Három gyerekkel irány Anglia!

Az újságok ma reggel azzal a főcímmel jelentek meg, hogy most igazán jó volt britnek lenni. És tényleg. Még köztük lenni is jó volt.

Anyukámmal szinte minden nap beszélek telefonon - ő mondja nekem az otthoni híreket én meg elmesélem neki, hogy miket látok-olvasok errefelé Múltkor úgy fogalmazott, hogy ő a rémségeket mondja, én a szépségeket. Nem mondom, hogy errefelé nincsenek szörnyű hírek, de bizony gyakran kerülnek jó dolgok címlapra és ennek én örülök, mert jobb érzés, ha kedves dolgok kerülnek a szemem elé, mintha folyamatosan a szenny ömlene rám.
Ez a hercegi esküvő tagadhatatlanul rózsaszínbe öltöztette a médiát. Bár a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében felvonultattak pár menyasszonyt, akik elpanaszolták, hogy milyen rossz nekik, hogy az egész világ Kate és William nagy napjáról beszél, pedig ez az ő nagy napjuk. Meg néhány brókert, akik amiatt siránkoztak, hogy nekik nem adták meg a szabadnapot, merthogy ugye a világ minden más részén a péntek munkanap volt és teljes gőzzel ment a kereskedés, és nem állt le a tőzsde a királyi esküvő miatt. De ezek a hangok tényleg eltörpülnek a nagy nemzeti büszkeség és boldogság mellett, amit most mindenki érez.
Mit mondjak, ma még napilapot is csak a harmadik helyen kaptam, mert mindet elkapkodták, hiszen speciális Royal Wedding kiadással jelentek meg. Végre egy igazi love story, nem valami előre elrendezett királyi frigy, amire eddig oly sok példa volt ebben a famíliában.
Mi, családilag sokat gondolkodtunk azon, hogyan is töltsük ezt a napot. Abban biztosak voltunk, hogy nem akarunk a tévé előtt tespedni, mert azt otthon is lehetne. És azt is tudtuk, hogy eszünk ágában sincsen Londonba utazni és a tömegben nyomakodni három gyerekkel. Coventryben 22 bejegyzett utcai parti volt, de valahogy nem tűnt túl vonzónak, hogy vadidegen emberekkel mulatozzunk. Végül azt találtuk ki, hogy elmegyünk egy kastélyba, és ott majd piknikelünk és a kivetítőn nézzük az esküvőt.
Bleinheimre esett a választásunk, mert ott még nem voltunk és mert nem volt túl messze. Ez a hely egyébként Winston Churchill szülőháza és valami elképesztően hatalmas parkja van. 5000 acre, ami durván 2500 hektárnak felel meg. A méretekről csak annyit - a parkban kisvasút jár és saját tava is van. Mi nem nagyon tudtuk felfedezni, mert a Royal Wedding alkalmából egy csomó gyerekprogram volt, amin muszáj volt részt venni.
Megjegyzem, borús, ködös, szürke reggel volt, így enyhén szólva is optimista voltam, amikor szoknyát adtam a csajokra. De úgy voltam vele, hogy ünnep van kérem, meg hát mégiscsak "esküvőre megyünk". És vicces módon ezt mások is így gondolták. Midnig lesem, hogy ezen az angolok mennyire jók a piknik műfajban. Nálam a piknik egy pokróc meg némi süti-szendvics. Az angoloknál kisasztal, székek, üvegpoharak, porcelántányérok, többféle saláta, helyes falatkák. És most, hogy ünnepnap volt, rá is játszott mindenki, mert többszáz kilométernyire a jeles eseménytől is kiskosztümben és kalapban ültek a nők a kis kempingszékekben. Nekem ez a nerckreppes csoport volt a kedvencem, de tényleg mindenki elegáns volt.


Mindig elképedek ilyenkor azon is, hogy mennyire különböző hidegtűréssel rendelkeznek. Vannak, akik nagykabátban ülnek, mások mezítláb szaladgálnak a fűben, és ugyanez érvényes a gyerekekre is. Egyik kislány pufi dzsekiben, mellette egy másik spagettipántos ruhában, szandálban. De már egyre kevésbé akadok fenn ezen, különösen, mióta az enyémek is rendszeresen visszautasítják a kabátot, mondván, hogy ők már angolok...
Mondanom sem kell, a csajok odavoltak az egész királyi álomesküvőért - a ruha, a csokor, a frizura, a hintó, mindegyik áhítatos morajt váltott ki a tömegből (amely közben pokrócon illetve kempingszéken ült és falatozta a helyes kis angol saliját és szendvicskéjét) és persze minden nagyobb mérföldkő alkalmával meglengették a kis brit zászlóikat és hurráztak. Nagyon jó érzés volt érezni, hogy árad a boldogság a nagy réten, mindenki kedves volt, mosolygott és valódi, őszinte örömöt éreztek azért, hogy szemtanúi lehetnek a szerelem diadalának. Tényleg, mintha mind hivatalosak lettünk volna és együtt ünnepeltünk volna a párral.


Az esküvő után persze kezdődött a középkori lovagi torna, solymászverseny, íjazás, bábszínház. Mi egy darabig tépelődtünk, hogy mi is lenne jobb megoldás - végigbulizni a napot, vagy mégiscsak megnézni a kertet és a kastélyt, ha már befizettünk rá. Őszintén szólva meg is próbálkoztunk a kastély berendezésének felfedezésével, de a harmadik terem után feladtuk, egyrészt, mert óriási az is, másrészt meg Kisbende úgy döntött, hogy nem alszik, akkor sem és kész, akármilyen álmos, és az egyedüli módszert az ordítozva rohangálásban látta az álmosság kivédésére. Mivel ez egy olyan palota, ahol még a hátizsákot se tarthatja magán az ember, nehogy leverjen valamit (csak kézben lehet hozni, illetve előre vetve kell felvenni) egyértelmű volt, hogy a mi rontó palink ezzel most épp nem kompatibilis. Mivel ölben és babakocsiban sem akart lenni és ha erre kényszerítettük üvölteni kezdett, így inkább visszamentünk a kertbe, ahol kényelmesen lecsüccsent és apró kavicsok módszeres végigrostálásával a világ végezetéig ellett volna.
Mivel ez nekünk kissé unalmas program volt, úgy döntöttünk, hogy akkor visszamegyünk az esküvős rétre és ott nézzük végig a lovagos programokat és a kastélynak és a park többi részének legközelebb adunk majd esélyt. Ezt annál is könnyebb szívvel tehetjük, mert ide is (mint egyébként a legtöbb helyre) aki egyszer belépőjegyet vesz, ugyanezzel a jeggyel egész évben bármennyi alkalommal visszajöhet. (Egy apró regisztrációs lapot kell csak hozzá kitölteni, ami nem kerül már semmibe.)
Szóval a nap kisütött, mi meg lazán elengedtük a gyeplőt és hagytuk a gyerekeket élvezni a környezetet. Kisbende rohangált és ismerkedett, a lányok cigánykerekeztek, szaladgáltak és álmodoztak a királyi környezetben. A lovagi torna nagyon klasszul volt megcsinálva, VIII. Henrik tartotta, aki egyébként elmondta, hogy ő igencsak szereti a Kate nevű nőciket, hisz két feleségét is így hívták.
Amikor pedig mindenki kellemesen elfáradt, elindultunk haza. Mire a kocsihoz értünk kitört a jégesős zivatar (mi pont megúsztuk) és ez annyira elnyomta a gyerekeket, hogy hazafelé, mind a hárman végigdurmolták az utat.
Itthon a tévében még vagy négy alkalommal megnéztük a királyi esküvő összefoglalását, mert persze minden csatornán folyamatosan ez ment, de azért még nem untuk el teljesen. Mert jó volt az egész, és egy kicsit mi is a részesei voltunk. És ez klassz érzés.

Amikor kijöttünk Angliába, megvettem a könyvesbolt legdrágább útikönyvét. Tízezer forintot ilyen feleslegesen még nem dobtam így ki ablakon. Az Útitárs kiadó Nagy-Britannia útikönyve ugyanis gyönyörű képekkel van teli, alaprajzok, térképek tekintetében kiváló - de szinte semmit nem mond arról, hogy hová érdemes menni és ott mit kellene nézni.

Az Arundel kastélyba egyszerűen beleszerettünk első látásra, amikor az autópályáról megláttuk. Úgy néz ki, mint egy mesebeli vár. Ahogyan a gyerekek lerajzolják az ilyet. Torony, nagykapu, zászló a tetején. Úgy terveztük, hogy az utolsó nap hazafelé fogunk bemenni. Nem számítottunk semmi extrára, mert az útikönyvünk se lelkendezett róla. Ilyeneket írt: "A folyóparti kisvárosra néző vár a harmadik legrégebbi Britanniában. (enyhe ásítás) A dombtetőn álló, csipkézett falakkal körülvett várat még a normannok építették. A 16. században Norfolk nagyhatalmú hercege szerezte meg a várat..." (erősebb ásítás) Dögunalom. Mondott még valami arról, hogy Cromwell csapatai kicsit lerombolták (ekkor elnyomtam egy ásítást) és arról, hogy az első tulajdonosai a Fitzalanok voltak (kik???? ) és utána már csak annyit értettem a könyvből, hogy blablabla.
Ha csak erre alapoztam volna mit akarok megnézni, soha, de soha a büdös életbe ide a lábam be nem teszem. De végül is mit várok egy olyan könyvtől, amely a brightoni tengerpartot a legjobbak közé sorolja, miközben mi képtelenek voltunk járni az éles kavicsos tengerparton, és a gyerekek nem merték a lábukat se belerakni a vízbe, annyira erősen hullámzott a tenger. (Pedig pár kilométerrel odébb nem zavarta őket a jeges tengerpart és a homokos részen vidáman szaladgáltak térdig...)
Szóval akkor még hittünk az útikönyvnek, és úgy gondoltuk, hogy pár órás gyerekprogramnak jó lesz Arundel, legalább gyorsan végzünk és suhanunk haza az autópályán. Egy pillanatig nem hittük volna, hogy hat óra lelkendezős séta után úgy fogunk kijönni, hogy megszavazzuk a helynek a "best castle ever" díjat. És hogy Arundel nevét aranybetűkkel írjuk be az angliai kalandjaink sorába.
Három órán át bóklásztunk csak a hatalmas parkokban, amely többféle szín és téma szerint rendezett kertből állt. Látszott rajta, hogy eszméletlen munka van benne. Nemcsak az, hogy valaki ezt nagyon végiggondolta amikor ültette a növényeket, de azóta is folyamatosan rendben van tartva. És ez még csak a kezdet volt...


Bende imádta, hogy végre egy hely, ahol szabadon rohangálhat, mert tér az volt, és a fűre rá lehetett lépni. A csajok meg pillanatok alatt bekerültek a szokásos álomvilágukba, ahol ők a kastély úrnői, tündérek a virágok között és növenyeket ültető szorgos kertészek. Hihetetlen, hogy csak a kellő impulzus kell, és pillanatok alatt átmennek abba a másik dimenzióba, ahol már szólni is alig lehet hozzájuk mert már csak a játék létezik.
Igaz, itt könnyű volt elálmodozni. Az üvegházban már gömbölyödtek az apró kis zöld barackok, a konyhakertben viktória korabeli melegágy is volt, és mindenütt virágok, és virágok. De nem ám összevissza, hanem színrendben és buján, és bőkezűen öntve.
A kedvencem a kis kápolna kertje volt, ahová csakis fehér virágokat ültettek, és volt köztük szív alakú is, ami a kedvencem, de a nevét sajnos nem tudom.
De amikor teljesen elámultunk, az a szökőkutas-pálmafás rész volt, ami teljesen olyan volt, mintha Spanyolországban az Alhambra egyik csodájába csöppentünk volna vissza. Nem is egy szökőkút, hanem több, több összeköttetésben lévő tóval, mozaik díszítéssel. És kis kerti lakokkal, ahol kis teázásra alkalmas székek, asztalok voltak. A másikban meg egy fel-le mozgó korona, amelyből víz zubogott, a falon kagylókból kirakott kék-fehér minták. (Amúgy ez eredetileg a Szentivánéji álom díszleteként épült... szóval volt itt élet régen is...)
Az ilyen helyeken nagyon izgatja mindig a fantáziám, hogy és mi van azokkal, akik itt laknak. Hogyan élnek, hogy viselik a turisták áradatát. Hát azt kell mondanom, hogy a Duke (aki amúgy épp itthon volt) a kastély és kert NAGYOBBIK felét megtartotta amúgy magának és nagy, piros "private" feliratok és kerítések zárták el az birodalmát. Azért a kis házikója kertjébe befotóztam, hogy megmutassam - ez a teljesen elzárt kert és épület...



Itt vettük meg egyébként talán a legjobb gyerek-foglalkoztatókönyvet, a csajok rajzoltak, keresgéltek, számoltak - minden szobában volt valami feladatuk, amit nagyon élveztek. De volt is mivel szórakoztatni őket!
Ugyanis a vár tényleg elég régi, ennek megfelelően óriási, titokzatos és tele van mindenféle izgalmas holmival. Meg lehet nézni a kastély urának régi szánkóját, az úrnő hordszékét, millió trófeát, családi porcelánt, amúgy itt van Mária, a skótok királynőjének rózsafüzére és imakönyve is. Sőt, Viktória királynő koronázási trónszéke, másik két király koronázásáról meg a koronahordó párna. Viktória királynő egyébként személyesen is aludt itt, készítettek is számára egy teljes szobaberendezést, ami azóta is változatlan formában tekinthető meg. De még Mathilda királynő, a 12-ik században is lakott itt pár hónapig. De a régi szárny mellett van az új is, a galéria, a rajzszoba, a fegyvertár, természetesen egy belső kápolna is, ami azért simán templom nagyságú, fogadóterem, ebédlő, billiárd terem... és ha valaki Gold belépőjegyet vesz (ami csak 1-2 fonttal drágább, mint a sima) akkor most az emeleti hálószobákat is megnézheti, fürdőszobástul, ami megéri a pénzt, mert gyönyörűen van berendezve!
Persze a könyvtár is nyitva volt - tízezer kötet volt rács mögött, elzárva, csupa régi, antik darab. Meg is kérdeztem, hogy hol vannak azok a művek, amelyeket mostanában vettek, és kiderült, hogy a fenti fotón látható másik kastélyszárnyban is van egy könyvtár, ahol a Duke manapság lakik. És hogy azért ha valami kell, néha átjönnek ide is kölcsönvenni egy-két kötetet, illetve a mai napig használják az emeleti hálókat is, főleg nagy mulatságok idején, ha sok a vendég és el kell őket szállásolni.
A teremőrök egyébként nagyon barátságosak voltak, kifejezetten nem befásult öreg nyanyák, alig várták, hogy valaki bemenjen és meséljenek a kastély történetéről és a Duke-ról valamit és minden kérdésnek örültek. (Amúgy ez elég általános errefelé, más kastélyokban is ezt tapasztaltam...)
Szóval Arundel szuper, csak sok időt kell rászánni. De megéri, mert nagyon jó program felnőttnek-gyereknek egyaránt! Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyire nagyon sok dolog van itt, Angliában amiről még nem is hallottam, és amit muszáj lenne még megnézni! Szóval csodák várnak minden sarkon, hát kalandra fel!

Fáradt vagyok most írni. És nincs is nagyon miről. A húsvét békés nyugalomban telt. Volt tojásvadászat, vendégeskedés, evés, ivás, sétálás, játék. És most mindenki megy aludni, mert holnap újra suli. De ezt a pár fotót vagy most rakom fel, vagy örökre elvesznek - pedig kár lenne értük!

Bíborka húsvéti arcfestése. Nekem hosszú idő óta a kedvenc képem róla. A zöld szemei csak úgy világítanak. Ezt az apjától örökölte a mázlista.



Bíborka ezt a kis kosarat kapta az utolsó tanítási napon a suliban. A kiscsirkét a tanárnője anyukája kötötte. Minden gyereknek egyet. A reggelire főtt tojást lehet beletenni, és akkor meleg marad. Engem teljesen meghat, hogy ilyen személyre szóló kézzel készült ajándékot kaptak.



Nálunk ezeket a plüssbabákat tojta a nyuszi. Mindenkinek egy Disney mesehőst. Borsikának Csingilinget, Bíborkának Mary Poppins-t, Bendének Pán Pétert. Merthogy babázni mind szeret. Bende kifejezetten imádja ölelgetni a plüssöket, azért kapott ő is babát. Fiút azért, de babát.



Aztán jött a tojásvadászat a kiskertben. Kosár híján idén Bende szülinapi dömperébe gyűjtötték a csokit. Bende meglepően hamar ráérzett a játék ízére, igaz amikor elfogyott az összegyűjthető tojásmennyiség azt játszotta, hogy újra kidobálta és visszarakta a tojásokat. De aztán elég hamar rájött arra is, hogy ez ehető, és nagyon ízlett neki. (Igaz, nem tudnék olyan ételt mondani, ami nem ízlik a kis belesnek, talán csak a sajt az egyetlen kivétel.)



Az idő gyönyörű volt egész hétvégén. Átruccantunk Birminghambe is, ahol olyan meleg volt, hogy egy csomó gyerek rohangált a főtéri szökökút lépcsőin. Az enyémek se hagyhatták ki az alkalmat. Aztán megszavazták ezt a pillanatot az egész húsvét legjobb részének.



Szóval jól éreztük magunkat ebben a nagy tavaszi szünetben, amely fényeivel és melegével a nyári szünetet idézte. Tisztára úgy érzem magam, mintha épp egy nagy vakáción lennénk túl, és holnap kezdődne az új tanév. Kicsit hűvösebb is lett. Egyesek szerint ennyi volt az angol nyár idén. De én bízom benne, hogy még jönnek napfényes napok, amikor együtt lehetünk.

Tudom, furcsán fog hangzani amit mondok, de én utálom a vidámparkokat. Por van, tömeg, zaj és már attól szédülök, ha csak nézem a körben forgó, villogó szarokat. A vattacukrot rühellem, a sorban állástól kiver a víz, a céllövészetben meg béna vagyok. De az ember néha kompromisszumokra kényszerül, különösen, ha gyerekei vannak. És pláne ha az egyik NAGYON vidámparkozna.

Márpedig Borsika lányom vidámparkozni akart. Nem is akárhol. A Peppa Pig Parkban. Ez a mese ugyan magyarul is létezik, de ne szégyellje magát, aki nem ismeri őket. Egy-egy epizód ugyanis kb 5 perces, a célközönség pedig olyan 2-3 éves. Merthogy Peppa Pig kifejezetten kicsiknek való mese - egyszerű, rövid, békés. Olyasféle, mint az Anna-Peti és Gergő sztorik, csak épp itt malacok a főszereplők. Nehéz elmesélni miről is szól, mert VALÓJÁBAN nem történik benne semmi extra dolog - a malacok palacsintát sütnek, autót mosnak, játszótérre mennek, betegek lesznek, répát nevelnek. Csupa olyasmit csinálnak, ami bármely kisgyerekes családdal megtörténik.
Peppa Pig azonban errefelé igazi világsztár. Nemrég olvastam egy felmérést, miszerint ez a kismalac a legnépszerűbb kitalált karakter a suli előtti korosztály körében, és az ő nevével adják el a legtöbb játékot Angliában.
Az én lányaim is imádják Peppát. Valójában már rég kinőttek belőle, és otthon bele se néznének, mert unnák. Ám most angolul nézik. És az a tény, hogy értik nagyon tetszik nekik. Merthogy mint mondtam, az egész nagyon egyszerű és könnyen érthető. Ráadásul tényleg bájos. Néha még én is élvezem, mert azért van benne egy picike felnőtt humor is, ami az apuka és anyuka malac kapcsolatát illeti. (Amúgy minden gyerekes olvasónak melegen ajánlom, mert Peppa világa békés, erőszakmentes és nagyon barátságos.)
Egy szó mint száz, Peppa nálunk is sztár. Van Peppa plüssbabánk, Peppa kastélyunk, Peppa osztálytermünk és csomó műanyag Peppa figuránk. (Naná, hogy Peppának nemcsak családja, de barátai is vannak, és azokat mind meg lehet venni...)
Amikor tehát a lányok még szeptemberben megláttak a pályaudvaron egy Peppa prospektust, lelkesen hozták oda hozzánk: ide akarnak elmenni. Merthogy ez a papírdarab az éppen épülő Peppa Park reklámja volt, ami a világon először épp itt, Angliában nyitotta meg kapuit - méghozzá idén április elején. Tehát a lányaim fél éve álmodoznak erről a helyről.
A mi álmainkat persze eléggé beárnyékolta, amikor először csekkoltuk, mennyibe is fáj majd idejönni, mert elképesztően drága a belépőjegy. Fejenként 21 font (azaz majd 6300 Ft) és a családi kedvezmény négy emberre négy fontocska csupán - tehát 80 font, azaz kb 19 ezer Ft. (Külön bosszantó, hogy a netes ár 75 font - amihez egy font online foglalási díjat csapnak, szóval azért ez nem nevezhető valódi megtakarításnak. Itt mondjuk az az igazi megtakarítás, ha az ember több napon is el tud jönni, mert a második ilyenkor ingyen van...)
Igaz, ennyi pénzért nem csak a Peppa Parkba mehet be az ember, hanem a teljes Paultons Parkba. Ami óriási. Nem is sejtettük, hogy mennyire.
Peppa persze óriási csalódás volt. De ez nem Peppa hibája. Az egész nagyon igényesen volt megcsinálva - fel volt építve Peppáék háza, ahol óriási műmalacok adtak elő egy meserészletet. Ott volt a család kicsi piros autója, az iskolabusz, az iskola, a múzeum, ahová menni szokott a család, a szeles kastély, ahová eljárnak kirándulni. Meglátogattuk Nagypapa malac autószerelő műhelyét és a másik Nagypapa kishajójával kirándulni is mentünk. És még Peppa kisöccsének álmába is bekukkanthattunk, aki a dínókért van oda, és a csajok felülhettek egy körbe-körbe járkáló, hintázó dínóra is. Igazán bűbájos élmény volt az életre kelt rajzfilm, tényleg szépen végiggondolták az egészet.
De... mivel a film az iskoláskor előtti korosztályt célozza meg, természetesen a játékok is nekik voltak kalibrálva. Csupa lassan, kényelmesen mozgó cucc, ami legfeljebb az 1-2 évesek adrenalinszintjét dobbantja meg, az én 7-8 éveseim számára elég lassúcska volt. Nem panaszkodtak persze, mert elbűvölte őket a mese, de azért láttam, hogy ennél több izgalmat is el tudtak volna viselni.
Az egész park élményt viszont alaposan tönkreroppantotta a brutális sorban állás, ami mindenütt uralkodott. Mivel a Peppa park alig pár hete nyílt elképesztő tömeg zsúfolódott erre a kis helyre. Minden játékra minimum negyedórát kellett sorban állni, de a dínósra konkrétan 30 percet. Ráadásul amilyen mázlink volt, szikrázó napsütés volt és napszúrós meleg. Mi Zsolttal felváltva álltunk sorba a nagyokkal és rohangáltunk Bende után. Aki egyébként istenien érezte magát, hiszen itt aztán minden az ő méretére volt kalibrálva és semmi nem volt tilos. A hatalmas játszótér, kifejetetten kicsiknek való mászókákkal és csúszdákkal volt telepakolva, amin bőszen edzette izmocskáit. És kicsit sóvárogva nézte a "muddy puddle" részleget - ez a kifejezés eredetileg saras pocsolyát jelent. A filmben ugyanis Peppáék, mint minden rendes malac család ebben szeretnek ugrálni. Szerencsére a vidámparkban ennél szelídebben oldották meg a dolgot - valójában ez egy óriási vizes játszótér volt, rengeteg fröcskölő játékkal. Az okosabb családok persze fürdőruhát is hoztak és törölközőt is. Amúgy tényleg ez volt a legjobb rész az egész parkban, de mi fürdőruci híján kihagytuk a mókát.
Ja, megjegyzem természetesen volt beltéri játszóház is és óriási bolt is, amiben dupla annyiba került minden, mint idefelé jövet a benzinkutaknál. (Merthogy Peppás cuccokat természetesen mindenütt lehet kapni, de a parkban messze a legdrágábban.)
Szóval három óra sorbanállás és 15 percnyi összesített körhintázás után elég csalódottan indultunk kifelé. De végül úgy döntöttünk, ha már ennyi pénzt rááldoztunk, legalább körbenézünk kicsit. És ekkor ért a döbbenet - ha az ember kijött a hároméveseknek való részlegből, akkor egy csomó izgalmas helyet talált a parkban. Természetesen egy csomó hagyományos felülős játékot, ahová csak 2-3 perceket kellett sorban állni. És egy izgalmas állatkertet. És kínai kertet. És dínó-parkot. És nagyobbaknak való vizes játszóteret. Meg persze szárazat is, nem is egyet. És kiderült, hogy az egész akkora, hogy nemhogy végigjátszani nincs esélyünk egyetlen nap alatt, de még bejárni sem. És bár akkor már indulnunk kellett volna a következő szállásunkra (két szállodában aludtunk a nyaralás alatt) de nem akartunk elmenni, mert képtelenek voltunk otthagyni.
Merthogy ez jó hely. Még a Peppás részleg is. De azért az tényleg csak akkor, ha van a társaságunkban egy elvakult három éves rajongó. És nincs épp iskolai szünet. Talán akkor nem kell ennyit sorban állni.

Dél-Angliai utazásunk második napján valami olyat akartunk látni, amit még soha. És ez nem volt könnyű, mert kastélyt, parkot, régi városrészt, templomot és állatkertet mind láttunk az elmúlt egy hónapban. Viszont mini modellvárost még soha. Ezért Babbacombe felé vettük az irányt.

Könnyed, laza sétálós gyerekprogramot terveztünk, de nem számoltunk Bendével, aki amúgy jól szokta bírni az utazásokat, de nagyon szeret mindenütt kicsit rohangálni. Ezt pedig itt nem lehetett. Az első akadály a hely felépítése volt - egy nagy domboldalra építették fel az egészet, sok-sok lépcsővel. Ami amúgy nem lett volna baj, ha két nagyobbacska gyerekkel megyünk, de a határait feszegető egy évesnek folyamatosan fogni kellett a kezét és nem engedhettük szabadon szaladni, ami már önmagában frusztrálta.
De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik gondot az okozta, hogy az egész modellfalu úgy nézett ki mint egy nagy játékbolt. Mini házikók, picike fák, kicsi babák és rengeteg kisautó. Bende számára pedig maga a paradicsom, ahová szíve szerint azonnal bevetette volna magát. És mivel ezt nem lehetett őrületes sírásban és ordításban tört ki. Merthogy ez nem igazság. És meg tudtam érteni. Mert legszívesebben én is bemásztam volna mindenhová, hogy hasra vágva magam órákon át babázgassak.
Pedig Bende nem is értékelte még az apró vicceket. Hogy itt nemcsak az angol építészet leghíresebb épületeit mutatják be (Stonhenge-től a készülő 2012-es Olimpiai stadionig) de ezeknek a benne szereplő figuráknak saját karakterük és életük van. A tűzoltók olyan házat oltanak, amely valóban füstöl, a középkori várfalon álló sárkány TÉNYLEG tüzet okád, a felfújható medencébe valódi vizet töltenek épp a slaggal, a mesebeli faluban entek, trollok és hobbitok sétálnak, a vízesés fölött kalózok tanyáznak, a szélmalom kereket forog és a költözködők ráejtették a zongorát a véletlenül arra sétáló turista fejére. A templom előtt katonazenekar fújja a rezet és a menyasszony fátylát fújja a szél és a tengerparton Nessie les a fürdőzőkre.


A lányok az örömtől sikítozva rohangáltak fel és alá, és arról álmodoztak, milyen jó lenne, ha törpévé változnának és igaziból is bemehetnének játszani. (Nem tudtuk nekik elmagyarázni, hogy amikor utazgatunk épp ezeket a házakat és templomokat látjuk és ha törpévé válnának akkor ugyanazt látnák, mint most és nem is lenne olyan nagy poén...) Egy idő után pedig még Bende is megbékélt, amikor rájött, hogy minden jelenet mellett négy nyelven beszélő információs pult is van, amin négy különböző gombot lehet megnyomni - így hát lelkesen nyomogatott, ha már be nem engedtük a tutiba.


Ami nagy élmény volt még a lányoknak, az a 4D-s mozi, ami több a 3D-snél, hogy nemcsak térben látjuk a dolgokat, de még extra effekteket is bevetnek a hűség érdekében. Tehát amikor valaki zuhan, fújják a levegőt ránk, ha megérkezik, jó nagyot zöttyen a mi székünk is. Most egy nagyon egyszerű, de bájos Robin Hood történet volt soron, kaland, szerelem, üldözés és happy end. Mivel nem beszéltek benne, a nyelvi nehézség kipipálva.
Amit én még nagyon bírok errefelé, hogy kivétel nélkül, mindenhol lehet venni a felnőtt prospektus mellé valami gyerekeknek való kalandos útmutatót-feladatlapot. Az enyémek egyenesen imádják. Ez mindig az ő nyelvükön van írva, és tök érdekes dolgokat olvasnak ki belőle. Ebben ami Borsi kezében látható, volt egy csomó rejtvény, színező, labirintus a helyi figurák felhasználásával - de olyan "fun fact"-ek is voltak benne, mint az, hogy egy figurát három napig tart elkészíteni, vagy hogy maga a park már több mint 50 éves. Megjegyzem, ehhez képest nem egy lelakott vacak volt, hanem egy folyamatosan karbantartott és aktualizált látványosság.
Mivel még soha hasonlóban sem jártam, nem tudom összehasonlítani, hogy jó hely volt, vagy sem. De nekünk nagyon tetszett. Olyan két és fél órát töltöttünk el itt, és délután maradt még idő kis tengerpartozásra és a szállodában egy jókora medencézésre. Utóbbi azért volt különös élmény, mert végre megtudtam, milyen ruhában mennek strandolni a csadros nők - ez a teljes testet takaró burkini, amiben nincs gond a narancsbőrre és a szőrtelenítésre, de még a frizurára sem. Amúgy szerintem szörnyen kényelmetlen lehet, és szegény viktoriánus kisasszonyok szenvedhettek még hasonlóképp. Viszont a másnapi újságban láttam, hogy immáron Nigella Lawson is ilyet vett fel a tengerparton, merthogy érzékeny a bőre és nehogy leégjen, ráadásul nem akarta, hogy mindenki a nagy seggén köszörülje a nyelvét. Utóbbit sajnos így se úszta meg, itt azóta minden lap ezen a béna ruhán csámcsog. Szóval én seggméret ide vagy oda, maradok a bikininél.

Az iskolai szünetet eddig elsősorban utazgatással töltöttük - Dél-Angliában néztünk körbe. Az Eden Projectnél kezdtünk.

Erre a helyre fél éve fenem a fogam, mióta egy kedves barátnőm melegen ajánlotta, azt állítva, hogy elképesztően különleges és szép hely. A térképet nézve azonban még akkor kiderült - a többórás utat egy nap alatt nem tudjuk megjárni, pláne nem három gyerekkel. Így hát jegeltük a tervet, egészen mostanáig. Megérte észben tartani - egy kicsit se bántuk meg a hosszú utat!
Első pillantásra mintha egy sci-fi regénybe csöppentünk volna, egy távoli bolygó kupolavárosába. Eredetileg egy kaolinbánya volt ezen a helyen, amely kimerült - és az üres meddőhányó helyén felépítettek két hatalmas félgömbökből álló üvegházat, úgynevezett biomot. Az egyikben esőerdőt, a másikba száraz mediterrán klímát kedvelő növényeket ültettek. Körülötte pedig felépítették az édent... de tényleg!
Ez a hely ugyanis több, mint egy szép kert - kifejezetten tanítani akar, a célja, hogy a gyerekek (és persze a szüleik is) megértsék, miért fontos a környezetvédelem.
Kezdődik azzal, hogy az előcsarnokban kétpercenként automata bábelőadás van arról, milyen is lenne a föld, ha nem lennének növények. És két perc alatt kiderül, hogy nem is lenne itt semmi. Mert nemcsak az étel hiányozna, meg a ruha, meg a bútorok és a könyvek, de még az oxigén is. Szép sorban mindent elvesznek a színpadról, ami növényi eredetű - és ami marad két pucér, mozdulatlanul fekvő halott baba. Ezen a nyelven a gyerekek is értenek. Bíbor rögtön ki is jelentette, hogy többé nem tépi le a fák leveleit és a virágokat. (Hurrá!)

De persze a kert nem ijesztgetni akar - inkább gyönyörködtetni, és ebben nagyon jók! Az egyes kertek témakörök szerint vannak felosztva - kezdődik azokkal a növényekkel, amelyeknek nincs virágjuk. Merthogy a dínok korában még nem volt annyi rovar amely a beporzást elvégezte volna, így nem volt fontos a szép, illatos virág. Aztán van egy beporzásról szóló kert, hatalmas fadarázzsal. Külön kiskert, ahol gyógyszeralapanyagokat termelnek és bemutatják miből mit gyártanak. Konyhakert, sörfőzős kert, olajos magvak kert, és hogy lehet ezekből bio-üzemanyagot nyerni. teák, hogyan használják fel a levendulát... Valójában napokat lehet itt tölteni, ha az ember mindent el akar olvasni, meg akar ismerni - ezért például ha az ember Angliában fizet adót, akkor az egyszeri belépőjegyét minden további költség nélkül átalakíthatja éves belépőjeggyé. Ehhez csak nyilatkoznia kell, hogy nem jegyet vett, hanem adománnyal támogatta az Édes Projectet. Ez nekik jobb az adózás miatt, a vendégnek meg azért jó, mert ingyenes és korlátlan lehetőséget kap a visszatérésre.
Ezek után gondolom nem csoda, hogy órákon át bolyongtunk a külső részeken, ahol olyan apró részletek varázsolták el a gyerekeket, mint a titkos utak, a vesszőkből font lugasok és házikók, a homokozó (benne lapátok és vödrök, hiszen az ember nem hord ilyet magánál) a faágakból font állatok, a fekete tulipánok erdeje, amelyet fekete fű vett körül.
És még csak ezután jött az igazi látványosság - a biomok világa. Mi az esőerdővel kezdtünk. Ahol szó szerint azonnal lehullott rólunk a ruha, mert negyven fok volt és őrületes pára. Banánültetvény, kávé, kakaó, fűszerek, pálmák - minden, ami csak ezen a tájon terem. És azoknak, akik bírják a klímát külön kihívás, hogy fölgyalogolhatnak egy óriási lépcsőn, és felülről is megtekinthetik a zöld, egybefüggő lombkoronát, mint egy igazi dzsungelkutató. (Ez maradt a férjre és a két csajra, de ők is totálisan kitikkadtak a kihívásban.) Mire mindezt végigjártuk, teljesen leizzadtunk és alig vártuk, hogy leüljünk egy jó ebédre.
Ám itt ez is különleges módon van megoldva. Az Eden Projectben ugyanis bíznak az emberi becsületben. Elveszed a kaját, megiszod az italod - majd kifelé menet megállsz és bediktálod mit fogyasztottál. Senki nem ellenőrzi, hogy igazat mondtál-e, vagy elsunnyogsz néhány szendvicset. Bíznak benned és ez jólesik. Otthonos érzés.

Miután kipihentük magunkat továbbmentünk a mediterrán rész felé, ahol Görögországgal kezdtünk, és nagy amarilliszmezőkkel (ilyet még nem láttam, elképesztő!) narancsligettel, szőlődombokkal, ahol Dionüszosz és faunok szobrai mulatoztak, Kalifornia és helyi vadvirágok nyíltak (elképesztően narancssárgák).
És ha még mindez nem lenne elég, aznap épp Bárányos játék volt a kertben és húsvéti sportos akadályversenyekkel lehetett megnézni, ki, mennyire fitt. Mi mind nyertünk egy-egy jelvényt, szóval nagyon.
A csajok most könyörögnek, hogy menjünk vissza - és bevallom engem is csábít a dolog. És nem csak az ingyen jegy miatt, hanem mert egy kert tényleg minden évszakban más és más arcát tudja mutatni. Most épp a tulipánok szezonja volt, de változik ez pár hónap múlva. És ha arra járunk, nem fogjuk kihagyni az alkalmat az újrázásra!

A nagy királyi esküvőből természetesen a PKU-sok se maradhattak ki. A Borsihoz hasonló korú kishercegnőknek a kórház királyi partit rendezett.

Sajnos ez most olyan rendezvény volt, amire a szülők nem kaptak meghívót, csak be kellett dobni a gyereket a kórházi különterembe és érte menni, így ami infóm van a rendezvényről, az mind Borsitól származik, aki nem feltétlen figyelt oda mindenre, mert hát elég sok dolog volt.
Azt tudom, hogy az ilyen rendezvények elsődleges célja, hogy a hazai sütőstúdiókhoz hasonlóan új recepteket, ételeket mutassanak be a gyerekeknek, mert hát a PKU-sok alapvetően elég bizalmatlanok az új ízekkel szemben, meg elég nehéz is a hozzávalókból főzni. Nekem a dietetikusunk még régebben azt mesélte, hogy ilyenkor kétfelé osztják a csapatot - lányokra és fiúkra. Merthogy a fiúknak az a lényeg, hogy legyen kész gyorsan a kaja és lehessen enni. A lányok meg szeretik szépen kidíszíteni a sütiket, csinosan megteríteni az asztalt, szóval megadni a módját.
Borsi viszont szokás szerint nem igazán vett részt az ételkészítésben, és persze kajákat se kóstolt - de ezen nem csodálkozom, mert alapvetően nem kajaközpontú a gondolkodása. Különösen, ha van más alternatíva is: jelen esetben pedig volt, a kézműveskedés. Mindenféle hercegnős dolgot alkottak - sapkát, álarcot, babákat, ruhákat. És persze festettek, vágtak, ragasztottak, színeztek és csillámporoztak.
Előadtak egy mini-esküvőt is, és beöltöztek menyasszonynak, vőlegénynek, koszorúslánynak és gyűrűhordozónak. Kaját elsősorban csokiból csináltak - öntöttek csokitojásokat, volt csokiszökőkút és csináltak esküvői "pezsgős" gyümölcskoktélt.
Ami nagyon klassz, hogy már nem volt téma, vajon meg tudja-e magát értetni a gyerek angolul egy tök idegen közegben, mert egy pillanatig nem volt gondja ezzel se Borsinak, se a környezetének. Megállás nélkül beszél, cseveg és teljesen jól megérti amit neki mondanak.
Amin igazán meglepődtem amikor hazaértek, az a nagy csomag volt, amit a gyerek magával hozott. Persze volt benne hercegnős muffin, meg korona alakú süti, meg kenyér, meg különféle saláták - gondolom más is rájött már, hogy egy ilyen partin kevés kaja fogy. De volt benne ezen kívül kézműveskedős játék, nagy plüssnyuszi, sütimintás füzet, trombiták és mindenféle izgalmas cucc, ami egész este lekötötte a lányokat.
Nekem amúgy nagyon tetszik, ahogyan szó szerint az egész ország készül az esküvőre - nap nem telik el anélkül, hogy ne lenne egy újabb kis rövidhír a készülődésről, hol fog aludni az ara a menyegző előtti napon, milyen ruhákat vásárolt a közelgő nászútra, milyen címere lett a Middleton családnak, kik a koszorúslányok és miért. Nagyon klassz ebben részt venni, még ha csak kívülállóként is.
Azt még mindig nem tudom, hogy mi mit fogunk csinálni a nagy napon - megnézzük-e a tévében a szertartást (a lányok erre szavaznak) vagy elmegyünk valami utcabálra a környéken (mi, felnőttek ezt jobban szeretnénk) vagy esetleg ötvözzük a kettőt egy óriáskivetítős rendezvényen.
Egy dolog biztos - együtt leszünk, merthogy a nagy napon nincs tanítás. És ha ilyen szép lesz az idő, mint most, tehát olyan 25 fok körüli, napfényes, meleg akkor nem ülünk itthon, az tuti.

Ma volt a kórus ünnepélyes éves vacsorája. Mondták ugyan, hogy "fascinating fascinator" party lesz, de bevallom én nem ismertem ezt a kifejezést. Utána kellett volna néznem, mert elegendő információ hiányában meglehetősen alulöltöztem. Szerencsére az egyik csaj kisegített és legalább egy fascinatort, azaz tollas fejfedőt a fejembe nyomott.

Amikor megérkeztem és szembejött az egyik lány földig érő rózsaszín estélyiben, hatalmas tollas fejdísszel, azonnal tudtam, hogy nem jól lőttem be az esemény súlyát. Ezek a Belles csajok bizony szeretnek csillogni. És igen, mindenki szoknyában, koktélruhában vagy estélyiben. Csak páran engedték meg maguknak, hogy nadrágba öltözzenek, de én voltam szó szerint az egyetlen, aki fascinator nélkül érkezett. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire szeretik ezeket a hajráfra applikálható csodát, de persze sejthettem volna, hiszen Kate Middleton is rendszeresen ilyenekben parádézik, és az Ascoti Derbin is ennek a nagyobb változatai hordják.
Ha azt hitte volna valaki, hogy ez csak a királyi család privilégiuma, és egyáltalán nem csak esküvőkre veszik fel. Az utcán is simán felrakják, a bulikban pedig egészen komoly elvárás. Olyan nagyon, hogy még díjat is kapott a legjobb kreáció tulajdonosa! Nem mondom, nem volt könnyű megválasztani a legjobbat, mert elképesztő fazonok voltak. Persze a legtöbben egészen kicsi, szinte jelképes tollas vagy masnis díszt vettek fel, de akadtak egészen merész költemények is: kéttenyérnyi fekete pillangó, fátylas, tollas kiskalapok, apró lányos cilinderek, egy rokker csajon strasszos halálfej bújt meg a tollak között, másokon virágok nyíltak, de a legjobb a világítós tulipán volt.
Lehengerlő volt látni ennyi egyéni, elegáns, jókedélyű csajt, akik láthatóan óriási energiát fektettek a megjelenésükbe és abba, hogy tényleg emeljék az est fényét. És ami furcsa, hogy bár én nem voltam tetőtől talpig puccban, nem éreztem magam se feszélyezve, se rosszul. Leginkább azért, mert senki sem nézett rám rosszallóan. Mosolyogtak, kérdezgettek, simogattak és ölelgettek. Azt éreztem, hogy befogadtak és mivel szombaton a tűzkeresztségen is átestem, már teljes jogú tag vagyok.
Nagyon megbántam, hogy véletlenül itthon hagytam a fényképezőgépem, mert csomó embernél volt, és mindenki mindenkivel fotózkodott. A mobilommal még én is megörökítettem magam, legalább a fejdíszem megmaradjon az utókornak.
Amikor leültünk a nagy kerek asztaloknál, kicsit megijedtem, mert két olyan csaj mellé kerültem, akikkel eddig még soha nem dumáltam, de nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Az egyik az életemről kérdezgetett, a másik a magyar konyha titkairól, és arról, hogy is ízlik nekem ez az éttermi koszt.
Mondjuk erről volt mit beszélni, mert elég bénán választottam. Csakis tradícionális angol kajákat írtam be magamnak még pár hete amikor rendelni kellett a listáról, és most jól meg is kaptam: Már a bejáratnál rögtön a kezünkbe nyomták a welcome drinket, ami jelen esetben pimms volt. Ez egy kicsit Sangriára hajazó alkoholos frissítő, amibe különféle gyümölcsöket kevernek, almát, epret, mentát és.... uborkát is! Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem érződött külön az íze, csakhát más egy kicsit. Aztán előételnek tonhalízű disznófasírt édes gyömölcsökkel, aztán ízetlen krumpli, vízben párolt fűszer nélküli zöldség, Yorkshire pudingnak nevezett üres fánktészta, alatta vékony szelet marhahús, sok-sok gravyvel nyakon öntve. Desszertnek pedig émelyítően édes kenyérpuding vanília szósszal. Nem épp a kulináris élvezetek csúcsa - de tény, amikor a magyar kajákról beszéltem (rántott hús, rizsköret, tejfölös-ecetes ubisali) ők is eléggé elhűltek.
A kaják közti szünetekben természetesen énekeltünk, volt tombola is és legnagyobb meglepetésemre nyertem is egy rózsás tusfürdő szettet (soha nem nyerek...). Voltak akik előadtak pár dalt, amit direkt erre a napra tanultak be, meg beszédek, hogy milyen büszkék is vagyunk arra, amit elértünk.
Annyira jó volt köztük lenni, és velük lenni - csakhát közben a szívem szakadt meg arra a gondolatra, hogy lehet, hogy már csak három hónapig lehetek velük. Annyira sokat adott nekem eddig is ez a női közösség, amit szavakba se tudok önteni. Nem mondom, hogy barátokra leltem, mert az nem jön könnyen, de jó ismerősökre, kedves beszélgetőtársakra, segítőkész jólelkű asszonyokra, akik próbálták megkönníteni számomra a beilleszkedést. Nem akartam én persze ezt az egészet ennyire nagyon komolyan venni, de nem volt már választásom. Ebben a kórusban nincs olyan opció, hogy csak kicsit eljárogatok és énekelgetek. Elvárják a tökéletességet és ez olyan jó, mert a végeredmény magáért beszél.
Nem tudom persze, hogy tényleg hazamegyünk-e, de hát eredetileg csak egy évre terveztük az itteni kalandunk. És még nem dőlt el, hogy ezt meghosszabbítjuk vagy hazamegyünk. Szívem szerint- és szerintem ez kiderült a blogomból - még egy kicsit maradnék. Jó lenne tovább ismerkedni az angol élettel, élvezni a suli előnyeit, a kóruséletet és csiszolgatni a nyelvtudásunk. De ebben a kérdésben nem mi döntünk, hanem majd a sors...

Már írtam róla, hogy Bíbornak elég sok gondja volt a szorzótábla megtanulásával. Hiába mondtuk el vele sokszor, nem használt. Próbáltuk a logika felől megközelíteni, nem ment. Pedig jó feje van, nagyon jó a memóriája, verseket egy olvasás után mond vissza. De a matekot utálja, a szorzótáblára meg görcsbe rándult a gyomra, és semmi nem használt. Aztán egy kedves barátnőm elküldte nekünk ezt: a verses szorzótáblát. Kivágtuk, lamináltuk, lerakosgattuk, felmondtuk egyszer, kétszer - és láss csodát, a bugyuta kis versek hatottak.
A művek egyébként a www.varazsbetu.hu oldalról származnak, ott lehet még további jópofa feladatlapokat, programokat letölteni! Ott pdf-ben van, én csak jpg formátumban tudtam felrakni, rákattintva a képre kinagyítható és már nyomtatható is!

Amikor az ember egyéves, minden egyes nap mutat valami újat, amit érdemes lefotózni, videóra venni és megírni. Az ember azt hiszi, soha nem felejti el ezeket az édes kis dolgokat. Aztán csak évek múlva döbben rá, hogy fogalma sincsen már ki, mit és mikor csinált.

Ha csak azzal foglalkoznék nap mint nap, hogy a gyerekeim fejlődését nyomon kövessem és dokumentáljam, már akkor sem unatkoznék. A mai napon Bende például megtanulta, hogyan kell felmászni a díványra. Lejönni sajnos még nem tud róla, így folyamatosan a nyomában kell lenni, nehogy fejre pottyanjon. De fontos dolog az is, hogy pár hete megtörte némasági fogadalmát és kimondta az első szavát, ami nem más, mint hogy "beng." Persze nagyon tetszik az egész családnak a Big Bang Theory főcímdala, ami épp ezzel a szóval fejeződik be, de a legnagyobb rajongó mégis Beni, aki ha meghallja azonnal táncolni kezd és kiabálja, hogy "beng, beng"! Most már a "deje" (gyere) szót is használja, de leginkább mégis dúdolni szeret. Egészen jól felismerhető dallamokat, és csak úgy ragyog, ha ilyenkor elénekeljük a megrendelt nótát. Merthogy muzikális ám a szentem. Nemcsak dalolgat, de imád trombitálni (gyerekpikulával) és szájharmónikázni is. Na nem mondom, hogy igazi dallamokat, de fújja lelkesen. Méghozzá a következő metódus alapján: kicsi fújás, kicsi kacarászás, kicsi fújás, kicsi kacarászás. Hiába no, örül neki, hogy ő ilyet is tud.
Szeretem benne, hogy nagyon pontosan tudja mindig mit akar és nem hisztizik (sokat), inkább megpróbálja elmagyarázni, mit kíván. Megfogja a kezünk és odavezet a konyhába ha éhes, a csaphoz, ha szomjas és az ajtóhoz, ha sétálni akar. Utóbbinál, ha nem akarjuk megérteni amit jelez (és a fene se akar napi háromszor ezt megérteni) kezünkbe adja a cipőjét és mutatja a babakocsit is, hogy beleülne. Tagadhatatlan, hogy a cici után rögtön a séta a legnagyobb élvezet számára. Mindegy hová, miért, csak menjünk. Már az is jó, ha a babakocsiban ül, de egyre gyakrabban kéreszkedik ki. Meglepően türelmesen és szépen fogja a kezünket és hosszan jön mellettünk. De ha van rá mód és végre elengedjük, akkor nekilódul és élvezi a sebességet, szalad, mint a csík. Először ez nagyon megijesztett, mert a két lányhoz voltam szokva, akik sík felületen is képesek óriásit zakózni. De úgy látom, hogy a fiam jóval ügyesebb, mert képes lejtőn lefelé is rohangálni, anélkül, hogy komoly sérüléseket szerezne be.
Sajnos az éjszakai ébredéseket nem szüntette be, de talán hajszálnyival ritkította. Éjfél, hajnal 2, 5 és 7. Ez a négy állandó időpont még megvan neki, amit csak azért viselek rosszul, mert én éjjel 2 körül fekszem le aludni, addig írogatok, netelgetek. Hiába no, napközben 1-2 percre ha oda tudok ülni a gép elé, az uram mindjárt morog, hogy ő kérem dolgozna, menjek innen. Persze bekapcsolhatnám a laptopot, de azért attól még nagyon messze vagyunk, hogy Bendét egy könyv, egy mesefilm hosszú időre lekösse. Nem mondom, tud ő elmélyülten játszani, de leginkább akkor, ha közben anya is ott ül mellette. Nem feltétlen kell vele játszanom, még néznem sem, de jobban esik a lelkének, ha ott vagyok.
Két kedvenc játéka van - az egyik a rajzolás. Igen, kérem, ez a 14 hónapos imád rajzolni. Van pár zsírkrétája, de az igazi élmény a valódi ceruza. Megkapta a tesói kicsire hegyezett cerkagyűjteményét. Azt remélem, hogy ezekkel talán nem szúrja ki a szemét, akkor se ha hirtelen elszalad velük. Merthogy ezekkel nemcsak rajzolni lehet ám, de ki-bepakolni a dobozba, vagy egyenletesen beteríteni velük a szobát. A másik nagy jolly joker a fülpiszkáló pálca, amit sminkigazításhoz szoktam használni (fülbe mint tudjuk nem szabad) na, ha azt megkaparinthatja, teljes az extázis. Kipakolás, bepakolás, szobabeterítés. Fél órás garantált nyugalom, és még anya se kell hozzá, sőt kifejezetten nem, mert anya csak aggódik, és képes összepakolni ezt a nagy csodacsomagot.
Amúgy épít is, 2-3 Megablocks kockát már simán egymásra rak és a Lego Duplo meg a fa formakirakóba is egyre ügyesebben pakolja a megfelelő alkatrészeket. Sokkal kevesebb segítséget igényel hozzá, mint anno a lányok.
Én meg persze nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem ezek nagyon nagy dolog egy egyéveshez képest. És ez még nem is az anyai büszkeség csúcsa, mert a legjobb nem ez Kisbendében, hanem, hogy elképesztően jókedélyű, mosolygós gyerek. A csúcspont az volt, amikor a bérelt kocsit visszavittük hétfőn, és egyedül ő ült hátul. Még kicsit féltem is, nem fogja-e hiányolni a lányokat. De egyszer csak hallom, hogy veszettül kuncog és nevet. De olyan bájosan, hogy muszáj volt vele kacagnunk. Majd egyszer csak elhallgatott: hátranézek... hát belealudt a nevetésbe.

A "dudli", ahogy mi idehaza nevezzük az én lányaim nagy kedvence, mert imádnak rajzolni, színezni és persze kreatívkodni. Ezek a dudlit e hármat ötvözik egybe - a könyvben található képeket nekik kell befejezni és kiszínezni, és a variációk száma a csillagos ég.

Dudli persze millió témában létezik - karácsony, Halloween, állatok, lakberendezés, divat. Nekünk jópár van már, hiszen mindig adódik alkalom rá, hogy újat vegyünk. Mivel kb. ujjnyivastagságú, még egyet se sikerült befejezniük, de nem baj, újra és újra előveszik és órákig elszöszmötölnek vele.
A két lánynak amúgy teljesen más dudli-taktikája van. Bíbor szép sorban halad, minden egyes képet művészi módon átgondol, kiszínez. Borsi ellenben kiválogatja a neki tetszőket, és ha megvan az ötlet, alig egy percet szán a kivitelezésre, lapoz is tovább.
Nagyon megörültem, amikor láttam, hogy immár királyi esküvő témában is van dudli, gyorsan vettem is belőle! Ezt biztosan odaadom majd nekik, nagyon kíváncsi vagyok ám, hogy mit fognak belőle alkotni. A siker garantált: esküvő, királyok, rajzolás... mi kell még hozzá, hogy egy kislányszív boldog legyen? :-)
Ha valaki a leírás alapján nem tudja még elképzelni sem, hogy milyen is ez a dudli, akkor íme pár oldal. Fotóztam, nem scanneltem sorry. De valamiért nem akar most működni a scanner... Azért ha az ember a képre kattint, így is látni lehet a lényeget.

Díszítsd ki virágokkal az esküvői boltívet!



Egészítsd ki a koszorúslányok ruháját!



Fejezd be a királyi pár trónszékét!



Rajzolj konfettidarabokat a levegőbe - és virágszirmokat a földre!


A hercegnőnek szüksége van egy csinos ruhára a királyi partin!



Milyen ékszereket hord az ara az esküvőn?



Fejezd be a hölgyek kalapját!

Hónapokig tanultunk, próbáltunk, ma hajnalban keltem, egész nap talpon voltam - és miért? Mindezt azért az pár percért, amit a színpadon töltöttünk.

A színpad egészen különleges világ. Aki még soha nem lépett fel elképzelni sem tudja, hogy mennyire másként kell mindent csinálni, ha az ember kilép a közönség szeme elé. Már a smink is egészen más, mint amit hétköznap hord az ember. Amikor a kezembe adták a kötelező alapozót szinte felhördültem - ez olyan sötét, mint a sár! Én meg egészen fehér bőrű vagyok, hát hogy fog ez rajtam kinézni? A reflektorfény sápaszt, magyarázták a többiek, muszáj erősen sminkelni. Szemet, szájat, szempillát. Szinte maszkszerű a végeredmény, a színpadon-fényképen mégis alig látszik. Furcsa dolog ez. De hát ilyen a művészet - tettetéssel szórakoztat. Könnyű szórakozásnak mutatja, ami valójában elképesztően nehéz munka.
És ez nem csak az éneklésre igaz. Számtalanszor hallottam már azt is, hogy újságot írni mindenki tud, hiszen mindenki írt már fogalmazást a suliban. Az újság csak annyival több, hogy több lapot kell telefirkálni, és van mellette pár kép is. Óh, tudnék mesélni, hogy ez mekkora tévedés. Szerkesztőként tucatjával kaptam az olvashatatlanul rossz, unalmas cikkeket, amelyek írói nem is értették, hogy mi a baj az irományukkal. Hiszen az anyukájuknak tetszett, és a riportalany is dicsérte... de hát olyan ez, mint a zuhany alatti dalolás. Ami családi körben zengő énekhang, a színpadon lehet, hogy szánalmas csipogás.
Ha az ember átkerül az alkotók közé, jól teszi, alázatot tanul. Mert a pár oldalas cikkecske, és az öt perces dalocska mögött elképesztő energiák feszülnek. Sok-sok ember munkája van minden ilyen alkotásban. De megéri, mert örömet okoz annak is, aki csinálja, és annak is, aki látja.
Még akkor is, ha színpadon állni kemény munka. Brutálisan kemény. Ezt most a csontjaimban érzem. Elképesztően fáradt vagyok. Tegnap hajnal 2-ig tartott, míg mindent összekészítettem. Felkentem a megfelelő árnyalatú egyenkörömlakkot, összekészítettem az előírt sminkcuccot, a cipőt, a blúzt, az ékszereket. Hogy reggel már ne kelljen kapkodni. Így is 6-kor kellett kelnem, hogy az előírt egyenruhában, sminkben, frizurában időben odaérjek a buszhoz, ami Bristolba vitt. Onnantól pedig délután 4-ig folyamatosan talpon voltunk.
Öltözés, smink, beéneklés, főpróba - majd már ott álltam a színpad mögött, és a legszívesebben elrohantam volna, mert rájöttem, hogy én ezt az egész kórus dolgot csak mókának, ismerkedési lehetőségnek, angoltanulási esélynek szántam. A fene se gondolta, hogy így túlnő rajtam. Hogy ennyi időt, pénzt, energiát kell majd belefektetnem. És ráadásul ezt még videóra is felveszik! És ha összekeverem a mozdulatokat, a szavakat, a dallamot, akkor az mindörökké megmarad. Ez már nem az öröméneklés, ez munka, nehéz feladat. És akkor hirtelen minden olyan rossz lett. És a ruha szorított és a cipő is törte a lábam. Nem csoda, mert egy éve nem volt rajtam magas sarkú. Vagy kettő? Igen, inkább az utóbb. Persze, terhesen az ember nem tipeg tűsarkakon, és a totyogós mellett sem praktikus.
És akkor egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe és nem lépek fel, mert a fenének se kell ez a sok izgalom. De akkor már nem volt visszaút, vonultunk be és mosolyogtunk és daloltunk és táncoltunk. És jó volt. És akkor már nem is azt figyeltem, hogy mit kel csinálni, hanem arra, hogy ez tömény élvezet. Mert elmúlik a lámpaláz, az izgalom és a szorongás.
De csak akkor, ha a végeredmény jó. Márpedig ez jó volt, és ezt nem csak onnan tudom, hogy a közönség tapsolt és a zsűri is mosolygott, hanem mert éreztem, hogy igenis sziporkázunk. És jól éreztem, mert a kórus megszerezte fennállása legjobb összesített pontszámát, amivel most a második helyezett lett ezen az elődöntőn, és a pontszám alapján mi vagyunk egész Anglia ötödik (!) legjobb Barbershop kórusa. És a versenyszezon még csak most kezdődik. És én is részese leszek.
Nem azért, mert szeretek versenyezni, és még csak a szereplését se vagyok oda. De ha ez nem lenne, akkor ez a kórus se lenne olyan jó. Hiszen a közönség miatt feszíti meg magát az ember és hozza ki magából a legjobbat. És megugrani a kihívásokat nagyon jó érzés. Azt, hogy mennyire fárasztó, csak utána érzi az ember. De akkor nagyon.

Ma véget ért a tanítás, és elkezdődött a maratoni tavaszi szünet. Van ugyan egy kis iskolai házifeladat, de kicsit se kellett noszogatni a lányokat, hogy már ma nekiugorjanak.

Kiszámoltuk, egész áprilisban nyolc napot töltenek csak iskolában - a két hét tavaszi szünetet ugyanis megfejeli még a húsvét és a királyi esküvő is, így ma a nagy boldogságra való tekintettel nem könyvekből tanultunk, hanem a szünetre feladott házifeladatokba fogtunk bele. Én ugyan felmentést adtam volna a lányoknak (és magamnak) a mai tanulás alól, de annyira lelkesek voltak, hogy vasszigorral se tudtam volna megakadályozni a mai tanulást. Már ha ez annak tekinthető.
Errefelé ugyanis a szünetre feladott házifeladat nem teljesen olyan, mint amit otthon szoktak a gyerek után vágni (minimum 4-5 feladatlapnyi matekpéldával, hogy megátkozza szegény gyerek még a szünet gondolatát is).
Bíboréknak mindössze annyi a feladatuk, hogy gondolják át mit is tanultak a rómaiakról (az utakról, a hadseregről, arról, hogy mit is csináltak a rómaiak Britanniábam, Boudiccáról) és hogy van-e esetleg olyan témakör, ami őket a rómaiakkal kapcsolatban még érdekelte volna, de a suliban nem jutott rá elég idő. Ha találnak ilyet, akkor kicsit kutassanak utána, és az eredményt öntsék valamilyen formába - ez lehet fogalmazás, rajz, vagy installáció - tetszés szerint.
Bíbor arra jött rá, hogy ő a római istenekről szeretett volna sokkal többet tudni, ezért kitalálta, hogy installációt készít. Fogott egy régi cipősdobozt, és kibélelte papírral. Azt tervezi most, hogy lerajzolja majd egyenként az isteneket és szépen beleállítja majd a papírfigurákat ebbe a kis papírdobozba, így meg lesz neki az összes.
A terv jó - de nekünk most nincs itthon ilyen könyvünk. (Óh, magyar könyvtáram...!) persze nincs gond így sem. Leült a gép elé, két perc alatt talált egy angol nyelvű oldalt a római istenekről (nagyjából tudta, hogy melyik a jó forrás, mert órán már néztek pár ilyen honlapot) és szépen elkezdte kijegyzetelni, hogy melyik isten hogyan néz ki, miért felelős stb. Egy füzetbe szépen leírta a fő tulajdonságaikat és skiccelt mindegyik mellé egy kis vázlatot is. Ezzel az önálló kutatással nagyszerűen el is töltötte az egész délutánt. Én csak annyit segítettem, hogy a vastag cipősdoboz kartonját kivágtam helyette és tanácsoltam, hogy ne akarja az ÖSSZES istent bemutatni, válasszon ki mondjuk ötöt, amit ő később hétre bővített. A feladat persze még nincs készen, a figurákat holnap akarja megrajzolni, de pontos terve van már rá mit és hogyan akar és nagyon lelkes.
Mindez annyira megtetszett Borsinak is, hogy rögtön eldöntötte, ő is csinál egy installációt, még akkor is, ha nekik nincs ilyen feladatuk. Az ő szünetre feladott főmunkájuk ugyanis az lenne, hogy a "nocturnal animal" (éjszakai állatok) témakört, amit mostanában vettek nézzék át mégegyszer, és írjanak róla egy fogalmazást. De mivel a héten egyszer már összeszedtük az Icike Picike (LIttlest Pet Shop) állatokból az éjszakaiakat, adódott rögtön az ötlet, hogy akkor ő ezeket mutatná be egy szép háttér előtt. Elővett hát ő is egy cipősdobozt, kibélelte egy törlőrongynak félretett régi kék pólóval, és egy másik sárga pólóból kivágott holdat és csillagokat. Pár régi zokniból lett a borzfészek, zöld papírgalacsinból a bokor és már csak az állatokat kellett ragacsos gyurmával beleerősíteni, és már kész is a project. (Lásd fenn...)
Persze azért neki is maradt még bőven munka, amúgy ő kicsit több feladatot is kapott, mint Bíborék. Van egy hatoldalas matekfeladatlapja, amit ki kell töltenie, de ezek nagyon baráti feladatok, ráadásul egy oldalon csak egy példa található. Az első oldalon például egy pénztárca van, benne négy pénzérme - le kell írni, hogy ez mekkora összeg, és hogyha elkölt a tulaj 10 pennyt, akkor mennyi pénze marad. A második oldalon 12 ceruza van, be kell karikázni a felét és leírni, hogy ez hány darab - szóval az egész 10 perc alatt megcsinálható munka.
Ezenkívül kapott még két vékonyka könyvet is, amit el kell olvasnia a szünetben, de ennek örül, mert mindketten imádják ezeket a kis sztorikat, mert mindig ugyanazok a szereplők keverednek újabb és újabb kalandokba. Mivel ő már az erősen haladók közé tartozik, a szereplők is komolyabb kalandokba keverednek. Most egy varázskulcs segítségével jutnak vissza távoli korokba. Már olvastuk a római korról szóló sztorit, és az egyiptomit, most Viktória királynő korába mennek vissza a szereplők, a másik könyvben meg éjszakai túrára indulnak.
A héten volt egyébként nagy iskolai "assembly" is, ahol a 2-3-4 osztályosok adtak elő egy-egy műsorszámot. Bíborék Afrikáról tanultak az elmúlt hónapokban, és ehhez egy dobtanár is jött hozzájuk tucatnyi óriási dobbal, amin megtanultak ritmusokat ütögetni és pár afrikai dalt, ezt adták elő. Borsiék a játék témakörnél maradva a Diótörő techno verziójára adtak elő egy kis táncot. Borsi rózsaszín plüssmacinak öltözött a tornaórás melegítőjét felhasználva. A zene mondjuk nekem megdöbbentő volt, de az összhatás helyes volt. Az utolsó műsorszámot a harmadikosok adták elő, akik most Indiával foglalkoztak, így ők egy bollywoodi táncot mutattak be. Természetesen a táncos projecteket nem a tanárok vezényelték le, külön koreográfus jött a gyerekekhez, ő tanította be nekik a mozdulatokat. Utána az ötödikesektől lehetett sütit venni, mert nekik a félévi projectjük az egészséges táplálkozás volt, és ehhez kapcsolódóan meg is tanultak elkészíteni néhány egyszerűbb dolgot - többet között egészséges, gyümölcsös sütiket. Szeretem ezeket a bemutatókat és ezt a hihetetlen színes merítést a különböző népek kultúrájából. Meg azt is, hogy ennyire gyakorlatias az oktatás és hogy ennyire nagyon más, mint otthon!
Csak egy példa: Bíborék egész héten azzal foglalkoztak, hogyan kell mesét írni és az osztály megszavazta, hogy egy kísértet történetet találjanak ki. Ahhoz, hogy megtudják, hogyan is kell ezt csinálni, először különböző ghost-sztorikat kerestek a neten és elolvasták, melyik író, hogyan is kezdi a novelláját. Majd mindenki választott magának egy sztori-kezdést, és az volt a feladat, hogy próbálják meg befejezni a saját verziójukkal. Elképesztő, hogy Bíbor annak ellenére, hogy nyelvileg sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint az osztálytársai rendszeresen a legjobb történeteket hozza össze és a tanára folyamatosan lelkendezik, hogy micsoda fantázia, micsoda tehetség. :-)
A hét iskolai csúcspontja azonban nem ez volt, hanem amikor Borsi tanító nénije odajött hozzám és tíz percen át áradozott, hogy az én problémás lányom mennyire szépen beszokott a suliba, hogy milyen jól beszél angolul, milyen szépen olvas és mennyire szereti őt mindenki. Ez különösen azért esett jól, mert mióta januárban összezördültünk (Nehéz napok) eléggé került minket ez a tanító néni. Mostanra úgy tűnik megbocsátotta Borsinak és a szüleinek a renitenskedést, és megpuhította őt a Borsi féle sárm. Az már csak hab a tortán, hogy tegnap én vittem a lányokat suliba, és saját szememmel láttam, hogy három kislány is visítva szalad Borsi elé, hogy játszanak vele. Szóval barátok is akadnak immár. A nap is gyönyörűen süt. És mostantól szünet van, tehát jöhetnek az izgalmas családi programok!

William herceg és menyasszonya alsóneműben a címlapon? Igen, Angliában ez is megtörténhet.

Igaz, a jövendő trón várományosai csak rajzolva vannak, de azért számomra mégis furcsa, hogy ehhez a projecthez áldását adta a királynő. Akárhogy is, az öltöztetős babákat semmiképp nem hagyhattam a boltban. A vicces papírbabák mellett ráadásul fantasztikus ruhaköltemények is vannak a vékonyka füzetben: Kate híres kék eljegyzési ruhája, egy rózsaszín báli ruha, egy hétvégi kirándulós öltözet, egy nyári ruhaszett, egy garden partis koktélruha és természetesen az esküvői ruha! (Persze mindig pasiruha is van mellette, de azok elég uncsik, ahogyan William herceg öltözködési stílusát sem nevezhetjük különösen izgalmasnak. Öltöny, szövetnadrág, pulcsi. Bocsi.)


És hogy valóban ilyen lesz-e a ruha a nagy napon? Ki tudja? Azt még a könyv készítői is bevallják, hogy ebben a pillanatban csak a kiválasztott kevesek sejtik, hogy Kate Middleton milyen ruhába fog öltözni a menyegző napján, de azért sejtése és véleménye mindenkinek lehet róla. Az tény, hogy a jövendő hercegnő szereti a testresimuló fazont, a hagyományos formákat - és nem igazán szokott divatámokfutást rendezni. AZt várni tőle, hogy magasan felsliccelt, kivágott, vagy fura színű, bizarr fazonú ruhát válasszon ezen a napon, igazán nem rá vallana. Még kevesebb a kétely William herceg ruháját illetően - a hagyomány azt diktálja, hogy katonai egyenruhában járuljon az oltár elé. Persze meglepetések érhetik még a világot, és lehet, hogy Kate kimutatja divatdiktátori agyarait, de az merész húzás lenne épp ezen a napon, amikor szó szerint rajta lesz a világ szeme.
Akár így, akár úgy, ezért a kis királyi divatkörképért, a két babáért (különösen William herceg Union Jack-es alsógatyájáért) és a kétszer hat papírruháért nem is sok az a 6 font, tehát közel 2000 Ft. A kérdés már csak az, hogy vajon odaadjam-e a lányaimnak, hogy szétvagdossák, és játék közben óhatatlanul is tönkretegyék. Hiszen ez az évszázad esküvője, és minden hozzákapcsolódó tárgy egyszer majd sokat fog érni. Ez a darab pedig a kézzelfogható történelem. Alsóneműben ugyan, de akkor is.