Három gyerekkel irány Anglia!

Magyarországon tegnap volt az elmúlt száz év legmelegebb napja. Ez mondjuk minket Angliában egy kicsit sem érintett.

Én spec amikor felkeltem reggel, és lementem a konyhába, akkor azért bekapcsoltam a fűtést pár percre. Mert azért kicsit hideg volt. Oké, hogy reggel 6-kor, de azért mégiscsak hűvöske. És tudtam, hogy amikor a gyerekeim húsz perccel később csatlakoznak hozzám, akkor ők is borzongani fognak a pizsiben a meleg tea és a szendvics mellett, hiába van rajtuk pihepuha köntös. Kinn esett az eső. Nem olyan nagy zuhé, inkább csak az az angol féle szemerkélő, és fújt a szél is. Ha október lenne, akkor meg se lepett volna. De hát június végén azért ez mégiscsak barátságtalan erre ébredni.
Na, ez a pár hét így június végén, július elején a legnehezebb. Nem azért, mert rossz az idő - múlt héten flip-flopban vittem én is a gyereket a suliba, pulcsi nélkül, és felpróbálhatta végre a rövid öltönygatyóját a fiam is, és a lányok sulijában ment a vita, hogy vajon kötelező-e a zakó, vagy itthon lehet-e hagyni. (Sok suliban bevezették, hogy a gyerekek tornacuccban mehettek, de nálunk nem.) Grilleztünk a kertben, és vettünk egy napernyőt is, mert nélküle nem lehetett elviselni az erős napsütést, aztán lementünk a tengerpartra, ahol lepirultunk rendesen. Aztán ahogy jött, ment az angol nyár, és visszatért a szokásos ősz.
A FB ilyenkor nem áldás. Máskor irigység nélkül, örömmel nézem, melyik ismerősöm merre jár - most, hogy elkezdődött a szünet és hirtelen minden gyerek kiszabadult a suli fogságából, nem jó azt látni, hogy nálunk még tart a szokásos taposómalom. Iskola, különórák, tanulás. Július végéig. Persze az jó volt, amikor pár hete, június elején szünet volt a suliban, míg mások az utolsókat kinlódták a magyar suliban, mert voltaképp ugyanannyi szünet van itt is, és Magyarországon is. Csak ilyenkor nekünk már hosszabbnak tűnik.
Mondjuk nem baj, hogy most nincs kánikula - Bíbor egész héten mock-examokat tett le. A jövő évi GCSE-t írták meg minden tárgyból, hogy megnézzék hogy sikerül. Furi ez nekem még mindig - nem dolgozatot írnak, hanem a tavalyi, tavalyelőtti érettségi tesztek alapján írt érettségit írnak. Mi mondjuk gimi harmadikban még tuti kezünkbe se vettünk érettségi teszteket, az meg fel se merült, hogy olyan dolgozatot írjunk. Persze nem elvárás ezért, hogy 100%-osan sikerüljön, hiszen matekból nem is vettek még mindent. Szóval a 80-90% nagyon jónak számít, és ha ilyet ír a gyerek, akkor olyan jóslatokba bocsátkoznak a tanárok, hogy ha így halad tovább, akkor ez simán A+-os is lesz majd jövőre. De ez a jóslásos, előleláthatóan így-úgy teljesítős értékelés még mindig kínai nekem. Nehéz hozzászoknom. 
De azt elismerem, hogy hasznos próba a gyereknek, hogy minden nap vizsgázik - mert mondjuk jövőre a GCSE-t is így írják majd. Látom már most, hogy elég fárasztó szegénynek, pláne, hogy a szokásosnál fél órával hamarabb ébredünk mind, hogy időben odaérjen, és ne kelljen aggódnia amiatt, hogy nincs ideje kipakolni, felkészülni lelkileg. Azért azt jó tudni, hogy a héten vége a magolásnak, és a következő két hétben már dolgozni fog - két hét munkatapasztalat is kell az év végi bizonyítványhoz. Egy hét a gázműveknél, egy hét egy kisállatboltban. Utána még egy hét a suliban, nyilván minden értelmes tanulás nélkül, mert azért ebben hasonlít a magyar és az angol suli. Az utolsó hét már mindenütt csak pofavizit. Azután végre majd nekünk is elkezdődik a nyári szünet.
Borsiéknál persze ez a nyári üzemmód már most elkezdődött - délutánonként már csak pihenget, nem nagyon látom, hogy bármi értelmeset elővenne, tanulgatna. Ilyenkor azért áldás, hogy különórái még vannak, és ez elfoglalja. Úszik, korizik, németet tanul, hegedül, és pár hete teniszezni is elkezdtek. A magyar suli mellett azért ennyi mindenre nem lenne ideje. (Bíbor leadta a zongorát, mondván, hogy túl sokat kell készülnie a vizsgákra) Így is kimarad a cserkészkedés, amit egyszerűen már sehová nem lehetett bepasszírozni, pedig régen nagyon szerették. Mielőtt valaki felsóhajtanak, hogy szegény túlterhelt gyerekek - azért hozzátenném, hogy a magyar sulival ellentétben, itt azért nincsenek durva leckék, délutánonként elég lazán vannak a gyerekek, szóval még emellett is bőven akad szabad idejük a gyerekeimnek. Ráadásul az órák egy részét Skype-on teljesíti - igen, még a hegedűt is. Nagy könnyebbség ez, mert megspóroljuk az utazással járó macerát. Az eredmény meg ugyanolyan hatékony, mintha szemtől szembe állna a tanárral. Persze mondjuk a hegedű esetében ez csak azért működik, mert már otthon is tanult két évet, és a testtartással, vonófogással tisztában van. Na azért az nehéz lenne virtuálisan - bár nem lehetetlen, azt gondolom minden csak akarat kérdése. Persze jobban örültem volna, ha helyben találok egy hegedűtanárt, de nem sikerült. Vagy utazik a gyerek egy órát oda, egyet vissza - vagy nem tanul, és feladja. Vagy marad a Skype. A három lehetőség közül ez tűnt a leglogikusabbnak, és bejött a dolog. Tündéri aranyos a tanárja, és haladnak szépen. Mivel nincs semmiféle vizsgakövetelmény rajtunk, így filmzenéket tanul, és élvezi. De élvezi amúgy az iskolát is, sok a barátja, és nincs nagy nyomás rajta. Mondjuk én magyar anya vagyok, és azért szeretném, ha ennél egy cseppet több teher lenne rajta hivatalos sulitéren is, de most beérem ennyivel, és elhiszem, hogy majd a GCSE időszak nehezebb lesz, utána meg az A-level, amikor egyetemre készül már, az még nehezebb. Végül is, nem fontos, hogy olyan gyomorgörcsös legyen, mint a magyar gimisek. Így is ki van akadva, ha nem 100% mindenből.
Szóval itt most ősz van és ezerrel mennek a sulis témák. De azért várjuk a nyarat. Legjobban a teknős, aki nem érti, hogy van az, hogy múlt héten végig kinn lehetett az udvaron (vettünk neki egy szuper nagy ketrecet),és most hiába kaparászik, nem engedjük ki. Persze ha megunom a  kínódását, azért kirakom két percre, ahol hideg van és rögtön beássa magát a fűbe, hogy aztán amikor visszahozom, órákon át sértődötten napozzon a kis kövén. Neki azért jó lesz majd a Balcsinál. Persze kinek nem? :-)

Úgy érzem kicsit magam mostanság, mint egy pillangó, amelyik még báb formában várja, hogy végre kinyithassa a szárnyait. De mostanság már elég szűk ez a báb, és csak remélni tudom, hogy a változás nem sokáig várat már magára.

Két hónapja halt meg az anyám. És bár nem akarok gyász-bloggá alakulni, ez a tény azért igenis befolyásolja az életem. Előjött a komfortevés (híztam két kilót), alvásgondjaim lettek (amik korábban még soha, ébren feküdtem órákig az ágyban, gyakran keltem) és jól elhanyagoltam mindent magam körül. A lakást, a rendet, a gyerekeket, a munkát. Mindez tetézve azzal, hogy a férjemnek új munkája van, ami nem 8 inkább 12 órás, felborította azért a családi életünk. Persze a három gyerek azért megtartja az ember ép eszét. Tiszta ruhának, ételnek akkor is lennie kell, ha anya épp a padlón van, és a napi rutinnak ha döcögve is, mennie kell. A mozdulatok, ahogyan szendvicset készítek, teát főzök, zöldséget pucolok, vasalok gondolkodás nélkül is mennek. Lassabban, nehezebben, sokkal több energiát és erőfeszítést igényelve, de azért mennek. A gyerekeim meg amúgy szuperek, és nyaggatás nélkül is tanulnak, csinálják a dolgukat és megértik, hogy anya most nincs jó passzban.
A munka... hát az már más tészta. Az egy kreatív, boldog folyamat - és persze nem véletlen, hogy most akadozik. Írok, persze, nem lehet hirtelen mindent feladni - de sokkal nehezebb elérni, hogy jöjjenek a szavak.
Azt hittem amúgy, hogy minden nap jobb lesz. Hogy a gyász egy lineáris folyamat, ami fokozatosan kifelé vezet a szomorúságból. Nem volt róla még tapasztalatom - itt vagyok maholnap 45 évesen és először most találkoztam igazán a halállal. Voltam persze temetésen (egyszer), de igazán közeli barátom, ismerősöm, rokonom nem halt meg, mióta az eszemet tudom. Hát nem tudtam, hogyan is megy ez.
Örültem azért, amikor a temetés után pár nappal kilábaltam a nagy sírásból, kiborulásból. Akkor jött a fázis, amikor is kerestem a jeleket, az érzést, hogy anyám velem van azért, egy álommal is megelégedtem volna, de azóta sem érzek semmi spirituálisat. Ha mégis, akkor csak annyit, hogy nincs itt, nincs velem. Nem ólálkodik körülöttem, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy üzenjen még valamit utoljára. Elment, és ezt az egyet teljes biztonsággal mondhatom. Meg azt is, hogy ez fáj. Nem mintha azt szeretném, hogy itt rekedjen két világ között, de azért jó lenne tudni, hogy nem tűnt el teljesen, és hogy azért jól van. Persze értem én: meghalt. Az én gondom meg olyan régi, mint maga az emberiség.
Egyelőre csak azt tudom biztosan, hogy a két hónap az semmi ahhoz, hogy elcsituljon a fájdalom. Napi szinten fizikailag fáj, hogy nem beszélhetek vele. Mintha gyomorszájon vágna valaki, egyszerűen néha nem kapok levegőt, szabályszerűen fuldoklom attól, hogy mondanék valamit, de nincs kinek.Látok egy ruhát a boltban, ami pont jó lenne neki - de nem vehetem meg, mert már nem veszi fel. Hogy csinálnak valami aranyosat a gyerekek, mondanak valami jópofát, de nem tudom vele megosztani. Se azt ami aggaszt, se azt, ami örömöt okoz.
Ma azon sírtam el magam, hogy annyiszor hallgattam tőle azt, hogy ez az utolsó karácsonya - és tessék, végül csak igaza volt. Ez volt az utolsó karácsony, amikor vele lehettünk volna, és most nem mentünk haza. És ezt se tudom többé bepótolni.
Próbálom az életem újraszervezni. Muszáj, mert nem süppedhetek el a gyászban, hát szervezkedek. Nem érzem, hogy ettől jobb lenne még - de tudom, hogy hosszú távon jó lesz. Elkezdtem önkénteskedni a helyi múzeumban. A világ legvackabb munkája: kérdőívekkel zaklatom a betérőket. De azért mégiscsak múzeum, és jó fejek a kollégák, és bár fizetés nincs érte, de emberek között vagyok, és olyan helyen, ahol hosszú távon is lenni akarok. Azt remélem, hogy ez egy előrelépési lehetőség lesz később. De most nem jó, és nem okoz igazi örömöt. Remélem, hogy majd ez is megjön.
Beadtam egy aukciósházba a jelentkezésem - akármit csinálnék nekik és akár ingyen is. Erről majd írok, ha összejön, egyelőre azt kérték várjak. Rágom a körmöm, és várok. Most úgy érzem, hogy ez akár lehetne az én utam is. De persze simán lehet, hogy végül azt mondják nem kellek, de már vannak B és C terveim is ezen az úton. Haloványka kis talánok, lehet soha nem lesz belőle semmi és lehet, hogy amúgy nem is az én utam. Majd kiderül.
És ott a könyv, amit már ezer éve írok - és anyám halála utáni héten visszaszólt egy kiadó, hogy érdekelné őket. Persze még azzal is sok munka van, és még nincs szerződés sem a kezemben, és bár minden bíztató és jó egyelőre, még ebben is több az ígéret, mint a tény.
Elkezdtem újra edzeni is. A lányom magával rángatott. Bevallom, régóta nem éreztem magamban szikrányi erőt se arra, hogy súlyokat emelgessek és úgy igazán odategyem magam, ahogyan azt kell, de végül jó volt. Nem olyan igazi öröm, mint két hónappal ezelőtt, de azért mégiscsak csinálom.
Fake it till you make it. Ez most az elvem. Azt remélem, hogy ha elég hatékonyan csinálok úgy, mintha az életem rendben lenne, majd ez meg is történik varázsütésre.
Addig meg mint a báb, csak kucorgok a lelkemben, és várom, hogy eljöjjön a tavasz, és kibújjanak a virágok és szárnyat bontson a többi pillangó is. Mert hát az ember nem maradhat örökké báb formában, ugye?