a gyerekek vadul sikongatva vízipisztolyoznak, mint bármilyen zárt lakásban. Az ebédfőzés pedig sokkal kevésbé fáraszt, mint az, ha étterembe kell menni, ahol egy falatot se tudok nyugalomban lenyelni, mert Kisbende után kell rohangálni.
Ráadásul ennek a háznak nagyon jó az aurája és ezt minden látogatónk észreveszi. Egyszerűen ráhull az emberre a nyugalom, mint egy nagy, puha takaró, és azt érzi, hogy minden feszültség, ami eddig benne volt egyszerűen elolvad, amint elfekszik a hintaágyon az egész nap árnyékos terasz hűvösségét élvezve. És az ember hirtelen azt veszi észre, hogy nem vágyik másra, mint arra, hogy órákon át figyelje a vörösbegyek és seregélyek röpködését, a fák levelének susogását és azt, ahogy a napsugár átfolyik a leveleken. Én is ezt csinálom, ha a három gyerek és a házimunka engedi. Legalább egy kicsit minden nap. Élvezem, hogy itt és most jó.
De azért az megnyugtató lenne, ha a telefonom is működne. Hívni azért lehet. Jönni is. Mi még egy hónapig itt leszünk.

Be kell vallanom, beleszerettem az okostelefonomba. És nem csak én - az összes gyerekem odavan érte. Ha nem vigyáznék, egész nap rajta lógnának, pedig direkt nincs netem rajta, van viszont rajta jópár app, és egyre több. Mindenkinek az, amit szeret.

Nem akarok itt előadást tartani, mert harmatosan kezdő okostelefonozó vagyok még, de aki még nálam is kevesebbet tud, annak elárulom, hogy az "app" nem más, mint egy program, amit letölthet az ember a telójára. Ilyenből van millió - és nagyon sok ingyenes. Gyereknek, felnőttnek és még bébiknek is. Hasznos, haszontalan és egészen elképesztően izgalmasok is vannak közte.
Mivel nálunk a Balcsinál nincs tévé, rádió se nagyon, a mi egyetlen digitális szórakozásunkat ez a mobiltelefon nyújtja most. Egyfelől jobban örülök neki, ha saraznak, fára másznak és futkároznak - de vannak pillanatok, amikor nagyon is jól jön, hogy van egy elektronikus póráz amivel csendben vagy éppen egy helyben tudom tartani a társaságot. Mondjuk ha fürdök és jólesne ha Kisbende nem nyúlkálna bele a vízbe és vizezné össze a pizsijét. Vagy altatok és jó lenne, ha a nagyok nem dumálnának hangosan és ébresztenék fel a tesót.
Ami döbbenet, hogy olyan Kisbendének is találni egészen jó és okos dolgokat. Nekem is hihetetlen, hogy Memoryt játszik, számokat tanul, angolt, ábécét. És élvezi nagyon.
Egy gond van csak vele - nagyon nehéz elszedni a kölyköktől. És soha nem hagyják, hogy én is játszak. :-)

Szóval leírom most mik a mi kedvenc appjaink - és ha bárki, bármilyen más jópofát ismer még, könyörgöm, mondja el!

Bende kedvencei:
(mind ingyenes - a legtöbbnek fizetős verziója is van, akkor nincs reklám, vagy többet tud, de gondoltam, hogy mi most erre nem költünk - és nem is kellett!)

Sound Touch Lite
Ez volt Bende első nagy kedvence - azt hiszen 180 hang van rajta, a macskától, a hegedűn át, a turmixgép hangjáig. Mondanom sem kell, ő elsősorban az autós-vonatos hangokért van oda. Ami nagyon jó benne, hogy ha mondjuk a traktor képére kattint, akkor 4-5 különböző traktor is feljön és mindnek más hangja van. Ami őt teljesen elbűvöli.

Car builder
A lányok nagyon szeretnek minden olyan programot, ahol egy babát kell felöltöztetni - a bőrszíntől, a fülbevalón át a frizuráig. Na, ez ugyanaz, csak autósban. Milyen lámpa legyen rajta, milyen lökhárító. Bende imádja, én meg csak nézem, hogy mi ezen a jó? :-)

Talking John Dog
Finnyás anyukák ne töltsék le. Itt egy kutya a főszereplő, aki mindent megismétel nyüsszögve, amit mondanak neki. Ez már önmagában is mókás, de néha válasz helyett böfög vagy pukizik a kutya, mondanom sem kell, ez még nagyobb örömforrás a gyermekek számára. Amúgy labdázni is lehet vele, meg mindenféle más dolgot. Nem nagyon ismerem, mert amikor ezt kapcsolják be, én nem jutok a közelébe sem.

Car, Planes and Trucks
A címe ellenére ez valójában egy Memory - csak éppen autós-repülős-teherautós változatban. Jelenleg ez Bende totális kedvence. Amikor egy lapra rákattint, akkor az felfordul és hangot ad ki. Én azt hittem, hogy ez önmagában is szórakoztató lesz neki - de olyan két perc alatt rájött, hogy mi a játék lényege, azóta kérem ez a két és féléves Memoryt játszik. Kezdte a hatlapos verzióval, most már a 12 laposat csinálja. (Van egy harmadik szint is, az még sok neki, ott 24 lap van.)

ABC Toddler Game
A játék egyszerű - az angol ABC összes betűje megjelenik és ha valamelyikre rákattint, akkor megjelenik egy állat, ami ezzel a betűvel kezdődik, kimondják a hangot és az állatnevet is, és van egy kis zene, az állat meg táncol. Mindig ugyanaz az állat ezért azt gondoltam, hogy hamar rá fog unni, de úgy tűnik, hogy 24 betű elég nagy kihívás, mert Bende nagyon élvezi és buzgós ismételgeti, hogy "Bíííí, Báttörfláj..." (Állati jó lenne egy ilyet találni magyarul, de nekem még nem sikerült...)

Kids Connect the Dots
Ez a hagyományos kösd össze a megszámozott pontokat játék, de amit az app hozzá tud tenni, hogy kimondja a számokat, amit megérint az ember, és van egy olyan opció is, hogy más színnel világít a következő szám. Ha pedig az ember összekötötte a pontokat, akkor megjelenik a béka vagy a nap, vagy a nagyító, aminek a formáját követte az ember ujja eddig és ki is mondják. Bende, aki amúgy is imádja a számokat teljesen odavan érte!

Lots of broom-broom
Imádnivalóan egyszerű ötlet. Az üres képernyőt végigsimítja a gyerek az ujjával - a helyén egy autóút jelenik meg, és azonnal elindulnak rajta a kicsi autók, buszok - és néha, néha egy egy "nénós" is. Az utat az ember maga alkotja, lehet 1-2 vagy rengeteg, egyenes vagy körforgalom. Szerintem zseniális. (Ugyanez vonatosban: Let's play with the trains néven fut...)

Animal Xylophone
Pontosan az, amit a neve mond - állathangos xylophone. Kicsit perverz, amikor egy liba gágogja végig a dalt, vagy egy disznó röfögi, de végül is a gyerekek szeretik az ilyesfajta vicceket. Ezt is.

My Cake Shop
Nem gondoltam volna, hogy ez a süticsináló játék Bendét is elbűvöli, de imádja! Ki kell választani milyen tortát akar csinálni az ember és mindenféle díszt rá - színt, gyertyát, gyümölcsöt, csokidarát és ezerféle cuccot. Amikor befejezte az ember, akkor még virtuálisan meg is eheti. Nyamm.

A csajok kedvencei:
Fairy farm
Ez olyan hagyományos építsd fel a saját kis világod című játék. Bíbor nagy kedvence, locsolgatja a varázsbabjait, nevelgeti a kis varjúját, építgeti és szépítget a virtuális környezetét. Szép, kellemes és neki izgalmas.

Witch's Workshop
Ez egy logikai játék - csak éppen egy boszorkánykonyhában játszódik, ahol a polc tele van üvegekkel. ha három egyforma van egymás mellett vagy alatt, akkor azokat meg kell érinteni, eltűnnek és esik le helyette oda másik. A megtalált üvegcsék varázsereje pedig bizonyos lényeket erősít, ez plusz pontokat ad és magasabb szintre jut az ember, ahol már mindenféle extra üvegek is jönnek. Ez Borsi kedvence.

Sally Salon
Ez az egyetlen játék, amiért pénzt adtam, de ezt is csak azért, mert a lányok már ismerték régebbről, és ingyen csak az első öt szintet adták. Ez valójában egy szépségszalon, ahol hajat kell vágni, meg frizurát kell készíteni a vendégeknek. Logikai játék, mert egyszerre több vendég is van, és ki kell fundálni, hogy kit, hová kísér az ember, hogy senki ne várjon túl sokáig, mert az elégedetlen vendég elmegy vagy nem fizet, vagy nem ad borravalót. Szóval pőre logisztika. 650 Ft volt - nekem megérte, mert nagyon örültek neki.

Öltöztetős játékok
Wedding dress up - Esküvői ruhába kell öltöztetni egy babát
Xmas Princess - Karácsonyi ruhába kell öltöztetni a babát
Bubble Princess - Hálóingbe kell öltöztetni a babát
... és ennek még millió további változata kering még a neten.

Az én kedvenceim:
Wipe Block
Most épp ezzel játszom minden este - esnek le a kockák, és ha három egyforma egymáshoz ér valahogyan, akkor azt végig kell simítani és akkor eltűnnek. Egyre gyorsabb aztán és egyre több szín jön. Győzni lehetetlen a gép ellen. Tudom, tiszta ciki, mert ez aztán tényleg totál agymosás. De nem restellem, mert néha ez is kell az embernek.

Fruit Ninja
Állítólag az angol miniszterelnök is ezzel lazít két tárgyalás között, amúgy zseniális program. A program különféle gyümölcsöket dob fel - és ketté kell őket vágni. Ha több gyümit sikerül egy nyisszantással, az plusz pont - ám randomszerűen bombák is jönnek fel, azokat természetesen nem szabad legyilkolni. Bende is tud vele játszani - de nekem is kihívás. Szerintem ettől olyan jó.

Babbel
Nagyon-nagyon jó nyelvtanulós program, 12 féle nyelv van rajta. Szerintem a teljes programért fizetni kell, de ne tudom mennyit, mert én már előfizetőjük vagyok, így nekem az app ingyen volt. Mindenesetre olyan 80-100 témakör van rajta, és szavakat tanít. Először csak kimondja és mutatja a szót, aztán neked kell párosítani, aztán melyik kezdőbetűvel kezdődött, aztán le kell írni a szót, aztán mondatba kell helyezni. Az app hátránya, hogy nyelvtant nem tanít (a PC verzió igen) de szótanulásra kiváló. Az ingyenes verzió nem teljes - de érdemes ránézni!

Olvasnivalók
Döbbenetes, hogy az angol világirodalom minden nagy klasszikusa tök ingyen fenn van a világhálón és simán le tudom tölteni a telómra úgy, hogy később offline is olvashatom. Letöltöttem egy Decetvive Stories nevű appot és olyan 15 teljes Sherlock Holmes és Agatha Christies történet volt benne. De az én kedvencem a Daily Mail app, ami attól jobb, mint az indexé vagy a HVG-é, hogy amit letöltök, az ott van a gépen. Tehát itt, a Balcsinál, elmegyek a cukiba, ahol van Wifi, letöltöm a Daily Mail frissítést és otthon elolvasom a híreket. A magyar appok sajnos nem így működnek, valójában nem is appok, csak linkek a weboldalra, ha ott vagyok, ahol mobilnet is van OK - de két lépéssel odébb már nem működik.

Van még más is a telcsimen és van még ötletem is, hogy mit fogok legközelebb letölteni, ha Wifi közelébe jutok, de akkora ez a kibertér, hogy elkél egy kis útba igazítás. Például nem nagyon találtam jó magyar nyelvű gyerekes appokat - ez azért meglepetés volt, de ha valaki vicces spanyolról tud, annak is örülnék. De nem kell feltétlen játéknak lennie - lehet valami praktikus dolog is, amire nem is gondoltam eddig, hogy de jó lenne. És minden, de tényleg minden, mert mint mondtam, kezdő vagyok még ezen a téren!

Három gyerek, Balaton, nagy kert, sok munka és mobilnet. Ezek a kifogásaim arra nézve, miért nem írok gyakrabban. Minden nap eltervezek egy komplett blogbejegyzést, aztán amikor 10-kor a gyerekekkel együtt beájulok az ágyba, rájövök, hogy nem is fontos az egész, inkább alszom. Pedig fontos, mert nagy dolgok történnek itt, amiket nagyon is meg kell örökíteni, mielőtt a homályba vesznek.

Ezer éve tervezem már, hogy megírom, Bende milyen sokat beszél és milyen édeseket, csak aztán mindig volt valami fontosabb. Igazán amikor még az angol oviba járt, akkor vettük észre, hogy a sok halandzsa, amit folyamatosan nyom egyre inkább telik meg angol szavakkal, méghozzá egyre felismerhetőbben. Ezzel párhuzamosan persze a magyar is nekilódult, és persze a kettőt keverte piszkosul, de nem baj ez, mondják a szakértők, majd helyrerakja a fejében.
Izgalmas is volt látni, amikor hazajöttünk, hogy kezdte rögtön lökni az angol sódert a nagymamáknak, majd amikor látta, hogy azok ezt nem értik, simán átváltott magyarra. Pár hét elég volt hozzá, hogy a magyar teljesen átvegye az uralmat, de teljesen nem szorította ki az angolt. Erre akkor jöttem rá, amikor egy barátnőm meglátogatott minket a kislányával, aki nem beszélt angolul és folyamatosan kérdezte, hogy mit jelent a „finish” vagy a „down” vagy a „bee” utóbbi egyébként minden repülő lény, hiába mondom, hogy inkább méhet vagy legyet ejtsen ki a száján, Bende szereti a könnyebbik utat, és minden nyelven azt használja, amit egyszerűbb kimondani.
Szóval megy még az angol, de vicces módon már némi spanyol is keveredik bele, mivel Borsika nekilátott magánszorgalomból a spanyoltanulásnak, egész nap spanyol nyelvkönyveket nézeget és kérdez, mert várja már az utazást. Iszonyú furcsa hallani, hogy a három szót, amit tud, négyféleképp rakja össze és tök lelkes – ugyanúgy, mint anno angolul volt. Ma reggel megállt a bejárati ajtó előtt és közölte, hogy „abre la puerta” ami nyelvtanilag ugyan helytelen, de a nyitni és az ajtó szavak azért szerepelnek benne. Majd megköszönte, hogy gracias. Mikor kiment, visszanézett szigorúan és közölte: Mami, te meg mond, hogy „de nada” Hát mondtam.
Egy perccel később Bende is odaállt az ajtó elé és mondta, hogy „nyisd ki mami, kérlek” majd visszanézett és benyögte: „garcias” - és nem, nem írtam el, ő így mondta. Nehéz szó ez, na. De látom, hogy ismétel, mond mindent, legyen az bármilyen nyelven, neki a személyes példa a fontos, és ha ezt kell most mondani, akkor rajta ne múljon, ő mondja.
Amúgy meg zabálnivaló, bármit is mond a cinci kis hangján, de a család legjobban azt szereti, ha döntéseket hoz. „Bíbor jó vagy Bíbor fujj?” kérdezik tőle a lányok és nagyokat visítozva kacagnak, ha a verdikt a fujj lesz, ami persze gyakran előfordul, mert Bende nagyon is érti a viccet. Nem véletlen, hogy a "mókuska, mókuska felmászott a fára" című nótát mostanság a saját nevével énekli, és el is mondja utána, hogy Bende bizony huncut, újra fára megy. És tényleg, huncut, de olyan édesen, hogy lehetetlen rá haragudni, mindent jóvá tud tenni egy bújós öleléssel, vagy egy nagyon puha és érzelmes arcsimivel, vagy ha közli, hogy most titkot mond és belesuttogja a fülembe, hogy szeretlek, mami!
Amúgy mindenről van véleménye, kérdés nélkül is, kommentál egész nap. Mondja, hogy „süt a nap”, „fúj a szél” „ez bibis”, elmondja hogy Bende nagy fiú, nem baba, és gyakran mondja hízelegve, hogy "mami szép és mami jó". Mindent „szépen kér” (néha a please-t is mellérakja, a biztonság kedvéért) mindent megköszön (ezt mondjuk inkább thank you-val) és folyamatosan énekel. A mókuska mellett, most éppen a cifra palota a kedvence, de egy hete még a csigabiga gyere ki volt a sláger - ha egyszer rákezd, fél órán át abba se hagyja, nótázik széles nagy jókedvében. Közben meg "olvas", a számok után most már a betűket is kérdezgeti - egyenlőre a nagy A betűket keresgéli minden oldalon. Amúgy Anna, Peti és Gergő a sztár, különösen az autós fejezetek, amelyeket anno simán átlapoztunk, mert a lányokat nem érdekelte, de most már az utcán vagy a játékboltban is tudja, hogy melyik a traktor és melyik a betonkeverő, és mondja, mutatja. Ennél jobban már csak a csavarhúzó és a szerelés tudja lekötni. Egy elemcsere maga az élvezetek csúcsa, különösen, ha ő is a kezébe kapja a csillagcsavarhúzót és próbálgathatja, beletalál-e a kicsi lyukba.
Közben fegyelem terén is haladunk, két hete még nem gondoltam volna, hogy ki lehet vele menni az utcára motorozni, mert féltem, hogy olyan gyorsan eliramodik, hogy soha nem érek a nyomába, de lebecsültem, mert tényleg lassan nagyfiúvá válik, és a „stop” vezényszóra egyre nagyobb biztonsággal megáll. Az életét még nem tenném rá, szóval szaladok mellette, de már nem azt látom, hogy huncutkodásból nem áll meg, ha kérem, hanem mert mondjuk nem hallja, vagy nem figyel.
Igazából őrült jó most vele lenni, csak nagyon fárasztó, mert egész napos foglalkozást igényel. Mindent megkérdez, hogy micsoda, ismétel, tanul, szinte tapinthatóan gyorsan fejlődik, szívja az agya a tudást és nagyon kíváncsi. A mutogatós képeskönyvekről áttértünk a rendes mesékre, pár hete már a Farkas és a három kismalac a sztár, de kívülről tudja, mondja velem együtt és fúj nagyokat kacagva.
Olyan izgalmas, ahogyan az érzelmesség és a macso durvasg keveredik benne. Az egyik pillanatban bújós, mint egy kiscica. Elalvás előtt még szopizik, és amikor félálomban átölel és teljes testével hozzámsimul, akkor meg tudnám zabálni. A lányokat is öleli, súgja a fülükbe, hogy szeretlek, amitől azok olvadnak, de kell is ez a nagy szerelem, mert különben persze meg igazi fiútesó módon szívatja őket. Csak nézem, hogy elmegy mellettük és rájuk csap egyet – mint a srácok a suliban, akik meghúzzák annak a lánynak a haját, akit kedvelnek, mert nem tudják másként kifejezni az érzelmeiket. Lerombolja, amit építenek, egy mozdulattal kiborítja az asztalon lévő összes ceruzát, összenyomja a gyurmacicájukat, elveszi a rajzukat, és bedugja az orrába az ujját, majd gonoszkodva kergeti a lányokat, azt kiabálva, hogy fika. Azok meg persze szaladnak előle visítva, és jönnek panaszkodni, hogy Bende elvette, eldobta, tönkretette. Nekem meg nehéz, mert igazság persze nincs. Mert nyilván ők a nagyok és legyenek türelmesek – de másfelől a kicsinek meg jöjjön meg az esze és viselkedjen.
De az igazi baj nem is ez, hanem, hogy Bende egy teljes, egész, 24 órás embert igényel, aki mesél, mondókázik, énekel és táncol neki. De közben van két másik is, akikkel szintén jó beszélgetni, társasozni, labdázni - de arra már nincs idő, mert nincsen 3-szor 24 órám egy napban. Szóval szakadok szét és esténként már nagyon fáradt vagyok. Megjegyzem, a lányok amúgy nagyon örülnek neki, hogy kicsit lazult a gyeplő és hagyom őket egész nap korlátok és feladatok nélkül tündéreset, kémeset, ősembereset játszani a kertben és a megvásárolt tankönyvek és feladatlapok összecsukva hevernek a polcon. És végül is ők július végéig tanultak, szóval rájuk fér a pihenés és szabadság, csak hát annyi mindent lehetne attól még együtt csinálni, amit egy két évessel nem feltétlen lehet megvalósítani.
Mert igen, Kisbende léte egyfelől elvesz tőlük egy csomó mindent - időt, energiát, szülői figyelmet. De tudom, érzem és látom, hogy annyira sokat ad ez a tesó dolog mind a háromnak, kivétel nélkül. Amikor főzés közben kinézek a kertbe, és ott ülnek mind a hintaágyban és a nagyok mesét olvasnak a kicsiknek, aki komolyan koncentrál az ölükben ülve. Meg amikor az összes kis frissen mosott kócos fejű bebújik az ágyamba ott hancúroznak a takaró alatt. Vagy amikor visongatva szaladgálnak a kertben és vadul vízipisztolyoznak. Olyan nagyon-nagyon jó ilyenkor nézni őket, hogy el se tudom mondani.

Az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy két év Anglia kiölte belőlem azt a könyöklős agressziót, amire kishazánkban szükség van. Csak lesem, hogyan tülekednek, tolakodnak az emberek és képtelen vagyok felvenni a régi ritmust. Sőt, mi több, nem is akarom.

Először a strandon jöttem rá, hogy valami nem stimmel, ahol két pénztár volt nyitva és egy kisebb család állt előtte. Én meg szépen beálltam mögéjük, míg a férjem röhögve nem közölte velem, hogy ad egy, ezek nem állnak sorba, ad kettő, ha állnának is, kettő darab pénztár van, hogyhogy ezt én nem vettem észre? És tényleg, gondolkodtam el, hogy lehet ez? Két éve az biztos, hogy nem állok meg nyugodtan várakozva a strand kapujában három gyerekkel, csak azért, mert mások is ott állnak, hanem körbenézek, van-e rá lehetőség, hogy gyorsabban bejussunk.
De így jártam a villamoson is - mire mindenkit előre engedtem, nekem már nemhogy ülőhely, álló se nagyon maradt. És csak lestem, hogy miért áll meg mindenki az ajtóban, ráadásul olyan erővel lefúrva a lábát, hogy képtelenség elférni mellette és ha mégis megpróbálok besiklani, akkor kirakja a könyökét, hogy kifejezetten fájjon, ha fel akarok szállni.
De a legnagyobb döbbenet az volt, amikor ma a kisboltban találkoztam A TOLAKODÓS NYANYÁVAL, igen, így csupa nagybetűvel, mert olyan archetípushoz tartozik, amit lehetetlen lekicsinyelni és amivel szerintem már mindenki találkozott. Állok a kisboltban, a kezemben egy tej, két kakaós csiga. Nem valami nagybevásárlás. Mellettem Kisbende tartja, rágcsálja büszkén a metélt tésztát, amit rábíztam, adja majd oda ő a pénztáros néninek. A két nagy be se jött, ők kinn leültek a lépcsőre, vigyáznak a babakocsira. Mögöttem egy apuka, egy Bende korú kislánnyal, előtte két másik ember. Nem egy nagy sor, nem egy nagy tömeg. Nem is értettem először, hogy a hatvan körüli néni miért nem a sor végére megy, miért mellénk áll. Csak olyan fura volt, hogy jön egyre közelebb és inkább kicsit elénk, mint mögénk. Az ő kezében is csak 2-3 cucc, de kerüli a szemkontaktust, a száját pengevékonyra szorítja, és agresszíven előredöfi az állát. Látom rajta, alig várja, hogy valaki beszóljon neki, miért tolakszik. Merthogy azt próbált az istenadta. Ne állt be a négy főből áll sorba, amely gyorsan pörgött, neki elém kellett vágnia. Az első reflexem persze a védekezés volt, egy testcsellel úgy irányítottam Kisbendét, hogy elállja a néni útját, aki nem esett kétségbe, rögtön bevágott mögénk, így is nyert egy teljes helyet, neki nyilván megérte. A pasit meg mögöttem nem nagyon érdekelte. Most tényleg, ezért kezdjen el balhézni?
Én se kezdtem.
Csak olyan mélységesen megdöbbentem, hogy is van az, hogy két évig Angliában senki nem állt elém, és ha egyszerre értem oda valakivel a pénztárhoz, az inkább hátrébb húzódott, mint elémvágott. Na jó, persze a britek nagyon tudnak sorban állni. Meg udvariaskodni, ami lehet csak álca, de kit érdekel. Mert elmondnám, annak, aki nem tapasztalta még: állati jó érzés, amikor az ember nem úgy indul az utcára, mintha harcba készülne, nem kell agresszíven megküzdenie minden egyes kis négyzetméterért a buszon, és lerúgnia a többieket ahhoz, hogy haladhasson két métert. Sőt, az autósok se kiabálnak egymásnak. Igazán ez az egész már akkor is zavart, amikor Magyarországon éltem, de most, hogy megtapasztaltam, egy társadalom másként is működhet, kifejezetten rosszul érzem magam tőle és nem, nem vagyok hajlandó visszaszokni arra, hogy leugatom az embertársaimat azért, hogy ne nézzenek baleknak. És kérem, ne próbáljon senki meggyőzni arról, hogy ez így normális, mert a magyarok feszültek a gazdasági helyzet miatt. Ha a szegénység felmentés lenne a bunkóságra, akkor India lenne a világ legdurvább helye, és én hiszek benne, hogy a brit nénike a metróban nem azért mosolyog rám, mert gondolatban a pénzét számolja, és a spanyol nyaralását tervezgeti.
Igazából semmi extra rossz élmény nem ért, ráadásul itt lenn a Balcsinál azért a béke szigetén vagyunk. Vidéken azért még mindig udvariasabbak és kedvesebbek az emberek, mint Pesten. Nyilván ezért is döbbenek meg minden alkalommal amikor azt látom, hogy durván, csúnyán beszélnek-bánnak egymással az emberek.
De ha megpróbálom szóba hozni, a válasz általában az, hogy én nem tudom milyen a magyar helyzet, hiszen nem élek itt, itt ez a normális. Könyörgöm, két év nem a világ és bár tudom, hogy az elmúlt két évben sok minden változott, és elismerem, fogalmam sincsen, hogy ki kivel dug a Való Világban, de azt, hogy a politikai-gazdasági helyzet milyen azért nagyon is tudom, mert olvasok híreket, vannak barátaim és minden nap beszélek az anyukámmal. Megjegyzem, ő kifejezetten gyűjti számomra az érdekes és meghökkentő híreket és szinte sportot csinál belőle, hogy olyat tudjon nekem mondani, amit még nem hallottam. Ráadásul a megelőző 37 évet itt húztam le én is, szóval nagyon is tudom még merre hány méter.
És ha valakit érdekel, akkor elmesélném, Magyarország egyáltalán nem változott sokat az elmúlt két évben. Bár tette volna. Én változtam. Ma már elviselhetetlennek érzem például, hogy az ismerőseim jelentős része döbbenetesen rasszista. Persze csak olyan "szalonképesnek" vélt módon, amit azt jelenti, hogy például ha szóba kerül az iskola, akkor a többség úgy véli, meg kellene engedni a gyerekek verését, mert "Kolompár Józsika" higgyem el nem fog másból érteni. Mi van, kérdem én döbbenten, miért kéne egyáltalán gyerekeket verni? Nem inkább pénzt, figyelmet és plusz energiát kellene az oktatásba ölni az államnak? Miért van az, hogy másutt verés nélkül is működik a rendszer? Miért gondolják sokan, hogy ez segítene? És igenis rosszul esik, ha a kórházban a portás néni kioktat arról, hogy a liftet nem kezelhetem. Hogy nem tudok beülni egy kertes étterembe a gyerekekkel, mert mindenki az orrom alá fújja a füstöt, merthogy itthon még szabad cigizni az éttermekben. És igen, nehéz azt is megszokni, hogy a diétás boltban egy vagyont hagyok ott olyan kajákért, amiket Angliában ingyen is megkaptunk, mert rohadtul nem tartom igazságosnak, hogy egy gyerek élete, szellemi épsége azon múljon, van-e pénze a szüleinek a fehérjeszegény tésztára. Vagy hogy nagyon, de nagyon kell figyelni, amikor számolnak a zöldségesnél, mert tuti, hogy át akarnak verni, különösen, ha látják, hogy a három gyerek elvonja a figyelmemet.
Szóval ezek a dolgok nem jók. És amikor ezeket összegzem, akkor nem jó magyarnak lenni.

Bevallom, nem akartam írni az utolsó Angliában töltött napjaimról, mert nem volt kedvem rágondolni sem. Az elmúlt két évnek ugyanis ez volt a mélypontja. Olyan érzésem volt folyamatosan, mintha egy nagy fekete felhő lebegne fölöttem és elszívná belőlem az életerőt és életkedvet is. Mintha minden elromlott volna, és úgy éreztem, hogy csak akkor jönnek rendbe a dolgok, ha végre mindent lezárunk és hazamegyünk. Azért sem akartam erről írni, mert nem lett volna igazságos mindezért Angliát hibáztatni, mert én is tudom józan ésszel, hogy nem az ország, az emberek vagy az időjárás tehetett az én rosszkedvemről, hanem az egész szituáció: a betegség, a pakolás, az egész búcsú dolog mind-mind megviselt.

Az utolsó napokban szabályszerűen visszaszámoltam, mintha börtönből várnám a szabadulást. Utáltam ott lenni, utáltam az egész lakást, utáltam a dobozokat, utáltam mindent, de mindent ami Angliához kötött. Az iskolát, hogy miért nincs már vége, a rossz időt, amiért nem mehetünk ki, de még a napsütést is, mert csak lelkiismeretfurdalást keltett bennem, hogy nem megyünk ki, mert pakolni kell.
Megijesztett ez az érzés, merthogy mindig úgy gondoltam, szeretem Angliát is, az esőt is és mindig azt mondogattam, hogy nekünk jó. És arra gondoltam, hogy ha vajon ennyire vágyom haza, akkor az azt jelenti, hogy a mélyben, ottan a tudat alatt talán ez nem is igaz? Talán csak azért mondogatom ilyen hévvel, hogy "Anglia jó", hogy én is elhiggyem? Mert ha nem így van, akkor honnan ez az iszonytató vágy arra, hogy itt hagyjam magam mögött az egészet?
Igazából tudom én, hogy nem Angliából volt elegem, hanem a betegségből, amit majdnem egy hónapig pusztított közöttünk, meg a pakolásból, ami a szakkönyvek szerint ugyanolyan komoly stresszfaktor, mint egy szeretett családtag halála. Ne kicsinyeljük hát le. Nem csoda hát, hogy azt akartam, legyen már vége, had szabadulhassunk már innen egy olyan helyre, ahol nem kell dobozok között élni.
De nem javította a kedvemet egy csomó apró bosszúság sem, ami persze pont akkor érkezett és amit máskor biztosan fel se vettem volna, de most ezek is megviseltek.
Bevallom, nekem a búcsúbuli is csak stressz volt. Drukkoltam, hogy minden gyerek és felnőtt egészséges legyen, hogy senki ne legyen lázas, és főleg, hogy legyen elég vendég, mert a suliban az összes ismerős anyuka azt magyarázta, hogy az itteniek nem szeretnek kimozdulni és volt már olyan party, amire egy vendég se ment. Márpedig ennél nagyobb ciki nincs is. Szóval duplán, triplán szórtuk a meghívókat, és jól tettük, mert csak 12 gyerek jött el a 40 helyre.
Közben én persze tovább szorongtam, mert hiába írtam rá a telefonszámom, egy anyuka nem hívott fel és a suli udvarán is csak egy jött oda és mondta, hogy jönnek, de az is olyan fogatlan, alkesz kinézetű volt, és kicsit sem vigasztalt a tudat, hogy ő ott lesz. (Megjegyzem, a kislánya nagyon cuki!)
Persze azt sejtettem, hogy a csadrosok közül senki nem fog eljönni. Ez nem volt nagy meglepetés, de azért nem jó érzés megtapasztalni, hogy lehetnek a gyerekek jóban az osztálytársaikkal, ez nem egy igazi multikulti társadalom, mert a szülők nem keverednek, és még nyilvános helyre sem engedik el a gyerekeiket a fehérek közé.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy igazán csak Borsi lelkesedett a meghívó kiosztásban. Bíbor mindössze három darabot osztott ki, ebből egy azonnal mondta, hogy épp nem ér rá, egy hallgatott és aztán nem is jött, de szerencsére a legjobb barátnő ott volt. Mint ahogyan Borsi sok-sok meghívójából is igazán csak az landolt jó helyen, ami az igazi országos barátokhoz került.
Bíbor számára így pont olyan lett a buli, amilyennek ő akarta: a legjobb barátnőjével végigsutyorogták az egészet és számára az egész ettől szuper lett. Furcsa ám, hogy ő már jó ideje nem akar nagy partikat, csak azt kéri, hogy 1-1 barátnőt hívjunk el. Merthogy amikor sokan vannak, senki nem figyel rá, az ünnepeltre, csak le-fel rohangálnak a gyerekek, és mindenki nyávog, hogy ő nem vele játszik. És igaza van. Ez az egyszemélyes party (ahol amúgy sokan voltak) épp az ő szája íze szerint volt.
Borsi is élvezte, hogy ő a központ, különösen, hogy az a bizonyos fiú, akit nagyon várt tényleg eljött, ha a legjobb barátnője nem is, és szédült módon rohangált le-föl, és mind ugráltak, csúszdáztak és nagyon élvezték, hogy mind ott vannak. Este 5-7-ig tartott a tombolás, és ez a két óra épp elég volt, mindenki totálisan kifáradjon, beleértve engem is, aki kicsit hőemelkedéses volt és totálisan berekedt, nem is csináltam sok fotót, mert még ahhoz se volt erőm. De örültem, hogy a gyerekeknek jó volt és hogy egyáltalán megcsináltuk.
Utána pedig még hazavittük Bíbor legjobb barátnőjét egy órára, mert még akartak egy kicsit dumálni. Őket nem zavarta, hogy nincs már játék, és mindenütt dobozhegyeket kell kerülgetni. Jól elvoltak. Olyannyira, hogy azt is elhatározták, hogy ezt még egyszer meg kellene ismételni. Így amikor anyuka eljött a kislányért, kikunyizták, hogy a barátnő eljöhessen még egyszer. Anyuka meg kegyesen beleegyezett, és mi örültünk.
Csak aznap, amikor hoztuk haza a kislányt a dobozhegyek közé, a káosz közepébe, akkor jutott eszembe, hogy azért Magyarországon ez másként zajlana. Akkor nem hozzánk jönne a barátnő, ahol én éppen lázasan fekszem, ahol kosz és rumlihegy van, játék viszont nincs, de a dobozok fölött a férjem próbál pizzát sütni, hogy senki nem maradjon éhen. Otthon a mi gyerekeinket vitte volna el az osztálytárs anyukája, hogy mi tudjunk nyugodtan dobozolni és ő főzött volna kaját, hogy minél kevesebb gondunk legyen. De én a két év alatt nem tudtam közel kerülni és hiába látta a buli után a saját szemével a hadiállapotokat, attól még nem jutott eszébe neki erőfeszítést tenni értünk. Naná, hiszen mi, nem vagyunk barátok, csak a lányok.
Tudom, ez nem feltétlen jellemző Angliára - ott is vannak nagyon jófej és barátkozó anyukák, de én valahogy sok barátságtalannal találkoztam, és igazán csak az utolsó pár hétben kezdtem összecimbizni pár olyannal, aki szívesen nyitott volna felém. Csak hát akkor meg már minek. Ez is rosszkedvűvé tett, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is tankönyvi arány - kb. két év kell ahhoz, azt mondják, hogy egy új társadalomba, közösségbe beépüljön az ember. Mi meg akkor jöttünk el, amikor már épp kezdett mindenféle kialakulni.
Tudom, ezek apró bosszúságok, csak amikor az ember beteg, pakol és nyűglődik, akkor minden kicsi dolog duplán rossz és az egész persze nem az egyes emberekre vet árnyékot, akik az okozók, hanem jelen esetben egész Angliára, amiből elegem lett most épp nagyon, és amiért most egy kicsit sem vágyom vissza. Örülök, hogy magunk mögött hagytuk és hogy itt a Balcsinál nyugi van és vakáció és napfény és egészséges, kacagó gyerekek.
Persze ez nem a teljes igazság, mert azért amikor valakinek Angliáról mesélek, akkor nem ezeket a dolgokat szoktam emlegetni, mert ezek tényleg csak cseppek a tengerben, hanem a nagyon jó oktatást, azt, hogy a gyerekek mennyire szerettek suliba járni, az elképesztően szép kastélyokat, ahol 500 éve ugyanaz a család lakik, az emberek udvariasságát és mosolygósságát és az általános biztonságérzetet.
A rosszkedvű zsörtölődős kedvemet meg le se akartam írni, csak annyian kérdezték, hogyan sikerült a buli, és hogy ment a költözés, hogy gondoltam akkor leírom így őszintén. Merthogy nagyon nem volt könnyű összepakolni, pláne minden segítség nélkül. Akinek van 1-2-3 gyereke, az megérti, hogy pakolni, dobozolni hat kicsi kezecske közreműködésével tényleg rémálom. Viszont állati büszke vagyok, hogy sikerült megcsinálni ÉS kitakarítva otthagyni a lakást. A többi meg igazából nem is érdekes. Azt remélem, hogy a fekete felhőt magunk mögött hagytuk jó hosszú időre, és most élvezzük a vakációt, ahogyan azt kell. Dinnyéstül, Balatonostul, tavi iszap pakolással és sok-sok napfénnyel. Brutálisan ki voltunk már rá éhezve.

Nincs mit szépíteni, rendesen belazultunk, mióta Magyarországra érkeztünk. Persze próbálhatom azzal magyarázni a dolgot, hogy előtte pörögtünk ezerrel, betegeskedtünk, idegeskedtünk, de a tény attól még tény marad, lelassult körülöttünk az élet és ez most nagyon jólesik.

Furcsa azzal szembesülni, mennyire gyorsan telt el ez a két év. Azok az ismerősök, akik nincsenek napi kapcsolatban velünk, egymás után hűlnek el: tényleg, két éve mentetek el? És tényleg, nem sok minden változott. Ugyanazok az eladók vannak a sarki boltban, ugyanaz a pasi vezeti a Family Frost autót, ugyanott vannak a kátyúk az úton, és megint fúvószenekari felvonulásra érkeztünk meg a Balatonhoz. Mintha el se mentünk volna, olyan könnyű felvenni a fonalat. Na jó, azt nem tudom, hogy ki nyerte meg a Megasztár újabb évadát és kik azok, akik a Story Magazin címlapján vannak, de őszintén bevallom, ez kicsit sem zavar. Ami igazán fontos, az nem változott.

Csak mi, nem is kicsit.

Például pár éve még nem gondoltam volna, hogy három gyerekkel ilyen vándoréletmódot is lehet élni. Vagy hogy elveszíti a fontosságát a fejemben az iskola, és nem bánom, hogy csak október elején megyünk Spanyolországba, így minimum 2-3 héttel később kezdik majd az iskolát, mint a többi gyerek. Igaz, amikor Angliába mentünk, arra számítottam, hogy nem feltétlen lesznek jótanulók, és nem is vártuk el tőlük az eredményeket, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég, ha megtanulnak angolul, és közben haladunk a magyar tananyaggal is. Az legvérmesebb álmaimban nem szerepelt, hogy Bíbor az egész osztály legjobb tanulója lesz, kenterbe verve az angolokat. És hogy Borsi, aki az oviból ment második osztályba, mostanra minden egyes tantárgyból kitűnő lesz, magasan az osztályátlag fölött teljesítve. Most úgy érzem, nem is baj, ha van egy hoszabb szünetük, mert legalább a magyar tananyagot is be tudjuk pótolni, amivel az utóbbi pár hónapban kicsit elmaradtunk. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy oly kevéssé fontos ebben az életkorban, hogy hányast kap a gyerek, a továbbtanulását az nem veszélyezteti. Sokkal fontosabb, hogy szeressen tanulni és megmaradjon a kiváncsisága. Ebből a szempontból nálam az angol iskolarendszer kitűnőre vizsgázott és erősen bízom benne, hogy spanyolból is hamar utólérik a többieket.

Persze mint mondom, csak mi változtunk. A körülöttünk élők azért nem, így hát a fő kérdés most is ugyanaz, mint két éve volt: mit szólnak a gyerekek az ötlethez.

Egy darabig viccesen hárítottam a kérdést, miszerint tengerpart, pálmafák, medencés ház, mit lehet ezen nem szeretni? De aztán a beszélgetést folytatva, kiderült, hogy sokan azért kérdezik ezt, mert ők is terveznek ilyesmit, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek. Mert azért a kicsiket rángatni a világban, nem okos dolog, magyarázzák és kíváncsiak rá, hogy mi mit tapasztaltunk.

A szakirodalom és a saját tapasztalatunk azonban ebben a kérdésben teljesen egybevág: kifejezetten kicsi gyerekkel érdemes útnak indulni, nem szabad sokat várni. Olyan 10-12 éves korig ugyanis a család a legfontosabb a gyerekek életében és az a fontos nekik, hogy együtt legyenek apával, anyával és a tesóval. Ha ez megvan, akkor minden más környezethez könnyen tudnak alkalmazkodni. Ehhez még hozzájárul az a bónusz, hogy olyan 8-10 éves korig még nagyon nyitott az agyuk az új nyelvekre és valami elképesztően könnyen tanulják meg amivel találkoznak.

Ám valamikor 10-12 éves kor körül hirtelen minden megváltozik, és a kortárskapcsolatok lesznek igazán fontosak. Ezután már sokkal nehezebb kimozdítani a gyereket, mert a haverok, a szerelem, az osztályközösség fontosabb lesz, mint a szülők. Egyre kevesebb időt akarnak az ősökkel tölteni, legyen az akár nyaralás, akár szabadidő – inkább mennének bandázni. Egy új helyre költözni, ahol csak a szülők vannak és haverok nem – az maga a rémálom számukra. A nyelvtanulás is valamivel lassabban megy, éppen ezért az új közegbe is nehezebben illeszkednek be. Sok olyan történetet hallok, hogy haza kellett küldeni a kisamaszt külföldről a nagyszülőkhöz, mert annyira nagyon kínlódott az idegenben.

Mi azonban semmilyen különös nehézséggel nem találkoztunk, a mi lányaink beilleszkedése a papírforma szerint alakult. A lányok pillanatok alatt felszippantották a nyelvet és az első pár hét helykeresési nyüglődése után nagyon hamar beilleszkedtek az új osztályukba. Szerintem amúgy nem nehezebben vagy lassabban, mintha otthon kerültek volna egy másik suliba. Egy darabig még emlegették a régi barátokat, és próbáltuk is tartani velük a kapcsoltot, amikor hazajöttünk, de igazából nem viselte meg őket ezeknek a kapcsolatoknak a fakulása, elvesztése. Tegye mindenki szívére a kezét, hány igaz, jóbarátja maradt meg az általánosból... na ugye. Előfordul, nem mondom én, nekem is van ilyen általános iskolás barátnőm, de azért ez a ritka kivétel és akkor sem feltétlen az alsóból.

Szóval igazából ez az oka annak, hogy most akarunk Spanyolországba menni – akár várhatnánk is vele 1-2 évet, mert most mindannyian úgy érezzük, hogy nagyon jó lenne kicsit letelepedni, nem azonnal továbbcuccolni, dobozolni és pakolni. De őszintén szólva attól félünk, hogy kifutunk az időből. Bíbor már így is tíz éves és most még mindkettő különösebb lelki megrázkódzatás nélkül viselte a kiköltözést, sőt az elköltözést is, tartok tőle, ezt nem lehet számtalanszor megismételni. Most még elmehetünk, de aztán 2-3 év múlva döntést kell hoznunk, hogy melyik legyen az az ország, ahol hoszabban letelepedünk.

Persze nem mondom, hogy nem emlegetik az angol barátokat, már el is kellett mennünk képeslapokat venni, amiket majd elküldhetnek, és Bíbor nagyon várja a francia utat, amire visszamegy. De ez számomra csak azt jelenti, hogy jól érezték ott magukat. Beszélgettünk velük sokat arról, hogy bizony fáj otthagyni Coventryt, de azt is megerősítettem bennük, hogy nem baj, hogy ezt érzik, mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy nagyon rossz volt nekünk ott, ami nem igaz. De valójában ahogy leszállt a repülőgép sokkal jobban érdekelte őket, hogy mikor találkoznak az unokatesókkal, mint az, hogy mit hagytak maguk mögött.

De ami igazán megnyugtat, hogy kicsit sem tartanak a spanyol költözéstől. Időről időre beszélünk arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és még soha, egyik gyerekem sem volt kategorikusan ellene. Mikor tegnap megkérdeztem tőlük, hogy nem félnek-e, Bíborkám a maga tízéves bölcsességével csak rámnézett és flegmán megjegyezte: Mitől kellene félni? Tudod anya, mi már túléltük Angliát... Szóval köszönjük szépen, a gyerekekkel nincs gond, és csak remélni tudom, hogy nekem is olyan jó lesz, mint nekik. De igazából nincsenek kétségeim.

Az valami elképesztő, hogy négy óra múlva indulunk Magyarországra. Az pedig egyenesen döbbenetes, hogy el is készültünk a pakolással. Ráadásul, hogy igazi csodák is legyenek, ma volt az első olyan nap három hete, hogy mindenki láztalan volt a családban. Persze tudom, a dolgok még négy óra alatt is változhatnak - de azért mi reménykedünk, hátha ezt már simán megússzuk.

Az elmúlt pár nap azért nem volt könnyű. Hétfőn Borsi is belázasodott, így ő az utolsó hetet itthon töltötte, és mivel minden játék dobozba került már, nem sok minden volt, amivel szórakozhatott. A tévé, a számítógép, rajzolás, olvasás - és sok-sok nyűgösködés. Ráadásul olyan antibiotikumot kapott, amit négyszer kell bevenni, de mindig egy órával evés előtt, na ezt összehangolni azzal, hogy napi hatszor kell tápszert innia, ráadásul semmit sem akar enni, nem volt egyszerű.
Én sem pörögtem úgy, ahogyan szerettem volna - a dokibácsi engem is antibiotikumra ítélt, ám azzal, hogy minden egyes lélegzetvétel fáj, hogy fuldokolva köhögök és főleg, hogy állandóan hányingerem van, nem tudott mit kezdeni. El fog múlni pár nap múlva, mondta bölcsen, én meg nem mondhatta, hogy kérem nekem most nincsenek pihenős napjaim. Hát csináltam amit kellett. Nem lelkesen, és nem örömmel, inkább olyan robotpilótára kapcsolva, aminek egyetlen hátulütője, hogy bizonyos dolgokról fogalmam sincsen, hogy melyik országba küldtem, de annyira ez nem zaklat fel, majd előkerül valamikor, valahol. A lényeg, hogy dobozban van. A fejfájásom viszont kellemetlenül állandósodott, enni meg nem tudok. Éppen úgy vagyok most az étellel, amikor Bende fiam vártam - akkoriban minden olyan rémesen undorítónak tűnt, hogy képtelen voltam elképzelni magát az evést is. Semmit, de semmit nem kívántam és még a sima vajas kenyértől is képes voltam fintorogni, merthogy áthatóan erősnek éreztem a szagát.
Igen, persze bennem is felmerült, hogy mi van akkor, ha ennek a tünetnek aztán semmi köze nincsen a fertőzéshez, ami végigjár a családon és elgondolkodtam, hogy abban az esetben, akkor mégis melyik országba kéne mennünk, de aztán végignéztem a lányokon, akik pontosan ugyanígy húzzák a szájukat minden egyes kaja láttán, amit eléjük rakok, mióta megbetegedtek és úgy döntöttem, hogy nem kell mindenben babát látni, ez most másról szól.
Bár elismerem, pont olyan fáradt vagyok, mint terhesen voltam - és valahogy ezt a fáradtságot a gyerekeknél nem tapasztalom. Igaz, ők fekhetnek egész nap, én meg csak akkor dőlök el, amikor már megpakoltam pár dobozt, megfőztem az ebédet és még el is mosogattam. Szóval nem éppen kímélő üzemmód.
Egyetlen luxusom volt a héten, miután az orvos közölte, hogy semmi komoly bajom nincs, úgy döntöttem, hogy igenis bemegyek a belvárosba és elbúcsúzom Angliától. A magam módján. Persze vásárlással. Merthogy most nagy nyári leértékelés van, a gyerekruha itt amúgy is olcsó, nekünk meg még sokáig tart a nyár a terveink szerint, szóval megéri itt beruházni.
A vásárlást persze a kedvenc kávéházamban kezdtem a főtéren és miközben kortyolgattam a tejeskávém, néztem, hogy hömpölyög a város az ablak előtt, és azon tűnődtem, hogy mennyire sokat változott itt minden az elmúlt két évben. A Godiva szobor környékén tavaly ilyenkor még buszok jártak - most meg az egész belvárost átalakították sétálóutcává és tele van virágokkal. Nagyon szép. Aztán sétálgattam egy kicsit és nézegettem a kirakatokat, a boltokat, hogy mennyire ismerős már itt minden és olyan rossz volt belegondolni, hogy ez már soha nem lesz ilyen. Mert ha visszalátogatunk is, akkor már más lesz minden, új és idegen ismét. Két órát se voltam a városban, de mire hazaértem, sírni tudtam volna a fáradtságtól és persze ismét belázasodtam.
A többi napom is hasonlóan telt - kis erőfeszítés, kis fekvés és lihegés, fejfájás, gyomorfájás, hányinger és szomorkodás azon, milyen igazságtalan is, hogy még be se tudunk együtt, családilag menni a belvárosba egy utolsó közös sétára.
De igazából nem nagyon panaszkodtam, mert nálam sokkal rosszabb volt szegény férjem helyzete, aki egyedül vitte a vállán az összes felelősséget és még Borsi helyzete is nyomorúságos volt, aki az utolsó hetet (ami gyakorlatilag csak lógás és búcsúzás és bandázás lett volna) itthon töltötte betegen és én ugyan el tudtam búcsúzni telefonon is a barátaimtól, neki még ez se adatott meg. (Bár a búcsúbulija nem volt rossz, majd írok még róla!) Bíbort meg azért sajnáltam, hogy köhög, mégis elzavarjuk suliba. Bendét meg azért, mert alig jut rá figyelem. (Mondjuk persze kikövetelte, de azért ez akkor se gyerekbarát időszak volt.)
De most már vége. A dobozok készen, a bőröndök bepakolva, a kézipoggyász előkészítve, és minden lemérve felcímkézve, útra készen. Beleértve minket is.
Nem is tudom, vártam-e már valaha ennyire, hogy hazamehessünk, mint most. Az eső, a betegség és persze a pakolás mind olyan dolgok, amiken már nagyon szeretnénk túllenni és azt reméljük, hogy otthon más lesz. Naposabb, melegebb, egyszerűen olyan, amilyennek egy igazi nyárnak lennie kell. És persze együtt. A Balatonnál. Ez most mindenkit annyira lelkesít, hogy egyetlen gyerek se szomorkodik amiatt, hogy itt hagyjuk Angliát. Kíváncsi vagyok, hogy mikor tudatosul bennük igazán, hogy egy darabig biztosan nem jövünk vissza itt élni. És hogy vajon akkor mit fognak szólni...

Húsos tortát nem eszem! - jelentette ki a lányom az első napon, amikor Angliába érkeztünk. Nem sejtettem, hogy ezzel a mondattal két évnyi mindennapos mi-is-legyen-a kaja-ma mizéria kezdődik, és a gyerek által megevett ételek száma szép lassan eléri a nullát. (Legalábbis erősen megközelíti...)

Előrebocsátom - nekem, személy szerint semmi bajom nincs az angol koszttal. A hagyományos angol ételek zömét finomnak találom. A krumplipürével borított sült raguféleség, a Sheperds Pie (pársztorpite) az egyik kedvencem és az angol almatortáért már otthon is odavoltam. Az angol szupermarketek rengeteg félkész étellel kényeztetik az anyukákat, van közöttük sok finom és egészséges is. Szóval kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, mert ami pedig nincs a készételes pultban, azt gond nélkül megcsinálom, hiszen minden alapanyagot meg lehet itt is venni, amiből az otthoni kaják készülnek. (Mondjuk gulyáskrém és túrórudi nincs, de nálunk ezek otthon sem voltak mindennapos ételek, így hát tényleg nem is hiányoztak.)
Persze az ízek tényleg mások - nem jobbak, rosszabbak, csak hát más a fűszerezésük, és elismerem, ami nekem izgalmas gasztro-kaland, a gyereknek egyszerűen nem ízlik és akkor sem eszi meg, ha a fejem tetejére állok. Ráadásul nálunk mindkét csaj erősen válogatós, így nem is erőltettem az angol kosztot, minek terheljem őket ezzel is, majd szép lassan hozzászoknak, gondoltam.
A valóságban azonban én szoktam hozzá, hogy az egész napom főzéssel telik. Egy menü a felnőtteknek, egy a vega tízévesnek, aki két év alatt a cigánypecsenyét faló, örömmel szalonnázó gyerekből olyan húsutáló lett, hogy még a tejszínes sonkás szószból is kiszedegeti és undorral a tányér szélére pakolja a legfinomabb sonkadarabkákat. Egy külön kaja a PKU-snak, aki persze szívesen enné, amit mi, de nem lehet, és egy Kisbendének, akinek meg pár hónapja semmi sem kell, csak tej, tejbegríz, müzli - esetleg kis rizs és tészta.
Szóval éber óráim nagy része egy ideje azzal telik, hogy főzök, mosogatok, előkészítek. És már nagyon unom a sok válogatóst.
Persze elismerem, otthon el voltunk kényeztetve. Közvetlen a lakásunk mellett volt egy isteni kifőzde, ahol minden nap tucatnyi friss főzelék, leves, frissensült között lehetett válogatni. Így kaphatott Borsi paradicsomos káposztát (ő az egyetlen, aki ezt szereti) Bíbor borsófőzeléket, Zsolt milánói bordát és meg mindenki maradékát, mert nekem aztán édesmindegy, mit raknak elém, ha nem nekem kell vacakolni vele. Félreértés ne essék: szeretek főzni. De napi 4-6-8 órában ez már több munka mint élvezet, pláne, ha a gasztro különlegességeimet és újításaimat csak a férjem értékeli, a gyerekek meg se hajlandóan kóstolni. (Borsi képes volt fél éve hisztérikus rohamot kapni, amikor gombás omlettet készítettem neki, pedig a gombát is imádja és a palacsintatésztát is, aminek most sós változatát készítettem el, hiszen tojást ugye nem ehet. Végül a szép szavak után szinte erőszakkal tömtem bele egy falatot, amikor is rájött, hogy ez finom és azóta a kedvence ez a kaja, de én beleőszültem a rábeszélésbe.)
Szóval az angol konyha a maga másságával okozott némi meglepetést, amikor ideköltöztünk.
Az éttermek, cukrászdák világa nagyon más, mint amihez otthon szokott az ember. Egészen más ízeket lehet itt megtapasztalni. Főzelék az nincs - nem is ismerik errefelé, ez ugyanis hungarikum. De van helyette curry, ami nagyon fog otthon hiányozni. A curryről otthon még azt hittem, hogy egy fűszernövény - de valójában egy indiai egytálétel, afféle "pörkölt" aminek rengeteg változata van. A csirkés és a bárányos az alap, az mindenütt van - de lencsés, spenótos, csicseriborsós és millió szezonális változat van, rizzsel vagy naan kenyérrel eszik, ami olyan, mint a pita. Sajnos a gyerekeknek nem nagyon adható, mert csípős, még a legenyhébb változat is szétégeti az ember száját. Az elején fél liter tejföllel szelidítettem minden adagot, de most már nincs szükségem erre a segítségre, mert egyszerűen megszoktam és megszerettem ezt a ízt, ami nagyon máshogyan csíp, mint az otthoni ételek.
De más a cukrászda is - nem akarom leszólni az angol édesipart, de én még nem találkoztam jó cukrászdával és tortával errefelé. Gyümölcspitében nagyon jók, abból sokféle változat van - de tortából csak egyfélét ismernek. Piskótartorta, cukros vajkrémmel megtöltve ami otthon már a hetvenes években kiment a divatból. Nem rossz néha - én kifejezetten szeretem a kávéval ízesített változat, amire diót raknak díszítésül - de ez is nagyon tömény. Ami még rosszabb, hogy a legtöbb torta édes gejli cukormázzal van díszítve, ami marcipánnak tűnik, de ezt itt nem használják. A máz csak cukor, de megehetetlenül nagy adagban. Az a fajta tortaválaszték, ami otthon még egy egyszerű falusi cukrászdában is teljesen normális, az itt egyszerűen nem létezik. Nekem az is meglepő, mennyire nagyon szeretik a muffint, ami az én szememben nem más, csak unalmas tészta, még akkor is, ha millió díszt és krémet raknak rá. Uncsi. Elismerem azonban, hogy aki ezen nő fel, az ezt szereti és ezt akarja később is enni.
Mindenesetre ha az ember egy másik országba megy, akkor alkalmazkodjon, mondtam magamnak, és bár a gyerekeket nem kényszerítettem arra, hogy azt egyék, amit az angolok, mi a férjemmel azért lelkesen kipróbáltunk egy csomó dolgot. Volt is pár emlékezetes félrenyúlásunk - mert van egypár dolog, amit bármilyen nyitottak is vagyunk, nem voltunk képesek lenyelni. És ezt ebben az esetben szó szerint kell érteni.

1. Csipsz-kalandok
A csipsz, ami otthon az egészségtelen ennivalók közé tartozik tartósítószerekkel és ízfokozókkal, itt teljesen megszokott nemzeti eledel. Amikor először beszélgettünk a dietetikussal Borsi diétájáról, akkor ő magyarázta nekünk, hogy melyik csipszeket eheti a gyerek. Amikor mondtuk, hogy ne fárassza magát, mert mi nem eszünk csipszet, szegény azt hitte, hogy nem értjük amit mond és magyarázni kezdte, hogy amikor a tévé előtt ülünk, akkor mit eszünk? Hát semmit, mondtam, mert hát miért is kéne ott és akkor enni. Pláne csipszet. Nem mondom persze, hogy SOHA nem fordul elő nálunk efféle csemege, mert nem vagyok egy mereven bioanyuka, de mivel én magam sem szeretem a csipszet, hát nem veszek belőle. Magyarországon inkább csak szülinapokon, vendégváróként került a kosarunkba, vagy ha a gyerekek nagyon megkívánták. De ez tényleg nem fordult elő gyakran.
Az elmúlt két évben ez azért egy picit változott, főleg a Pringles-nek köszönhetően, amit szép hosszú hengeres dobozban adnak és így a csipszdarabok nem törnek el, mindegyik szépen egyben marad. Otthon aranyárban van - itt egész olcsó és viszonylag finom. Bár nálunk ezt még most is csak alkalmi csemege, ahogy én látom, az angolok étrendjében szinte minden nap szerepel. A sarki kisboltban két teljes fal van, ahol csak és kizárólag különböző csipszeket lehet választani, és fogy is, rendszeresen. Sok gyerek a suliba is ezt viszi ebédre, vagy legalábbis ebéd mellé és ez teljesen rendben van. Az ebéd ugyanis az angoloknál hagyományosan hideg kaja - főleg szendvics, és ez afféle köret. Vagy éppen töltelék, mert szalámi és sajt helyett simán berakják két szelet kenyér közé.
Ízben is óriási a választék, de a kezdeti pár próbálkozás után mi már nem nagyon kísérletezünk. Mióta egyszer sikerült egy igazán durván ecetest kifogni, inkább maradunk a sósnál. Az ecetes azonban gyakori és kedvelt ízesítés - vigyázni kell vele, mert olyan erős íze van, hogy mi azonnal köptük is ki.

2. Menta-élmények
Bevallom, a mentolos csoki otthon sem volt a kedvencem. Egy csoki legyen édes és ha lehet, az én ízlésem szerint mogyorós is. Angliában azonban a mentás a nagy kedvenc. Mindenből. És mindenki imádja.
Amikor egy étteremben először kaptam a kávém mellé kis csokikát, olyan ízre számítottam, mint amit otthon adnak: aromás, illatos keserűcsokira. Örömmel vettem a számban - hogy aztán döbbenten vegyem észre, itt bizony mentásat adnak. Amikor elfintorodtam, körülöttem mindenki meglepődött - hogyan lehet ezt nem szeretni? Mi a bajom ezzel?
De nem ez volt az egyetlen mentás kalandunk: a szupermarketben ha előre elkészített krumplipürét vagy borsót vesz az ember nagyon kell figyelni, mert ezek többsége is mentás ízesítésű. És magyar ízlelőbimbókkal ehetetlenül furcsa. De a zöld fagylalt, joghurt és puding se pisztáciás lesz - ez a szín itt a menta ízé.
Nálunk a családból amúgy egyedül Borsi eszi meg a mentás édességeket - de csak csokiban. A krumplipürét ő se szereti mentásan.

3. Élesztő-hatás
A Marmite otthon ismeretlen márkanév, itt nagy nemzeti kedvenc. Lehet belőle teáskannát, pólót, törcsit is kapni, mert tényleg imádják. Eredetileg azonban nem más, mint extra gyors és erős élesztő - de az angolok előszeretettel kenik a pirítósra. Nagyon fűszeres, karakteres íz, tele B-vitaminnal, fehérjével - és nagyon egészséges.
Pont mint az élesztő.
Nekem még a szaga undi, de anyámnak nagyon ízlett a Marmite csipsz. Igaz, ő az élesztőt is szereti eszegetni. Szóval minden csak ízlés dolga.

4. Vajas sütemény
Magyarországon a skótkockás dobozba csomagolt vajaskeksz igazi ünnepi csemege volt, amit aranyárban tudtunk megvenni. Itt ugyanez olcsó, mindennapi csemege lett - nem csoda, hogy hamar meguntuk. Az idejét sem tudom, hogy mikor ettem kekszet utoljára, de vajat persze gyakran használunk és azzal bizony vigyázni kell. Nehéz ugyanis megszokni, hogy az angol vaj alapvetően sós. Lehet ugyan sótlan változatot is kapni, de az a ritkább, sok boltban pedig nincs is. Nekem ez olyan logikátlannak tűnik - merthogy a sótlan vajat bármikor utánsózhatom, de ha már egyszer sós, azt nem tudom kivenni belőle, de úgy tűnik ez egyedül engem zavar. Én ugyanis dobtam már ki elrontott sós süteményt, amihez rossz vajat használtam - de az angol sütik résztájában rendszeresen érzem az édes mellett a sós ízt is, szerintem a vajnak köszönhetően.

5.A puding dilemma
Én imádom a pudingot, de hogy pontosítsak: a klasszikus, magyar, tejes sűrű pudingot. Így amikor Angliában a puding szót hallom, mindig erőszakkal kell figyelmeztetnem magam, hogy itt ez mást jelent, általában a desszertet. De persze van kivétel, mert ha mondjuk valaki fekete pudingot emleget (black pudding) az birkabélbe töltött belsőség, amin csak így leírva gusztustalan, de valójában rendes hazai véreshurka íze van és amúgy tök finom.
A férjem nagy gasztrokulturális sokkja is a pudinghoz kötődik, mert amikor egy főzőműsort néztünk és egy sztárszakács nyári-pudingot készített, ő elhűlve nézte, hogy mi is ez a puccosan kinéző desszert. A recept amúgy egyszerű - vegyél pár szelet fehér kenyeret (azt a zacskós, nagyon gáz pirítósnak valót) bélelj ki vele egy edényt és töltsd tele bogyós gyümölcsökkel. Be a hűtőbe, pár óra alatt megdermed és akkor ki lehet borítani a tálból és voilá, kész a nyári puding. A férjem amióta látta ezt a műsort, a mai napig nem tud napirendre térni afelett, hogyan lehet ezt a vackot édesség címén eladni. Mióta egy étteremben megkóstoltam, igazat adok neki. Nem egy nagy kunszt. Igaz, a sima kenyérpuding sem - ami egyszerűen régi száraz kenyér vaníliás pudinggal leöntve (kis mazsolával, lekvárral bolondítva) és a sütőben megpirítva. Olyan otthoni gyors maradékmentésnek ok, de étteremben büszkén tálalva nekem furcsa.

6. A köret élmény
Ha köret, akkor sült krumpli - amit egyébként itt csipsznek hívnak (a csipszet meg crispnek). A sült krumpli olyan alapkaja, amit minden mellé odaraknak, amihez otthon senkinek eszébe se jutna - mondjuk lasagna mellé, vagy szendvics mellé is. ha valaki csak fél adagot kér, akkor még mellédobnak egy adag borsót is. Ez a nemzeti eledel, mint a hamburger vagy a kenyértésztában sült hal. Néha-néha elmegy - de minden nap... ááááá.....

7. Az angol reggeli
És ha már az angol ételnél tartunk, ne feledjük az "angol reggelit" sem - ez az oka annak, hogy miért nem esznek meleg ebédet az angolok. Mert az igazi angol reggeli után egyszerűen délben még nem éhes az ember. Az angol reggeli ugyanis meleg és brutál bőséges. Van benne tojás, bacon szalonna, kolbász, sült gomba, sült paradicsom, paradicsomos bab, pirítós, röszti és néha fekete puding is. Aki egy ilyen tálat benyom, az pár órára eléggé rendben van - ráadásul egy teával megspékelve mindez jóval kevesebb kalóriát tartalmaz, mint egy tejeskávé-muffin kombó.

8. Tea for two
A teát viszont kétely nélkül minden gyerekem szereti, még Bende is és a "tea-party" kedvenc közös játékuk lett. Van rendes kis porcelán teáskészletünk, azzal szokták a semmit öntögetni (padlószőnyeg van, így még vizet se adok bende kezébe) és öntik bele a képzelt tejet és cukrot, megkínálva persze Micimackót és Fülest is. A nagyokkal persze igazi teázásra is be lehet már ülni egy nagyobb vásárlás után. Az igazi angol teapartyn azonban a tea mellé egy kis emeletes állványon süti és szendvics is jár. Kicsi, helyes háromszögletűre vágott ubis vagy sajtos szendók és speciális angol scone, amit vajkrémmel és lekvárral töltenek meg. A múltkor a Daily Mailben volt egy nagy összeállítás, hogy a Ritzben, a Hiltonban és egyéb puccos helyeken mennyit kell fizetni egy ilyen gasztokalandért - 30-40 ezer Ft alatt nem nagyon lehet megúszni, de itt, mifelénk, a nem puccos bevásárlóközpont tetején már ezer forintnyi fontból megteázunk ketten, egy anya-lánya nap megkoronázásaképpen és ez még akkor is jó ár, ha beleszámolom, hogy ha a kisebbikkel megyek, indulás előtt gyorsan össze kell ütnöm egy szendvicset és egy scone-t, hogy ő is ehessen valamit a tea mellé.