Most nézem, hogy még mindig van 155 követőm, ami ahhoz képest, hogy hol ide, hol oda költöztetem a blogom, és ezzel erőteljesen nehezítem az embereknek, hogy rám találjanak, és még egy rendes FB oldala sincsen a blogomnak (vagy blogjaimnak) szóval ez nem kis eredmény. :-)
Gondoltam, hogy aki csak itt követi a sorsunkat, és máshonnan nincs képben, annak szólok, hogy megyünk vissza hamarost. Mondhatni már visszaszámolunk. Persze dobozhegyek, pakolás, de már el se mondom, olyan unalmas számomra is. Nagyjából alapállapot kezd lenni a mi életünkben, hogy időről időre kipakolunk egy lakást,és próbálunk megszabadulni minden felesleges ballaszttól. Ami azért három gyerek mellett nem kis csomag. Ilyenkor óriási zsákokban viszem ismerősökhoz a cuccokat, hogy használják még egészséggel. És az sem kicsi mennyiség ami a kukába vándorol.
És ami döbbenet, hogy még mindig olyan sok cuccunk van, amit már nem is értek. Hogy a fenébe lehet, hogy még mindig venni kell dolgokat kérdem újra és újra magamtól - de persze ennek ellenére mindig szükséges egy csomó cucc, amint új lakásba költözünk, mindig kiderül, hogy millió dolog hiányzik.
Szóval a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, nincs mentség számomra. (Pláne, hogy egy világítós bontatlan gyurma van most is a táskámban, pedig megfogadtam, hogy nem veszek már semmit, de ez olyan olcsó volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, és Bende már olyan régen szeretett volna egyet. És meg is kapta volna, ha nem egy nagy doboz Legoval lett volna gazdagabb tegnap, amit hangsúlyozok nem is én vettem neki, hanem a nagymama meglepetése, a nagymamákat meg mint köztudott nem lehet kontrollálni. Az már kérdés, hogy Bende nagyobbat választott, mint amennyi pénze volt, de hát azon a kétezer forintnyi kipótláson, amit én adtam hozzá már nem múlik senkinek sem a sorsa.)
Az nagyon-nagyon jó, hogy most a saját házunkba költözünk vissza, mégiscsak más érzés, mint egy bérelt lakás. Ráadásul lesz végre kertünk is. Na most majd kiderül, hogy mennyire lehet azt kihasználni a mindennapokban, amikor suliba járnak a gyerekek.
Annak idején, amikor kiköltöztünk azt gondoltam, hogy semennyire, úgyis esik - de persze ez jó nagy tévedés volt, mert nem is esik annyit, nem is úgy, és ha mégis, az se zavar.
Nekem személyesen is nagy terveim vannak, már kinéztem tanfolyamokat is, de még az sem elképzelhetetlen, hogy valami munkát keresek magamnak, de még az is lehet, hogy első körben csak jótékonyságit. (És az is lehet, hogy aztán az itthoni munka annyira beindul, hogy nem is lesz rá lehetőségem, szóval ez még csak tapogatózás.)
Nem tudom, mi van a Brexittel, nem tudom, lesz-e rénk hatása, nem tudom, másként néznek-e majd rám az ott lakók, és hogy más jogszabályok vonatkoznak majd rám, vagy sem. Nem tudom, hogy ugyanolyan jó lesz-e nekünk, mint legutóbb, és főként azt nem tudom, hogy meddig maradunk most. Egy év az biztos. De vágyunk vissza Spanyolországba is, és jó lenne még egy nyelvet a gyerekek repertoárjába iktatni, és mivel én németül beszélek, Ausztria vagy Németország tűnik logikusnak. De ez még csak terv és tapogatózás, nem tudom, merre megy a világ majd. Néha úgy érzem Európa egyetlen országa sem biztonságos már - de azért alapvetően bízom benne, hogy helyre állnak majd a dolgok. Nem tudom, csak azt, hogy ha depizek és félek, akkor sem lesz jobb, és hogy én aztán semmit nem tudok tenni, hogy a dolgok másként alakuljanak.De a negatív gondolatok biztos nem visznek előre.
