Három gyerekkel irány Anglia!

Bende fiam nem jól kezdte a tanévet. Otthon imádott oviba járni, imádta az ottani közösséget és rengeteg barátja volt. De ennek a nagycsoporttal vége lett. És itt semmit sem szeretett.

Mintha valaki elrabolta volna az én mindig jókedvű, könnyen barátkozó fiamat, aki mindenkivel azonnal csevegni kezd, mosolygós, nyitott és mindenkivel azonnal megtalálja a közös hangot. Szeptemberben idecsöppent helyette egy morcos, nyűgös kismanó, aki elfordul, ha kedvesen hozzászóltak az osztálytársai, sírva indul iskolába, azt mondta, hogy őt meg akarják ott ölni, és egyáltalán utálja az egész helyzetet, és ami még furább volt, soha, senkinek nem köszönt vissza.
Mindenki azt mondta, hogy a nyelvvel van a gondja. Hogy nem megy neki az angol. De valahogy én úgy éreztem, nem ez az igazi baj. Persze, nyilván le volt maradva valamennyire, ez tény - de azért egyáltalán nem az a helyzet, hogy bedobjuk valahová, ahol semmit sem ért (mint anno a lányoknál) ő egész szépen beszélt már angolul, és el tudta mondani (ha hibásan is), hogy mit akar.
Bár ő arról panaszkodott, hogy senki nem szereti - amit én láttam ennek ellentmondott. Nem csak az, hogy mindenféle buliba hívták (oké, hogy az összes gyereket, de őt se hagyták ki, ami rendes dolog) és az udvaron köszöntek neki, kérdezték merre megy haza, nem mennek-e együtt. Az én fiam az ilyen kérdésekre azonnal a hátam mögé bújt, szorosan bezárta a száját és morcosan nézett vissza. Esélyt sem adott senkinek, hogy kedves legyen hozzá.
Én amúgy sejtettem mi a baj - jó volt neki az oviban, és nem akart onnan elkerülni. Értem én - de sajnos ez nem alternatíva. Ha otthon maradtunk volna is iskolás lenne és változtatnia kellett volna. Igen, elismerem, kicsit nehezebb a pálya a költözéssel és az új országgal, de visszacsinálni ezt nem lehet, De nem is akartam, mert azért én tudtam jól, hogy hosszú távon ez jó lesz majd neki, akkor is, ha most nem érzi.
Amúgy meg sejtettem, hogy a nagy fájdalma a szíve mélyén nem ez, hanem, hogy a többiek ügyesebbek. Mert egy dolog elcseverészni valakivel - de más dolog számolni, vagy olvasni angolul, ami a többieknek már egész jól ment, Bendének viszont erőfeszítést kellett tennie, hogy bepótolja a lemaradásait. Hát ez nem tetszett neki.
Ám akár tetszett, akár nem - alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez neki is, nekünk is. Így hát délutánonként olvastunk, számoltunk és a dolgok lassan változni kezdtek. Lettek barátok, és sok-sok dicséretet kapott a tanároktól is. Most ott tartunk, hogy percenként 40 szót olvas angolul (90 lenne a cél), és ötösével simán elszámol százig. (Sokat segít, hogy ötpennikkel gyakorlunk, és ameddig elszámol, annyi pénzt megtarthat. Ez pedig szuper gyakorlat a szorzótábla későbbi megtanulásához és két nyelven már nem is egyszerű.) Heti öt szó helyesírását kell megtanulniuk, ezeket megkapják hétfőn, minden nap le kell egyszer írni - pénteken dolgozatot írnak belőle. Ez általában hiba nélkül megy neki. (az eheti szavak pl. swing, sing, twig, this) Szépen írni nem tanulnak, nincs az a magyar rendszer szerinti betűformázás kicsi vonalak közé - ezért nyomtatott betűkkel ír, nem is teljesen pontosan úgy, ahogyan kéne, de sok feladatlapunk van, meg a tabletjén is vannak olyan programok, ahol az ujjával kell írni, ezekkel gyakorol néha.
Emellett rengeteg különórája is van. Mivel a suli közel sem terheli le annyira, mint otthon (minimális a lecke, tényleg csak az az elvárás, hogy heti háromszor olvasson egy pár oldalas könyvecskét) a délutánjai szabadok. Ezért simán belefér a korcsolyázás, az úszás, a foci, a hétvégi magyar iskola, és heti kétszer még logopédia is. Az egyébként valami zseniális, egy nagyon helyes magyar csaj tartja Skype-on, és bár ez így nehezített pálya, mert egy hétéves figyelmét azért nehezebb fenntartani, ha nincs jelen a tanár, a dolog mégis működik szerencsére. (Sajnos tavaly az ovis logopédussal az első pár hónapok után szinte semmit nem sikerült fejlődni, állandóan elmaradtak az órák.) Tervben van még a zongoratanulás, és a karate is - de nem sietünk. Van időnk szép lassan eljutni mindenhez.
Mert jó úton haladunk, az tuti, mert látom, hogy a gyerek kinyílt. Pár napja vettem észre, hogy már nem velem kézenfogva sétál haza, hanem előre rohan a többi fiúval, bújócskáznak, szaladgálnak, lökdösődnek, röhögcsélnek, Bende pedig mindenkinek magyaráz, mindenkiről mindent tud, és köszönget jobbra-balra. Akárcsak otthon. Szóval magára talált. Jól tanul, jól érzi magát a suliban és már a sulis ebéd furcsa ízét is megszokta. Szóval otthonra talált. Jó ezt látni.

Be kell vallanom, kopott Anglia varázsa - egyre kevesebb dologra csodálkozom rá olyan tiszta szívvel, mint hét évvel ezelőtt. De persze azt is hozzá kell tennem, hogy meglehetős zárkózott életet élek mostanság. Ülök a gép előtt és írok. Ez pedig azért az alkalmakat is csökkenti, hogy izgis dolgokat fedezhessek fel. 

Az írással amúgy nincs baj, és az itthoni munkával sem, de ez azért azt jelenti, hogy a világgal való interakcióm nagyban lecsökkent azokra a hírekre amiket a gyerekektől hallok. Ők pedig miről is beszélnének, mint az iskoláról. És nyilván azt emelik ki, ami vicces, szórakoztató - hogy az új fizika tanár a hanghullámok terjedéséhez gitárt hozott be, és nagyon cool volt. Hogy Borsi felkerült a legmagasabb matek csoportba és azt mondja, ez már végre kihívás neki az elmúlt fél év unatkozása után. Nem ekézem a sulit - főleg azért nem, mert a gyerekek jól érzik magukat. És végül is a barátok sokkal fontosabbak ebben a korban, mint az, hogy mennyire készít fel az egyetemre. (indoklást lásd lenn) Vannak azonban olyan furcsaságok, amelyek még az én Angliában szocializálódott gyerekeim is bizarrnak tartanak. Íme pár példa.

1. A séta is egy sport
Amikor a gyerek azzal jött haza, hogy jövő héttől sétálni fognak a tornaórán, csak néztem egy nagyot. Hát mióta sport ez. De akkor azért igazán röhögni kezdtünk, amikor elővette egy rakás papírt, hogy írjam alá, hogy engedélyezem és az egészségi állapota ezt megengedi. Isten bizony, egy rakás papírt alá kellett írni - hogy sétálhasson a suli udvarán, szép, lassan.
Mindezt egy olyan iskolában, ahol amúgy van medence, hogy úszhassanak, szuperül felszerelt konditerem, focipálya és kosárpálya is - a tornaterem mellett.
Ja, és ezek 15 éves gyerekek, kirobbanó energiával, nem a helyi nyugger klub rekreációs részlege.

2. Kincskeresés
De van ennél lejjebb is a tornaóra. Na jó, odáig azért nem süllyednek, mint Magyarországon, ahol dolgozatot kell írni a foci szabályaiból, de azért az "orientiering" nevű sport is elég röhejes kamasz szemmel. Amikor is a suli egyik részletét megkapják fotón, és meg kell keresniük, hogy ez hol van. Nyilván van olyan kövér, mozogni sem tudó gyerek, akinek ez kihívás - de azért tornaórának nevezni ezt elég meredek.

3. Két külön spanyolóra
Azt már talán írtam, hogy 10-ben, amikor már az érettségire készülnek minden gyereknek más órarendje van. Nyilván ennek kimaxolása nem könnyű feladat az iskola részéről. Ám azért az mégiscsak röhejes, hogy az én lányom heti két spanyolórája más-más tanárral és csoporttal zajlik. Elvileg azért a heti kettőt ugyanannak a tanárnak kéne tartania (rajta kívül mindenki úgy jár) hiszen végül is így tudna szépen haladni a csoport.
Na, hát az én Bíborkám kedden az A csoportba jár, szerdán a B-be. Így minden héten el kell kérnie annak az órának a jegyzeteit, házifeladatát, amin nem tudott részt venni. Mondjuk a spanyollal éppen semmi gondja nincs, és ez neki így is gyerekjáték - de azért ez akkor is elég furcsa.

4. Az értékelés
Az vessen rám követ, aki akar - de én nem értem, mi értelme annak, hogy jósolgatni kezdjünk a gyerek jövőbeli teljesítményét illetően és ezt félévi jegynek nevezzük. Ráadásul, hogy a helyzet bonyolódjon, idén új értékelési rendszert vezettek be Angliában, és én még nem tudtam elsajátítani ennek a logikáját.
Így amikor hazajön a gyerek és közli, hogy Level 5-ot írt, akkor az első kérdésem: "és a többieknek milyen lett?" ha 5-nél kevesebb, akkor megdicsérem. (A másikra még nem volt példa.)
De aztán Borsi megkapta a bizijét, és abban három 3-as van, a többi kettes. Néztem is nagyot - de akkor kiderült, hogy a 3-as a legjobb jegy, és hogy neki 3 is van, az az egész osztályban példátlanul jó eredmény - a többieknek inkább egyes-kettesei voltak. (Borsi azért sírt ezen egy nagyot, mert ő ennél jobbat akart kapni, és őt egyáltalán nem vigasztalja, hogy ő most a legjobb tanuló az osztályban.)
Bíbor meg, aki ezerrel készül a jövő évi érettségire, állítólag már érettségi lapokat tölt ki, olyat, amit majd jövőre is fog, és ő olyan bizonyítványt kapott, amiben az áll, hogy az előérettségin C-t kapott, ami szuper eredmény, és ezzel a legjobbak közé került, hiszen ez jelzi, hogy jövőre simán megy majd neki az A.
Én meg egyszerűen nem értem - velünk mondjuk harmadikos gimisként senki nem csináltatott matek érettségi feladatlapot, mert nyilvánvaló volt, hogy csomó anyagot még nem vettünk, és ha arra hármast kaptunk volna, akkor nyilván nem kapunk dicséretet, arra hivatkozva, hogy akkor ez egy év múlva simán lesz ötös.
De itt más a logika - nem a gyereket osztályozzák, hanem azt nézik, milyen lesz majdan az eredménye, ha így dolgozik továbbra is. Nekem ez még mindig érthetetlen.

5. A jó gyerekek jutalma
Ha a gyerek valami kiemelkedőt csinál, akkor jutalompontot kap, amit gyűjteni lehet. Ez teljesen szuper dolog. Az összegyűjtött pontokat becserélheti egy szép tollra, füzetre - vagy ha sok-sok pontja összegyűlt, akkor egy teázásra az igazgatóval. Ez a non-plus ultra.
Mondjuk első pillantásra nekem szimpatikus volt ez a gondolat, de aztán rám nézett a lányom és azt kérdezte, normális vagyok-e. Hát melyik épelméjű diák akarna az IGAZGATÓVAL teázni, legyen az bármilyen kedves ember. Miről beszélgetne vele???? És belegondoltam: igaza van. Talán inkább a szülőknek kellene felajánlani ezt a lehetőséget - nekem mondjuk lennének kérdéseim. Így bár gyerekszemmel bizarr a gondolat, azért nekem ettől még kedves lehetőség. (Kíváncsi lennék, évente hányan választják ezt a jutalmat.)

6. Tilos a csizma
Itt nincs olyan hideg, mint Pesten, ezt azért gyorsan leszögezném. Napközben 6-8-10 fok van - de reggel, amikor a lányok suliba indulnak, azért nulla fok körül van az idő. Én preferálnám a csizmát. Mégiscsak tél van - noha ezt az angolok nem veszik ennyire komolyan ezt a hideget. Simán mennek most is szoknya-zokni kombóban, félcipővel. De én magyar anya vagyok, másként nőttem fel - és az van becsípődve az agyamba, hogy télen, téli cipő kell a gyereknek. Le is cseréltük a balerina cipellőket.
Az egyenruha szabályzat szerint azonban ezt nem hordhatják szoknyával - csak nadrággal. A szoknyához továbbra is a bőr félcipő a kötelező. Akkor is, ha nyár van, akkor is, ha zuhogó eső, akkor is, ha hulla hó és szétfagy az ember lába. Pedig amúgy szerintem egy szoknya - csizma párosítás igenis elegáns, és nem olyan, mintha tréning gatyában küldeném, vagy sportcipőben a gyereket. De hát a szabály az szabály - akkor is, ha ez nem praktikus. Most nadrágban járnak. Nem sok lány van, aki ezt választja amúgy. Inkább szétfagy a lábuk.



(visszatérve az egyetemre) Lehet azon felháborodni, miért nem készülünk már a felvételire, mert én is tudom, hogy egy 15 éves gyerek anyjaként már ennek kéne lennie a fókuszban, de én valahogy nem görcsölök rá erre a témára. Egyrészt, mert a lánynak fogalma sincsen mi akar lenni, és mit akar tanulni. Ami 15 évesen amúgy szerintem tök normális - én is ilyen voltam, aztán mégis egyetemet végeztem. Másrészt meg olyan sok dolog van, amit még nem látott, nem próbált, és fogalma sincsen, milyen munkák léteznek. Harmadrészt pedig egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy angol egyetemre kell járnia - 9000 font évente piszok sok pénz, és bár az angol egyetem szuper hely, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sokkal jobb, mint a jóval olcsóbb spanyol, vagy ingyenes osztrák. Miért is kéne óriási hitellel kezdenie az életét, ha ugyanazt a tudást és végzettséget anélkül is megszerezheti? Amúgy a csajok Spanyolországra szavaznak az egyetemet illetően - és bakker, azért én megértem őket. :-)