Három gyerekkel irány Anglia!

Minden évben óriási fejtörést okoz, mit is kapjanak a gyerekeink karácsonyra. Egyrészt mert mindenük van, hiszen ha valami jót látunk, azt év közben is megvesszük, és mivel vigyáznak a játékaikra, jó minőségek, azok ritkán kerülnek ki a házból. Arról nem is beszélve, hogy a nagylányom már 12 éves - 12 év karácsonyi, húsvéti, szülinapi ajándéktömege gyűlt fel már nálunk, teljesen megtöltve két teljes háztartást, egyet itt Angliában, egyet meg otthon. 

Szóval az én három gyermekemnek nincs oka panaszra, ha játék kell, az bőven van. Ráadásul pár havonta ellátogatunk a helyi bolhapiacra is, ahol fillérekért (és ezt szó szerint kell érteni) tudunk venni mindenféle nagyon jó minőségű játékot. Főleg könyvebe és társasjátékokba szoktunk itt beruházni. Bevallom, minden alkalommal jóleső öröm fog el, amikor egy boltban 15-20 fontba kerülő társast kikotrok a pult alól 1-2 fontért, vagy egy boltban 7-8 fontba kerülő könyvet 50 pennyért, esetleg 20-ért.
De hát nincs mese, karácsonykor mégiscsak kell valami a fa alá, akkor is, ha szükség nincs már rá. Mert szükség az soha nincs, vágy azonban mindig van, és kivánságlisták nálunk is készülnek. Csak hát ezekkel a listákkal mindig baj van. A gyerek ritkán tudja, mit is akar igazán. Ők még könnyen befolyásolhatóak a reklámok, meg a kortársak által. Ha rájuk bíznám a választást, drága ám vacak játékok tömege kerülne ilyenkor a házba, amikre hamar ráunnak. Így hát okosan kell egyensúlyozni egy szülőnek, mit is választ. 
Borsika lányom különösen nehéz eset nálunk - merthogy neki aztán vannak kívánságai. Az ő listája végtelen, ám azon csupa olyan dolog van, amit mi nem feltétlen akartunk valóra váltani. Mert értem én, hogy a gyerek gólyalábra vágyik, de hol a fenébe fog vele mászkálni és mikor? És hol fogjuk tartani? És azt is megértem, hogy ha a National Geogfaphic Kid hirdetésén felbuzdulva örökbe akar fogadni potom 50 fontért (15 ezer Ft!!!) egy delfint, de kétlem, hogy valóban boldog lenne, ha csupán egy erről szóló oklevél kerülne a fa alá, arról nem is beszélve, hogy milyen örökbefogadás az, ahol nem is látja magát az állatot, és bevallom, nekem komoly fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban is, hogy valóban az állatok kapják ezt a pénzt, nem a szervezet vezetője vesz belőle sportautót magának.
Aztán ott vannak az elkerülhetetlen elektronikus cuccok - tablet, mobil, Wii játék. Persze, ezek jók és kellenek is, és került is belőlük a fa alá, de valahogy olyan ellenérzésem van mindig, ha ilyesmit veszek a gyerekeimnek, mert ugyan látom én, hogy élvezik és szeretnek ezekkel bütykölni, meg képmutatás lenne úgy tenni, mintha nem lenne fontos része a mai életnek - de közben meg jobb szeretném, ha minél kevesebb időt töltenének ezzel a hétköznapok során, nem beszélve a Szentestéről. Milyen ünnep az már, amikor mindenki a képernyőt bambulja és piszkálja...
Szóval minden évben egyre nehezebb ajándékot venni (ilyen szempontból Bende a legkönnyebb eset, hiszen ha gurul valami, az nála már rendben van)  de közben meg élvezetes és jó munka is, mert hát játékokat venni mindig jó, különösen, ha nem kell hozzá boltokban járkálni. Idén szinte mindent online vettem meg - egyrészt sok munkám volt és nem értem rá a városban bóklászni, másrészt amúgy is a gép előtt ültem, tehát ha eszembe jutott valami, jóval egyszerűbb volt gyorsan rákeresni a neten, mint listát írni és aztán nekiindulni. Ráadásul szinte minden olcsóbb, ha így veszem meg, arról nem is beszélve, mennyivel kényelmesebb, ha az ajtómig hozzák, főleg, hogy általában ingyen teszik meg ezt a szívességet. 
A legnagyobb sikere idén nálunk ennek a fogaskerekes játéknak volt. Ez volt az első csomag, amit ki akartak nyitni, nem véletlenül, ez volt a legnagyobb csomag. De utána fél órán át nem is nyúltak máshoz, leállt az egész bontogatás. Az egész család lelkesen építette a különböző szerkezeteket, próbálgatta egymáshoz illeszteni különféle trükkös módon a fogaskerekeket, egyre magasabb építményeket alkotva. Nem volt olcsó - de szerintem ennél kisebb csomagot nem érdemes venni. Ebben 72 fogaskerék volt, 8 alaplap és több tucatnyi trükkös csatolóelem. A lehetőségek száma végtelen - látom előre, hogy ezzel nagyon sokat fogunk még játszani.
A következő nagy sikerű játék crackerben érkezett. Ebből a speciális angol karácsonyi mókából ugyanis megszámlálhatatlanul sokféle van. Az egyfontosban is megvehetjük, ahol 350 Ft-ért kapunk 6-8 darabot, de akkor abban tényleg csak a papírkorona, a vicc van, meg persze az öröm, hogy durrogtathatunk vele. Ám választhatunk luxuskivitelű, hatalmas crackereket is, amikben egészen különleges ajándék is lehet. Ezüst medálok, kézműves csokik, kristályállatkák. Játékos kedvűeknek bűvésztrökkök kellékekkel, Twister társasjáték, Activity feladvány - és persze korona és vicc. Ezek nélkül még a legelegánsabb cracker se kerülhet a boltba.
Én most idén úgy döntöttem, hagyjuk az olcsó vackot - vegyünk olyat, amivel igazán jót tudunk majd együtt játszani karácsonykor. Egy zenei crackert rendeltem a neten. Az óriási, szaloncukorra emlékeztető csomagokban egy-egy kisharang volt, összesen nyolc, azaz egy oktáv. Mindegyik más színű, más hangú és mindegyiken más szám volt, egytől nyolcig. Kaptunk hozzá egy számokkal ellátott kottát egy karmesteri pálcát is.  Igazán jól szórakoztunk azon, hogy megpróbáltuk előadni a különböző karácsonyi dalokat csengőkisérettel. Kiderült, hogy bizony még a felnőtteknek is nehéz két harangot kezelni egyszerre és könnyen összekeveri az ember a jobb és a balkezét. Különösen akkor vált kaotikussá minden, amikor Kisbende vette át az irányítást és vezényelte a ritmust és a dallamot. A csengők amúgy meglepően jó minőségűek, a gyerekek még ma reggel is ezzel játszottak, próbáltak különféle dallamokat létrehozni. Szóval azt hiszem, hogy ez sokáig lesz még használatban. 
Borsika lányom, aki imádja az ügyességi játékokat végül egy labdás golyópályát kapott, amit még nyáron megy barátnőmnél fedetzünk fel. Ő már akkor is hosszan eljátszott vele - és bár azóta egyszer sem említette, hogy szeretne ilyet, amikor kibontotta, közölte, hogy ez volt a szíve igazi vágya és csak azért nem került fel egy listársa sem, mert nem tudta, mi a neve. A játék szerintem amúgy zseniális - 3D-ben kell 180 lépcsőfokon átvinni a labdát, ami nagyon nem könnyű. Borsinak 40-ig sikerült eddig eljutni - nekem 15-ig. Komoly összpontosítás, kézügyesség és türelem kell hozzá.
Persze mondom, a számítógépes játék se hiányzott. Tavaly nagy-nagy sikere volt a Wii-n a Hercegnős játéknak, ahol a Disney hercegnők világába lehetett bemenni és nekik segíteni.  nagyon profin megcsinált játék volt, és a lányaim teljesen odavoltak érte. Idén a Disney Infinity volt a Wii menőség - ami ahogy én tudom a fentihez hasonló, mindenféle Disney rajzfilm-világba be lehet vele menni és te választod ki, melyik figura bőrébe bújsz. Az alapcsomagban három fiús karakter van, de persze külön pénzért lehet venni ide is hercegnőket, sőt extra erőket is. A pénzköltésnek tehát ha a játék jó, soha nem lesz vége. Ezt még csak most kezdték el kipróbálni - eddig nagyon tetszik nekik. 
A játékok közül persze mindenkinek meg lett a saját titkos kis kedvence. Bende, aki persze főleg a kerekekkel rendelkező játékok nagy kedvelője a Chuggington sorozatban látott repülő akcióhős vonattal játszott a legtöbbet. Ezt amúgy boltban még soha nem láttam, csak fém változatban - de mivel nekünk fasineink vannak, fontos volt, hogy a vonat is fából legyen és kompatibilis vele. A net természetesen azonnal megoldást nyújtott a problémára.  Emellett a beszélő autós könyv bűvölte el. Szerintem a Leapfrog zseniális játék. Két éve még keménytáblás, babás könyveket olvasgatta - mostanra ezt kinőtte és immáron belenőtt a nagyobbaknak való sorozatba is. Mostanában már a lányok vékonyabb oldalú könyeit szereti nézegetni - ahhoz kapott egy autósat, ami brümmög, szirénázik, elmagyarázza, hogyan működik a motor. Mivel az autós könyvek továbbra is a gyermek szívének közepén vannak, természetesen ez is óriási boldogságot okozott neki.
Bíborka lányom kedvence a hableány babacsalád lett. Számtalan ilyen kisméretű babánk van már, de soha nincs belőlük elég, mert ezekkel játszanak a legszívesebben és a legtöbbet. Ezek a figurák még pont nem voltak meg, eddig nem is láttam ilyet, szerencsés felfedezés volt, hogy most rájuk bukkantam. Aztán persze ma délelőtt bújhattam a netet, hogy pontosan melyiknek mi a neve, hány éves hanyadik testvér, merthogy ilyen információkat a doboz nem adott - de természetesen meg lehetett találni ezeket a roppant fontos információkat.
Borsika még nem próbálta ki a kedvencét - merthogy itt elég ítéletidő van, óriási széllel. A szabadtéri programok lehetősége meglehetősen korlátozott. Ez az ejtőernyővel kombinált sárkány (parakite) remélhetőleg jó móka lesz, és nem fogja felrepíteni a levegőbe.  Az övé persze kisebb, mint amit belinkeltem, de ki tudja, lehet, hogy pár év múlva már olyat kell neki vennem.
Az én kedvencem nem olyasmi, amit kaptam, hanem amit adtam. (Na jó, bevallom, azért az jó érzés, hogy végre lett egy működő telefonom, mert az előző már komolyan halódott.) Hiába no, ahogy az évek telnek, egyre nagyobb örömöt találok az ajándékok adásában, mint abban, hogy én mit találok majd a fa alatt. Annak viszont nagyon örültem, hogy sikerült az egész családot meglepnem egy speciális, karácsonyi fotókönyvvel, ahová összegyűjtöttem az elmúlt 12 év összes karácsonyi fotóját - hogyan is nézett ki a fa, hogyan örültek az ajándékoknak, miket kézműveskedtünk, miket sütöttünk, de belekerültek a téli kirándulások,  hóemberépítések, szánkózások is. Jó volt nézni, hogyan is nőttek a gyerekek, azt is, mennyiféle módon, mennyiféle helyen ünnepeltünk az elmúlt években. Minden oldalra tettem még be egy-egy kis karácsonyi mesét - így igazi, személyre szabott karácsonyi mesekönyvet kapott a család. És bár egyelőre még szerényen a fa alatt pihen (hiába no, a csilivili ajándékok jobban tarolnak, amikor előkerülnek) tudom, hogy hosszú távon nagy-nagy örömöt fog okozni a gyerekeknek.

Bevallom, egyre nagyobb nehézséget okoz az itteni újdonságokról írni. Egyrészt egyre kevesebb dologra csodálkozom rá, másrészt, a világ hihetetlen módon zsugorodik. Ami itt kijön a polcokra, néhány héten belül Magyarországon is megjelenik. És ugyanez visszafelé is igaz - nincs olyan magyar termék, kaja, játék, cucc, amit itt ne tudnék Angliából megvenni. Online van az egész világ, és ennek vannak előnyei. Mevalia azonban nincs még otthon, ha jól tudom, bár biztos vagyok benne, hogy ha valaki akarja, simán megrendelheti!

Nagyon régen írtam már a PKU-ról, Borsi lányom anyagcserebetegségéről, mert hát ebben nincs sok újdonság. Borsi diétája egy életre szól, ezen nincs mit ragozni. Ő továbbra se eszik sokat, abból se, amit szabadna neki, sőt nem is kóstol szívesen új dolgokat, de azért mi rendületlenül próbálkozunk új receptekkel. Ebben pedig az itteni dietetikusok is nagy segítségünkre vannak, mert folyamatosan kapjuk az új recepteket, meghívókat a kóstolásokra, partikra és most itt egy teljesen új kajagyártó cég is megjelent a palettán - fantasztikus termékekkel.
Szerintem sokan ismerik otthon a Shar cég termékeit - amik ugyan alapvetően nem fehérjeszegények, hanem gluténmentesek, de van amelyiknek alacsonyabb a fehérjetartalma, és bele lehet építeni a mi diétánkba is. (Főleg a szeletelt kenyér, a grissini és a perec jut most eszembe, de mi rég vettünk már bármit tőlük.) Körülbelül egy hónapja azonban kaptunk a gondozóközponttól egy nagy csomag új terméket, amit ők csináltak - de PKU-soknak való, alacsony fehérjetartalmú, tökéletesen beépíthető a diétába és nagyon-nagyon finom. Mevalia névre hallgat, itt ingyen adják ezt is receptre, és egyből beleszerettünk. Előrecsomagolt puha kenyérkék, zsömlék, pizzalapok és kekszek. Még Borsikám finnyás ízlésének is megfelelnek - pedig őt aztán nehéz lekenyerezni.
Mindenesetre a nagy zsák minta nem sokáig tartott - viszont megkaptuk a gondozóközpont hivatalos levelét is arról, hogy október vége után ezt már receptre is kérhetjük. Gondoltam hurrá és november közepén le is adtam a rendelést a dokinak. Tudjátok, itt ez a menete a PKU-s kajaszerzésnek. Én listát írok, leadom a nővérnek, az orvos megírja, átviszem a patikába és olyan egy-másfél hét alatt meg is van a dolog.
A kezdeti nehézségek után olajozottan ment a rendszer, de sejtettem, hogy ezzel az új termékkel meggyűlik a bajunk - vagy inkább az ő bajuk, és hát persze, hogy igazam volt. Mikor mentem a recepért - egy nagy cetli volt rajta, Mevalia néven semmi nincs a számítógépes rendszerben, biztosan elírtam a cégnevet, sorry, nem tudják felírni. Jó, hát kézzel írt listát adtam le, simán lehet, hogy félreolvasták, de mivel épp mentünk be a kórházba, és ott adtak egy újabb nagy csomag Mevaliát, hát nem mentem vissza reklamálni.
Viszont egyre inkább megbizonyosodtam róla, ez bizony jó kis cucc, kell még. Mentem megint egy hónap múlva leadni a recepteket - tudtam előre, hogy gond lesz, hát vittem kinyomtatva a listát, amin az összes számunkra felírható kaja szerepel - benne természetesen a Mevalia is, mindenféle hivatalos kóddal és a lista tetején az instrukció: "ezek a termékek írhatóak fel receptre PKU-sok számára." Ezenkívül vittem a dietetikus levelét is, amiben arról értesítenek minket, hogy október végétől van egy új termék, a Mevalia, ami felírható, de ha bármi gond adódik, itt az ő telefonszáma, hívják nyugodtan.
Na, megyek pár nappal később a receptekért: ugyanaz, mint múltkor, ezt ők nem tudják felírni, nincs a rendszerben. Hát mondom, nézzék meg, ott a lista felírható. De akkor se megy. Most egy fiatal kiscsaj is ott sertepertélt, aki korábban soha, ő is bólogatott hevesen, hogy ez bizony nem megy.
Két éve még ilyenekkel tökéletesen el tudtak riasztani, de mára már tudom, hogy a rendszer értem van, nem azért, hogy nekik kényelmes legyen, mondtam hát, hogy értem, de oldjuk meg, ha nem megy, hívjuk fel a dietetikust. Na, azt nem lehet, tiltakoztak, de receptet se tudnak nyomtatni értsem meg, mert nincs a rendszerben, erre ők nem tudnak gombot varrni. De én nem mentem el, mondtam, hogy ez fontos, találjunk megoldást. Hát nagy puffogás után kitalálták, hogy végül is kézzel is meg lehetne írni azt a receptet - de nem teszik, mert úgyse kapom meg a gyógyszertárban, hiszen ilyen termék nincs is a forgalmazónál, hiszen ha lenne, akkor a rendszerben benne lenne, és hát értsem meg, hogy nincs, bármit is mond az én  listám, az nem úgy van.
Végül némi udvarias angol vita után abba maradtunk, hogy menjek át a gyógyszertárba és kérdezzem meg őket. Ha ők azt mondják tudnak ilyet hozni, akkor hát felírják nekem. Kézzel, ami szörnyű nagy munka, de hát ők segítőkészek, ezért vannak ott. (Muhaha.)
Felszerelkeztem hát az összes papírral újra, és mentem a gyógyszertárba, ahol amúgy tündérek és segítőkészek (minden egyes náluk kiváltott recept után pénzt kapnak, nekik nagyon is jó, hogy hozzájuk viszem a receptjeimet.) Felhívták a központot - tényleg nincs ilyen termék. De ők nem adták fel, a kódok alapján kiderítették, hogy MOST tényleg nincs, de megrendelhető, hozzák. (Jó, hát a PKU nem olyan betegség, amiért nagy tételben érdemes raktározni minden egyes forgalmazónak szerte az országban.)
Megyek vissza az orvoshoz, mondom, zöld út, írják fel. (Alig egy délelőttöm ment rá a szervezésre, nekik két telefon lett volna, de hát mennyivel egyszerűbb engem ugráltatni, hátha feladom.)  Mindenesetre a választ hallva beletörődtek, horribile dictu kézzel kell receptet írniuk, de jött az adu ász, most nem megy, mert erre van egy külön nővér, aki csak heti kétszer jön, ő ír recepteket és már elment. (Ez volt a fiatal csaj, aki magyarázta, hogy nem, nem, nem lehet és kész, hogy is gondolom, gondolom állati komoly szakképzést kapott és nagy fizetést vesz fel.) 
Mindegy, két nap nem számít már. VIsszamegyek, odaadják a receptet. De nem jó! Én 8 terméket rendeltem - ezen a recepten három van. Na, az nem lehet, mondják (mert basszus itt is okosabbak akarnak lenni a hivatalos szervek, pont, mint Magyarországon, ezek a recepciósok sehol nem akarnak dolgozni és mindenütt bambák.) Végül előveszi az én listám - jé, két oldalas, ők az első oldalt nem látták (az elsőt, baszki, pont azt nem!!!) csak a másodikat, azért lett a nyolcból három. Jó, jöjjek vissza két nap múlva, mert a receptíró csaj csak akkor lesz, és akkor megkapom a többit is. Jó, megyek. Két nap múlva ott a recept - nem, még mindig nem sikerült a nyolc cuccot rávarázsolni, csak ötöt. Kínomban már röhögtem, de már a recepciós is zavarba jött ennyi bénázás láttán, mondja, hagyjam ott, majd újra jön a csaj két nap múlva, mondja neki, hogy még mindig nem okés. (Szerintem begörcsölt a recepíró kisasszony keze a nagy erőlködésben.)
De mondtam, hogy felejtsük el, jó lesz az öt is, nekem ehhez már nincs energiám. A Mevalia attól még szuper cég - és már másnap a gyógyszertárban volt a rendelésünk, extra gyorsan hozák. Mind az öt csomag, és el is fogyott gyorsan. Szóval mehetek most újra csatázni, hogy kaphassunk még többet. Mert azért itt se minden megy karikacsapás szerűen.
Nekem amúgy ez a recepciósokkal való csatám a legrosszabb élményem eddig az NHS-szel kapcsolatban, ami ugyebár az itteni állami egészségügyi rendszer. Szokták gyakran szidni - és nem is vonom kétségbe a történeteket, de nekem az orvosokkal még nem volt gondom. Annál inkább áll a fejemen a haj, amikor olvasom a Facebookos csoportokban a sok okos anyuka leírását arról, hogy a gyereknek antibiotikum kellene, de ezek a gonosz angol orvosok nem adnak, ezért ők kénytelenek otthonról hozatni maguknak. Bocsásson meg mindenki, de szerintem ez oly nagy butaság, hogy szinte minden alkalommal kénytelen vagyok hozzászólni, akkor is, ha tudom, hogy nem kéne. Az én tapasztalatom szerint ha kell, az angol orvosok is adnak antibiotikumot - de ha vírusos a betegség, akkor nem, mert arra nem az kell.
Csak Magyarországon minket arra szocializáltak, hogy ha orvoshoz megyünk, akkor az majd ad gyógyszert és csak az segít, semmi más. Márpedig az antibiotikum nem csodaszer, ami minden alkalommal segít, hanem csak bizonyos problémákra jó - és hogy melyek azok, azt orvosnak kell eldönteni (neki se könnyű) és nem is mindegy, hogy melyiket adják. Hogy műkedvelő anyukáknak nem kellene ebbe belemaszatolni, abban biztos vagyok. (Megjegyzem, nekünk otthon a magyar doktor néni se szívesen adott, csak ha nagyon muszáj volt, de azt is elmondta, hogy bizony sok betege van, aki átment inkább más orvoshoz, mert ki voltak akadva, hogy nem ad gyógyszert. De ha nem kell, mert nem segít, akkor miért adjon?) Arról meg már nem is beszélnék, hogy milyen az az orvos, aki távgyógyítást vállalva ír fel antibiotikumot olyan gyereknek, akinek a torkába se nézett bele, és fogalma sincsen, hogy mi a baja...

Nem mondom, hogy a Lidl a legkedvesebb boltom - de a sors úgy hozta, hogy nem messze tőlünk van egy és mi gyakran veszünk ott ezt azt. A sors fintora, hogy Spanyolországban is a Lidl volt a hozzánk legközelebb eső bolt. Döbbenetes, hogy milyen egyformák. Pontosan ugyanolyan elrendezés, pontosan ugyanazok az árucikkek, minden ugyanolyan. Nem meglepő, hogy ma délelőtt, bevásárlás közben egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy egy csadros nő válogat a sorok közt. Mert hát ilyesmit ritkán lát az ember Spanyolországban. Amikor végiggondoltam a mondatot, rögtön rá is jöttem: ja, hát nem ott vagyok. És milyen furcsa, hogy tényleg nem.

Karácsony közeledtével készülnek a fotós ajándékok, fotókönyvek, emlékek - és persze ez azzal jár, hogy éjszakánként fényképeket nézegetek, válogatok - többségük persze Spanyolországból van. Furcsán fájó szívvel nézem ezeket: csupa fény, csupa szín, csupa tenger, csupa boldogság. Mintha az egész család ragyogott volna.
Itt meg... nem mondom, hogy nem vagyunk boldogok, de az ég szürke és fénytelen. Milyen lenne? December van. Korán sötétedik, háromkor már felkapcsolom a lakásban a villanyt. A gyerekek persze itt is ragyognak - de valahogy a tengerparton állva szebb volt a mosolyuk. Vagy legalábbis nekem most így tűnik.
Persze tudom, tudom, ez csak a látszat - Angliában is, Spanyolországban is főleg akkor fotózok, ha elmegyünk valahová. Ahol sok a fény, ott könnyebb jó képes csinálni. És mivel szép helyeken jártunk, és szép gyerekeket fotóztam, naná, hogy a képek is jók lettek. Nyilván amikor otthon döglődtünk betegen, vagy leckét írtunk, akkor nem fotóztam olyan lelkesen.
Olyanok a fotóink, mint az emlékezetem: a jó megmarad, a rossz kihullik. Legalábbis az én memóriám így működik szerencsére. Szerintem ez jó tulajdonság.
Bevallom, amikor visszajöttünk Angliába, egy kicsit sem fájt a szívem Spanyolország után. Élveztem, hogy végre ősz van, hideg, hulló falevelek, esőcseppek az arcomon. És igen, az őszi fények is olyan szépek! Egy teljes év folyamatos nyár után azért a hideg is tud hiányozni az embernek. Meg aztán én soha nem az a napelemmel működő nő voltam, aki a strandon akar feküdni naphosszat. Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt, és most jó érzés volt újra találkozni vele, nagyokat csámborogni az erdőben, gyűjteni a lehullott faleveleket és gesztenyéket.
Nem zavart a hideg reggelente, örömmel vettem elő a nagykabátot, amikor nulla fok köré hűlt a levegő és örültem, hogy esik az eső. Nem úgy mediterrán zivatar módon, hanem úgy csendesen, napokon át. Angolosan, bármerre is megyek. Még a gumicsizmának is örültem.
A gyerekeknek amúgy nem hiányzik Spanyolország. Egyedül Bende emlegeti még néha Carment, a szerelmét és a Casita Silvanat, az ovit, ahová járt. Visszamenne - mondogatja, és nem érti meg, hogy az a ház nem a miénk, és hogy nem minden helyre tudunk visszamenni úgy, mint a mamához vagy a Balatonhoz. Vannak dolgok, amiknek tényleg vége van. Nehéz ezt négyévesen felfogni.
A lányok viszont nem sírják vissza a múltat. Kicsit sem bánják, hogy otthagyhatták a régi sulijukat - sokszor és nyomatékosan elmondják, hogy nagyon szeretik a mostani iskolájuk, jól érzik magukat itt, sok barátjuk van és örülnek neki, hogy ez a rendszer egészen más.
Persze a spanyol nyelv azért az életünk része maradt (bűn lenne veszni hagyni)  és mivel én vagyok az itthonoktatás felelőse, én vagyok az, aki újabb és újabb feladatokat keresgélek nekik a neten. Múlt héten gondoltam egy nagyot - letöltöttem pár spanyol GCSE feladatot (angol érettségi), csak kíváncsiságból, lássuk, hogy állnak a lányok. Háromféle tesztlap van - írás, olvasás, hallás utáni szövegértés. A legkézenfekvőbbnek az olvasás tűnt. Először egy 16 oldalas alapszintű érettségi feladatsort töltöttem le - Borsi a 35-ből 33 pontot szerzett. Hoppá. Hát akkor nézzük az emelt szintű érettségi feladatait: 45-ből 42 lett Borsi eredménye. Igen, ő a tízéves, a kisebbik. Bíbor egy ponttal kevesebbet szerzett - de azért valljuk be, az nagyon jó eredmény, bőven A, vagyis ötös. (A nagylányommal kevesebbet tanulunk mostanság együtt, mert a középsuliban már van lecke - az általánosban viszont nincs, szóval ott azért van idő itthon varázsolni.)
Szóval most annak akarok utána nézni, hogy le lehet-e vajon tenni 10 évesen az emelt szintű érettségit, mi ennek a módja - és hogy van-e egyáltalán ennek bármi haszna. Nyilván ha a gyerek érdekét nézem, akkor ez egy óriási lökés az önbizalmának - de nem tudom, hogy van-e a dolognak bármiféle hátulütője. Spanyolul tud, az nem kérdés - de mi van, ha elcsúszik az időn (50 perc 24 oldalnyi feladat) és nem ér a végére és csak B lesz az eredménye? Persze, az is nagy szó - de lehet utána még javítani vagy ez már így marad?
De nem erről akartam mesélni (csak kibukott belőlem a büszkeség) hanem arról, hogy hiányzik Spanyolország. Na, kimondtam. Esténként az ágyban végigjárom az utat, ahogyan iskolába mentem a lányokért, tesztelem magam, emlékszem-e még az egyes útszakaszokra, merre kellett fordulni, milyen volt az angol pincér a kedvenc kávéházamban, a fülembe cseng az angoltanárom nevetése, a jingle, amit a Mercadonában folyamatosan játszottak, miközben ott vásároltam, a számban érzem a kis sült halacskák ízét és a húsgombócos tapast, amit a játszótéren adtak. Sok szempontból könnyedebb, lazább volt az életünk, több idővel rendelkeztem, volt időm futni, vásárolni, olvasni, bambulni. És igen, hiányzik a mosogatógép is.

Nem mondom, nagyon élvezem azokat a dolgokat, amiket Anglia tud nyújtani - nem csak a jó sulira gondolok most, de arra is, hogy sokkal könnyebb kirándulni menni. Spanyolországban mindig elborzasztottak a távolságok, a legjobb úticélokhoz 3-4 órát kellett vezetni, hogy odaérjünk (és vissza!). Itt meg beülünk a kocsiba és egy órán belül tucatnyi jó kis kastély várja, hogy felfedezzük. (Jajj, nagyon sok helyen voltunk, minden hétvégén kirándulunk, és meg is fogom írni, miket láttunk, de nagyon nehéz rá időt szakítani, pláne, ha belegondolok, hogy még a Spanyol kirándulásaink nagy részét se írtam még le - pedig nagyon jó érzés visszaolvasni a blogot!!!)
De hát nem baj az, ha jól éreztük magunkat, gondolom. (És kérem azok a kommentelők nyugodtan tartsák meg maguknak a véleményük, akik szerint jó lenne, ha végre eldönteném, hogy hol akarok lakni, mert ez elviselhetetlen. Azok ne olvassanak. :-) Voltaképp szerintem nem baj, hogy folyamatosan azt érzem, milyen jó is volt nekünk régen.
Szívesen nosztalgiázom azon, amikor otthon, Magyarországon éltünk, és a lányok még óvodásak voltak. Igen, bevallom, az oviba vezető utat is végig szoktam járni néha elalvás előtt. Mert jólesik. És igen, az is jó volt, amikor Spanyolországban a tengerparton laktunk. És most is nagyon jó.
És néha persze rossz is. Mert most például nagyon munkás és túl keveset alszom, ez pedig nem ideális. Jó lenne egy kicsit nyaralni. De nem biztos, hogy ha lenne egy szabad repjegyem, akkor Spanyolország felé venném az irányt. Mert jó lenne haza is látogatni egy kicsit és inni egy jó kávét, amit apu főz.
És igen, ha most valaki adna pénzt vagy munkát és azt mondaná, hogy visszamehetünk Spanyolországba, akkor én örömmel mennék. (Jó, a pakolást utálnám akkor is, de hát aki szereti, az jöhet hozzánk segíteni.) De ha őszinte akarok lenni, ha Kuala Lumpurba vagy Rómába kellene mennünk, akkor oda is örömmel indulnék. De azzal sincsen bajom, ha maradni kell.