Három gyerekkel irány Anglia!

Kisbende beteg. Na, semmi komoly, csak olyan Bendeféle baj. Este magas lázzal, ami egészen 39.4-ig képes felkúszni, aztán napközben semmi tünet, nagy rohangálás és kacarászás. 

Kicsit napközben talán több nyűgösség van, de azt még lehet kezelni. Amit nehezen tolerálok, az a folyamatos éjszakai ébredés, ami a láz miatt most óránként történik meg. Nem kíván amúgy sokat - pici cici, pici tea, aztán alvás vissza. De engem ez teljesen kikészít, reggel úgy ébredek, mint akit megrágtak és kiköptek és egész nap így marad a hangulatom. Az sem sokat segít, hogy az időjárás teljesen kiszámíthatatlan lett: az egyik pillanatban égető, tűző napsütés, aztán hirtelen erős szél, hogy a végén viharos jégesővé váljon. És ezt mondjuk tízpercenként folyamatosan ismételve egész nap. Tegnap félkómásan kóvályogtam küzdve a brutális álmossággal, mikor egyszer csak észrevettem, hogy tök sötét a lakás, de annyira, mint ha esteledne - közben meg éppen dél volt. Két perc múlva úgy leszakadt az ég, hogy csak úgy verte az ablakokat és aztán megint kisütött a nap. Addigra már én is aludtam - Bendével együtt persze, de csak amíg fel nem riadt, mert valamiért az alvás az most nem megy.
Nem szoktam azonnal orvoshoz rohanni, ha betegek a gyerekek. Általában elég jól látom, hogy mennyire komoly a helyzet. Bendénél is tudtam, hogy magas láz ide vagy oda - nincs ok az aggodalomra. Nem lehet komoly baj akkor, ha a gyerek vihorászva szaladgál, még akkor sem, ha lázas. Nem is akartam elmenni vele orvoshoz, csak beadtam neki a lázcsillapítót. Nem a szirupot - mert azt kiköpte. Próbáltuk kanállal, próbáltuk fecskendővel, de csak azt értem el vele, hogy a karom, a ruhám, a dívány és a szőnyeg egyaránt tele lett a ragacsos trutyival. Nem nagyon értettem mi Bende baja, mert legutóbb ugyanezt a löttyöt gond nélkül elfogadta - most meg tekergett és zokogott, hogy nem. Persze ez se nagy gond - mert sz előrelátó anya még otthon, Magyarországon íratott fel lázcsillapító kúpot. Egy kicsi krém, egy határozott mozdulat és gond megoldva, láz csillapodva.
Mivel azonban ma már a második lázas, ébredős, nyűgös éjszakát töltöttük a fiammal (akinek persze reggelre se láza, se rossz kedve nem volt) a férjem meggyőzött, hogy orvos kell. És mivel a kúpot hatrészes kiszerelésben adják, és fogytán volt, gondoltam kérek egy új csomagot, kell az mindig. Külön ki is kerestem a szótárban, hogyan is mondják ezt angolul - mert bevallom, hogy soha a büdös életben nem ejtettem ki a számon, sőt leírva sem is láttam. Suppository - mondta a gugli fordító, én meg mondogattam magamban, míg odaértünk, nehogy elfelejtsem. Tudom, hogy a legtöbb helyen sokat kell várni, míg fogad az orvos - de nekünk soha nem volt még ilyen gondunk. Most is ott ültünk a rendelőben, két órán belül.
A doki megnézte a jókedvű Kisbendét és megállapította, hogy piros torok, piros dobhártya, sajnos ez vírus, sokat tenni nem lehet sok folyadék és ha láz van, akkor paracetamol. Ne aggódjak, eltarthat ez egy hétig is, de nyugodtan mehet oviba. Ha lázas, majd hazaküldik, ha nem az, akkor meg miért ne mehetne. Fúj a szél, esik az eső? Az se gond, menjünk nyugodtan sétálni, játszóterezni. Ez már nem lep meg, itt ez a policy. Amúgy meg én is sejtettem, hogy vírus lesz a bűnös és úgyse csinál semmit a doki, csak a családfő megnyugtatására jöttünk ide.
De ha már itt vagyok, akkor kérek egy kis paracetamol kúpot, mondom neki - eddig is azt kapott a gyerek, magyarázom, még Magyarországról hoztuk. A szót persze elfelejtettem, de ettől már nem jövök zavarba, mondom, hogy a gyógyszer én nem a száján át adtam, hanem tudja, a másik felén át, a fenekébe.
A pasi arcán döbbenet. Naná, hogy most rendelt a környék egyetlen fehér dokija, aki úgy nézett rám, amikor ezt hallotta, mintha azt meséltem volna neki, hogy ne aggódjon, vágtam már egy fehér kakast és a vérével körbefröcsköltem a szobát, miután kereszteletlen gyerekek zsírjával bekentem a a szoba négy sarkát.
Szóval néz rám, mint egy harmadik világbeli, elmaradott boszorkányra és hidegre fagyott arccal közli, a gyerekek rektális abuzálása már "out of fashion" - szóval nincsen divatban. És hogy ő életében nem írt még fel kúpot, nem is tudja, hogy van-e még egyáltalán forgalomban. Ez ugyanis fájfalmas kínzása a gyereknek, higgyem el, a szirup is jó lesz.
Mondom neki, én elhiszem öregem, de Kisbende profin kiköpi, mire elmagyarázza, hogy le kell fogni a gyereket és puff már benn is van. Mondom neki, épp ezt csináltam én is, csak épp puff, rajtam kötött ki a cucc, amúgy szerintem ha hárman fogjuk le a gyereket, szétfeszítjük a száját, majd befogjuk és nem engedjük levegőt se nagyon venni, míg le nem nyeli, az kicsit sem emberségesebb, mint ha egy másodperc alatt becsusszan az a kúp. (Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy hogyan kezeled azt a gyereket, a hányik és hogy te se láttad még az én fiam hisztérikusan üvölteni a gyógyszer láttán, mert egy szakasz rendőr nem tudná lefogni...)
Az orvos azonban továbbra sem engedett - hát ha a szirup nem megy, adjunk neki tablettát. Esetleg széttörve, cumisüvegben, szörpiben. Mondom neki, faszányos ötlet, kár, hogy Kisbende nem iszik cumisüvegből és szörpöt se tartunk, hiszen eddig folyamatosan azt mondta minden egészségügyi szerv, hogy nem kell egyik sem, mert árt a fogaknak. Itt azért dokibácsi kicsit zavarba jött, de aztán kitalálta a megoldást - mivel eddig banános szirupot kaptunk, most próbáljuk ki az epreset. Azzal nem lesz baj.
Én meg nem mertem a kúphoz ragaszkodni, mielőtt hívja a gyerekvédelmiseket. Hát így jártunk.
Életemben nem éreztem még magam ennyire kelet-európai suttyónak. Hiába no, azért is jó külföldön élni, mert az ember minden nap tanul valamit. Én most például azt, hogy mit jelent a suppository és azt, hogy soha ne mondjam ki, ha orvos van a közelemben.

Vannak ám előnyei annak, ha az ember albérletben él, átmeneti holmik között. Például ha azt látja, hogy a középső lánya szó szerint belevésett néhány szót a szekrényfiókba, miután felmatricázta, akkor otthon, normál körülmények között jönne a szívinfarktus. De most csak legyintettem. Nem azért, mert ez amúgy egy bocsánatos bűn, hanem mert eszembe jutott, hogyan is került hozzánk ez a komód. A felettünk lakód adta oda ingyen, amikor elköltözött. Ha elmegyünk innen, üres lakást kell itthagynunk, és bár amúgy tökéletes állapotban van (tömör fenyő és tök jó minőségű) a szállítása túl sokba kerülne. Ha így nézzük, akkor nem is olyan nagy baj ez a kis firka. Úgyse nézzük már sokáig.

Ez a szállítás, mit vigyünk, mit nem komoly fejtörést igénylő munka. Van amit hazaviszünk Magyarországra, van amit küldük Spanyolországba és van, amit elajándékozunk, mert egyszerűen nem éri meg elvinni. Hát most csoportosítani kell és ez nem kis munka.
Borsi hozzáállását amúgy nagyon kedvelem - ő kitalálta, hogy csinál egy búcsúpartit és azokat a játékait, amiket nem akar magával vinni, odaajándékozza az osztálytársainak. Én pártolnám az ötletet, különösen, mert sok olyan játék van, amit csak 1-2 fontért vettünk a Car Bott Sale-en, és ezeket nagyon nem éri meg magunkkal vinni. De esélyem sincs rá. Bíbor rögtön lesápadt, mert hogy ő nagyon ragaszkodik minden holmijához, és közölte, nem adunk senkinek semmit, ezek az ő játékai is, neki minden kell. Amúgy nem irigy gyerek, nagyon is jószívű, kölcsönbe bárkinek, bármit odaad. De ahhoz, amit egyszer megszeretett nagyon is érzékeny és tartós szálak fűzik és nem szereti, ha búcsút kell mondania. Ilyen volt már kicsinek is, de ez a tulajdonsága csak erősödött, amikor két éve idejöttünk és szegénynek ki kellett válogatnia, mi az a pár nagyon fontos játék, amit hozni akar - és nagyon sok játék, könyv és baba otthon maradt. Hiszen úgyis csak egy év, vigasztaltuk. De persze  már kettő lett belőle és ki tudja, hol a vége. A gyerekek pedig változnak, ami két éve nagy kedvenc volt, ma már unott darab és amit nem hoztunk ki, lehet, hogy amikor hazamegyünk már nem is kell. Ami tehát itt van, ahhoz ragaszkodik - és én megértem és tiszteletben tartom.
Na, nem mintha a két év alatt ne került volna ki egy csomó játék, ami egykor nem volt fontos, aztán meg nagyon hiányzott. A bőröndünk állandóan tele volt velük. A legemlékezetesebb utasunk egy méternyi plüssmaci volt.
Amikor ugyanis az első fél év után megkérdeztük, hogy milyen játék hiányzik nekik a legjobban, könnyes szemmel emlegették Balut, az óriási plüssmackót, aki körülbelül akkora, mint Kisbende. Bíbor már otthon is mondogatta, hogy hozni kéne, de én azonnal lebeszéltem róla. Egy hatalmas plüss mackó hiányzik csak nekem a költözésnél, szó se lehet róla. De amikor fél év múlva újra megemlítette őt és csak őt, akkor már nem mondhattam nemet. Hát Balu azóta itt van és minden nap vele és rajta alszik párna helyett. De vele együtt a kikerült több kilónyi favonat (Bende nagy örömére) egy csomó Lego, tucatnyi Barbie baba és körülbelül 200 icike picike barátok. (Littlest Pet Shop) Ezek a régi cuccok, amik jönnek velünk, bárhová is megyünk.
De van még egy nagy halomnyi új kedvenc is, amiket itt vettünk - döbbenetes mennyiségű könyvvel az élen, ami azért komoly súly. Mondjuk a magamfajta gyűjtögetőnek Anglia igazi paradicsom, mert az amazonon még a legújabb könyvek is  20-30%-kal olcsóbbak. De ha mondjuk a könyvtárba elmegyek, ott 10 penny egy leselejtezett gyerekkönyv, ami mondjuk csak kicsit kopott. Múltkor tízzel érkeztem haza, többek között egy óriási képes angol-arab szótárral, és összesen egy fontot fizettem. Az arab szótáron egyébként sokat gondolkodtam, de aztán arra gondoltam, hogy a nyelvkönyv soha nem árt és simán használhatom sima mutogatós képeskönyvnek is, Kisbende részére. És tíz penny csak 35 Ft... most komolyan, még pisilni sem lehet elmenni annyiért a Ligetben.
De nem kis kupac Kisbende új kedvence, egy Thomasos könyvsorozat, ami kb úgy néz ki, mint a Boribon könyvek, méretre, formára - és használtan harmincat adtak öt fontért - darabja így került 60 forintba... Csak egybe lehetett elhozni, hát megvettük. És milyen jól tettük! Már hetek óta ez a menő minden este ezeket olvasgatjuk és Bende el van tőle ájulva, már kívülről fújja, hogy melyik vonatot hogy hívják. Nézegetem is az ebayt, míg itt vagyok kellene még beszerezni pár Thomasos favonatot - olcsóbb lenne így, mint otthon, újonnan. Pár karcolás kopás meg kit érdekel - öt perc múlva a vadonatújat is leamortizálja a fiam.
Szóval a játékok jönnek, ez nem kérdés és a könyvek is. De vajon mi a helyzet a kedvenc újságaimmal, amiket tényleg időnként előveszek és újraolvasok? Megtartsam? Vagy vágjam ki az érdekes cikkeket és csak a lényeget vigyem magammal? És az az olcsó étkészlet, amit itt vettünk vajon van olyan jó, hogy magunkkal vigyük Spanyolországba, vagy hagyjuk itt és vegyünk újat? Vagy mi legyen azokkal a gyerekruhákkal, amik még éppen jók, de már nem sokáig? Vajon azokat érdemes vinni? És a paplan, a párna? Vinni? Itt hagyni? Szó szerint kínlódok minden egyes darab felett, van-e olyan jó, hogy elvigyem, nem járok-e jobban egy újjal. És akkor arról már nem is beszélek, milyen nehéz úgy bevásárolni és főzni, hogy tudom, három hét múlva elköltözünk innen és nem képletesen beszélek, amikor azt mondom, hogy már tartós tejet sem érdemes vennem. Ám addig viszont minden nap ennünk kell és minden nap meleget. Szóval próbálok zsonglőrködni, hogy mindenki jól járjon, de nem kis kihívás.
Sokan kérdezték amúgy, hogy mennyire vonjuk bele a lányokat a döntésbe - természetesen semennyire. Azt gondolom, hogy ez nem is lenne fair, mert még a tízéves is kicsi ahhoz, hogy felmérje, milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha elmegyünk innen. A döntés a miénk és később is nekünk kell érte vállalni a felelősséget - de természetesen tudnak róla, meghallgatjuk a véleményüket, és sokat beszélünk arról, mi miért gondoljuk, hogy ez jó ötlet. De a döntés nem az ő kezükben van.
Ha abban lenne, akkor már ide se jöttünk volna, mert Bíbor két éve sokkot kapott a hírre, hogy elhozzuk abból a lakásból, amiben születése óta élt, az osztályból, ahová szeretett járni és elhozzuk egy országba, aminek nem beszéli a nyelvét. Hiába magyaráztuk neki, hogy jól fogja magát érezni, és hogy mi itt leszünk, ő eleinte ellene volt a tervnek. Megtaláltam ma egy régi füzetét, amibe már vagy egy éve elkezdett regényt írni. Ennyi van meg belőle eddig: "A nyolc éves Bíborka Magyarországon él és ott is jár suliba. De csak két évig. Mert a második év végén megtudja a rettentő hírt: Angliába fognak ezentúl élni...!"
Hát igen, ő ezt így élte meg. Igazából ez az élmény, hogy nem akart jönni, de mégis nagyon jó lett, még elég friss benne, ezért most jóval kevesebb gondunk van azzal, hogy rábeszéljük, mert azt reméli, hogy most is hasonló élményben lesz részünk: nem lesz könnyű, de majd a végén jó lesz.
Igazából mind ezt reméljük.

Igen, azt hiszem a dolgok legnehezebb része tényleg le van tudva. Költözünk. És bár sok dolog homályos még a részletekkel kapcsolatban, de egyre lelkesebb vagyok. És persze egyre szebbnek látom Coventryt is. Minden sétánál úgy nézem, hogy közben fáj a szívem, hogy búcsút kell neki mondanom és kattogtatom a gépem, hogy megörökítsem magamnak. Hogy soha ne felejtsem el, milyen is volt.

Mostanában furcsa szentimentális érzések vannak bennem bármerre nézek. Az a várakozással teli fájdalmas búcsú, ami egyfajta izgatottsággal párosul és amit két éve már átéltem, így tudom, hogy milyen szívszaggatóan nehéz tud lenni, amikor közeleg a határidő. Pont így fájt az is, amikor Magyarországtól búcsút vettem. Persze kicsit másként. Erősebben, de kevésbé tragikusan.Akkor az enyhítette a fájdalmat, hogy tudtam, vissza fogok jönni. Mindenképpen. Itt most az nehezíti, hogy tudom, nem fogok visszajönni. Talán soha. És ezt nagyon nehéz elfogadni. Furcsa belegondolni, hogy pár hét múlva Coventry meseszerűen elérhetetlenül távoli világgá válik, olyanná, ami mintha soha nem is létezett volna.
Persze marad egy csomó szál - lelkesen cserélgetek emilcímeket a tanfolyamon, Sri Lanka, Egyiptom, India, Mongólia is felkerült a térképemre a Facebookon. Igaz, ezek az emberek mind angolok igazából, sokan állampolgárok is, de mégis ezerféle kultúrát és nézőpontot képviselnek. Drukkolnak Spanyolországhoz és várják a híreket, hogy mit írok majd nekik. Vannak persze az itt hagyottak között magyarok is - elég élénk és lelkes társaság gyűlt itt össze, rendszeres találkozókkal, programokkal, és jó pár olyan emberrel, akit nagyon megkedveltem. Persze, nem vesznek el végleg - de messze lesznek, és nincsenek illúzióim, tudom, a szálak folyamatosan halványulni fognak, akár az emlékek.
Hogy ne felejtsek el mindent, a fényképezőgépet hívom segítségül, csinálom a Coventrys fotóblogot. Órákon át szöszölök minden egyes kép fölött, válogatok, körbevágom, világosítom, kontrasztolom, keresem a tökéletes verziót. Furcsa módon élvezem ezt a pepecs munkát, megnyugtat. Az meg, hogy mások dicsérnek, kifejezetten lelkesít. Merthogy így a végefelé még fotós "megbízást" is kaptam. Összehaverkodtam a lányok Brownies csoportjának vezetőjével is, felajánlottam neki, hogy szívesen fotózok a rendezvényeiken. Ő persze kapva kapott az alkalmon és végül annyira tetszettek neki az elkészült fotók, hogy most írt, felrakhat-e párat a helyi Brownies csoport honlapjára és az újságjukba is. Naná. Első lépések a fotóriporterség felé vezető úton, mondom magamnak, de igazából szarkasztikusan, mert azért tudom, ez nem jelent többet, minthogy a kompakt kis gép után elég komoly minőségi ugrás egy tükörreflexes, pláne, ha még némi utómunkát is belerak az ember. Láttam ugyanis az eddigi fotókat. Csak annyit mondanék, nem kell hozzá őrült tehetségnek lenni, hogy jobbat csináljon az ember. Mindenesetre hétfőn ismét megyek fotózni a csapatot. Nekik is jó, nekem is. Ha nem is referencia, de legalább gyakorlat. Jól jön az.
A köztes időben meg gőzerővel dolgozom és folyamatosan megdöbbenek azon, hogy ovi nélkül hogyan élhettem eddig és hogyan tudtam bármit is megcsinálni. Kisbende most már heti három alkalommal jár és ez csak azért nem dönt teljes anyagi csődbe minket, mert hivatalosan én is dolgozó nő lettem (van már saját angol cégem) és ha mindkét szülő hivatalosan munkába állt, akkor visszaigényelhetik a bölcsi árának 75%-át. A maradék meg mégiscsak baráti.
Szóval három szabad délelőttöm van és olyan bizarr gondolataim voltak eredetileg, hogy majd szép rendet rakok a rumlis fiókokban, izgalmas blogbejegyzéseket írok a félrerakott anyagaimból és finom ebédeket főzök.
A valóság meg az lett, hogy amint elmennek a gyerekek beizzítom a laptopot és verem a gépet, míg értük nem kell menni. 12-kor rendszeresen rácsodálkozom az órára és megkérdezem magamtól, hová a fenébe tűnt el ez a nap is. Merthogy nem blogbejegyzés születik és nem fotókat válogatok - ilyen úri huncutságokra továbbra is csak éjjel van időm, hanem írok és folyamatosan gyártom Magyarországra a cikkeket. Amikor ugyanis Kisbende elkezdte a bölcsit, teljesen bepánikoltam, hogy a gatyánkat rá fogjuk fizetni, ezért millió ötlettel megbombáztam az ismerős szerkesztőket és ők cserébe elárasztottak munkával. Ami tök jó és nagyon örülök neki. Csak hát ha munka van, dolgozni kell - így a lakás sokkal romosabb lett, mint eddig, ebéd is csak kutyafuttában készül és lassan egy hónapja nem jutottam el hivatalos egész délelőttös fotós kirándulásra a városba, csak úgy kutyafuttában lövöm a képeket, ahogy esik, úgy puffan alapon, ráadásul visszatértem a manuális üzemmódra, ami tiszta ciki.
Viszont nagy előrelépésnek tekintem, hogy a döntéssel egyidőben megszűnt bennem a spanyol nyelv iránt érzett ellenkezésem, amitől eddig egyszerűen képtelen voltam tanulni, és most minden egyes áldott nap csinálok egy leckét a Babbelen, vagy akár többet is és még éjjel álmomban is gyakran arra ébredek, hogy spanyolul beszélek magamban. (Ami elég vicces, lévén nincs 100 szó a teljes szókincsem, tehát azt a meglévő tucatnyit ismételgetem lelkesen.)
És ami még meglepőbb és jobb hír, hogy hogy a pár hete tartó intenzív angoltanulásnak is meglett az eredménye: tényleg elkezdtem angolul álmodni, amire nem volt példa, mióta ideköltöztünk. És bár már jóideje nincs bennem félsz, ha meg kell szólalnom angolul, most már azt is érzem néha, hogy azt mondom, amit akarok és nem azt, amit tudok. Szóval hogy egyre jobban és pontosabban ki tudom magam fejezni. Szóval ezt is hajtom keményen, és lelkesen.
Szóval a kedvem olyan édeskésbús, ha van egyáltalán ilyen szó. Csomó jó dolog történik mostanában, és rossz, hogy ezt mind itt kell hagyni.
Mégsem ez fáj a legjobban. Ez az egész smafu ahhoz az őrült vágyhoz képest, ami a Balaton felől hívogat. Nem is értem miért, hiszem a tóparti kisházunk csak pár éve van meg én meg soha nem voltam az a balatoni strandolós csaj. De a kert, az ottani nyugalom, a langymeleg időtlenül folydogáló délutánok után annyira sóvárgok, hogy az kimondhatatlan. Ott minden alkalommal azt érzem, hogy mindörökre ott kéne maradnunk és sehol másutt nincs keresnivalónk. Eddig még nem sikerült megunnom, és döbbenetes azt látni, hogy mennyire kisimul az egész család abban a nagy kertben. Mintha megállna az idő és hirtelen mindenre lenne elegendő. Persze ez csak illúzió, mert valójában ott sincsen semmire, a kert nincs befejezve, a kerítés csak félig van lefestve, a kisút is csak félig van kikövezve, de mindez nem számít, amikor ott vagyunk. Ettől még olyan szép az egész. Vakációs.
Talán azért érzem magam ilyen furcsán, mert gyerekkorom óta megszoktam, hogy nyáron szünet van. Nem kicsi, hanem nagy. És ez a furcsa óra most is folyamatosan azt tikktakkolja a fejemben, hogy már nyár van és vakáció - és állatira irigylek mindenkit, aki most épp ezt éli meg. Olvasom a magyar blogokat és már mindenki nyaral. Hívogatom a riportalanyokat, és mindenki elutazott. Otthon leállt az élet, ezt még itt is érzem. Itt viszont még suli van, majdnem egy teljes hónapig, igaz, az idő is olyan szeptemberi - kicsit esős, kicsi napos, kicsit hűvös, kicsit meleg. De ha az időjárás nem is jelez nyarat, az én biológiai órám már nagyon is sürget és kiabálja, hogy itt az idő a Balatonhoz. De még egy hónapig itt kell lennünk. Mindent lezárni, bepakolni, megcsinálni és kiélvezni az utolsó cseppekig. Aztán vár minket a magyar tenger első lépésben és a kicsi házunk, a sok-sok otthon hagyott játékkal, könyvvel, emlékkel. Nagyon vágyom már rá.

Zsuzsi egy korábbi bejegyzésemhez írt hozzászólásában azt mondta, hogy "mixed message" amit közvetítek Spanyolországgal kapcsolatban, és ezen jól elgondolkodtam. Aztán pedig úgy döntöttem, hogy tiszta vizet öntök a pohárba.

A helyzet az, hogy eldöntöttük, ősszel Spanyolországba költözünk. Persze közbejöhet még valami óriási magánéleti vagy világméretű krízis, de azért ha a világ megy tovább azon az úton, ahogyan eddig, nekivágunk és kész. Eldöntött tény.
Hogy nekem efelől kettős érzéseim vannak, szerintem teljesen normális.Legyünk őszinték, igenis nagy dolog egy idegen országba költözni, pláne ha annak a nyelvét se beszéli az ember. Megmozgatni öt embert, ebből két iskolásat és egy kétévest, lakást találni, iskolát és megszervezni mindenki életét nagy feladat. Itt is eltartott majd egy évig, míg kiismertem magam a szokások, viszonyok között, pedig legalább az angollal olyan óriási gondom már kezdetekkor se volt.
Azt gondolom, az is teljesen normális, hogy nem vágyom el feltétlen egy olyan helyről, ahol alapvetően jól érzem magam. Sok minden van, amit igenis fáj itthagyni, de szerintem ennek azért örülni kell, az lenne nagyon gáz, ha semmit se sajnálnék, mert akkor az azt jelentené, hogy itt nagyon rossz nekünk, ami nem igaz.
Spanyolországot pedig várom - minden nap tanulom a spanyolt, nézegetem az ottani blogokat, levelezek pár emberrel és gyűjtöm az infókat. Alapvetően pedig optimistán állok hozzá, mert ha eddig öt alkalommal jól éreztem magam az országban, akkor szerintem a költözés se lesz rossz. Illúzióim azonban nincsenek - nem lesz könnyű, senkinek. De azt remélem, hogy a végén (és azért az legalább 1-2 év a mérleg pozitív lesz.)
Furcsa amúgy nekem, hogy a hozzászólásokban mindenki Coventryt hibáztatja, amiért el akarunk költözni, mintha feltétlen rossznak kellene ahhoz lenni, hogy az ember el akarjon menni valahonnan. Mintha csak a rossz mozgathatna, a jövendő jó nem. Mindenki azon győzköd, hogy ha nem itt éltünk volna az elmúlt két évben, akkor annyira beleszerelmesedtünk volna az Egyesült Királyságba, hogy eszünkbe se jutna soha-soha itt hagyni. Ez több okból is furcsa nekem.
Egyfelől ne feledjük: ez csak egy blog. Az életünk töredékét se írom le benne. Egy dolog azonban a kezdetektől fogva le van írva benne feketén-fehéren: mi nem akarunk Angliában letelepedni. Ez soha nem volt benne a terveinkben. Ráadásul soha, egy percig nem panaszkodtam amiatt, hogy bajom lenne a várossal. Nagyon is tudatosan költöztünk ide és most, hogy Spanyolország városai között hezitálunk, gondoltam megírom, hogy mi vezetett minket éppen ide, Középföldére, hátha másnak is hasznos lehet.
Emlékszem, két éve, amikor Magyarországon csomagoltunk, mindenki ugyanazt kérdezte tőlünk, amit most: miért akarunk elköltözni? Nem jó nekünk ott, ahol vagyunk? És a válaszom most is ugyanaz. De igen, jó.
És mégis, akkor már pár éve gondolkodtunk azon, hogy jó lenne másutt is élni. A férjemmel mindketten töltöttünk hosszabb időt egyetemistaként más országban és jó volt. Egyszerűen klassz dolog megtapasztalni, hogy másutt milyenek az emberek, a szokások, az ízek, az illatok. Eleve jó dolog utazni, de másutt élni meg annál is jobb, mert sokkal mélyebben kerül bele az ember egy kultúrába.
Amikor eredetileg szóba került, hogy akkor hová, a férjem azt mondta, legyen Spanyolország, tengerparttal, napsütéssel, jókedvű fiestákkal. Én meg azt, hogy legyen Anglia, mert az angol nyelv az hasznos és én mióta elkezdtem angolul tanulni, imádom ezt az országot. A hasznosság elve győzött és én. Így kerültünk ide. De már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem örökre jöttünk és hogy az én álmom után jön majd az övé is. Miért is ne?
Coventry véletlenül került a képre. Tudtuk, hogy nem akarunk Londonba menni, mert ott nem tudjuk megfizetni a lakásárakat. De fogalmunk sem volt arról, hogy akkor hová. A sors, a véletlen és persze Borsika PKU-ja döntött.A magyar dietetikusunktól kaptunk 3-4 emilcímet és több itteni dietetikussal is felvettük a kapcsolatot, és a birminghami válaszolt először, ráadásul nagyon barátságosan. Megírta, mely városok tartoznak hozzá, és mi meg eldöntöttük, hogy akkor itt fogunk lakni. Egyikben az ötből. Hozzáteszem, egyikről sem tudtunk semmit korábban. Akkor még azt sem, hogy a birminghami gyermekkórházban sokkal jobb az ellátás, mint Londonban (ezt ottani PKU-soktól tudom) és hogy a világon először ebben a kórházban kezeltek PKU-t diétával, tehát óriási a tapasztalatuk, rengeteg programot csinálnak és nagyon lelkes az egész csapat. 
Vicces amúgy számomra, amikor arról írnak emberek, hogy mi mindent kellett volna tudnunk Coventryről, mielőtt ideköltöztünk. Megnézném amúgy, hogy amikor ő először idejöttek, pontosan tisztában voltak-e Anglia történetével, arról, melyik térség, rész miről híres. Most már két év után én is tisztábban látom a megyéket, a városokat, a történelmi tényeket - de messze vagyok még attól, hogy tanácsot adjak másoknak. Különösen azért, mert mindenki mást keres, amikor külföldre költözik.
Amikor mi ideköltöztünk, csak azt tudtuk, hogy NEKÜNK miért lesz jó Coventry. Például azért, mert az ország közepén van és nagyszerű csillagtúrákat tudunk majd innen tenni és bizony ez nekünk fontos szempont volt.
A városnak egy csomó jó tulajdonsága később derült ki. Például az, hogy sok itt a bevándorló, ami amúgy iskolaszempontból kifejezetten jó volt. Mert a lányok sulijának óriási tapasztalata volt abban, hogyan kezelje azokat a gyerekeket, akik nem beszélik a nyelvet és úgy ülnek be egy tanórára. Vannak ismerőseink, akik tiszta angol közegben élnek és nagyon szeretik - de például a gyereküket el kellett hozni az oviból, mert az óvónők egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem beszél angolul.
Az is fontos volt számomra, hogy olyan helyen lakjunk, ahol jó a tömegközlekedés, mert én nem vezetek. Tudom, ezen bármikor változtathatok, hiszen van jogsim, de nem akartam, pláne nem másik irányban. Coventryben nem csak jó a közlekedés, de gyalog is elérek szinte minden boltot, ami fontos. És olcsó! Tudom, ez egy nagyon kicsinyes szempont - de nekem nagyon jó érzés volt, hogy van a környéken egyfontos, vagy Primark, vagy Tesco.
Két évvel ezelőtt szinte egyszerre költöztem ki Angliába az unokahúgommal és amikor az otthoniaknak meséltünk, mintha két különböző országból érkeztek volna az élményeink. Én innen Coventryből írtam, ő meg Londontól délre. Én arról áradoztam, hogy milyen finom és friss itt a zöldség, ő arról panaszkodott, hogy minden ízetlen. Én vittem haza az olcsó és nagyméretű ruhákat anyámnak (22-es méretben...) ő azt mesélte, hogy minden őrült drága és alig vannak boltok. A lakásukért dupla annyit fizettek, mint mi, de régi volt és penészes. A miénk világos és újépítésű. Neki kocsiba kellett ülnie, ha tejet akart venni én 5 perc sétával tíz boltot is találok. Itt egy csomó program van kisgyerekes anyáknak - náluk egy sincsen. Én ingyen angoltanfolyamra jártam - ő a helyi College-ben 150 fontot fizetett érte. Amúgy ugyanúgy utálta mint én, mert semmit sem tanul belőle. Csak nekem nem fájt annyira otthagyni.
Szóval hogy hol jobb az élet, itt, vagy Anglia déli részén, számomra nagyon nem egyértelmű.
Nem akarom én Coventryt fényezni, ezért azt már csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy a helyi egyetem sem olyan rossz ám. Az elmúlt pár évben rengeteg pénzt költöttek rá, új épületeket és karokat indítottak. És nem csak a gépészmérnök szakok nagyon jók. A férjem rendszeresen jár be, több tanárt ismer, előadásokra is be szokott néha ülni, és azt meséli, hogy az itteni kommunikáció szak rádióstúdiója jobb, mint ami otthon a Magyar Rádiónak van. (Nem is beszélve az ELTE-ről, ahol az én drágám több mint tizenöt évig tanított rádiózást. Igaz, azt is beismeri, Birmingham-é még jobb. A régi nagy egyetemeken meg nincs kommunikáció szak...)
Szóval azt gondolom, hogy amennyi hátránya van a városnak, annyi előnye is. Számunkra ezek az előnyök nagyon jók voltak és a város pontosan megfelelt annak, amire szántuk. Nem mondom, hogy ez a legjobb választás a világon és ennél jobb város nincs Angliában, de nem értem, hogy akik szidják miért teszik. Én csak azért drukkolok, hogy Spanyolországban is megtaláljuk azt a várost, ami ennyire jó lesz nekünk, mint ez volt.
És hogy mégis mixed legyen ez az üzenet is, azt beismerem, hogy ha Spanyolország után újra visszajövünk (nincs kizárva) akkor nem Coventryt fogjuk választani. De nem azért, mintha itt ne lett volna jó, inkább mert akkor már egy egészen másféle család leszünk. Nagyobb gyerekekkel, másféle igényekkel és tervekkel. Például akkor már a dietetikus se lesz annyira fontos, mert ismerjük a rendszert és nem lesz szükségünk arra a sok-sok segítségre, amit az elején kaptunk tőlük. És mert nem gondolom, hogy hűségesen ragaszkodnunk kellene egy olyan helyhez, ahová a szép emlékeken kívül semmi nem köt, hiszen akkora nagy a világ és annyi szép hely van benne - még itt, Anglián belül is. Hát még ha ennél jobban is körbenézünk...

Vannak az anyaságnak fekete napjai. Amikor valahogy minden annyira nagyon rosszul megy. Ez ma ilyen volt. Kisbendének nehéz korszaka van - a rombolós. És ezt egyre nehezebben viselem.

Az én drága fiam tipikusan az a gyerek, aki ha csöndben van, azonnal szaladni kell - mert ő szétszerel, kipakol, tönkretesz mindent, amit csak elér és ez olyan nagyon ki tud néha meríteni. Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy egész nap csak kármentek és valahogy mindig lekésem a rombolást. Persze lehet kérdezni, miért nem vagyok tényleg 24 órában mellette, de könyörgöm, nekem van másik kettőm is, akiknek főzni kell, mosnivalót odarakni, teregetni, takarítani, rendet rakni és Kisbende persze jön velem és csinál mindent, de igen, bevallom, időnként egy-egy pillanatra elvesztem a szemem elől, mert átmegy a másik szobába. De nem lehet mindent munkát félbehagyni, lecsapni és rohanni ellenőrizni, hogy mit csinál, szóval 1-2 percig megesik néha, hogy egyedül van. És mivel amúgy a lakás meglehetős bababiztos ez nem is lenne baj. Meg hát Bende se kisbaba már, egy csomó dologról igenis tudja, hogy nem szabadna megtennie, de mégis csinálja, mert izgalmas, érdekes és mert ha a nagyoknak szabad, akkor nem érti, hogy neki miért nem.
Képes például egyetlen gombnyomással kikapcsolni a számítógépet, vagy eltüntetni rajta mindent, amin épp dolgozunk, még úgy is, hogy ott vagyunk ilyenkor mellette és folyamatosan mondjuk, hogy ne nyúlj hozzá és fogjuk a kezét, hogy ne tegye. Nekem amúgy fogalmam sincsen, hol van ez a "nagyhalál"-gomb, de ő mindig profin megtalálja. Múltkor pedig sikerült a férjem tabletjét is úgy lefagyasztania, hogy még a reset gombbal sem indult újra és csak több órás netes kutakodás után találtuk meg, hogyan kell újra életet lehelni bele. Mielőtt bárki megkérdezné, miért is adjuk neki oda ezeket leszögezem: nem tesszük. De ezek a kütyük az életünk részei, és nem lehet mindig, mindennel megvárni, hogy Kisbende elaludjon, különösen ha két nagyobbacska lánya is van az embernek, akik a neten kapják a házijukat vagy mondjuk van egy férj, aki otthon dolgozik.
Ráadásul Kisbende gyakran egyszerűen csak segíteni akar és az sül el rosszul. Mint amikor kiveszi a vonatos tányérját a szekrényből, hiába mondom neki, hogy ne tegye, mert az van legalul. Kiveszi, és vele együtt zuhannak le a porcelántányérok is, amik rajta voltak. Egy el is tört - nem nagy baj és kár, mert ingyen kaptuk, de azért bosszantó, miért nem tudta megvárni azt a tizedmásodpercet, ameddig odaérek. Még örülhetek, hogy nem az üvegpoharak zuhantak le, mert ez legalább nem lett szilánkos. Inkább az a bajom, hogy hiába magyarázom, hogy ez bizony eltörött, ki kell dobni, és legközelebb TÉNYLEG várjon - csak nevet és viszi a kukába a cserepeket. Merthogy oda szeret mindent tenni, vigyáznunk is kell, mert mennek oda a teljesen ép tányérok, poharak, kanalak is, ha nem figyelünk. És még csak le se szidhatom, mert Kisbende ezt kifejezett rendszeretetből csinálja, egyszerűen szeret elpakolni maga után, és sajnos a kukát eléri, a mosogatót meg nem.
De mostanában egyre inkább azt érzem, hogy kevés vagyok, bárhogy is igyekszem, Kisbende, mindig talál két olyan percet, amikor lankad a figyelmem, pláne mert a két nagylány nem jár élen a pakolásban, és folyamatosan széthagyják a cuccaikat. Mivel amúgy örülök neki, hogy Kisbende szeret rajzolni, ezért például a ceruzák nincsenek elzárva előle. Az eredmény? Ma összefirkálta a a falat. Igaz, hogy ceruzával és le lehet radírozni, de akkor sem örülök neki, mert hiába mondtam, hogy ez bizony csúnya dolog volt, láttam rajta, hogy ez a tény kicsit sem zaklatta fel.
A padlószőnyegre került narancssárga filctoll firka ennél jobban idegesít, mert az nem jön ki, de bevallom, fogalmam sincsen, hogy a szigorúan a szekrény tetején tartott kiemelőfilcekből hogyan került hozzá egy darab és mikor. Igaz, az asztal alá bújva is a papírra kezdett rajzolni, (naná, hogy érezte, hogy ez nem teljesen kóser) de aztán valahogy lesiklott a szőnyegre az a fránya filc és gondolom az is érdekes volt. Amikor megláttam, a rövid szívroham után legyintettem - most tényleg mit csináljak? Azok után, hogy leette, leitta, sütivel összekente és lepisilte a szőnyegpadlót, most mit csináljam a balhét. Mióta a férjem fekete zoknijának a bolyhai kiszedhetetlenül beleették magukat a szálak közé úgyis tudom, hogy ki kell cseréltetnünk, ha egyszer elköltözünk, azt nem ússzuk meg.
És ha ez lenne az egyetlen kár, amit okoztunk... de ahol egy kétéves működik, ott bizony amortizálódnak a dolgok. Például minden kilincsünk függőlegesen áll, mert amióta felérte őket azzal szórakozik, hogy rángatja és csapkodja az ajtókat. Idegrohamot kapok tőle, mert nézni és hallani is rossz, de nem tudom megakadályozni benne. És ugrál a matracon is, ami már tisztára hepehupás, pedig alig egy éve vettük, de engem nem is ez zavar, inkább attól félek, hogy egyszer melléugrik és összevissza töri magát. Persze ő nem fél, csak kacag, ha fegyelmezni próbálom, ezért inkább ott ülök mellette, míg meg nem unja. 
A redőnytekerőkből már kettőt leszerelt és tiszta frászban vagyok, hogy vajon mikor akasztja fel magát a húzózsinórra. Ha a miénk lenne már levágtam volna, vagy kicseréltetem az egészet, de mivel nem az, így csak magasra rakom. Felesleges erőfeszítés, mert már nagyfiú - eléri ezt is, leszedi és ezzel játszik. Felhúzza, leereszti, kinéz az ablakon, aztán elbújik. Én meg félrenézni se merek ilyenkor, mert minden hónapban címoldalra kerül egy redőnyzsinórra felakasztott gyerek. Múltkor csak annyi időre hagyta magára az anyuka a kétéves fiát, míg beengedte annak játszótársát, és mire visszaértek a szobába, a gyerek szabályszerűen felakasztotta magát és meghalt.
Tudom persze, lehetnék sokkal szigorúbb is hozzá, de nem lehet egész nap üvöltözni és fegyelmezni, bőven elég nekem, hogy sikerül a tűzhelytől és a konnektortól távol tartani, (A kép csak illusztráció ám...) a kevésbé életveszélyes dolgok esetében már nem mindig van erőm harcolni, inkább felügyelek, kísérek és közben magyarázom, hogy inkább vonatozzunk, nénóautózzunk, de pont a redőny az például nagyon izgalmas, mert ki lehet látni az utcára, és mivel rendőrség, tűzoltóság és autópálya lejáró is van a közelben, óránként húz el a ház előtt egy szirénázó autó, és ha az ember sokat figyel, teherautók, kukáskocsik is járnak itt. De nem lehet egész nap felhúzva az ő kedvéért, mert belátnak.
Amúgy nem történt ma semmi olyan különösen extra módon kiakasztó dolog, kivéve persze, hogy addig ugrált az ajtó előtt, míg belegabalygodott a saját lábába, és sikerült lendületből lezúznia a falat. Persze a fal élébe esett bele, így most az arcán van egy szörnyű nagy lila vonal, és totál úgy néz ki, mint egy sebhelyes arcú gonosztevő. De mondjuk ez nem rosszalkodás volt, mert ugrálni amúgy nem tilos, miért is lenne. Bár mondjuk a játékok dobálása, különösen az üveggolyóké már rosszalkodás volt, ő is tudja ezt. Mégis volt nagy hiszti, amikor mindent elkoboztam tőle. Aztán a mosógépet is átprogramozta, és csak lestem, milyen gyorsan lejárt a gép és vajon miért maradt minden tök vizes. Aztán magára borította a ruhaszárítót, amit amúgy gyakran csinál és mindig direkt, és nem nagy katasztrófa, csak épp újra kell teregetni, ami nekem dupla munka. És nem értem, miért nem tudja inkább a pár napja kapott tíz darab nénós matchboxát tologatni, miért épp a rohadt ruhaszárítóval kell játszania, amikor annak se kereke, se gombja nincsen. De voltaképp ezek mind hétköznapi dolgok, semmi extra.
Csak én vagyok kicsit fáradt már, így a mai rosszkedvemből végül jutott a lányoknak is, nem mondom, hogy érdemtelenül, de azért amikor már mindenki sírt egyet, akkor arra kellett rájönnöm, hogy a hiba mégiscsak bennem lehet, mert azért az lehetetlen, hogy mindenki szembejön azon az autópályán és mielőtt komolyabb balhé tört volna ki körülöttem, inkább bevonultam a hálóba és kicsit olvasgattam, hogy megnyugodjak. Közben a lányok kis "bocsáss meg" üzeneteket rajzoltak és dugtak be az ajtó rése alatt, amitől aztán meg lelkiismeretfurdalásom lett, mert nem volt olyan súlyos dolog, amit csináltak, hogy ekkora ügy legyen belőle és a fene se akarja őket bántani.
Csak hát az a baj, hogy az anyaságból nincs szabadnap, amikor az ember kiengedhetné a gőzt és néha olyan reménytelenül sok a munka a három gyerekkel - minden nap megy ugyanaz a robot, pakolás, főzés, mosogatás, mosás, teregetés - szünet nélkül és néha az ember besokall.
Amikor ma összezuhantam kicsit Bende szokásos rombolását látva és kifakadtam a férjemnek, az képes volt benyögni, hogy olyan ismerős neki ez a szöveg, mintha az anyját hallaná, aki állandóan az öccse miatt lamentált, aki mindent szétszedett tönkretett és azt mondta készüljek fel rá, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ha a fiam tényleg a nagybátyjára hasonlít, akkor ennél sokkal nagyobb károkat is fog még okozni a háztartásban, amint megtanulja kezelni a csavarhúzót és a többi szerszámot. Mit mondjak: Hallalúja. Szép kis kilátások...

Nálunk mostanság ezerrel dúl a Brownies őrület. A lányok imádnak a foglalkozásokra járni, és szinte minden hétre jut valami extra program is. Volt színielőadásuk, jártak a polgármesternél, egymás után csinálják a kihívásokat és szerzik a felvarrható jelvényeket. Ráadásul a hétvégén még ottalvós Brownies buliban is voltak. Tábornak indult ugyan, de aztán az eső közbeszólt.

A terv az volt, hogy sátorban alszanak, hálózsákkal, és egy nagy erdőben - ami ugyan elkerítve van mindentől, de azért mégiscsak megvan a vad terep illúziója. Csak hát ugye az eső... az már három hónapja minden egyes nap esik, ezért a föld mindenütt süppedősan sáros. Mivel a hétvégére újabb nagy esőket jósoltak, a tábor előtti napon felhívtak minket, hogy változott a program - nem két éjszaka lesz, csak egy, és nem sátorban, hanem házban.
A lányok kicsit csalódottak voltak, de bevallom, nekem nagy kő esett le a szívemről, mert Bíbor egész héten itthon volt betegen. Még kedden hazaküldték a suliból heves fülfájással, amire antibiotikumot kapott, és láza is volt. Mondanom sem kell - nekem nem volt könnyű hetem. Igaz, a gyógyszerek kb 12 óra alatt minden tünetét elfújták, de aztán itthon nyűglődött egész héten és félt, nehogy aztán a betegség miatt lemaradjon a buliról. Bevallom, egy hideg, szeles, esős sátrazástól féltettem volna. Így viszont nyugodtan engedtem el. Ő amúgy régi motoros már, Magyarországon már az ovival és a sulival is volt már ottalvós táborokban és mindig nagyon élvezte.
Borsikának azonban ez volt az első alkalom, amikor nem itthon és nem rokonoknál aludt. Amikor ő lett nagycsoportos elmaradt az ottalvós kirándulás, itt meg nem szokás több napra elvinni a gyerekeket. A kihívás számára amúgy ebben az egészben nem az ottalvós rész volt, hanem a tény, hogy most először teljesen egyedül kellett menedzselnie a diétáját és ő volt érte a felelős. Persze mindent egyeztettünk a csoportvezetőjükkel (a képen ő van, Debbie) és még a tábori szakács is felhívott minket, és persze rengeteg kaját csomagoltunk neki, azért a felelősség mégis Borsi kezében volt. Bevallom, igazán nem aggódtunk, merthogy egyrészt Borsi tökéletesen ismeri a saját diétáját, másrészt meg két nap nem a világ, ha valamit el is ront, akkor sem történik katasztrófa.
Anyukám persze elmesélte gyorsan, hogy egy 12 éves kislány Magyarországon épp most halt meg az osztálykiránduláson, de neki mindig mindenhez van egy szörnyű története. Én nem aggódtam, mert megírták előre - a vezető-gyerek arány 1:4-hez lesz. Ami szerintem sokkal jobb, mint amit Magyarországon bármilyen gyerekintézményben vagy táborban biztosítani tudnak. (Anyám, aki óvónő volt, elmesélte, hogy vele megtörtént már, hogy teljesen egyedül kellett hatvan gyerekre vigyáznia, mert minden más gondozónő megbetegedett... )
A lányok természetesen nagyon jól érezték magukat, de efelől cseppnyi kétségem nem volt. Egyfelől, mert tényleg szeretnek idejárni, ez egy jó csapat - másrészt mert ez a másfél év korkülönbség ami köztük van, tökéletes, így mindenhová együtt mehetnek. Fel se merül soha bennük, hogy mi lesz, ha nem találnak maguknak barátot és egyedül lesznek. Mert ilyen nincs. Mindig ott vannak egymásnak, ha nincs más - de szerencsére a legtöbb programon itt is külön tették őket, így tudtak ismerkedni is.
Az egyetlen icipici fájdalmuk, hogy nem kaptak "táborozós" felvarrható jelvényt, csak "ottalvósat". Mert sártorban tényleg nem voltak.
Ez a felvarrható jelvény dolog amit "badge"-nek hívnak, szerintem az nagyon jó találmány. Bíboréknak van már egy - a hobbis, amit akkor kaptak, amikor elmesélték, hogy koriznak, megmutatták a korijukat, meséltek róla, meg bevitték az okleveleiket, amiket kaptak. Kaptunk is egy leírást, hogy mi mindent kell hozzá csinálni - annak a hátoldalán volt egy háztartási készséges jelvény leírás is. Ez annyira belelkesítette Borsit, hogy azt is megcsinálta. Hetekig ágyazott, pucolta az ablakot, törölgette a polcokat, aztán csináltunk játékokat, újrahasznosítási emblémákból memorit és kirakóst. Így neki már két kék keretes jelvénye is van - Bíbort ez annyira nem érdekelte, ezt ő kihagyta.
Persze fellvarrnivaló az ő pulcsiján is lett. A bal karján van a Hobby badge, a jobbján a Warwickshire megye jelképe, a medve és egy fehér szalagon az ő Brownies csoportjuk neve. (Egy rémálom volt amúgy felvarrni, mert egy nagyobb anyagból vágták ki ezeket és mindenfelől foszlott...) Nem csoda, hogy jobb szeretem az olyan fémjelvényeiket, mint az a sárga a mellén, amit Promise Badge-nek hívnak, az eskütétel alkalmából kapta. A kék manó az ő csoportjuk jelképe (hatféle van ebből) és ide kell tennie a Sixer jelvényt is, ami azt jelenti, hogy ő csoportvezető. Hát ezekhez varrtam én ma hozzá az ottalvós bulis badget és az olimpiai próbásat, amit a táborban csináltak meg. De ezzel még nincs készen a pulcsijuk. És azt hiszem, soha nem is lesz.

Amúgy egy csomó ideig nem tudtam, hogy van ez a jelvény szerzés. A legtöbbször ugyanis megmondják mit, mikor kell csinálni. Ott van például a Diamond Jubilee badge, amihez tucatnyi próbát kell kiállniuk és már hónapok óta dolgoznak rajta. Egy csomót közösen csináltak, mint mondjuk a városi polgármester meglátogatása, vagy a sütidíszítés a nemzeti lobogó színeivel - egy párat itthon csináltak, mint a szülőknek készítendő reggeli és az öltöztess fel egy babát királynői díszbe-feladat. Szóval azt gondoltam, hogy van egy éves terv, hogy milyen jelvényeken dolgoznak és majd szép, lassan mindet megszerzik.
Aztán most a spanyol költözést tervezgetve kitaláltam, milyen jó is lenne, ha a lányok ott is folytathatnák ezt a Brownies dolgot. Pláne, ha angolul lehetne. Mert akkor egyfelől a nyelvet is minden héten gyakorolnák, és nem csak filmekről, vagy netről, vagy könyvekből, tehát viszonylag passzívan, hanem más anyanyelvi angol gyerekektől. Meg aztán milyen jó lenne nekik is, ha azonnal lenne egy olyan baráti társaságuk, ami befogadja őket. A netet böngészve kiderült, hogy British Brownies szervezetek millió helyen vannak világszerte. Abban nem vagyok ugyan 100%-ig biztos, hogy angol nyelven és nem helyin, de van rá esély, hogy legalább lesz ott angol gyerek is. Így most elsődleges célpontnak olyan városokat lőttünk be, ahol vannak ilyen szervezetek. (Ez amúgy öt várost jelent.)
 A netes barangolás közben jöttem rá arra is, hogy ilyen badge-ből olyan ötvenféle van. Persze a lányoknak rögtön megtetszett egy csomó és kitalálták, hogy ezt is, azt is meg kéne csinálniuk. Így amikor a táborozási dolgokat egyeztetve találkoztunk Debbie-vel, rákérdeztem, hogyan is zajlik ez a badge-szerzés. Kiderült, hogy nagyon is örülnek neki, ha valaki minél többet meg akar csinálni, nincs limit, meg ilyenek, szóval azt mondta, hogy hajrá. Ez kellett csak az én lányaimnak, még aznap egy tucatnyihoz kinyomtattatták velem a listát, milyen kihívásoknak kell megfelelniük. Végül azért én választottam, hogy mi legyen, amit elsőként megcsinálnak, természetesen praktikussági szempontból, így esett választásunk stílszerűen a "world traveller" azaz világutazó badge-re.
Ehhez csinálni kellett például egy játékútlevelet, amit mi úgy csináltunk meg, hogy összegyűjtöttük, merrefelé jártak már külföldön, és beragasztottunk minden utazásukról egy fényképet. Döbbenetes volt látni, hogy például Bíbor 12 alkalommal járt eddig külföldön, élete tíz éve alatt. Persze az első párra, amikor még egy éves sem volt, nem emlékezett - de azért a teljesség kedvéért ezek is odakerültek. Bemutatták még az általuk készített fotóalbumot is, amibe az angliai utazásaik képeit rakták össze még régebben. Több nyelven is elszámoltak 10-ig, meg köszöntek, becsomagoltak egy napi ruhát és élelmet maguknak és rajzoltak egy szép képeslapot. Ennyi kellett hozzá - ez amúgy több napi munka volt, de az eredmény nem csak a badge, hanem mondjuk az útlevél is, amit ezután is folytatni akarnak, mert megtetszett nekik az ötlet.
Bíbor most majd a "writer" és "swimmer" jelvény megszerzésén akar dolgozni, Borsi a "kézműves" és a "csillagász" bagde-ért akar dolgozni. (Nehezen ugyan, de egyenlőre lebeszéltem a "bicajos"-ról, amihez kell egy szerelőkészlet és tudni kell, hogyan szerelheti meg az ember a defektes kereket, és ehhez nekem nulla tehetségem és kedvem van)
És mi van akkor, ha valaki kinövi a pulcsiját? - kérdezhetné valaki, és igen, a válasz az, hogy az szívás anyuknak, és varrhatja át az összes cuccot. Nem kell ezt a munkát lekicsinyelni, mert nekem múltkor másfél órai munkát adott ez a varrás. De azért van kiskapu is, amit úgy hívnak, hogy sach, ami úgy néz ki mint egy szalag, és amit úgy hordanak, mint a szépségkirálynők, vállon átvetve. Erre is fel lehet varrni a jelvényeket, és akkor azt minden ruhára át lehet tenni. Két gond van vele - egyrészt egy darab szalaghoz képest, szerintem drága, olyan 3000 Ft-ért, másrészt meg ahhoz már több badge kell, 1-2 darabbal még kicsit nagyzoló. És ami még rosszabb - Bíbor, a maga betöltött tíz évével idén hivatalosan kinőtte a Brownies kereteit. Persze nem dobják ki, csak épp jövőre már egy korosztállyal feljebb kerül "guides" lesz belőle, akiknek kék mindenük, az egyenruhájuk és persze a sash-ük is. Szóval most az a terv, hogy megnézzük, sikerül-e áttranszformálni őket spanyol Brownies-vá, felveszik-e őket, és vannak-e ott is guide-ok. Ha igen, akkor majd veszek új ruhákat, és minden egyéb klassz dolgot. Ha nem, akkor sincsen veszve minden, mert mint kiderült, Brownies bárhol lehet az ember, a legeldugodtabb kicsi faluban is, és a legtöbb próbát neten is meg lehet csinálni, ha a közelben nincs megfelelő csoport. Bár ahhoz azért nyilván nagyon lelkesnek kell lenni és biztosan nem ugyanolyan, mint amikor az ember minden héten ott van közöttük. De azért ez olyasvalami, amit szerintem érdemes átmenteni az angol életünkből, mert nagyon jó.

Olyan izgalmas a kérdés, hogy milyennek is látnak minket a világ más részein lakók. Mi, magyarok szeretjük nagyon fontosnak látni magunkat. Olyan népnek, akik jelentős szerepet játszottak Európa történelmében és formálták annak kultúráját. Megállítottuk a törököket, tudósaink felfedeztek egy csomó hasznos és izgalmas dolgot, ott a cigányzene és nálunk vannak a legszebb nők. Ugye milyen jó lenne, ha mások is így látnának minket? Egy gyönyörű és büszke országnak. Ám a valóságban az átlag angolnak fogalma sincsen róla, kik vagyunk és hogy bármit is adtunk a világnak.

A fenti képet Blackpoolban készítettem a Believe or not! múzeumban.  Az angolul nem tudók kedvéért, ez egy Betegség baba - Magyarországról. A magyarok ilyen rongybabákat használtak a felirat szerint a torokgyíkban szenvedő gyerekek gyógyítására. Megcirógatták vele belülről a gyerek torkát, aztán kitették az útra. Aki felvette, vitte a betegséget is, el a családtól, aki a rongybabát csinálta.
Magyar vudu. Amúgy ilyesmiről én is olvastam már néprajz könyvekben, szóval a betegség átadásának ez a hite tényleg létezett régen Kelet-Európában. Ripley egyébként, aki a múzeumot alapította körbeutazta a világot mindenféle vicces, egyedi és furcsa tárgyért, és bár egy eredeti rongybabát nem sikerült szereznie, de a legenda annyira megtetszett neki, hogy legalább egy ilyen táblát kirakott a múzeumba. És ezt hozzánk kapcsolta. Magyarokhoz.
A tapasztalataim szerint az átlag angol körülbelül ennyit tud rólunk. Egy egzotikus balkáni ország vagyunk, és nem is pontosan tudják, miben vagyunk mások, mint mondjuk a Románok. Innen nézve Budapest és Bukarest tényleg ugyanaz, bármennyire is tiltakozunk az összemosás ellen. Ráadáasul mi azt gondoljuk, hogy magyarok mindenütt vannak - de valójában sokkal kevesebben vagyunk, mint mondjuk a lengyelek, akiket például egyáltalán nem kedvelnek itt, főleg mert mert a külföldiek által elkövetett bűnesetek listáján ők az elsők. (Megjegyzem, mint az első tízben sem szereplünk, ami azért apró fellélegzés nekem.)
Nem kétlem - nagyon sok művelt angol van, aki tudja, hogy milyen szuper focistáink voltak anno, és hogy ki volt Szentgyörgyi Albert és hogy miről szólt az 56-os forradalom. Mondom, biztosan vannak ilyenek - de én sajnos velük nem találkoztam. Se a kórusban, se a vonaton, se az önkormányzatnál, se az iskolában. Pedig elég gyakran megkérdezik tőlünk, hogy mi az a furcsa, dallamos nyelv, amin a gyerekekkel beszélek, mert ehhez hasonlót még soha nem hallottak. Magyar, mondom ilyenkor büszkén és várom, hogy mit szólnak. Általában zavart csend a válasz - na igen, az akkor nem szláv nyelv? Nem, mondom nekik, ez bizony nem az. Egyáltalán nincs olyan nép, akivel igazán szoros nyelvrokonságban állnánk, magyarázom, talán a finnek, vagy a sumérok, teszem hozzá viccelődve, de ezt már nem is értik. Finnek? Akkor most északon élünk, mégsem közép Európában? És sumérok? Az nem kihalt nyelv? Ez az egész ugyanannyira nem mond semmit nekik, mint mondjuk nekem a nagy krumplivész, ami miatt az írek a mai napig haragszanak az angolokra. (A 18. században egy fertőzés miatt elpusztult a teljes ír krumpliállomány és 1 millió ír meghalt, a népesség 25%-a, és az angolok bár megtehették volna, nem segítettek.)
Szóval Magyarország nincs a térképen. A gyógyszertárban múltkor az eladónő például azt mondta, hogy ő még soha nem hallott Magyarország nevű helyről, egyáltalán Európában van? A Rubik kockáról se tudják, hogy magyar ember találta ki - bár magát a játékot mindenütt lehet kapni. Ennél még a gulyás-csikós sztereotípia is jobb lenne, de itt még ez sincsen.
A gyerekek sulijában például egy csomó tolmács dolgozik, aki segíti a külföldi gyerekek beilleszkedését. Van szomáliai, román, indiai - magyar nincs. És nem csak itt nincs, még az önkormányzat honlapján se keresnek ilyen szakembert, se iskolákba, se egészségügyi intézményekbe. Egyszerűen olyan kevesen vagyunk, hogy nincs igény még a magyar tolmács munkájára sem. (Kicsit lelombozó, hogy még az urdu nyelvismerettel is többre mennék...)
Persze honnan is ismernének minket, hiszen Magyarország sem a hírekben, sem az újságokban nincs jelen. Na jó, a vörösiszap az tényleg mindenütt szerepelt két napig, de a politikusaink nem tudnak olyan elképesztő őrültséget csinálni, hogy az áttörje az angolok ingerküszöbét. Legfeljebb az újság utolsó oldalának egyikén jelenik meg az apró színesek között - körülbelül ugyanolyan fontos módon, mint mondjuk egy afrikai ország diktátorának őrültsége. Igen, akiknek ez a szakmájuk, azok odafigyelnek rá, mi zajlik nálunk - de körülbelül ugyanolyan elnézően, mint egy atya a kicsi hülye gyerekét és joggal, mert a mi demokráciánk nagyon fiatalka még az övékhez képest. Múltkor voltam egy kastélyban, amit a tulaj, akinek a családja olyan 500 éve ott lakott, eladott az English Heritage-nak. Ez a helyi műemlék-kezelő hivatal, de most egyszerre nem volt ennyi pénzük, ezért megállapodtak a tulajjal, hogy 99 évig fizetik majd neki a részleteket. És az belement - mert bízik ebben az angol hivatalban, és magában az angol rendszerben is, hogy ez tényleg meglesz 99 év múlva is, és hogy tényleg fizetni is fognak neki. Nem mellesleg így a saját unokái jövőjét is bebiztosította.
Az jutott eszembe, hogy van-e Magyarországon olyan cég, hivatal, akármi, aminek én ennyi hitelt adnék. Nem csak szó szerint, képletesen is. Hiszen otthon minden változik, minimum négyévente. Most itt legyen a Nemzeti Színház, vagy ott, építsünk négyes metrót vagy sem, kell-e magán nyugdíjpénztár vagy ostobaság. Semmi nem biztos, minden képlékeny. Az angolok számára ez ismeretlen dolog, és nem is nagyon tudnak azzal mit kezdeni, hogy nálunk mindennapos a korrupció, a hálapénz, az adócsalás - mi van? Vadkelet, mondják és valójában igazuk van. Miért is foglalkozzanak velünk? Majd a civilizált európai ország leszünk. Különben is ott van nekik két állati nagy angolul beszélő kontinens, amivel foglalkozhatnak és még egy csomó kis országocska, akik gazdaságilag és politikailag is sokkal jelentősebb náluk. Amúgy meg különben is - az Egyesült Királyság egy sziget és tény, minden szigeten lakó ember egy kicsit magának való, a világa a tengernél ér véget. Mi meg olyan messze vagyunk tőlük, ráadásul olyan kicsikék, és jelenleg elég furcsa dolgok is zajlanak nálunk, amiket nagyon nehéz megérteni. Még nekünk is - nemhogy az átlagos angoloknak. Hát inkább nem is foglalkoznak velünk, még közhelyek és sztereotípiák szintjén sem.
Ebben a légüres és teljesen tudatlan térben csak egy jó dolog van. Nem néznek ránk rossz szemmel a magyarságunk miatt és ez jó, például már jobb, mint mondjuk a lengyelek helyzete, akiknek keményen kell küzdeni ha nem akarnak a sztereotípiák áldozatai lenni. Nekünk ezzel nincs gondunk, és minden hazánkfia, aki most külföldön él, felelős érte, hogy mit fognak gondolni rólunk, mert itt és most formálja a magyarokról alkotott képet. Ki így, ki úgy. Ha már annyian mennek külföldre, olyan jó lenne, ha ez a kép szép lenne. És ez most rajtunk és a gyerekeinken múlik, mert mind nagykövetek vagyunk. És ez felelősséggel jár.

A nagy kérdés - vajon hány gyémánt van a királynő erszényében. A legokosabb azzal kezdeni, vajon hány csontot ér egy gyémánt és egy corgi - a királynő kedvenc kutyafajtája. Fontos tudni, hogy az egész kép egyensúlyban van. A helyes megoldáshoz figyelni kell arra, mi milyen messze van a középponttól, mert az természetesen a súlyát is érinti (érdemes megnézni, mint mond a Wickipédia a lever effect-ről...) fontos tudni: a rúd, a zsinór és az erszény súlyával most nem kell törődni.


Az igazat megvallva én nem tudtam kiszámolni, hogy hány gyémánt van a királynő erszényében, de azt elárulom, hogy valójában nagyon is sok. Merthogy királynőnek lenni azért is jó, mert az ember egy csomó ékszert kap ajándékba, ráadásul megkapja az összes őse ékszerét is, ami egy régi királyi családnál nem kicsi gyűjtemény és a végén ott ülhet a kincseskamrában és nézheti, hogyan szikráznak az ékkövei a napfényben. (Én valahogy nagy világos ablakokat képzelek a kincstárba, ami nyilván nem túl biztonságos, de hát napfény nélkül ezek a kövek semmit sem érnek, szóval az én fantáziámban szikráznak és kész.) Szerencsére most a Diamond Jubilee alkalmából II. Erzsébet úgy döntött, hogy pár hétre lemond kedvenc ékszereiről és megmutatja a pórnépnek. Két teljes hónapon át lehet a gyémántos csodákat a Buckingham palotában megtekinteni. És mit mondjak, van mit. A legtöbbet most először állítják ki, szóval aki teheti, ki ne hagyja.

Aki amúgy tudja és érti, árulja már el nekem, hogy ha II. Erzsébetet 1953-ban koronázták meg, hogyan lehet az, hogy uralkodásának hatvanadik évét ünnepelték az angolok 2012-ben?Nekem nem jön össze ez sem. De a gyémántos kudarc után ezen már meg se lepődök.


Kis ízelítő a kiállított darabokból:


Nagyi-tiara




Ez II. Erzsébet kedvenc koronája. "Könnyű és igazi élmény viselni" - állítja a királynő, és neki elhihetjük, mert nem csak alkalmanként, hanem elég gyakran hord efféle fejékeket. A kényelem nem utolsó szempont a koronaválasztásnál, különösen ha az ember hatvan éven át hordja. A tiara amúgy 1893-ban készült és eredetileg Mária királynő kapta nászajándékba, méghozzá a "Nagy-Britannia és Írország hölgyei" nevű szervezettől, akik nem árulták el, mennyit fizettek érte. A korona úgy került Erzsébet tulajdonába, hogy nagyanyja, Mária királynő nekiajándékozta esküvője alkalmából, ezért hívja a királynő a mai napig "nagyi-koronának." A tetején eredetileg gyöngyök voltak ezeket 1920-ban cserélték gyémántokra. A királynő a pénzérméken és bankjegyeken is ebben a koronában látható. Mert tényleg szereti hordani.


Koronázási nyaklánc





A nyaklánc 25 nagyszemű gyémántból áll és egy könnycsepp alakú függőből,  utóbbi 22.48 karátos. Ezt és a hozzáillő fülbevalókat hordta a koronázása alkalmából 1953-ban, amikor még olyan fiatal és csinos volt, mint a fenti képen. Az ékszeregyüttest eredetileg 1858-ban kaptaajándékul Viktória királynő és nem II. Erzsébet az első királynő, aki koronázása alkalmából ezt a látványos ékszert választotta. Ez volt a nyakában Alexandra királynőnek és Mária királynőnek is, igaz, ők 8-10 másik nyaklánccal együtt hordták, mert akkoriban a sok ékszer volt a menő - II. Erzsébet meg főszereplővé léptette elő ezt a gyönyörű ékszert, igazán jó ízléssel választva.


Viktória királynő minikoronája






Bár maga a korona alig tíz centiméter magas, döbbenetesen sok: 1200 gyémánt díszíti Egy Garrard nevű ékszerész készítette kifejezetten Viktória királynő fátylához, amelyet Albert herceg halála után viselt. Mivel nagyon könnyű darab, Viktória királynő nagyon kedvelte és élete utolsó harminc évében szinte folyamatosan viselte, különösen hivatalos fogadásokon és még a Diamon Jubilee ünnepségen is. (Igen, Viktória királynő is több mint hatvan évig ült a trónon, akárcsak Erzsébet, de más uralkodó rajtuk kívül még nem érte el ezt a hosszú időt.)











Williamson bross





A gyönyörű ékkőből készült virág közepén egy ritka rózsaszín gyémánt csücsül - azt mondják, ez a legszebb rózsaszín ékkő a világon. Ez a ritka gyémánt 23.6 karátos és Tanzániából származik, Erzsébet királynő még hercegnő korában kapta ajándékul egy kanadai geológustól, John Williamsontól (innen a briss neve) akkor még csiszolatlan formában. (Most komolyan, milyen királynő imádó lehet egy olyan pasi, aki talál egy bazi nagy gyémántot és odaadja a királynőnek, akinek amúgy is egy csomó ékszere és pénze van...) A követ 1948-ban csiszolta jelenlegi formájára Briefel és Lemer Londonban és Cartier tervezte köré a virágot. A királynő legutóbb tavaly viselte az Ascoti Derbyn (hol másutt) egy színben hozzáillő rózsaszín kalappal.


A Cullinan gyémánt





Természetesen ez így csak másolatban lesz látható - hiszen a Cullinant már vagy száz éve sok-sok darabra vágták. A kő azonban legendás és teljes egészében brit királyi tulajdonban van, minden egyes darabkája. Ám a belőle készült ékkövek közül most öt ki lesz állítva a kiállításon. Mindenképpen érdemes megnézni, hogy minden idők legnagyobb nyers gyémántja eredetileg milyen... kicsike volt. Persze ez csak viszonyítás kérdése. A fél grapefruit nagyságú követ 1905-ben találták egy afrikai bányában, és először eldobták, mert azt hitték, hogy értéktelen kristály. Csak a későbbi vizsgálat után derült ki, hogy ez bizony gyémánt. Méghozzá háromszor akkora, mint az eddig ismert legnagyobb, összesen 3106 karát, ráadásul különlegesen tiszta kék-fehér színe van. A követ Cullinan-nek nevezték el a bányatársaság vezetője után. 1907-ben a követ két búr tábornok vásárolta meg, és adta VII. Edwardnak szülinapjára. (Már megint ajándék.... komolyan, ezek az angolok tényleg szeretik a királyaikat!!!) A nyolc hónapos csiszolás nem volt egyszerű - sokan kétségbe vonták, hogy egyáltalán fel lehet-e majd darabolni, és valóban, a kételyeket erősítve az első vágás során a kés beletört a kőbe. Végül azonban 105 kisebb-nagyobb követ tudtak belőle készíteni, még úgy is, hogy a megmunkálás során közel ötvenszázalékos volt a veszteség.
Az elkészült kövek körül a két legnagyobbal VII. Edward a koronaékszereket díszítette, hetet pedig feleségének és menyének ajándékozott, hogy csináltassanak belőle pár szép ékszert. Az ára?

Afrika csillaga (Cullinan I)






Ez a világ legnagyobb csiszolt gyémántja: 530 karátos csepp alakú
briliáns, az angol királyi jogar tetején. Ez nem lesz ott a kiállításon, a Towerban lehet majd megtekinteni ahol az angol koronaékszereket tartják, de gondoltam azért iderakom.


















Afrika második csillaga (Cullinan II)






A második legnagyobb darab, amelyek a Cullinanból kivágtak 317.4 karátos és a brit birodalmi korona csúcsán díszeleg, szintén a Towerben. Sorry.















Cullinan III és IV bross






Na, ez végre a megtekinthető listán van, akár az utána szereplő összes kő. Most éppen ebben a formában. A legtöbb királyi ékszert ugyanis úgy alkották meg, hogy sokoldalúan fel lehessen használni. (A legjobb recycling.) A most következő öt Cullinan követ az itt látható formában állítják ki, ám úgy vannak kialakítva, hogy össze is lehessen őket rakni egyetlen nyaklánccá. Hát nem ötletes? Ez a körte alakú gyémánt 94.4 karátos, a párna alakú 63.3. Eredetileg mindkettő Mária királynő koronáját díszítette 1911-ben. Ám a következő évben szétszedték a Delhi Dubarnak nevezett tiarát és a körte alakú kőből medál lett a koronázási nyaklánc darabja. Manapság a két követ összecsatolva brossként szokta hordani a királynő.











Cullinan V bross







Ez a szív alakú 18.8 karátos kő egy finom platinahálóra rögzítve csillog, gyémánt szalad és koszorú veszi körbe. Ez volt Mária királynő egyik kedvenc darabja, de levehető erről az alapról és időnként egy zöld smaragd kerül az ékszer közepére.










Cullinan VI és VIII bross





Ez a darab is szétszerelhető, a szilvamag alakú gyémánt 11.5 karátos. Mindkettő sokféle szerepben díszelgett már a királynőn - diadémban, nyakláncként, medálként. Most épp brossként lesznek kiállítva.











Cullinan IX






Ez a legkisebb kiállított Cullinan gyémánt, "csak" 4.4 karátos, ami egy platinafoglalatban kapott helyet 1911-ben Mária királynő számára. A körte alakú követ 12 apró fogacska tartja a helyén és a királynő 1953-ban örökölte meg.

Akinek pedig ennyi ékszer nem elég, az nézze meg ezt a posztomat, ahol a világ leghíresebb gyémántjainak a történetét írom le, középpontban Liz Taylorral, akinek legalább annyi ékszere volt, mint II. Erzsébetnek.

Tudom, hogy ezek a blogos díjak nem komoly állami kitüntetések, de én mégis nagyon örülök nekik, mert szeretet van mögötte, az meg soha nem jöhet rosszkor és soha nincs belőle elég. Aztán meg mindig ülök rajtuk egy csomó ideig, mert nem kis felelősség, hogy kinek adja tovább az ember és mit is mond el magáról, amit eddig még soha. Mert mindig van szabály is, itt az, hogy árulj el öt dolgot magadról és add tovább öt másik bloggernek. És ez nehéz. De most összeszedtem magam és először is köszönöm Mollynak, aki nekem adta a Liebster blog díját, és akinek amúgy imádom a blogját, és elárulom, ha csak öt percem van a neten, akkor mindig vele kezdem a bogarászást. Hát ez volt az első titok. :-) 

A második titkot csak a blogolvasók nem tudják, a barátaim számára nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy majdnem harminc éves koromig mit csináltam minden hétvégén. Kinn voltam a Ligetben. És nem kérem, én nem játszottam, hanem szenvedtem. Na jó, hivatalosan dolgoztam. Apáméknak ugyanis ott volt egy játékboltja, lufival, forgóval, minden földi giccsel, és nekem is kötelező volt ott lennem zsenge gyerekkoromtól fogva, hogy bevezetést nyerjek a munka értékébe. Én bevallom, utáltam, ezért ha csak lehetett inkább olvastam és magasról tojtam a vevőkre, de azok jöttek én meg általában tök undok voltam mindenkivel. Utáltam, hogy nem nézhetek egy hétvégi filmet sem, nem pihenhetek és tanulhatok, vagy barátnőzhetek, mint mindenki más az osztályból. De most, így utólag végülis hálás vagyok érte a szüleimnek, mert megtanultam, mit jelent a munka, a felelősség, és lám, így is lettek barátaim, egyetemre is bejutottam és a tévét se bánom már. De azért bevallom, örülök, hogy pár éve eladták a boltot és soha többé nem kell odamennem.

A harmadik titok, hogy imádom a sorozatokat és bár napközben ritkán van nálunk tévé, ha a gyerekek elalszanak, én azonnal bekapcsolom. Mindenfélét imádok, de főleg a történelmi sorozatokra gerjedek. A Tudorok és a Borgiák nagy szerelmem volt, de az orvosos és a krimis is jöhet minden mennyiségben. Jelenleg a Big Bang Theory az abszolút kedvenc, de mostanában valamiért a Criminal Minds-nak se tudok ellenállni. És vasárnap könnyezve néztem a Született feleségek legeslegutolsó részét is. Véget ért egy korszak...

A negyedik is csak olyan félig meddig titok, mert aki járt már nálam, az tudja, hogy könyveket gyűjtök. Szenvedélyesen. A régi lakásunkban volt egy öt méter hosszú, és négy méter magas könyvespolc. Roskadásig telerakva. Plusz még egy csomó apróbb polc szerte a lakásban, és még a földön is mindig volt pár kupac, ami sehová nem fért. Aki csak belépett hozzánk, mindenkinek az volt az első kérdése: és te ezt mind olvastad? Töredelmesen bevallom, igen. Majdnem mindet. Amikor Angliába költöztünk, ennek a brutális mennyiségnek az elszállítása volt a legnagyobb munka, és itt kinn nagyon hiányzik az én kis könyvtáram. Olyan jó volt, hogy bármi adódott, tudtam hová nyúlni. De persze azért nem kell félteni, jópárszár darabom van már itt is. A férjem nem örül neki, de csak azért nem, mert tudja, a végén neki kell cipelni, és otthon se fog elférni.

Az utolsó kis titkom, hogy imádok könyvtárba járni. Még nem voltam 18 éves, amikor korkedvezményes igazolással beiratkoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba, és onnan kezdve ott éltem pár évig. Olyan nyitástól zárásig. Gyakran elsőként szaladtam fel a nagy márványlépcsőkön, hogy enyém legyen a kedvenc ablak melletti helyem, és nem tudnám megszámolni, hányszor hallottam a hangszóróban, hogy záróra, mindenki húzzon már haza. Nekem ezzel teltek az egyetemista éveim bulizás helyett. Néha kicsit cikisnek érzem, de a mai napig olyan jó emlékeim vannak arról, hogy ülök a könyvek között, hogy átmelegszik tőle a szívem. Megjegyzem, a lányokat is megfertőztem már, Bíbornak megígértem, hogy 28-ik szülinapján elviszem az OSZK-ba és beíratom. Alig várja már...

A díjat pedig adom: 
Sacinak, aki a blogon keresztül talált meg és aki azóta már itt él Coventryben és három tündéri gyereke van, és akivel telefonon dumálni is nagyon szeretek - de élőben is jó lenne többet látni, csak sajnos a kettőnk hat gyerekéből valaki mindig keresztülhúzza a számításunkat. Szóval ezúton is szépen őt, hogy a blogját frissítse gyakrabban, mert szeretem olvasni!

Hellának, akinek szintén itt él Albionban, és akinek a lányai annyi idősek mint az enyémek, és aki olyan jól megtalálja lassan itt a helyét, hogy csak lesek!

Eszternek, aki szintén zenész, vagyis újságíró és tök izgalmas dolgokról ír, magánt és szakmát keverve. Élvezet olvasni!

Juhari Zsuzsa régésznek, akitől minden alkalommal amikor olvasom tanulok valami újat!

És ennek a bájos fotóblognak, ahol naponta láthatok valami szépet nagy szerelmemről, Párizsról. 

Ó, ha tudnám, hogy mi az! Ha tudnám, hogy mi az a döntés, amivel utána a család minden tagja elégedett lesz. És közben szenvedek is, hogy dönteni kell, mert utálok dolgokat magam mögött hagyni.

Két hete még olyan biztos voltam benne, hogy Spanyolország az igazán jó döntés - napfény, tenger, egy új nyelv és kultúra, nagy kaland bárhonnan nézem és mindenki csak nyer. Mire jól beleéltem magam, a férj közölte, talált egy nagyon jó állást, amit épp neki találtak ki és amit nagyon szeretne - Magyarországon.
Mert jó itt nekünk sok-sok szempontból, de igazi szakmai kihívás egyikünk munkájában sincsen. Ami részemről OK, mert én ezt bevállaltam a harmadik gyerekkel együtt - de a férjnek már kicsit hiányzik egy kis értelmes munka, és ez tök jogos.
Így hát átállítottam az agyam Magyarország felé és rájöttem, hogy az ötlet nagyon is tetszik. Na, nem örökké, de 1-2 évig örömmel laknék megint otthon - a gyerekek mélyítenék a magyar helyesírásukat, lenne egy csomó új barátjuk, Bendének ingyen bölcsi, én írhatnám a könyvem, vagy akármit. És persze rokonok, barátok, nagyszülők. És egy olyan közeg, ahol otthon vagyok és ami nagyon is kényelmes minden szempontból.
El is meséltem pár ismerősnek - és mindenütt döbbent csend fogadott. Visszajönni???? Ide???? Ahonnan mindenki menekül? Ahol mindenki azon dolgozik, hogy kimehessen? Nehogy azt higgyem, hogy Bende kapna bölcsit - ovit se mindenki, nincs hely. És a lányok... hát őket megölné a magyar iskola. Itt hozzászoknak ahhoz, hogy kimondhatják a gondolataikat - otthon nem. A tanárok azonnal lenyomnák őket, és a gyerekek is kinéznék maguk közül, aki ennyire más. És az angol... hát azzal csak gondjuk lesz, bárhová is megyünk, mert azt sehol nem viselik el, hogy jobb a kiejtésük, mint a tanárnak. Miért akarok én nekik rosszat? És hiába kérdem minden ismerősömet, hogy vajon hol vagy Budapesten jó általános iskola - mind csak a fejét rázza. Nincs olyan. Nem tudnak róla. Pedig most mindegy lenne, hol van, mert a régi lakást kinőttük, úgyis újat kéne bérelni, akárhol. De mindenki csak lesajnálóan néz: értsem meg, olyat, mint itt kinn, nem fogok találni. Talán sok-sok millióért a nemzetközi sulik. De én meg nem tudok 3-4 milliót kifizetni erre évente.
És ha a munkát emlegetem, meg az önmegvalósítást, akkor is csak legyint a többség: legyen már eszünk, úgyse lesz bejelentett, ebben a szakmában, ahol mi dolgozunk, csak számlák vannak és higgyem el, annyit úgyse fizetnek, hogy megérje hazajönni. Nekem meg úgyse lesz munkám - másokat se vesznek most vissza a céghez, hiába járt le a GYES-ük. Nincs hely, óriási lapbezárások, racionalizálások voltak, esélytelen az egész.
És addig duruzsoltak, hogy elment a kedvem most. És ezzel együtt elment Spanyolországtól is. Merthogy annak is van egy csomó ellenérve: államcsőd, mit akarunk ott, még a nyelvet se tudom, barátokat szerezni nulla esélyem lesz, éveknek kell majd eltelnie, mire kicsit is beilleszkedem. A gyerekeknek meg nehéz mindent újrakezdeni, értem én. Jobb nekik is itt.
A férj is azt mondja, hogy maradni kéne, ha nem megyünk haza. Ő amúgy is akart még egy évet, csak én annyira belelkesedtem Spanyolország ügyben, nem is érti miért. Ha akarom, persze menjünk. De akár maradhatunk is. Nincs ezzel se baj.
Persze, hogy nincs. A nagy csapda az, hogy tényleg jó ez az Anglia. Persze, hogy az. Nyugis, van mit ennünk, és meleg lakásunk, és a gyerekek tényleg boldogok. Hát nem elég ennyi? Tudom, Magyaroszágon sok-sok ezer családnak ennél rosszabb, és ennyinek tényleg elég kéne lennie a boldogsághoz.És milyen béna dolog már, hogy minden tavasszal újra és újra eljátsszuk, ezt a menjek vagy maradjak és hovatovább játékot. Nem szeretem.
De nehéz úgy tervezni bármit is, hogy nem tudom, tényleg fogalmam sincsen róla, hogy hol leszek fizikailag pár hónap múlva. És tudom, hogy sokkal könnyebb lesz minden, ha egyszer elhatározzuk, hogy mi legyen. De ameddig az megszületik, addig bizony nem könnyű lelkileg. Nekem. Mert szeretek előre látni, tervezni, és főleg csinálni valamit. És nagyon utálom a várakozós bizonytalanságot. De lassan megtanulok ezzel is együtt élni. Mert valahogy bízok benne, hogy a végén minden jóra fordul és jó lesz mindenkinek. Akár itt, akár ott, akár amott. 

"A fiad most először pisilt állva! Csak azért mondom, hogy ha esetleg meg akarnád írni a blogban..." - mondta a férjem. Én meg először nem is értettem, hogy miért akarnám én ezt megírni. Aztán meg elgondolkodtam rajta, nem először, hogy miért is írom és kinek ezt a blogot. És ha valóban elsősorban magunknak, családi élményeinket rögzítendő, akkor bizony ez egy komoly és fontos mérföldkő az életünkben. Legalább annyira, mint a Diamon Jubilee volt - az angol királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója. Amit persze mi is megünnepeltünk. Miért is ne?

Bevallom, az elmúlt héten net közelében sem voltam és nagyon jólesett. Half term volt - ami azt jelenti, hogy egy hét szünet. Az utolsó idén. Utána még jön majdnem nyolc hét iskola, merthogy az angolok július végéig nyomják a sulit, így csak öt hét a nagy nyári szünet. Először nagyon furcsa volt, hogy semmibe nem tudok belekezdeni, mert mire beállnak egyfajta napirendünk, jön egy újabb szünet, de most már beleszoktam és összességében nagyon tetszik. A gyerekeken is látom, hogy sokkal kevésbé fáradtak, mint otthon a nyári szünet előtt. Olvasom a hazai nagy családok blogját és szinte mindenütt előkerül, hogy a gyerek fáradt, nyűgös, ideges, ingerlékeny - de muszáj még egy kicsit kitartania, sőt nagyon is összeszednie magát, hiszen most vannak még az utolsó nagy dolgozatok.
Hát itt én ezt soha nem érzem - se azt, az idegességet, hogy most aztán nagy készülés lenne a dolgozatok miatt (pedig írnak) se azt, hogy fáradtak lennének. Igen, az öt hét amúgy szerintem nagyon kevés szünet - de csak azért, mert hozzászoktunk a tíz heteshez, és rossz ilyenkor hallani, hogy mások már a nyaralásra készülnek és a pihenésre, nekünk meg csak sokára jut majd ki. Mármint a magyar Balatonozós.
Mert persze egy hét alatt is nagyokat lehet pihenni. Mi most ezt az egyhetes szünetet arra használtuk ki, hogy megnézzük egy kicsit közelebbről Dél-Angliát. Ha már mindenki azt mondja, hogy az a legszuperebb hely és ott kéne élnünk, mert ott minden sokkal szebb, nyugalmasabb, kevesebb a bevándorló és több a napsütés.
Utóbbiból keveset láttunk - június ide vagy oda, olyan hideg, szeles, esős időnk volt végig, hogy ha nem utaztunk volna el és lettünk volna rákényszerítve, hogy kimozduljunk, szerintem az egész hetet négy fal között töltöttük volna. De mivel a szállodai szobák kicsik és unalmasak is, így hát muszáj volt elmenni. Nagyon jó helyeken voltunk, és most már ki van pipálva az angliai látnivalók listáján minden vágyott pont, Stonehenge és Hampton Court is, utóbbi VIII. Henrik palotája és azóta vágytam rá, mióta megnéztem a Tudor sorozatot.
Ami különösen jó volt most, hogy nem csak turisták voltunk, de vendégek is több alkalommal. Aludtunk kettőt az unokatesóméknál is, akik szintén kinn élnek már másfél éve, és most az új házukban volt annyi hely, hogy ötünket is kényelmesen el tudtak helyezni, és az ő két gyereke nagyszerűen kijött az én hármammal és ez az unokatesózás amúgy is tök fontos és klassz dolog. Nem csak a nyelv miatt, amit ilyenkor végre gyakorolhatnak mindkét családban, de azért is, mert a rokonság örök kapocs. Nekem ez sajnos teljesen kimaradt az életemből, pedig tucatnyi unokatesóm is van, de a szüleim ezt nem tartották fontosnak. Viszont a férjem családjában nagyon is komolyan vették ezt a rokoni szálat és ő nagyon jó szívvel emlékszik az uncsitesókkal együtt töltött időkre. És a lányaimon is látom - ez nekik bizony nagyon jó. Hiába, hogy az unokatesók kisebbek náluk, olyan szeretettel, türelemmel játszanak, törődnek velük, ami szerintem mindkét fél számára életre szóló élmény.
Bónuszként ráadásul meghívást kaptunk egy blogolvasóm Diamon Jubliee partijára, ahol más magyarok is voltak és bár az alkalom angolos volt, minden más nagyon jóízűen magyar és bár kezdetben mindenki ismeretlen volt, az első perctől nagyon kellemesen otthonosan éreztük magunkat. Az egész olyan volt, mint amikor az ember elmegy otthon egy gyerekbuliba, ahol nem ismeri ugyan a szülőket, de hát csomó közös pont van és a megelőlegzett rokonszenv talaján pillanatok alatt kialakul a valódi szimpátia is. A gyerekek meg elképesztően hamar tudnak összehaverkodni, csak lesek néha.
Amúgy még korábban soha nem találkoztam a blog kapcsán senkivel, de ez olyan jól sikerült, hogy ha csak ennyi hasznot hoz a blogom, azt kell mondanom, már megérte elindítani! De nekik nem csak ezért vagyok hálás, hanem azért is, mert még a sok-sok héttel ezelőtti siránkozásom kapcsán, amikor arról írtam, hogy nem találok rendes angoltanfolyamot a környéken, felajánlották, hogy segítenek. Azóta hetente egy alkalommal Skype-on angolórákat kapok, rengeteg hétközbeni feladattal, memoriterrel és nagyon élvezem, sőt, ami még jobb, még a fejlődést is érzékelem.
Szóval visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért is írom a blogot. A válasz egyszerű. Azért, mert jólesik. Nekem. Az, hogy egy csomó jó emlék megörökítve marad, csak extra, mert valójában nem nagyon olvasom vissza, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy amire a gyermekeim felnőnek még mindig lesz blogspot. (Kicsit félek is néha, hogy elvész ez a sok-sok iromány, és szívem szerint mindet kinyomtatnám, bekötném és elraknám, mert azért ami ott van a polcon az a tuti az én dinógondolkodásom szerint.) De ha igazán mérleget akarok vonni, akkor be kell ismernem, hogy nem egy-kettő, hanem annál jóval több egészen különleges embert ismertem meg, mióta elkezdtem blogolni. Sokan maguk is blogolnak, és imádom őket olvasni - másokkal csak levelezek. Néha a kettő egybeér és az mégjobb. De a lényeg az, hogy olyan nagyon kevés negatívumot tapasztaltam - és a mérleg másik felén viszont annyi sok jót kaptam a blog által, hogy én mindenkit arra bíztatnék, hogy írjon! És ha jó blogja van, ami izgalmas, akkor küldje el nekem a címét, had lássam én is!