Három gyerekkel irány Anglia!

Emlékeim szerint a hetvenes években a Rádió patinás Gyermekkórusában nem csináltak nagy faksznit a kórus köré. Kiállt néhány tucatnyi tökéletes hangú gyerek, fehér blúz, fekete szoknya, vigyázállás és már daloltuk is az internacionálét. Manapság egészen más szelek fújnak.

Hétvégére beesett egy kis extra kóruspróba. Reggel tíztől délután négyig daloltunk. A hátam fáj, a torkom elfáradt, de nagyon jó volt. A lányok versenyre készülnek ugyanis, és ott ugyan nem fogok csatlakozni hozzájuk, de azért melegen ajánlották, hogy töltsem velük a napot. Nemcsak azért, hogy tanuljam a dalokat, de azért is, hogy jobban összemelegedjünk.
Mit mondjak - utóbbi nem egyszerű. Igen, nagyon édesek, kedvesek, barátságosak - de azért mégiscsak hatvan olyan ember, akiknek a 80%-a olyan húsz éve együtt énekel. Erre belép egy külföldi, bénázik az angoljával, ki tudja meddig marad és alig tudnak még róla valamit. Ma nagyon is átéreztem, hogy milyen nehéz a lányaimnak a suliban tök idegenek között, akik lehetnek bármilyen barátságosak, mégiscsak kívülállóként kezelik aki most jött.
Az első gondolatom persze az volt, hogy sokkal jobb lenne beülni a sarokba egy könyvvel, mint jópofizni azzal a sok idegennel, de szerencsére nem vittem könyvet, így kénytelen voltam tényleg vegyülni. Sokat kérdeztem - és sokat tapasztaltam. és tényleg sokkal jobban éreztem magam, mint pár hete, amikor először mentem el hozzájuk.
Legfőképp azért, mert már tudok néhány dalt. Annak idején, jól emlékszem, Csányi Laci bácsi és Botka Vali néni mindig a lelkünkre kötötte - csak semmi otthoni gyakorlás, mert amit rosszul tanulunk meg, azt nekik később kínkeserv lesz kijavítani. Igaz, minden nap volt énekóránk, kóruspróbánk, így tempósan tudtunk haladni. Ebben a kórusban azonban csak heti egy próba van, igaz két és félórás. ÁM ez édeskevés egy normális repertoárhoz. Muszáj otthon is tanulni. A probléma megoldására CD-t kapnak az emberek. Egy daltanítós CD-n kb 25 dal van. Pontosabban egy dal 25 verziója - a dal, ahogy az majd szülni fog, aztán minden egyes szólam egyedül, halkan az egész kórussal, aztán hangosabban, aztán az adott szólam nélkül, hogy fölé lehessen kvázi karaokézni.
Pár hete kaptam egy ilyet, és kottákat is. Aztán összeállítottak nekem egyet amin az öt leggyakrabban énekelt dal van, és csakis az én szólamom gyakorló trekjei vannak rajta. Be kell vallanom, ez a CD dolog zseniális. Naponta többször is előveszem, hallgatom, hol csak úgy mosogatás közben, és néha komolyabban leülök mellé és a kottát is nézem. Muszáj, mert nagyon nehéz számomra basszust énekelni, a fülem és a szám szinte akaratlanul is mindig a dallamot követné. Lassan tudok csak hozzászokni a mély frekvenciákhoz.
Eddig nem nagyon értettem, hogy miért nem soprano a magas, miért lead. És mi ez az egész barbershop dolog, de ma kifaggattam egy kórustársam. Azt sejtettem, hogy nem fodrászokból áll a kórus, de arról fogalmam sem volt, hogy ez a Barbershop egy egészen különleges kórusösszeállítás, és speciális dalaik, felépítésük, versenyeik áés újságjuk is van. Eredetileg a négyszólamú acapella férfikórusokat hívták így, de ma már nagyon sok női kórus is énekli a dalaikat. Ám a hagyományokhoz híven a szólamokat a férfimegfelelőiken hívják. Nem a hagyományos szoprán-mezzo-alt felosztást követik, hanem van a lead, aki a dallamot énekli, és szopránnak felel meg. Emellett pedig van a magas tenor, a közepes bariton és a mély bass, ahová én is tartozom.
De az emberek nem szólamok szerint helyezkednek el, hanem hangképzésük szerint. Az első sorban állnak akinek inkább elől, az orrüregükben zeng a hangjuk. A második sorban a kettesek, akiknek a koponyájuk rezonál inkább. A harmadik sorban azok, akik hátul képzik a hangjuk. És leghátul az úgynevezett "mixed nut"-ok, akiknek az egész testük, fejük körbe mindenhol zeng. Ez nem értékítélet - egy jó kórusban mindre szükség van, de nem mindegy, hogy hol állnak. Kiegyensúlyozottan kell elhelyezkedniük, hogy a hang mindenhonnan egyformán jöjjön.
Nekem nagyon furcsa, hogy ez fontosabb, mint a hangnemek szerinti elhelyezkedés. Mert anno a gyerekkórusban az összes szoprán egy csoportban állt és erősítette egymást. De itt nincs ilyen rend. Nagyon nehéz ezt megszoknom, már kétszer sikerült a karmesternek csupa lead közé állítania. Márpedig rettentő zavaró úgy dalolni, hogy közben körülöttem teljesen mást énekelnek, pláne, hogy nem teljesen biztos még az énektudásom.
Az is vicces - ám ez nyilván az angol sajátja - hogy ha az ember magyarul énekel, akkor nagyon kell ügyelnie arra, hogy tisztán ejtse ki a szóvégi hangokat. Az angolban nincs ilyen követelmény - sőt, jobb szeretik, ha kifejezetten el vannak maszatolva a szóhatárok. Ezt nagyon sokat gyakoroltuk, fura volt még olyan hangokat is kiejteni, amelyek nincsenek leírva. Mondjuk, hogy az "ocean", amit két hangban kell kejteni "ó-sön"-nek, az valójában három hang "ou-sön" és mindhármat bele kell suvasztani a két hangjegybe.
De amit a legjobban élvezek, hogy nem ám állunk - hanem táncolni is kell. Van olyan dal, amihez teljes koreográfia van, és nagyon sokat gyakoroltuk ma ezt is. Tisztára mint az apáca-showban! Lépések, karmozgás, forgás. Buli az egész.
Mindenesetre házim is van - kaptunk egy új dalt, egy új CD-t és szerdán korábban kell menni, mert jön egy vendégkarmester, aki új dolgokat fog mutatni az új dalon. Már alig várom.
Be kell vallanom, hogy eredetileg azt hittem, hogy ez egy sima kisvárosi kórus, ahol amatőrök között milyen király leszek a zenei múltammal. Ehhez képest belecsöppentem egy nagyon komoly kórusba, akik nagyon profik és bizony fel kell kötnöm a gatyámat, ha lépést akarok tartani velük.

Gyakran úgy érzem, hogy egy 11 hónapos fiúval az élet inkább hasonlít háborúra, semmint a pelenkareklámok idillikus jeleneteire. Bende mindent elér és mindent lerombol. Nincs mese, meg kell magunkat védenünk.

Múlt héten már ott tartottunk, hogy Bende teljesen rákattant a számítógépre. Eddig is egy nagy kartonlappal volt eltakarva a sok elől villogó gomb, de mostanra rájött, hogy amit nem lát az is létezik, és teljes nyugalommal félrehajította a papírt, megragadta a billentyűzetet és megpróbálta kitépni a helyéből.
Persze kapott számítógéphez nem csatlakoztatott billentyűzetet is, (naná, hogy akad itthon) de természetesen kicsit sem érdekelte. Csakis azt kérte, amin apa és anya is ügyködik. Ha bármelyikünk is odaült a gép mellé, akkor csipkedte a karját, toporzékolt, hogy vegyük fel, majd ami még rosszabb, ő is nyomogatni kezdte a gombokat. Megtörtént, hogy kikapcsolta a gépet, és az is, hogy Zsolt munkája nemes egyszerűséggel elszállt egy trükkös billentyűkombináció révén.
Az egyetlen megoldás az lett volna, hogy ne is kapcsoljuk be a gépet, amikor Bendécske ébren van - de sajnos nem kivitelezhető. A gép ugyanis szinte mindig be van kapcsolva, mert Zsolt itthonról dolgozik. Aminek sok-sok előnye van (nem vagyok egyedül, ha kávészünete van, tudunk dumálni, és meg tudom kérni, hogy fogja meg a gyereket, ameddig kinyitom a sütőt) De bevallom, néha nekem is nehéz az ő jelenlétét csak virtuálisnak tekinteni és tiszteletben tartani, hogy ő bizony pénzt keres napközben, és hogy itthon van és nem egy tőlünk távoli munkahelyen, az nagy szerencse. De nem kisebb felelősség.
Ami nekem áldás - Bendének valóságos kínszenvedés. Számára apa valós, a gép pedig vonzó célpont. Nem volt mit tenni - kemény bútortologatásba fogtunk. és a nappali méretét radikálisan lecsökkentettük. Az utcafront felőli kis ficakot elbarikádoztuk az egyik dívánnyal és egy éjjeliszekrénnyel, a keletkező kétszer egyméteres kis lyukba pedig bekerült a számítógép és az úgynevezett fontos papírok. A hátránya, hogy bizony cúgos, hideg hely, és hogy csak a díványon átmászva lehet bejutni.
Bende pedig csak ott áll a dívány másik oldalán, és nézi sóvárogva, hogy a sok vonzó célpont elérhetetlen messzeségbe került.
Persze rögtön talált új elfoglaltságot, az üvegasztal alól szedi ki a lányok tankönyveit, szórja szét és ül rájuk. Én persze folyamatos frászban, hogy mikor csúszik el rajtuk és veri be a fejét. Ezért hát naponta olyan ötszázszor rakok rendet utána, és mondom el, hogy nem szabad. De nem nagyon izgatja fel. És valljuk be, ez még mindig jobb, mint a konyhaszekrény kirámolása, vagy a konnektor babrálása. A tankönyv úgyis csak egy évig használatos dolog, és a lányok is szamárfülezik szorgosan. Néhány plusz gyűrődés nem ront rajtuk sokat.

Kicsit zsúfoltak lettek a szerdáim - reggel korán matekkal kezdek, délelőtt szoktam elintézni a nagybevásárlást, míg Bende alszik, délután tanulás a lányokkal, este 10-ig pedig kórus. Nagyon fárasztó - de nagyon élvezetes. A mai nap meg különösen élménydús lett!

Matekon a törtekről tanultunk, aminek nagyon is itt volt az ideje, merthogy Bíborék is mostanában kezdtek el ezzel foglalkozni. A szükséges szavakon kívül mint a numerator és a denominator (ami a nevező és az osztó magyarul) azzal foglalkoztunk főleg, mi is ebben a nehéz a gyerekeknek. Merthogy felnőttként ez már olyan egyszerű, és nem is értjük, mit lehet ezen nem érteni. Pedig nem könnyű, mert szegény kicsik éveken át azt tanulták, hogy minél nagyobb egy szám, annál többet ér. De a törteknél fordítva van: itt az egytized sokkal kisebb a negyednél. És hogy ezt legjobban a pizzán tudjuk szemléltetni - mert minél többen vagyunk a pizzára, annál kevesebb jut egy személynek, ha egyenlően osztjuk el. Annyira bírom, hogy ehhez természetesen papírból nyomtatott pizzákat is kaptunk, többet is, előre kimérve a szeleteket. De szerintem a valódi pizzánál nincs jobb szemléltetőeszköz, a képen azt látni, amit Borsinak sütöttem. És nem sült krumplis, hanem sajtos (afféle PKU-s sajtpótlékkal készült) és pókháló van rajta és hagymából pókot is eszkábáltam.
Az a tény, hogy a tanárok nem kérdezgethetnek minket, szülőket arról, hogy mit is tudunk, néha elég vicces helyzetet teremt. Az osztály nagy része ugyanis pandzsábi nő, és a legtöbbnek tényleg elég nehezen megy a matek. Meg nem is nagyon tanultak mást sem szegények. Így most arra próbáltak rábeszélni minket, hogy tegyünk kettes szintű matekvizsgát, mert az milyen jól jön majd a felvételi beszélgetésen, bárhová is jelentkezünk, és ha esetleg főiskolán vagy egyetemen akarnánk tovább tanulni, oda is kell. Mivel én vagyok az egyik legjobb matekos (és ez számomra is elég nagy meglepetés) leginkább engem nézett a tanár, miközben győzködte a jelenlévőket. Most mondjam meg neki, hogy én már nem akarok tanulni??? Nem volt szívem, és most komolyan el is gondolkodtam rajta, hogy talán mégis belevágok ebbe a matekvizsgába, ami nagy szó, tekintve, hogy éveken át visszatérő rémálmom volt, hogy újra kell matekból érettségiznem. De ez valahogy most annyira vicces, kellemes kihívásnak tűnik...
Ameddig a matekot nyúztuk, addig Bende a bölcsiben tűzriadósat gyakorolt. Pontosabban a bölcsis nénik. Ami abból állt, hogy az összes bennlévő gyereket gyorsan kiterelték az udvarra. De nem ám úgy, ahogy anno a gimiben minket bombariadó alkalmával. Emlékszem, szép, komótosan felöltöztünk, magunkhoz vettük a cuccainkat és áttrappoltunk az utca túloldalára. Mondjuk ha lett volna egyszer is bomba, mind meghalunk, az tuti.
Itt a tűzriadó úgy néz ki, hogy semmi felöltözés, semmi cucc - rohannak a kert másik végébe. Ami momentán az ötfokos hidegben a magyar-anyai szívemnek több mint horror. De értem én, hogy a riadónak csak akkor van értelme, ha komolyan veszik, és tényleg az embernek le kell győznie azokat a késztetéseit, hogy felkapja még a tatyóját, ráadja a gyerekre a pulcsiját, mert mondjuk egy kiskabáton nem múlhat az ember élete. Mesélték egyébként, hogy nagyon szigorúan meg van hagyva, hogy mennyi idejük van, mit tehetnek, és hogy csak egészen pici babák esetében van arra lehetőség, hogy felkapjanak egy takarót és abba burkolják be a gyereket, míg kimennek. Bende meg már nagyfiú, kibírta. Végül is ki.
Az esti kórus meg azért volt jó, mert most már sokadszorra megyek, és lassan kezdem tényleg élvezni is. Egyrészt azért, mert emilen elküldték a legfontosabb dalokat, és azokat már olyan sokszor meghallgattam, hogy egész jól tudok velük énekelni. A másik, hogy lassan kezdenek befogadni. Tényleg nagyon kedvesek. Az egyik pl. mindig hazahoz próba után, hogy ne járkáljak egyedül. Egy másik ma odajött, és elmondta, hogy gyönyörűen beszélek angolul, és tudja, hogy nekem milyen nehéz lehet, merthogy ő meg diákként egy évet töltött Párizsban és nagyon nehezen boldogult a franciával. De a szívemnek legszimpibb csaj az, aki már hetek óta mögöttem énekel, és folyamatosan buzdít. Ma elmesélte, hogy két huszonéves nagylány után, a második házasságából terhes lett hat éve. Hét hónapos terhes volt, amikor kiderült, hogy mellrákja van. Leoperálták a mellét, és egyben meg is császározták, amikor 8 hónapos terhes volt, mert kezdenie kellett a kemót. Azt hitte, hogy a babával minden rendben van. De nem volt Down szindrómával született. Lyuk volt a szívén, így azonnal őt is meg kellett operálni. Mindketten szépen rendbejöttek. Hároméves volt a kislány, amikor leukémiája lett. Nyolc hónapig ki se jöttek a kórházból, a kislány 12 kilót fogyott. De most már egészségesek mindketten. És a húszéves lánya terhes, és nagyon várják a babát. Csak kapkodtam a fejem. Hallottam már jópár kemény sztorit, de mondjuk ez mindet übereli. Amúgy megbeszéltük, hogy összejövünk majd külön. Azért is, mert segít a dalokat megtanulni, és összeeresztjük a lányainkat is. A lányoknak amúgy már meséltem a Down-ról, érdekelte őket, könyvet is olvastunk róla, hogy ez mit jelent. Én örülnék, ha első kézből meg tudnák tapasztalni most, és nem később találkoznának a mássággal, amikor már sokkal több az előítéletük.

És itt most mindenki gondoljon arra, amire akar... Hogy mégis mire? Mit tudom én! Egyáltalán nem tudom hová tenni ezt a kijelentést, pedig karácsony óta töröm rajta a fejem. Bende fiam plüsskutyája ugyanis néhány mondóka, és az ölelj meg mellett ezt is gyakorta elkiáltja. Hogy mire akar utalni, fogalmam sincsen. De remélem, hogy nem arra gondol, amire én...

Ugyanez a kutya persze azt is tudja mondani, hogy "kukucs, látlak!" ráadásul mindezt demo verzióban is, tehát anélkül, hogy bármi is megnyomná a hasát, vagy a kezét. Ami rám ugyan nem hatott, ellenben szegény sógornőmmel (nekik is van egy ilyen) aki egy éjszaka félálomban kibotorkált a konyhába tápszert keverni, mire a gyerekszoba sötétjéből rásusogott egy hang: "kukucs, látlak..." Nevetni nem ér, ő nagyon megijedt. Először azt hitte, valaki az ablakon lesett be és szórakozik vele, és nagyon sokáig eltartott, amíg kiderítette, hogy kicsoda is látja őt.
Tagadhatatlan, ezek a dalolós, csörgős, beszélős játékok karácsony óta teljesen eluralták a nappalinkat. Bende ugyanis teljességgel odavan értük, ezért mindenkit arra kértünk, hogy valami effélét vegyen neki. A sok világítós, zajos vacaknak örül is neki a szentem - más kérdés, hogy ami neki öröm, az nekem néha már elmebaj.
Persze, sejthettem volna, hiszen már az első hangos játéka, a kis zsiráf is jó pár álmatlan éjszakát okozott még novemberben. Ez az elmés kis szerkezet ugyanis nemcsak akkor zenél (és beszél) ha megnyomják a hasán lévő gombokat, de akkor is, ha nem. Nehogymár szegény gyerek felfedezze, hogy a tetteinek következménye van (gombot nyomok-zene van). Inkább megpróbálja elhitetni szegény kis egyévessel, hogy ő egy önálló entitás. Egyszer megnyomja a gyerek, énekel. Majd a gyerek megunja a kis zsiráfot, játszana mással. De nem tud, mert kis zsiráf fél perc múlva utána szól. És ha a gyerek még mindig nem reagál, újabb fél perc múlva elköszön. Bende el is ámult ezen a babaszemmel kiszámíthatatlan viselkedésen, és kedvencévé léptette elő kis zsiráfot, aki persze zenél is, tehát táncolni is lehet vele. (Ami egyébként nagyon cuki!!!) Mivel kis zsiráf örök barát - természetesen örökké láb alatt van. A szó szoros értelmében. És ha már odakeveredett, mindig meg is szólalt. Legkésőbb akkor, amikor Bende már elaludt, és mi elraktuk volna. De ha nem a szekrény tetejére került, biztos távolságba mindentől, akkor előbb utóbb meg is szólalt, legkésőbb, amikor a következő játékot rádobtuk a kosárba. Bende szeme meg azonnal kipattant a zajra, ha először nem, legkésőbb harmadszorra. És ezen az se segített, amikor a gomb megnyomása után azonnal két párnát is ráküldtem a rohadt zsiráfra, mert a hangja átsüvített minden fojtást. Ja, kikapcsoló gomb természetesen nincs rajta... Viszont azóta nem kerül a dzsumbidobozba. Kivívta a respektet - külön polca van.
Ezért is örültem meg, amikor láttam, hogy a tologatós járássegítő eszközön viszont nagy kikapcsoló gomb látható. Ráadásul ez egy igazi jolly joker. Bár a járásban Bende nem szorul segítségre, ezért nem is tologatja, ám az elejére erősített többfunkciós ábécés, számolós, testrész oktató panel maga a gyönyörűség. Játszik is vele naponta többször is. Hacsak ki nincs kapcsolva. Mert az maga a katasztrófa. Viszont a gépezet szó szerint eszi az elemet. És ha nem lehet bekapcsolva hagyni, mert néhány óra állásba is teljesen le tud merülni. A legjobb taktika, ha résen vagyunk, és amikor Bende arrafelé tendál, elévetjük magunkat és gyorsan bekapcsoljuk, majd amikor végez, rögtön ki.
Vannak még ideig óráig tartó csodák, az mint a sütibödön, aki két nyelven is eldalolja a formák és a színek nevét. És persze az ominózus kutya, aki a férfiegot már kicsi kortól simogatja a címbeli felkiáltással. Angolul ugyan csak 1-2 szót mond, de magyarul azt is elmondja, hogy ölelj meg és szeretlek. Nagy beetetés ám, hogy a testrészek angolul is rá vannak írva, mert azt feltételezi az ember, hogy a mondókákat is elmondja két nyelven, de nem. Amúgy is alapvetően rossz a koncdepciója, mert nincs gyerek, aki szeretné, hogy visszapofázzanak neki. Bende is úgy szeret vele játszani, hogy az ölembe hozza. Ám ha az ölemben van a gyerek miért kapcsoljam be a plüsst, és mondassak vele mondókákat?
A zenélős kavalkád nagy nyertese tagadhatatlanul a kínai piac két remeke: a tuctuc zenét visító kiskocsi (ami közben körbeforog is és világít) és egy újabb zsiráf, ami nem elég, hogy a leggyagyibb diszkót üvölti, de kis csizmás lábaival járni is tud. Én az első pillanattól utálom, és rosszul vagyok tőle - de Bende, mint minden gyerek vonzódik a giccshez. Bár ettől azért kicsit fél is. Ezért csak óvatosan játszik vele. Odahozza hozzám, hogy kapcsoljam be (a kezén van egy kis pöcök a szőr alatt) majd jó messzire elszalad, nehogy a zsiráf egyszer tényleg elkapja. Amikor a kis dögöt lerakom, és már látni, hogy merre indul, akkor visszajön, és erőteljes amplítúdóval jobbra-balra dülöngél. Épp, mint a zsiráf. Kicsit zavar, hogy tőle tanul táncolni a gyerek, de végülis ezzel a mozgáskultúrával minden magyar lagzin hozza majd az átlagszintet. Ezt átlag négy-öt alkalommal ismételjük. Maga az elektronikus ízlésgyilkosság - nesze neked Baby Mozart. Múltkor már megörültem, amikor hallottam, hogy zsiráf kicsit kattog belül és húzni kezdi a zenét. Reméltem, hogy kimerül benne az elem, hiszen mostanra a zenélős autó is kukába került, mert kitörtek a kerekei. Ám a kínai ipar ezen remeke nem adja fel könnyedén. Amikor Bende legközelebb véletlen földhöz vágta, rejtélyes módon visszarendeződtek benne az áramkörök, és azóta zajosabban dalol és rémisztőbben dülöngél, mint előtte.
Nem akarok persze képmutató lenni, hiszen a lelkem mélyén hálás vagyok ennek a sok dögnek. Mert lefoglalják Bendét, és adnak nekem egy kis szusszanásnyi időt, míg megiszok egy kávét, odarakok egy levest, vagy elmegyek pisilni. És tudom, bármerre is járok a lakásban, ha felhangzik a tuc-tuc, vagy a "hú, de nagy" akkor oda se kell néznem, tudom mit csinál a gyerek. Játszik. És persze tanul is. Zenét, ritmust és néhány angol-magyar szót.

A héten megvolt az első angol gyerekbulink. Áthívtuk Bíborka egyik osztálytársnőjét, Georgiát. A lányaim annak örültek, hogy vendéget fogadhatnak és együtt játszhatnak vele. Én annak, hogy kiderült, mindkét lányom meglepően jól kifejezi már magát angolul.

Georgia bűbájos kiscsaj, aki az én szívemet már akkor megnyerte magának, amikor még novemberben odajött hozzánk az utcán, és közölte velem, hogy neki Bíborka a legjobb barátnője. Nem az egyik legjobb, hanem A legjobb!
Én már akkor reméltem, hogy erről a szimpatikus kislányról még sokat hallok, de aztán azt vettem észre, hogy egy ideje elhaltak ezek a barátságkezdemények, amiket a lányok korábban annyira nagyon ápolgattak. Kiderült ugyanis, hogy az én két szépségem úgy döntött, hogy nagyon fárasztó dolog ám a suliban az angol, és sokkal jobb ám nekik, ha a szünetekben kettesben játszanak, mert legalább ilyenkor magyarul beszélhetnek. Ami nagyon is érthető - ám az angoltudásukat mégiscsak most kéne fejleszteni, márpedig azt tapasztalatból tudom, hogy a baráti csevegésnél semmi nem hasznosabb. Ezért aztán a fogadóórán beszéltem mindkét gyerek tanító nénijével, hogy örülnék, ha kicsit visszaterelgetnék az én báránykáimat a saját osztályukba. Egyben megkérdeztem azt is, hogy itt szokás-e barátnőket áthívogatni. Amikor szóba hoztam Georgiát, Miss Luton egészen felragyogott, közölte, hogy ez egy szuper aranyos kislány, és jobb barátnőt elképzelni sem tudna senkinek. Megígérte, hogy erősíteni fogja osztályon belül is a két lány amúgy is meglévő szimpátiáját, és majd egy csoportba osztja be őket, hogy együtt dolgozhassanak. Sőt, másnap délelőtt félre is hívta Georgia anyukáját, és megkérdezte, elengedné-e hozzánk párszor a lányát.
Megjegyzem, első pillantásra sok reményt nem fűztem Georgia anyjához. Tipikus smink nélküli, megfáradt arcú, sótlan angol nőnek tűnt, akihez eddig odamenni is féltem. Ám kiderült - a látszat nagyon is csal. Louisa nagyon is belevaló csaj, akárcsak a lánya!
Mi persze egy hete erre a látogatásra készülünk. Minden este átszámoltuk, mennyit kell még aludni Georgia eljöveteléig, és megbeszéltük azt is, hogy ez a nap lesz az apjuk szülinapja is, de nem baj, mert legfeljebb a vendég is kap egy nagy szelet tortát, és még jobban fogja magát érezni. (Utólag kiderült ám, Georgia ugyanilyen lelkesedéssel várta ezt a napot!)
Hogy a látogatás jól sikerüljön, igyekeztem felkészíteni a lányaimat, hogyan is kellene viselkedniük, elsősorban azt kértem tőlük hogy hogy legyenek szívesek egy szót se szólni magyarul, mert az nagyon kellemetlen lenne Georgia számára. És ha valamit nem tudnak kimondani, akkor nyugodtan kérdezzenek meg engem.
Persze ez azt eredményezte, hogy egyik se mert megszólalni, így az első félórában főleg Georgia beszélt. Arról, hogy miket tanulnak most, meg ki milyen tanuló. Először persze Borsi nyílt ki, és kezdett magyarázni, főleg pasi és szerelem témakörben. Amitől Bíbor annyira zavarba jött, hogy elő is vett egy könyvet és elkezdte inkább nézegetni. Merthogy ő szégyenlős. De aztán szerencsére ő is feloldódott, és végül igazi csajparti kerekedett a látogatásból zenével, jelmezes átöltözéssel és természetesen bezárt ajtóval.
Mire Georgia anyja este 7-re megérkezett a lányáért, Bíbor lazán közölte vele, hogy rossz címre jött, és talán a szomszéd ajtón próbáljon meg kopogni, ha gyereket akar hazavinni, majd becsapta a gyerekszoba ajtaját. Ami dumát pedig utána levágott, azon leesett az állam. Közölte, hogy ő varázsló, és mindenféle trükköt tanít most akkor Louisának is. Egész pipec kis történetet kerekített varázslókkal, vérfarkasokkal, trükkökkel. Amiben csak az egyik döbbenet volt a lányom nyelvtudása - a másik, hogy Georgia anyukája mennyire jól vette a lapot. Feláll, körbeforgott, hagyta bekötni a szemét, számolt visszafelé, csinált mindent, amit a három lány kért tőle. Végül is még majd egy órán át maradtak, és csak akkor indultak haza, amikor Georgia szeme már szabályszerűen leragadt a fáradtságtól. (Ugyanis ő ellentétben az én sosem alvó madárkáimmal általában már fél 8-kor alszik...)
Sejtettem, hogy ez a látogatás hasznos lesz, de az eredmény szó szerint elképesztő. Az egy dolog, hogy Georgia meglepődött azon, hogy Bíbor milyen sokat dumál - ugyanis a suliban szavát se lehet hallani. Ám most kiderült, hogy tud ő, csak hát nem nagyon mert eddig. Borsi pedig tegnap óta angolul ír naplót. Persze nem tagadja meg magát, valami teljesen elképesztő egyéni módszere van. Maga elé vesz egy rakás angol könyvet. Mivel azokat közösen elolvastuk és lefordítottuk, tudja, hogy miről szólnak, és milyen szavak vannak bennük. Így azokat teljesen hibátlanul írja le. Csak lesek, amikor az egyik könyvből másolja, hogy "rainbow" aztán lapoz, leírja "come", "said" és minden amit leír, az értelmes és hibátlan.
Nem mondom én, hogy amit mondanak az nyelvtanilag tökéletes, és hogy ne lenne még mit tanulniuk, de azt állíthatom, hogy el tudják mondani amit akarnak. Szóval megvolt a nagy áttörés. Innentől már minden egyenesben lesz, úgy érzem.

Időről időre jó érzés, ha az ember új közegbe kerül, mert olyan dolgok derülnek ki róla, amik teljesen megdöbbenthetik.

Én például mióta világ a világ szoprán voltam. Magas a hangom, szeretek is ebben a terjedelemben énekelni. Fel se merült bennem, hogy kóruson belül máshol is lehet keresnivalóm. A meghallgatáson azonban a karvezető rögtön a basszusba osztott, méghozzá a legmélyebb hangúak közé. Mert szerinte nagyon szépen szóló füstös hangom van, ami különlegesen rezonál ebben a tartományban.
Tehát most újradefiniálom magam - a vékony hangú szőke helyett úgy tűnik, hogy egy mélyen zengő alt lakik bennem. Tehát mindenféle külső változás nélkül is új nő lettem, és nagyon szeretek magamra most így gondolni, mert olyan érzéki, izgalmas dolognak tűnik, ha az embernek mély a hangja.
De nem csak ettől a szépséges bóktól vagyok jókedvű, az időjárás is felvidít. A hétvégén óriási szelek voltak, amik szabályszerűen fütyültek az ablak alatt, így legalábbis a Bronte testvérek Szelesdombján éreztem magam, vagy egy csípősen hideg Andersen mesében. Az is jó volt, forró teával a kezemben. De a mostani kilátás ennél sokkal kellemesebb - ragyogó napsütés, szívmelengető plusz fokok és tavaszi illatok. Alig várom már a délutánt, amikor végre bejárathatjuk a múlt héten vásárolt bicajokat. A két nagyobb Vízöntő (Zsolt és Bíborka) megkapták ugyanis már a szülinapi ajándékukat - egy-egy szép bringát. Két héttel korábban ugyan, de hát most van akció, ilyenkor kell okosan vásárolni. Bíbor persze még csak gyakorol, nagyon fura neki ez a kétkeréken közlekedés, és nagyokat visít minden apró buckánál. Most még mindig szaladunk mellette, de legalább az egész család nagyon aktív.
Persze azért nem minden ilyen napsütéses. Kicsit megkörnyékezett ugyanis minket a betegség. Először Borsi szállt be egy fordulóra, majd Bende, végül Zsolt is elkapta. Senkinek semmi komoly, gyógyszert be se szedtünk, csak enyhe hőemelkedés és ugatós száraz köhögés. De azért olyan punnyadós lett tőle a családi hangulat. Persze lehet, hogy csak az enyém, mert eléggé elfáradtam az éjszakázásban. Bendénél ugyanis a betegség legfőbb tünete a kicsi láz mellett a gyakori éjszakai ébredés. Cserébe viszont délelőttönként nagyokat alszik, igaz, ilyenkor én is mellébújok, tehát nem sok hasznos időm szabadul fel.
A kedvem ennek ellenére nagyon jó, mert jogos szülői büszkeség feszíti a mellkasom. A múlt heti szülői halálra dicsérték a csajokat. Hihetetlen jól haladnak az angollal, és kaptam egy csomó jó ötletet a tanáraiktól, hogy mit kellene még velük pluszban átvenni. Borsival a környezetismeret szókincset kell gyakorolni (gravitáció és játéktörténet a téma) és elkezdték a szorzótáblát. Erre kértek, hogy nagyon figyeljünk, mert a kisasszony matekból a jobbak közé tartozik. A legjobban azonban azt dicsérték, hogy milyen szépen olvas. Megjegyzem, magyarul is.
Bíbor viszont úgy tűnik különleges tehetség, akit szívesen küldenének további képzésre is, ha már tökéletes lenne az angolja. Az ő fogalmazásai ugyanis már most jobbak, mint az osztálytársaié, noha azért az angol szókincse és nyelvtana még sok-sok tanulnivalót igényel. Ezért hát arra kért a tanár, hogy próbáljuk meg a helyesírást gyakorolni vele, mert csak akkor tudnak vele tovább lépni.
Bevallom, a sok dicséret nagy-nagy büszkeséggel tölt el - de felelősség is ilyen okos gyerekeket nevelni. És mindez sajnos azt is jelenti, hogy a délutánjaink még zsúfoltabbak lettek, mert a magyar tananyag mellett immár az angolt is gyakoroljuk minden nap. Nagyon kell igyekeznem, hogy még a játékra is minden nap jusson idő, mert hiszek benne, hogy ez a legfontosabb fejlesztőerő. Különösen egy jövendő írónő számára, aki minden nap meséket talál ki és ír le. Hol angolul, hol magyarul.

PKU-ról szólva azért el kell ismernem, hogy a háziorvosok itt sincsenek a helyzet magaslatán. Persze ez érthető, hiszen azért itt is kevesen vagyunk és sok a gond velünk.

Angliában nincsenek speciális boltok, ahol fehérjeszegény dolgokat lehetne venni. Minden élelmiszer csak és kizárólag receptre kapható a gyógyszertárból, legyen szó lisztről, tésztáról, csokiról vagy bármi egyébről. Ez egyfelől nagyon jó, mert 16 éves korig minden receptre felírt dolog ingyenes. De megvan a maga hátránya, mert jó előre kell gondolkodni mi fog kelleni majd, mert ha valamiből kifogy az ember, sehová nem mehet sehová vásárolni. Ráadásul az ingyenes rendelésnek is vannak korlátai - egy Borsi korú gyerek 30 egységnyi kaját rendelhet, egy felnőtt 50-t. Egy egységnek számít egy zacskó liszt, egy félkilós tészta vagy egy doboz keksz. (A tej és a tápszer ebbe nem tartozik bele.) Mindez elvileg úgy van kalibrálva, hogy bőséggel elég legyen - éppen azért, hogy minden PKU-snak bőséggel jusson ennivaló, hiszen máshonnan nem tudja ezt beszerezni. Anita, a dietetikusunk azt is hozzátette, hogy az elején mindenki kicsit többet rendel, hiszen mindenfélét ki akar próbálni, és ez nem gond, mert ez csak irányszám, ne aggódjunk.
Maga a procedúra egyébként úgy zajlik, hogy leadok egy listát a háziorvosnál. Az adminisztrátor megírja a recepteket, ezt leadjuk a gyógyszertárban, majd ott átvesszük a cuccot. Mindez kb. egy-másfél hetet vesz igénybe. Ám az első pillanattól kezdve gond, hogy soha nem azt kapjuk, amit rendeltünk. Egy darabig nem is tűnt fel, hiszen annyi új dolog érkezett, amit még soha nem láttunk. De aztán egyre nyilvánvalóbb lett a különbség.
Először azt hittük receptek tűntek el, aztán a patikust gyanúsítottuk meg azzal, hogy rosszul adja ki a cuccokat. De aztán kiderült, hogy az adminisztrátor egészen más recepteket ad ki, mint amit kérünk tőle. Amikor megkérdeztük, persze morgott.
Először az volt a baja, hogy neki nagyon nagy munka minden hónapban másféle recepteket kiállítani, miért nem rendeljük mindig ugyanazt. Hiszen pl. más krónikus betegek mindig egyformát kapnak. Naná, egy cukorbetegnek mindig ugyanannyi inzulin kell, ez nem kérdés.
Akkor elmagyaráztuk, hogy százféle PKU-s termék van. Akár egy boltban. És hogy amikor ő elmegy vásárolni, ő se ugyanazt veszi le mindig a polcról. Egyik héten több lisztet vesz, aztán több rizst, aztán tésztát kíván, és mivel már van otthon, szószt nem vesz hozzá. És hogy nekem egy hónapra előre kell meghatároznom, hogy mit fog enni a lányom, és mindenre fel kell készülnöm. Úgy tűnik megértette.
De a következő alkalommal azt kezdte forszírozni, miért rendelek ennyi lisztet, mennyi időre elég a kenyér, amit ebből sütök. Vagy mennyi idő alatt eszik meg egy csomag kekszet. Mondjuk nem is értettem, hogy miért kell elmagyaráznom, de gondoltam, ha megteszem, akkor empatikusabb lesz. Elmagyaráztam, hogy egy kenyér 3-5 napra elég, és számoljon, hogy akkor minimum 8-10 lisztcsomag kell hozzá, de akkor még semmi mást nem csináltam a gyereknek. És bizony az is előfordul, hogy elrontok valamit, ami bármikor előfordulhat. Múltkor pl. három ehetetlen kenyeret csináltam zsinórban egymás után, mind túl nedves lett, mert kiderült, hogy az új mérőpoharam nem pontos. Szóval három csomag liszt ment a kukába - de nekem erre fel kell készülnöm, és nem éhezhet akkor se a gyerek, ha az anyja béna. (Csak most leírva döbbentem, rá, hogy valószínűleg azt hitte, az egész család Borsi kajáját eszi, de ez csak azt bizonyítja, sose látott még ilyet, pláne nem kóstolt...)
A mélypont decemberben volt, amikor az adminisztrátor közölte, figyelmeztető levelet kaptak, hogy túl sokat rendeltünk, ebben a hónapban inkább ne kérjünk semmit. Ez meglepett, de nem tartottam elképzelhetetlennek, hiszen tényleg nem számoltam addig, hogy ne lépjük túl a harmincas limitet. Viszont nem volt már lisztünk, mert nem tudtam, hogy a Fate kenyér lesz Borsi abszolút kedvence, és bár tésztánk, reggelizőpelyhünk és millió más dolgunk volt, a kenyéralapanyaggal csehül álltunk.
A helyi központ fantasztikus elhivatottságát jelzi, hogy amikor ezt megemlítettem nekik, még aznap délután beállított hozzám Helen (akivel főzni szoktunk) és hozott jópár kiló Fate lisztet.
Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a központban amúgy végig tudták az én gondjaim a háziorvossal, mert folyamatosan jeleztem nekik, ezért már többször fel is ajánlották, hogy kijönnek, elmagyarázzák a nővérnek, hogy is vannak a dolgok, mi is a PKU - de nem akartam a terhükre lenni, gondoltam majd szép lassan megoldom én a dolgokat.
De pénteken betelt a pohár. Leadtam a rendelést - benne 15 csomag liszt. Megkapom a receptet - csak három szerepel rajta. Kérdem, ugyan már miért - erre közli a csaj, hogy rosszul tudom, a sima liszt 1 egység, de én Fate lisztet kértem, amiből fél kiló 4 egység. Így a 15 liszt így önmagában 60 egység lenne, tehát épp a havi limit duplája. Mondom neki, hogy ez nem így van, erre ő előhúz egy papírt, hogy márpedig igen. És hogy csak a 150 grammos keksz egy egység - én a 160 (!) grammosat kértem, az már kettő egységnek számít. És hogy havonta kapunk egy nagy doboz csoki, és az már önmagában 27 egység...
Az a baj, hogy ezzel megfogott a csaj - hiszen ki tudja, lehet, hogy én nem tudok valamit pontosan. Lehet, hogy nem értettem pontosan, amit a kórházban mondtak. Abban azonban biztos voltam, hogy azt nem teheti meg, hogy átlép rajtam, és önkényesen lehúzza a 15 lisztemet 3-ra. Merthogy ebben nekem kell dönteni. És ha nem fér bele, akkor rendelek másik lisztet, vagy ebben a hónapban nem kérek semmi mást, se édességet, se kekszet, se burgerport, csak lisztet, mert ez a legfontosabb számunkra. És azt, hogy nekem mire van szükségem, nem döntheti el más, csak én. Azt jelezheti, hogy baja van, hogy nem jó így a rendelésem, akár vissza is dobhatja az egészet - de az, hogy ő eldöntse, mi lesz majd nekem jó, ahhoz nincs joga.
Na, amikor ezt elmondtam neki, akkor azért visszavett az arcából kicsit, és sokkal kedvesebb lett, és mindjárt hajlandó volt tíz lisztet rendelni, cserébe én tényleg mondtam, hogy emellé már semmi mást nem kérek. (Pedig ugyebár akkor már ez is 40 egység...)
Mondtam nekik, hogy szívesen eljön ám hozzájuk a kórházi dietetikus, hogy elmondja nekik a PKU-s diéta lényegét és hogy segítsen a receptekben, de ezzel azért sikerült végigsérteni, mert közölte, hogy nagyon is ismerik ők a fehérjeszegény diétát, és receptet is tudnak írni, gond csak velem van. Ennek azért ellentmondott, hogy 5 perc múlva rákérdezett, hogy miért nem veszek akkor biokenyeret Borsinak, azt biztos megehetné. Mire mondtam, hogy egy angol boltban nem lehet olyan kenyeret venni, ami neki jó lenne, mind túl magas fehérjetartalommal rendelkezik, de különösen a teljes kiőrlésű kenyerek...szóval láthatóan topon volt a csaj a PKU-t illetően.
Itthon Zsolt mondta, hogy ő már múltkor közölte az adminisztrátorral, hogy rossz listát néz. Mert azon a novemberi rendelésem szerepel, amikor is négy Fate lisztet rendeltem, és az van rajta - 4 liszt - 4 egység...
Hazaérve azért azonnal írtam a dietetikusunknak, hogy is van ez, tényleg 4 egység egy Fate liszt? Tényleg nem rendelhetek többet? Mert lehet, hogy nincs igazam, de akkor könyörgöm, okosítsanak meg engem...
Ma reggel hívott is, hogy az egész amit a csaj mondott nekem, jó nagy baromság. És hogy tegnap fel is hívta a rendelőt, és érti a gondom, mert tényleg nagyon arrogánsak voltak vele is. És hogy neki is mondták rögtön, hogy itt a lista és azon ez szerepel és ugye a szabály az szabály. De jóval kezdtek, mert Anita mondta, hogy szuper, a listát ő írta, és hogy a szabály nagyon nem így van. Még az egészségügyi felügyelettel is megfenyegették, hogy nagy baj lesz, ha én túllépem a limitem. Szerencsére azért a mi dietetikusunk régi róka, és sokkal jobban tudja, mit lehet és mit nem, mint ezek az adminisztrátorok. És végül abban maradtak, hogy akkor jövő hétre összehoznak egy találkozót, ahol az orvos, a nővér, az adminisztrátor és az egészségügyi felügyelő is ott lesz. És abban biztos vagyok, hogy innentől minden sínen lesz.
Anita mondta, hogy még kenyeret is fog nekik hozni, meg kekszet és főtt tésztát. Kóstolják csak meg, hogy mi az, amit annyira sajnálnak ettől a gyerektől és amiről azt gondolják, hogy meglopom.
A történetben számomra nem csak az a tanulság, hogy azért itt is bénák az adminisztrátorok, inkább az, hogy isten mindig két kézzel szórja a dolgokat, és a rossz mellé mindig jön jó is. És a PKU is annyi jót hoz magával. Mert mindenütt a világon olyan elhivatott emberek csinálják, akik ennek élnek, akik tűzön-vízen át segítenek. És ez nagyon szívet melengető érzés.

Ma délelőtt látogatónk volt. Egy dietetikus jött házhoz, hogy tesztelje a tudásunk, és tanácsot adjon, ha van miben.

Bevallom ma egyáltalán nem számítottam látogatóra. Úgy készültem, hogy délelőtt matekórám lesz, de miután kiderült, hogy csak a jövő héttől kezdődik, elég unalmasnak ígérkezett a délelőtt. Esik, hideg van, sétálni nem lehet. Nekiláttam főzni, rendet rakni, de a kinti szürke fények nem tettek jókedvűvé.
Ám akkor jött egy telefon - a három kórházi dietetikus egyike hívott fel (az egyetlen, akivel még eddig nem találkoztam) hogy évente végiglátogatják a körzetükbe tartozó családokat, és ma épp Coventrybe jött, de a család, akihez ment volna, lemondta. Esetleg nem jöhetne-e el hozzánk.
Na jó, bevallom, az első reakcióm az volt, hogy a fenének se hiányzik most egy látogató. Tunyulást terveztem, lassú, lusta dolgokat - különösen, hogy az estém elég mozgalmasnak ígérkezik, mert kórusra is megyek és előtte még fogadó óra is van a suliban. De végül azzal győztem meg magam, hogy valószínűleg soha nem fogok neki örülni, hogy kérdőíveket tölthetek ki a PKU-ról, és ha így vesszük, ez a nap nem jobb és rosszabb a többinél. Jöjjön hát, mondtam.
Jött is, és hozott persze egy hatalmas zsák cuccot, és tucatnyi kérdőívet. Legalább másfél órán át válaszolgattam a kérdéseire: Mi Borsi napi menüje, mi a reggelije, ebédje, vacsorája általában. Milyen gyakran eszik kenyeret, tésztát, zöldséget, gyümölcsöt, kekszet és egyebet. Milyen pluszokat eszik és hogyan döntjük el, mi legyen az. Milyen gyakran sütök-főzök és miket. Mennyi tápszert iszik, milyen kedvvel, milyen nehéz belediktálni. Volt vagy hatféle kérdőíve, ami tényleg mindent lefedett, attól kezdve, hogy értem-e rendesen a kajákon szereplő használati utasításokat, van-e problémám a körzeti orvossal a receptfelírások kapcsán egészen addig, hogyan sikerülnek a diétás ételek, amiket készítek.
Utána elővett néhány zacskót, amiben előre kimért porok voltak, hogy megnézze, hogy pontos-e a mérlegem. (Igen, az volt!) Aztán pár kajásdobozt, benne kukorica, főtt krumpli, rizs, sült krumpli, popcorn és más efféle gyakori kaja - hogy tippeljem meg, mennyi exchange van benne (azaz hányszor 50 fenilalanint tartalmaz egy ilyen doboz) Hogy tesztelje, mennyire vagyok már jártas a diétában.
Utána jött az írásbeli teszt. Egy hosszú kérdőívet kellett kitöltenem magáról a PKU-ról. Mi az a fenilalanin, mi a tirozin, mi az az enzim, mi a fehérje, mennyi fehérje van egy exchange-ben, miért kell több adagban inni a tápszert, egészen addig, hogy mi az aszpartám E-száma. Mit mondjak, angolul azért szép kihívás volt, de nagyon büszke voltam rá, hogy végül a csaj azt mondta, eddig az össze család közül nekem sikerült legjobban ez a teszt, mert tudtam a tirozint és az E-számos kérdést is. Kérdezte is, hogy Magyarországon milyen képzést kapnak a szülők, és mondtam, hogy nagyon is jót. :-)
Egészében véve nagyon is hasznos volt mert végig azt éreztem, hogy az egész értem van, hogy kiderüljön, mi az, amiben több segítségre lenne szükségem, legyen az bármi. Ráadásul sokat beszélgettünk Borsiról, hogy ő mit ért a diétából, nincs-e sok hiszti a tápszer miatt, szokott-e másféle kajákat kérni, mit csinálunk akkor, hogyan veszünk vért és effélék. Amikor elmondtam neki, hogy Borsi milyen ügyesen használja az Exchange táblázatot és önállóan kiszámolja, hogy miből mennyit ehet, és el is dönti, hogy megéri-e neki, vagy sem, egészen elhűlt, hogy korához képest mennyire tudatosan csinálja a diétát, és hogy milyen jó, hogy ennyire belevonjuk őt is ebbe. Merthogy Angliában ez nem nagyon szokás. Azt is mondta, hogy jövő héten majd egyik délután visszajönne, hogy felmérje Borsi gyakorlati képességeit is: hogyan issza a tápszert, és egyáltalán miket tud a diétáról, ami azért Borsi korlátozott angoltudását ismerve azért nem lesz teljesen egyszerű.
Végül is jóízű beszélgetés alakult ki arról is, hogyan is van ez Magyarországon, elbüszkélkedtem vele, hogy azért mi sem vagyunk teljesen elmaradottak, mert például otthon nekem eddig nem kellett kenyeret sütnöm, mert van diétás pékség, ahol péksütiket is vehetek. Hogy nálunk is vannak sütőstúdiók, táborok, újság. Azt is elmondtam ám, hogy nem véletlen, hogy Borsi nem lázadozik a diéta és az ezzel járó rendszabályok ellen, mert Magyarországon olyat is lát, amit itt, a civilizált Angliában szinte senki. Kezeletlen PKU-sokat. Nem minden körülöttünk lévő országban van ugyanis szűrés, és előfordul még ma is, hogy csak 1-2 éves korban derül ki egy gyerekről, hogy PKU-s. Az idegrendszere szempontjából végzetesen későn. És bizony Borsi nem egyszer látott már vele egykorú PKU-sokat, akik se beszélni, se járni nem tudtak, de még szobatiszták sem voltak. Megdöbbentő és sokkoló látvány olyan gyerekekkel találkozni, akiknek semmi reményük a felépülésre, pedig pontosan ugyanaz a bajuk, mint az én makkegészséges lányomnak. Persze ezeknek a gyerekeknek a szüleinek sokkal nehezebb azzal szembesülniük, hogy ha párszáz kilométerrel arrébb éltek volna, akkor az egész életük másként alakul. Szóval nagy dolog ez a szűrés, és hogy efféle betegségeket meg tudnak ma már előzni.
Az egész látogatás olyan nagyon jó érzéseket hagyott bennem, mert akárcsak a suliban a gyerekeket, most engem dicsértek agyon, hogy milyen ügyes is vagyok és milyen jól tudok mindent. És ezt minden életkorban jó hallani.

Bende nagyon sokat fejlődött Magyarországon. Egyre több dolgot megért, és egyre több dologra kíváncsi. Így hát egyre több veszély leselkedik rá.

Először azt hittem, hogy mindössze annyi a gond, hogy anyukámék lakása nem gyerekbiztos. Mert alacsonyan vannak a konnektorok, könnyen kihúzhatóak a fiókok, csábító helyen van a mosógép és tűzforró a fűtőtest.
Hazaérve rá kellett döbbennem - a helyzet ennél sokkal rosszabb. Igen, sokan mondogatták nekem, hogy egy fiúgyerekkel sokkal nehezebb, de bevallom, eddig csak legyintettem erre a szexista dumára. Annak idején elbántam a két lánnyal, akik másfél év korkülönbséggel jöttek világra, és velük se volt fáklyásmenet az élet. Egyetlen gyereket ehhez képest majd félkézzel is ellátok, gondoltam.
A mai nap alapján azt kell mondanom - felköthetem a gatyámat. Bende ámokfutása ugyanis itthon is folytatódott: Tegnap sikeresen magára borította a gyerekszoba éjjeliszekrényét (nem lett baja, mert a szekrényajtó félúton kinyílt és nem borult fel teljesen, csak én kaptam majdnem szívrohamot) a komódok nagy, nehéz fiókjait huzigálja (frászt kapok, mikor csípi be az ujját) rájött, hogy a konyhaszekrény ajtaja nyitható (üvegpoharak, porcelán tányérok, jajj nektek) mókásnak találja, ha a sütő gombját nyomkodhatja, majd megpróbálja kinyitni (enyhe halálközeli élmények) és a ruhaszárítót háromszor borította magára, ami ugyan nem nehéz, de azért ha éppen eltalálja és fejbe vágja, fájdalmas is lehet.
Most épp az apjával sétál, mert nem tudtunk mást kitalálni, hogy lenyugtassuk. Szabályszerű hisztirohamot kapott ugyanis attól, hogy a tesói karácsonyra kapott karaoke gépét nem piszkálhatja. Próbáltam mást játszani vele, elterelni a figyelmét, énekelni, megszoptatni - semmi nem használ. Újra és újra oda akar menni, és azt nyomogatni. Végül a sokadik nemnél besokallt, kétségbeesetten nézett, hogy hát ez egy gyerekjáték!!! Látta tegnap, hogy a tesóknak szabad volt, neki miért nem????? És olyan dührohamos hisztit produkált, mintha legalábbis a kétéves dackorszak kellős közepén lenne. Pedig nincs még egy éves sem...
És esküszöm, meg is értem. Szörnyű lehet egész nap azt hallgatni, hogy nem, nem, nem szabad, azt sem, ide nem, oda végképp nem, és ne nyúlj hozzá és ajjajj.
Másfelől ebben a kicsi lakásban mégiscsak öten élünk, és egyszerűen lehetetlen mindent bababiztosan elrakni. Persze a békesség és a biztonság az elsődleges, így holnap elzarándokolok a Mothercare-be, és beszerzek egy csomó biztonsági cuccot, hogy legalább a fiókok és szekrények biztonságban legyenek. Az éjjeliszekrényhez vezető utat pedig már eltorlaszoltam a fa szennyesládával. Nem szép, de hatékony. Most pedig megyek, és elrakom a szekrény tetejére a karaoké gépet. Legalább szem előtt ne legyen.

A Jézuska nekem fánk készítőt hozott, itt várt Angliában a kicsi fa alatt. Kipróbáltam. A hozzáadott recepttel nem egy nagy durranás - de a PKU-s verziója isteni!

Borsinak megdöbbentően jó dolga van itt, aminek csak egy része, hogy minden ingyen van, és hogy sokkal nagyobb a választék. Persze már ez is segít, hiszen sokkal szívesebben kísérletezik az ember, ha tudja, hogy az elkészült kajával együtt nem súlyos ezreseket dob a kukába. Merthogy ez elég gyakori ám, és nem csak attól függ ám, hogy milyen a végeredmény, noha ezekből a fehérjeszegény cuccokból nagyon könnyen lehet vackot csinálni. Ám amit én szupernek tartok, a válogatós kishercegnő gyakran azt is ehetetlennek ítéli. Sőt, az is gyakori, hogy először megeszi, majd aztán soha többé, hiába csinálom.
Van azonban az angoloknak egy titkos fegyverük, akit úgy hívnak Elieen Green. Az ő története olyan húsz éve kezdődött, amikor egymás után két PKU-s kislánynak is életet adott. Kate és Faye egyaránt PKU-sként született, anyukájuk pedig nem csak azért bánkódott, mert a lányai nem egészségesek, de külön fájdalma volt, hogy imádott főzni és nagyon sokat tervezte korábban mit is ad majd a lányainak enni. Próbált alkalmazkodni a helyzethez, és elkezdett sütni-főzni abból, ami volt. Sokféle lisztport kipróbált, de egyik se tetszett neki igazán, pláne 20 évvel ezelőtt, amikor még sokkal kisebb volt a választék. Végül visszaült az iskolapadba és elvégzett az egyetemen egy élelmiszer-mérnöki szakot. Sok-sok évnyi munka és kísérletezés után létrehozta a tökéletes fehérjeszegény lisztet, amelyet a lányai nevéből alkotott mozaikszóval FATE-nek nevezett el. A kenyér, amit ebből lehet készíteni tökéletes, puha marad egy hétig is, és esküszöm jobb, mint amit az itteni boltokban normál kenyér néven kapni lehet. Ráadásul nagyon egyszerű és elronthatatlan.
Green asszony - aki egyébként a szomszéd városban lakik - a Középföldei PKU-s közösség oszlopos tagja, a bulikra óriási választékban süt-főz finomságokat, de amiért külön imádom, az a receptkönyvei, ahol nemcsak részletesen elmagyarázza, hogy kell elkészíteni a legváltozatosabb kajákat, de minden egyes fázist le is fotóznak a bénák kedvéért, és még azt is leírja, hogy a saját lányai mit szóltak hozzá. Tőle vettem az ötletet a fánkocskákra is, meg arra is, hogy egyáltalán beszerezzünk egy fánk-készítő gépet (amit egyébként Magyarországon is lehet kapni, és úgy néz ki, mint egy sima goffrisütő, csak épp kör alakú lyukba lehet tölteni a tésztát.) A gép saját recepteskönyve egyébként sima goffritészta készítését írja elő, és a végeredmény egy frissen jó, de pár óra múlva ehetetlen vacak lesz. Amiből a fő tanulság egyébként az, hogy sokkal jobb receptet kell majd keresnem a neten.
A PKU-v verzióval azonban nem volt gond - 5 perc összedobni, 3 perc kisütni és még másnap is puha maradt. Igaz, a 15 kicsi darabból 10 rögtön beugrott Borsikába, a maradék 5 meg éppencsak elég volt reggelire.
Amúgy a legutóbbi PKU-s bulin Faye és Kate is ott volt - felismertem őket egy régi PKU-s újságból. Nagyon helyesek voltak. Ahogy elnéztem őket, nagyon is úgy láttam, hogy mindenük megvan. Legfőképp egy nagyon szerető, hősies anyukájuk, aki amúgy komoly karriert is csinált a PKU oldalvizén, és ma már virágzó vállalkozásban működteti a FATE kenyérpor gyárat, kiegészítve FATE sütiporral és csokis sütiporral. És lelkesen fejleszti ki az újabb és újabb recepteket. Mi most kaptuk meg a sajttorta elkészítésének leírását. A múltkori bulin már megkóstoltuk - még Bíbor is megette.

A legnagyobb változás, hogy a levegő más. A szmogos, rettenetes hidegből Budapestről hazaérkeztünk a tisztább, párás és sokkal melegebb Coventrybe. De tényleg hazajöttünk? Haza? Már két napja ezen tűnődöm, de nem tudom a választ.

Ezt a képet még decemberben készítettem a mellettünk lévő parkban. Amikor suli után hazafelé mentünk azt láttuk, hogy a nagy zöld gyep fele csupa hó, ám a másik felén már teljesen elolvadt. És a kettő között mintha vonalzóval húzták volna a határt. Szó szerint egy lépés volt a télből a tavaszba. A jéggé fagyott fűszálakról a nedves, felolvadt zöld gyepre. Azonnal dúdolni kezdtem Cseh Tamás egyik dalát (Tudjátok, a Népdal II-ből) "Állok határcsíkra ott ismerek önmagamra..." Persze a dolgok logikusan adták magukat - a dal, a kép és a mi helyzetünk automatikusan közös kontextusba került. Igen, messzire utaztunk, hogy megismerjük önmagunk, és hogy mire is vagyunk képesek egyedül. Iskola ez a határon, minden értelemben, ahol nem csak a gyerekek tanulnak.
Anglia ugyanis nem az otthonom. De rá kellett döbbennem, hogy már Budapest sem az. Nincs most ott semmi tárgyi dolog, ami a miénk lenne. Látogatók vagyunk a szó legszebb értelmében, de mégiscsak idegenek, akik rácsodálkoznak a megváltozott dolgokra, az újonnan megnyílt plázára a Blahán, a bezárt üzletekre a körúton, az új hirdetésekre a tévében, hogy mennyit nőttek a rokon gyerekek, és hogy mennyire nem változnak a barátságok attól, hogy az ember pár száz kilométerrel odább él.
Több mint három hétig voltam otthon, és vegyes a kép. A nagy negatívum, hogy a rá kellett döbbennem, az ünnep nem halasztható bármeddig. Attól, hogy a szentestét külön ültük karácsony meghittsége idén teljesen elmaradt. Átadtuk az ajándékokat, jól éreztük magunkat mindenütt - de az a csoda, amit az ember a saját gyerekeivel az otthon melegében tud megvarázsolni, valahogy elmaradt. A csajok persze élvezték Magyarországot, hogy végre mindent értenek, és imádták, hogy találkozhattak a régi barátaikkal. Külsőségekben persze megadtuk a módját megkésve is: volt mákos bejgli, volt ajándékeső, volt közös játék - de az a valami, amitől karácsony a karácsony, na, az idén nem volt, el kell ismernem.
És bevallom, hogy a harmadik hét vége felé meg már nagyon is vágytam arra, hogy vége legyen a vendégeskedésnek, és végre hazaérjünk. Szerencsére sima utunk volt - Bende aludt amikor repülőn vagy buszon ültünk, és ébren volt, amikor mászkálhatott várakozás közben. A lányok pedig szépen eljátszottak, olvasgattak, mindenféle nyüglődés nélkül. Egy rossz szót nem szólhatok - reggel 10-kor indultunk és este 7-re értünk az ajtónkhoz, úgy, hogy még egy nyugis ebédre is volt időnk a reptéren az átszállás közben.
Tagadhatatlanul fáradtan értünk haza. És valami furcsa érzéssel. Hogy azért ez nem az otthonunk. Hogy azért ez még mindig idegen hely. És igen, itt az ágyam, a konyhám, és ismerem a környéken hol lehet vásárolni, és szép az idő, és jó a levegő. És nem is vágyom most vissza Magyarországra, és nincs honvágyam. De valahogy mégis hontalannak és idegennek érzem magam. Szó szerint két világ határán. Kicsit mindkettőben, kicsit sehol sem.