Három gyerekkel irány Anglia!

Folytatódjon hát a sorozat a karácsonyi puding után egy kis lakberendezéssel. Évek óta csodálom, hogy az amerikai filmekben milyen szépen ki vannak díszítve a házak. Gyerekként nálunk legfeljebb egy fenyőfás terítő jelezte, hogy jön az ünnep. Mióta saját családom van minden évben egyre több és több csetresz jött a házba, hogy az ünnep fényét emelje. Így lett a kis dobozból nagy doboz, majd kettő, majd három.

Sajnos mind Magyarországon várja, hogy visszatérjünk. Nem szomorkodom. Azzal vigasztalom magam, hogy új esélyt kaptam arra, hogy új dolgokkal egészítsem ki a gyűjteményem. Angliában ugyanis elképesztően olcsón lehet ilyesmit vásárolni. Így hát beruháztam végre egy igazi Óriás zokniba amibe az angol gyerekek kapják az ajándékokat.
Bevallom, évek óta odavagyok ezekért a Christmas Stocking nevű óriási zoknikért, amit eredetileg a kandalló fölé akasztanak, hogy a kéményből lecsúszó Télapó azonnal bele tudja tenni az ajándékokat. Az igazi persze az, ha mindenkinek saját névvel ellátott zoknija van, amit anyuka készít.
Nekünk ilyen nincs. Sőt, eddig az egész zokni-bizniszből kimaradtunk, mert varrni nem tudok és otthon csak aranyárban láttam az igazán helyes darabokat.
Itt Angliában azonban annyira sokféle és olyan helyes zoknikat lehet venni, hogy elcsábultam és mindenkinek vettem egyet. Kandallónk ugyan nincs, de gondoltam apa majd kitalálja, hová is kellene felrakni.
Amikor hazajöttem, akkor döbbentem rá, hogy igazából azt is ki kellene találni, hogy mire fogjuk felhasználni, mert a szokásos ajándékmennyiség töredéke se fér bele nálunk egy ilyen picike zokniba. (Ami amúgy nem is kicsi, de valljuk be, ehttp://www.blogger.com/img/blank.gifgy átlag játék, könyv mégiscsak nagyobb.)
Szerencsére drága férjem kitalálta a tuti megoldást - idén ebben lesznek az adventi pici meglepetések. Évek óta szokás nálunk, hogy advent idején saját készítésű naptárat kapnak a gyerekek. Eddig varrótudomány híján Mikulás zacsikban voltak az ajándékok, de idén a zoknik kapnak főszerepet. November 30-án este megtöltöm őket 24 darab kis ajándékkal, és minden nap húzhatnak belőle a csimoták egyet. Amikor lelapul a zokni és kiürül, aznap van a karácsony. A dolog hátulütője, hogy minden évben tetemes mennyiségű apró csetresszel növekszik az amúgy sem kicsi lomhalom, idén szám szerint 72-vel, hiszen már Bendének is saját naptár jár. De minden évben annyira élvezik, hogy nincs szívem egyszerű csokinaptárra váltani.

A harmadik részhez kattints ide!

Természetesen sok-sok dolog kell itt is a tökéletes karácsonyhoz - karácsonyfa, ajándék, gyertyák, finom vacsora. De arra gondoltam, hogy bemutatok pár olyan dolgot, ami otthon nincs és ami mégis olyan aranyos szokás, hogy mi örömmel befogadtuk a saját hagyományaink közé.

Az angol karácsonyi vacsora legfőbb fogása a pulyka, de ami minden angol szívének a legkedvesebb, az a desszert. Ami errefelé nem más, mint a karácsonyi pudding

A legfontosabb a pudding szót hallva, hogy az embernek eszébe se jusson az az étel, aminek otthon puding a neve. A különbség jóval több, mint egy d betű. Ennek a két ételnek ugyanis semmiféle köze nincs egymáshoz. A pudding szó errefelé afféle gyűjtőfogalom, és minden édességet így hívnak. Amikor a Belles lányokkal kajálunk, nekem fura volt, hogy két felé osztják a kaját - van egy savory asztal meg a puddingos. És mondanom sem kell: "puding", ahogyan mi hívnánk nincs rajta.
A Christmas Pudding azonban egészen különleges édesség, amivel az angol filmekben, könyvekben sokat lehet találkozni, így amikor sok-sok évvel ezelőtt először Angliában jártam, akkor nagyon megörültem, hogy nyár közepén is lehet minden nagyobb boltban kapni. Amúgy ez már önmagában is gyanús lehetett volna. De én boldogan vettem egy szép piros celofánba csomagolt meglehetős nehéz darabot és örömmel vittem haza. Otthon aztán több meglepetés is ért: egyfelől a tény, hogy ez nem puding, de nem ám. (Mondjuk nem tudom miért vártam, hogy az lesz, de a nevet hallva fel se merült bennem a gyanú, hogy ne az lenne...) Pedig ez egy nagyon sűrű, nehéz püspökkenyér szerűség, tele mazsolával, kandírozott gyümölcsökkel, mandulával és amit nem tudtam, de ami az íz nagy részét adja: marhafaggyúval. Pár falatot ettünk belőle, de bevallom a nagy része ment a kukába. Túl tömény volt.
De az angolok szeretik. Karácsony este brandyt öntenek rá, majd meggyújtják és utána vaníliaszósszal vagy brandys vajjal tálalják. Be kell vallanom, ez a tüzeskedés vonal nagyon tetszik - nagyon is illik a karácsony hangulatához. Az már kicsit furább, hogy igazi magyalágat és bogyót tesznek rá (ez biza nem marcipán...). Amikor pedig megláttam Heston Blumenthal változatát (ő az én kedvenc angol mesterszakácsom) aki egy egész narancsot tesz a pudding közepébe, azonnal tudtam, hogy nekem ilyen kell. A dolog finomodott, amikor kiderült, hogy ezt a finomságot két hét alatt elkapkodták a Waitrose-ből (több mint húszezer darabot adtak el belőle) és csak az ebayen lehet venni az eredeti ár minimum tízszereséért. De szerencsére elolvastam a termék leírását és láttam, hogy ez bizony egy gigaédesség: másfél kiló és 12 embert lehet vele jóllakatni. Na ennyit azért nem fogok megenni belőle, az tuti. Szóval most vettünk végül egy kisebb hagyományosabb darabot szép piros celofánba csomagolva és már a brandys vajat is beszereztem, amihez nem fűzök nagy reményeket, mert ahogy láttam sós vajból készült. De azért meggyújtjuk ezt is, az tuti.

A sorozat második részéhez kattint ide: óriás zoknik
A sorozat harmadik részéhez kattints ide: óriás szaloncukrok

Állandóan ezzel a túrórudival jönnek mindenütt. Mintha ez lenne a magyarság kvintesszenciája, amely hazahúzza a külföldre szakadt hazánkfiait, mert nélküle nem lehet élni. Pedig annyi minden más van, ami ennél sokkal fontosabb!

Az elmúlt négy napban őrült soppingolásban voltam. Mivel nem jövünk haza karácsonykor, a karácsonynak kell elmennie hozzánk. És mivel a hagyomány meg a folytonosság jó dolog, ennek a karácsonynak olyannak kell lennie, mint itthon volt. Izben, illatban, hangulatban. Sőt, jobbnak, hogy eszünkbe se jusson olyan dolgokon siránkozni, hogy de jó is lenne átmenni a nagymamához. Persze nem csak én vásároltam, hanem az egész család igyekezett teletömni a bőröndöt mindenféle főleg gyermekeknek szánt ajándékokkal.
Mivel az én pakkomban ruha idefelé is csak mutatóban volt, hely az bőven akadt. Elvileg. Gyakorlatilag ma este, amikor összepakoltam már kétséges volt, hogy minden befér-e, de még van remény.
Igaz, a mélyhűtőben váró gesztenyemassza és a túrórudi még nincs benne. Mert beismerem, a pöttyös nálunk is beficcen, mert bár én ellennék nélküle életem végéig, a gyerekek azért megeszik. Nem említik ugyan egyszer sem, hogy mennyire hiányzik nekik, mert hát otthon se vettünk minden nap, de ha kapnak, akkor örülnek neki. Hát örüljenek, miért is ne.
A gesztenyemassza az már fontosabb ügy. Borsi nem ehet diót, mákot - az egyetlen beiglitölteléknek való cucc nála a gesztenye. Gesztenye Angliában is van - natúr, főtt, konzerv verzió. Ki is próbáltuk. De az a rumos aromás massza, amiből gesztenyepürét is lehet csinálni, az nincs náluk. Én ugyan a natúr verziót megpróbáltam feljavítani némi rum és vanília aromával és jó sok porcukorral, de az eredmény nem túl meggyőző. Fura módon az angolok ugyanis inkább sósan eszik, pulykába töltik és kelbimbó mellé rakják. Nekem ez a verzió nem jön be. Megy hát a bőröndbe a hazai. De beigli kell. Dió, mák mindenütt van - a finom gesztenyét meg viszem. Lesz beigli, azt megígérhetem.
És persze szaloncukor is - naná! Főleg marcipános, mert nálunk az a családi kedvenc. Persze doboz nélkül, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. És a Szamos félét szeretem - aminek a fehér papírjának olyan jó, gyerekkori illata van. Most, hogy szórtam a bőröndbe egészen karácsonyi fílingem lett. Megőrülök érte. Tavaly a gyerekekkel küldtünk be a suliba is egy csomagot, had ismerjék meg szegény angol gyerekek is, hogy mi a tuti - de fura módon nem szerették. Borsit kifejezetten kicsúfolták, hogy micsoda marhaság cukrot rakni a fára. Nem is akar idén ezzel villogni, megmondta, hogy erre a célra egy darabot se hozzak. Ha nem kell nekik, hát majd megesszük mi. El fog fogyni, nem félek.
Hasonlóképp a több csomag Negro cukor. Lehet, hogy van ilyen erős fekete édesség Albionban is, de mi még nem leltünk rá. Fekete színű cukrok ugyan vannak, de tök más ízűek, nincs meg bennük az az erős, jellegzetes "negro" íz, ami olyan jólesik a köhögős toroknak. Mondjuk szerintem ez a négy csomag tavaszig kitart, mert olyan nagyon cukrosak nem vagyunk, de ha megkívánja bárki a családból, ne legyen hiányérzete.
Vettem mézeskalács fűszerkeveréket is - ami azért vicces, mert brutális fűszerkínálat van a környéken, és szerintem semmi extra nincs ebben a mézeskalácsosban, de minden recept azt ajánlja, hogy használjuk a zacskósat. És nincs most kedvem egy indiai verziót kikísérletezni.
Magyar újságot mindenkitől kérek, aki jön. Az számomra nagy kincs. Úgy irigylem a lengyeleket, mert lengyel bolt több is van a városban, és ott aztán újság is van. Női lapok, napilapok, gyerekújságok - persze lengyelül. Néha olyan jó lenne belemerülni egy laza magyar magazinba. Bár erőteljesen megváltozott a jó újságról alkotott belső képem a nagy angol választék után, de azért a hazaihoz mégiscsak nosztalgikus viszony fűzi az embert. Arról nem is beszélve, hogy jó tudni, hol tart a szakma és mit írnak az ismerős emberkék. Hát most feltankoltam a hosszú téli éjszakákra és szándékosan bele se néztem itthon. Nem töltöm most ezzel az időm - majd kinn megtudom, merre tart szerintünk a világ. Nők Lapja (és minden alfaja), Éva Magazin, HVG. Ezek az én kedvenceim.
És persze minden más magyar dolog: zene, film, mese és könyv. Naná, hogy magyarul. Minél tovább maradunk, ez annál fontosabb. Amikor még csak egy évet terveztünk, akkor az volt a cél, hogy az angolba merüljenek el a gyerekek nyakig. Most, hogy bizonytalan időre elnapoltuk a hazautat, egyre fontosabb, hogy magyar dolgok (is) körbevegyék a gyerekeket. Tagadhatatlan, hogy erre költöttem a legtöbb pénzt - mellesleg teljesen elborzaszt, hogy ennyivel drágábbak a magyar könyvek, mint az angolok. Láttam pl. teljesen ugyanazt a mesekönyvet itthon négyezerért, kinn meg ezerért. (Tök ugyanaz képanyag, tördelés, kötésmód - nyilván fordítás) Számomra ez érthetetlen és fájdalmas. De csak azért, mert egyre nagyobb luxus ez itthon. És nem kéne annak lennie.
Vannak még olyan fura dolgok is a csomagomban, mint az négyzet alakú haajtogatós papír, amiből majd origamizunk (egyszerűen nem találtam kinn, csak téglalap alakút) és üres Maci sajtos doboz, amiből kézműveskedni fogunk, de kinn ugyebár ez a márka ismeretlen.
Ezen kívül meg babák, autók, ajándékok és egyéb titkos dolgok rejtőznek még a bőröndömben, főleg a szerető rokonoknak hála, amelyek igazi mibenlétére majd csak a karácsonyfa és az advent alatt derül majd fokozatosan fény.
Apu még hoz holnap reggel néhány szelet mákos kalácsot a sarki péktől - az jó kis esti vacsora lesz Bíbornak. Igazi jóféle hazai íz. Én minden nap ezt reggeliztem. Holnap is ezt eszem majd - de hogy legközelebb mikor jutok hozzá, fogalmam sincsen. Bevallom, már most hiányzik.

Tegnap este kicsit megfájdult a fejem. Gyorsan bekaptam hát egy szem gyógyszert és telefonáltam a barátnőmnek, hogy jöjjön nyugodtan. Én nem tudok elmenni, mert Kisbendét már ilyen későn nem vinném sehová, de mellette nyugodtan dumálhatunk. Nem sejtettem, hogy egy értelmes szót se fogunk váltani.

Mire T. barátnőm megjött, gyógyszer ide, gyógyszer oda, én már ülni se tudtam, annyira rosszul voltam. Mintha az a fránya gyógyszer nem is hatott volna, és hamarosan megjött a hányinger és vele együtt az érzés, mintha folyamatosan késeket vágnának a szemgolyómba.
Nem tudom mi lehet az oka, de egyre gyakrabban tör rám a migrén. Nem mindig ilyen rossz és általában segít a gyógyszer és némi pihenés a sötét szobában. De most nem volt egyikre se módom. Egyrészt nem hoztam magammal, amit szedni szoktam és apuéknak nem volt ilyen. Másrészt hogy is tudnék lefeküdni aludni, amikor Kisbendét kell vacsoráztatni, fürdetni, altatni? Igen-igen, persze anyuékra is bízhatnám a dolgot, mondhatja bárki, aki nem ismeri a szüleimet - de aki igen, az tudja, hogy ez nem m
ködik. Lassan 7O évesek és nem azok a gyerek után szaladgálós típusok. Anyukám drága a lakásból sem volt kinn már két éve, és előtte se ment hosszú utakra. Most már ott tartunk, hogy az ágyban fekszik majdnem egész nap, és a WC-ig is csak úgy tud kimenni, hogy közben legalább egyszer, de inkább kétszer leül pihenni.
Kisbende érkezése persze fellelkesítette, mert a kis huncutnak amint megérkeztünk első dolga volt kézenfogni nagymamát és körbesétálni vele a lakást, és bizony nem engedélyezett leülőket. Na igen, efféle csodák vannak és jó látni őket - de az egész lefektetés procedúrát hogy is bízhattam volna rájuk? Apám már amikor a hugom született se volt a csúcson pelenkázás ügyben, inkább rám, a négyévesre bízta a munkát, mert félt, hogy ő képes elhányni magát, ha valami csúfságot lát a pelusban.
Mindezt megspékelve azzal, hogy a kétéves Kisbende számára a nagyszülők nem olyan ismerősek, mintha itt laknánk. Persze kedveli őket, eljátszik velük - de azért a biztos pont anya. Aki azonban tegnap este teljesen használhatatlan lett.
Az első gyógyszer után vettem be a következőt. Majd kihánytam mindkettőt. És vettem be az újabbat, hátha az majd használ. Közben csak feküdni tudtam, lehetőleg egy bizonyos pózban, ahogy kevésbé fájt. Egy kicsit. De így is pokoli volt. Elviselhetetlen.
Próbáltam felidézni, vajon, amikor pár évvel ezelőtt egy migrénes cikket szerkesztettem, vajon mit is írt a szerző, mi okozza ezeket a brutál fejfájásokat. És vajon mivel lehet megszüntetni. De semmi nem jutott az eszembe. Aztán azon is t
nődtem, hogy vajon meddig tart ez még, meddig kell ezt az elviselhetetlen fájdalmat kibjrnom.
Aztán azt is, hogy milyen ciki, hogy én itt benn fekszem, míg T. barátnőm a gyereket szórakoztatja, és hogy milyen szuper, hogy van nekem egy ilyen barátnőm, aki már húsz éve megvan nekem, és hogy micsoda állati mázli, hogy épp ő van itt, aki imádja a gyerekeket és nagyszerűen ért is a nyelvükön. Merthogy T. a helyzetet átlátva azonnal elfoglalta Kisbendét, jobban mint bárki más tudta volna. És ugyan rettenetes, hogy nem tudtam vele dumálni, pedig lett volna mit tudom, mert csomó klassz dolog történt vele és én is szívesen beszélgettem volna vele. De ez nem jött össze. Majd másfél órán át maradt velünk, közben mindenben segédkezett, amiben kellett. Etette-itatta Kisbendét, fürdette, öltöztette, szórakoztatta - mikor, mire volt szükség. Én időről-időre kijöttem a szobából és próbáltam hasznossá tenni magam, de valójában csak aszisztáltam az én szuper barátnőm keze alatt.
Amúgy ez most maga volt a testet öltött rémálom - azon tűnődtem, hogy vajon ha most egyedül lennék Coventryben a három gyerekkel és a férjem külföldön lenne épp, mi a fenéhez kezdenék, mert a fejfájás olyan brutális erős volt, hogy képtelen voltam még kiegyenesedni is, nemhogy gyereket ellátni. És hogy micsoda pech, hogy most nem vagyok ott, mert akkor most a férjemre passzolhatnám a gyereket és nem kéne azon aggódnom, hogy micsoda ciki, hogy a barátnőmet erre használom épp. És végül, hogy milyen jó is itthon, ahol megvan az a szociális háló, amely elkap, ha zuhanok és hogy ez azért kinn nagyon is lyukas még - bár tagadhatatlanul formálódik, mert ott is vannak barátok, és tudom, hogy segjtenének, de azért azok a barátságok még nincsenek tűzben edzve és kipróbálva.
T. persze csodálatos volt - nem először. Sokszor segített már nekem, és tudom, hogy rá bármikor, bárhol, bármiben számíthatok. Húsz éve, vagy több is. Ilyen barátot nem lehet könnyenn pótolni. Nekem meg nem is egy ilyenem van, és ez valami brutális szerencse. Még akkor is, ha ők itt vannak én meg általában ott. Na, nem mintha ez bármi másban akadályozna minket. Ennyi idő után már nem. Na igen, az alkalmi gyerekvigyázásra most nem tudom őket megkérni, úgy mint amikor a nagyok voltak még kicsik. De most jól jött a segítség. Szerencsére mire eljött az alvás ideje, már az én fejfájásom is enyhült. A tizes skálán már nem kilences, hanem csak négyes volt. A migrénes hányingeres éles hasogatás tompa fájdalommá enyhült. És ezzel már el tudtam aludni. És ebben Kisbende is partner volt. Könnyedén elaludt és reggel 8-ig ébredés nélkül durmolt - amire még eddig soha a büdös életbe nem volt példa.
Reggel pedig fájdalom nélkül ébredtem. És már nem először az életemben újra megállapítottem, hogy ennél nincs jobb érzés. És milyen állati jó, ha az ember egészséges, és semmije nem fáj.
Anyukám pedig csak annyit mondott, hogy T.-nek még a lába nyoma is legyen áldott, mert hogy ő képtelen lett volna a nyüglődős Kisbendét másfél órán át így lekötni volna, ahogy T.-nek sikerült.
Szóval köszönöm, drágám. És nem csak a tegnap estét. Azt a sok-sok évet. És majd dumálunk is. Igérem. Ha máshogy nem, akkor Skype-on.
A migrén meg menjen a fenébe - de ha valakinek van ötlete, miért tör rám egyre gyakrabban, és mit tehetnék, hogy ne legyen így, ne tartsa magában! (Mondjuk a gyakoriság kéthavonta egyet jelent, de azért nekem ez nagyon sok...)

Az én lányaim nem írnak levelet a Télapónak. Soha nem is írtak. Nem mintha nem hinnének a létezésében - csak van egy sokkal közvetlenebb módszerük arra, hogy elérjék.

Még kisóvodások voltak, amikor időnként apukám mert értük. Aki, mint minden nagypapa agyonkényezteti az unokáig. Épp november volt akkor is, amikor először kértem meg rá, hogy menjen értük, és ő meg kicsit félt, mi van, ha a gyerekek nem akarnak vele menni, vagy nyüglődni fognak, hogy inkább anyut várták. Hát a zsebébe pakolt pár szem szaloncukrot. És amikor a lányokkal elindult haza, odaadta nekik - de nem csak úgy a kezükbe nyomta, nem ám. Hanem kitalálta, hogy ezt az ő legjobb barátja küldte a lányoknak, akivel útközben összetalálkozott. És ez nem más, mint maga a Mikulás. A lányok persze csont nélkül benyalták a sztorit, és lelkendeve mesélték, milyen különleges édességet adott nekik a nagypapa.
Amikor pár nap múlva újra apámnak kellett elhozni a csajokat, a sikeren felbuzdulva újabb Télapótól származó csokiadagot vitt magával. És ebből aztán lassan szokás lett. A lányok a mai napig szentül hiszik, hogy az ő nagypapájuk személyes jó kapcsolatot ápol a Mikulással, apám meg időnként bennfenntes sztorikat mesél nekik, természeretes egy ada csokival alátámasztva.
Nem csoda hát, hogy amikor először felvetettem, hogy talán levelet kéne írni a Télapónak, a lányok közölték, hogy ez teljesen felesleges, majd a nagypapával megüzenik, hogy mit szeretnének. És ez a mai napig így zajlik, csak eddig személyesen susogták el a vágyaikat, most már Skype segítségét veszik igénybe.
Az egy kicsit se zavarja meg őket, hogy áruházakban, ünnepségeken álmikulások járnak - megértették, hogy sok gyerek van, és bizony a Télapónak is elkél egy kis segítség. De azt tudják, hogy a nagypapa haverja valóság, nem kitaláció. És én örülök neki, hogy tudnak még hinni a csodában.
Borsi ráadásul most különleges adventi ajándékot kapott. Egy PKU-s csokigyár minden évben adventi naptárat küld a gyerekeknek. Azt a fajta nagyon egyszerű, olcsó csokikalendáriumot, amit ezerféle mintával lehet megvenni - de amit a PKU-s gyerekek nem nagyon ehetnek. (Ha mégis, akkor számolni kell, csökkenti a napi más extrák mennyiségét stb) Szóval csinálnak nekik ilyet - de a nagy poén nem ez, hanem az, hogy minden évben a PKU-s gyerekek rajzolhatják tele a címlapot. Mivel mi már tavaly is itt voltunk, naná, hogy küldtünk rajzot. Kettőt is, mert Borsi nem tudott választani. És nagy örömünkre mindkettő rá is került a naptárra. Igaz, két néven - Borika és Borsika néven is ott van, szerintem nem sajtóhiba, egyszerűen csak nem akarták, hogy egy gyerek kétszer is ott legyen, így kicsit változtattak rajta. (Én is ezt tenném...) Ha mi rákérdezünk, akkor sorry, elírták. Mások meg nem http://www.blogger.com/img/blank.gifidegeskednek azon, hogy egy gyerek kétszer is rajta van. Borsié amúgy a 13-as és a 25-ös. A hétvégén kapta kézhez, a PKU-s előkarácsonyi ünnepségen. Pont olyan volt, mint tavaly - csak most már folyékonyan el tudott beszélgetni a Mikulással.

Nehéz azt feldolgozni, hogy csak két órányi repülőútra van Magyarország, mégis egy teljes nap megy el az utazással.

Ok, nem vagyok teljesen igazságos, mert ott van még a kétórás buszút is a repülőtérre és nyilván a kétórányi reptéri intézkedés is. De még ez is csak hat óra, bárhogy is számolom. Mégis már korán reggel elindultam Coventryből és mégiscsak késő este érkeztem meg Magyarországra. Nem csoda, hogy hullafáradtan be is ájultam Kisbende mellé az ágyba és másnap reggelig durmoltunk. Minden megígért telefonról elfeledkeztem. És ezen még az se segített, hogy apukám forró kávéval és meleg bablevessel várt. (Ez a kettő az ő specialitása.)
Pedig nem volt nehéz utunk - Kisbende aludt a buszon, aludt a repcsin, kifejzetten kedves és segítőkész utitársaink voltak, és csak annyi panaszom lehet, hogy egy teljes órát késett a gép, de még ez se volt elviselhetetlenül rossz. Mondjuk Kisbende nem szeret sorban állni, és ettől kicsit szenvedett, de egy elvtelenül vásárolt nyalóka (amit amúgy máskor nem vennék neki) a babakocsiban tartotta. A műanyag tokon ráadásul még repülő is volt, igaz, hogy rószaszín, de gombnyomásra beindult a propellere - és mivel Kisbende még nem utasítja el macho módon kapásból Hello Kittyt, ő ettől most tökéletesen boldog volt. Én meg attól, hogy megül a seggén és nem kell körberohangálnom az egész repteret a nyomában.
Mindig olyan fura hazajönni - leginkább azért, mert mindig úgy érzem, mintha el se mentem volna. A repülőn a stewardesekkhez még angolul beszéltem, noha magyarok voltak, de valahogy természetesebben és gyorsabban jött a számra angolul a bocsánatkérés, amikor Kisbende megmarkolta szegény lány seggét. (Pár kínos percig azért még ébren volt...)
De ma már eszembe se jutott angolul szólni még Kisbendéhez sem. Semmi "good-boy" féle duma, amikor fogja a kezem, elfújta a szél az egészet. Itthon vagyok. Ismerős házak (romos, koszos, pont olyan, mint 3O éve volt) illatok (sült gesztenye) fények (ok, ocsmány ez a novemberi fényelenség, de megszoktam) és milyen jó, hogy végre magyarul látom a híradót (még akkor is, ha a hírek nem feltétlenül a kedvenceim.)
Ma már egy komolyabb összeget sikerült elköltenem, főleg a gyógyszertárban (valahogy a hazai vitaminokban jobban bízok, hajrá Béres bácsi) és krémekre (én még nem találtam Dr Hauschka termékeket Angliában, pedig tuti lennie kell). De feltankoltam már magyar újságokból és magyar zenei CD-ket is vettem. Persze marcipános szaloncukor és mézeskalács fűszerkeverék is van már a bőröndömben. Igen, azt hiszem, hogy ez a pár nap főleg a vásárlásról fog szólni - de azzal nyugtatom magam, hogy cserébe talán már decemberben koncentrálhatunk az adventre, mert minden meglesz amiért máskor még az utolsó napokban is szaladgál az ember.

A lányaim mondogatták ugyan, hogy a mai, utolsó napon vizsgázni fogunk korizásból, de én nem nagyon hittem nekik. Nekem ezt senki se mondta, meg aztán annyit nem tudunk mi, hogy ez bármilyen vizsgára elég legyen. De persze végül nekik volt igazuk.

Bevallom, ma aztán tényleg nem akartam korizni menni. Az elmúlt hetekben annyira sok munkám jött össze, hogy szinte minden éjjel 3-4-ig fenn voltam, délelőttönként csak a túlélésre játszottam, majd délben Kisbendével ágyba bújtam, hogy délután ember legyen belőlem. Minden nap megfogadtam, hogy most aztán korán elmegyek aludni - de aztán minden este újra ott találtam magam a gép, a vasalódeszka vagy a tévé előtt és azt vettem észre, hogy már megint túl késő van.
Ehhez az egyre növekvő ólmos fáradtsághoz hozzájött, hogy ma nem aludtam délben, mert a bőröndöt pakoltam, és a feszkó, mert utálok utazni. Persze, hogy várom Magyarországot, de közben utálom is, hogy felforgatódik a megszokott napi rutinom, hogy ez a kétszer két órás út (repcsi és busz) valójában egész nap tart. Aggódom már előre, hogy Kisbende hogy fogja bírni a bezártságot, hogy nem szaladgálhat - és hogy fogom én bírni, amikor majd a reptéren bepótolja rohangálási igényét.
Aztán kiderült, hogy nem tudom bepakolni a bőröndöm, mert egyszerűen túl sok cuccot vettem a szeretteimnek és ha magunknak nem is pakolok ruhát, akkor se fér bele, amit kiterveltem. Aztán az is felidegesített, hogy vírusos lett a gép és nem tudtuk kinyomtatni a beszállókártyát, megvenni a buszjegyet. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy senki nem fog értem jönni a reptérre, mert vagy túl korai, vagy túl késői az időpont.
És akkor már úgy éreztem, hogy talán nem is ér ennyit az a pár nap, és mintha ólomsúlyok lennének a vállamon, még kiegyenesedni is fájt. Na ehhez a kori már tényleg nem hiányzott. Csak viszi az időt morogtam, mikor annyi dolgom lenne, ráadásul még fáradtabb leszek, amikor megjövök, és a fenének se kell az egész.
De persze elmentünk. Nem miattam. A lányok miatt. És ha már elviszem őket, akkor persze, hogy én is korizni fogok. Akkor már csak azért imádkoztam, hogy legalább ne törjem össze magam, mert az már tényleg nem fér bele.
Fura dolog ez, de amikor a jégre léptem elmúlt a nagy fáradtság. Nagy vigyorogva jött a tanár, hogy akkor ma vizsga. És szépen elkezdtük csinálni a gyakorlatokat. Az első feladat rögtön az volt, hogy üljünk le a jégre és álljunk fel egyedül. Aztán siklás előre, megállás, kanyarodás. Mindenkinek ment, így megpróbálkoztunk a ketten szint feladataival is: siklás hátrafelé, halacska, szlalom... és igen, meglett a kettes szint is. Hogy ne bízzuk el magunkat, néhány dolgot kipróbáltunk a hármas szint feladataiból is - ugrás (ez állati ijesztő, és szinte mindenki el is esett, aki megpróbálta de én nem!!!) egylábon korizás (nem mondom, hogy magasra emelem a lábam, de nincs a jégen) és halacska hátrafelé (na, ez nem megy, egy kicsit sem, amúgy az egész hátrafelé korizás nem nagyon megy. Csak néha sikerül siklani, és akkor se arra megyek, amerre akarok...) De ezek a feladatok majd csak a következő tanfolyamon kerülnek elő, most csak kóstolgattuk mi jön, és tök jó, hogy azért annyira nem reménytelen a helyzet.
Ráadásul annyi kedves gesztust kaptam - a korikölcsönző sráctól, aki rám nézett és már hozta a méretemben a korit, meg se kérdezte, hányas kell. A szintén korizást tanuló anyukától, akivel tök jól eldumáltunk siklás közben, és akivel nagyon egyformán gondolkodunk. És ott volt még a parton álló kedves anyuka is, aki lefotózott minket az új kis Nikonommal. A kép nem tökéletes, de tényleg rémesek a fények és nem kérhettem meg egy vadidegent, hogy ugyan már kezdje el beállítgatni a gépet.
Végül teljesen kivirulva jöttem haza, tele energiával, amit elsősorban ruha hajtogatásra és vacsikészítésre használtam fel, de hát ezeket a munkákat is meg kell csinálni. A félelmeim is elmúltak és valahogy a dolgok is rendeződtek. A gép új életre kelt a férjem keze által és kinyomtatódott, amire holnap szükségem lesz, a nővérem telefonált, hogy a férje mégis értünk tud jönni és egy vákumzsák segítségével a cuccok is befértek a bőröndbe, és csak tényleg 1-2 apróságot kellett itthon hagynom.
Szóval csak annyit mondhatok: a koripályán jó energiák keringenek.

Néha úgy érzem, hogy egész nap főzök. Főnként azért, mert mindenkinek más kell - és nem csak Borsika PKU-ja miatt, hanem mert mindenki egy válogatós disznó.

Megcsinálom hát a kaját, 2-3 félét is. Majd elmosogatok, és mire az edények megszáradnak már kezdem is a következő menüsor elkészítését. Most, hogy mindhárom gyerek beteg, és itthon van, még nagyobb a nyomás. Mert persze a beteg joggal válogat. És ezen az se segít, hogy azért ez nem halálos kór, csak egy kis köhögős-taknyolós kórság, amire még az orvos is csak legyintett. Ez mondjuk sokat még nem jelent, mert itt mindenre legyintenek és én általában egyet is értek velük: nem kell mindenre két kézzel szórni az antibiotikumot.
A két nagy lány köhögése nem is aggasztott nagyon, mert ugyan aludni nem nagyon tudtak, de se lázuk nem volt, se rossz kedvük. Örültek, hogy itthon maradhatnak a suliból és csak akkor került szóba a betegség, ha a tankönyveket próbáltam elővenni, vagy ha megpróbáltam korlátozni a tévénézést. Amint ez a kettő elrendeződött, szemérmetlenül élvezték, hogy szabadon punnyadhatnak és pizsiben flangálhatnak egész nap.
Egy darabig úgy tűnt, hogy Kisbende stramm kölyökként ezt se fogja elkapni, de persze a tesók kicsit sem tartották be a karanténra vonatkozó enyhe próbálkozásaimat se és nagyokat hancúroztak a kicsivel, természetesen gyakran leköhögve. Hát persze, hogy estére már ő is ugatott, mint a másik kettő. Az igazán riasztó tünet azonban az volt, mikor fura sípoló hangot adott ki alvás közben minden belégzéskor. Olyan volt kicsit, mintha horkolt volna - de sokkal rosszabb. Fel is riadt gyakran, de amikor mélyen aludt én akkor is csak félálomban szenderegtem mellette, és állandóan arra ébredtem, hogy vajon lélegzik-e még, vagy nem-e kap mindjárt kruppos, asztmás vagy egyéb rohamot. Reggel persze rohantam vele az orvoshoz, aki azonnal rámutatott a tényre, hogy ha ez a gyerek komolyan beteg lenne, akkor nem szedné szét a rendelőt, nem akarna mindenre felmászni és amikor szaladgál akkor minimum köhögő rohamot kapna. Persze Kisbende egyet se köhintett a látogatásunk alatt, viszont huncutul kacarászott a doki bácsira, aki mellesleg jóképú, fiatal és fehér pasi volt. (Ilyet amúgy itt még nem láttam...) Mindenesetre meghallgatta a gyerek tüdejét és mivel nem talált semmit, gyógyszert nem adott. Ha már ott voltunk Bíborra is ránézett (akinek a szeme is begyulladt a vírustól) de arra se adott semmit, mondván, hogy mivel nem fáj és viszket, ez majd szintén magától meggyógyul. (Amiben amúgy szintén igaza volt, másnapra tényleg elmúlt a pirosság is.) Mellesleg közölte, hogy hétfőn már nyugodtan mehetnek a lányok iskolába, ez semmi komoly. Én ugyan megkérdeztem, hogy nem fertőznek-e a sok köhögéssel, de azt mondta, hogy a gyerekek bárhol elkaphatják egymástól a betegséget, semmi értelme otthon tartani ezért az enyémet. (Sajnos ez is igaz.)
Ez a hír azért kicsit elszomorította a lányaim, de az étvágyukat nem vette el. Bíborka estére palacsintát rendelt és ötöt azon nyomban bepuszilt, amint kivettem a serpenyőből. És mivel estére a férjem is betegnek érezte magát, ő káposztás-virslis korhelylevest kért. Borsi meg közölte, hogy akkor neki legyen omlett. Persze PKU-s módon tojás nélkül, de azért sok gombával.
És ez így megy már napok óta.
És ahogy főztem és főztem rá kellett jönnöm, hogy az én lányaim már nem is fényevők, mint ahogyan eddig voltak. Tény, hogy korábban alig ettek egy-két falatot, és igazán nem kellett nagy ügyet csinálnom az etetésükből - de az elmúlt egy évben megnőtt az étvágyuk. Bíborkám ma vacsorára megevett egy nagy tál gyümölcsöt (alma-körte vegyesen) három nagy szelet fokhagymás bagettet, ráadásként két pirítóst, két buggyantott tojással. Igaz, a végére már moccanni se nagyon tudott, de azért az egészet eltüntette.
Borsi persze még mindig nehezebb falat - a képen látható omlettet például ezen a néven nem eszi meg. Amikor először csináltam, zokogott, hogy undorító, meg se kóstolja, hagyjam békén. Hiába mutattam neki, hogy nézze meg, én is eszem és finom, nem érdekelte. De amikor közöltem, hogy ez voltaképp gombával töltött sós palacsinta, na akkor megenyhült és befalta az egészet. És ki is oktatott, hogy ne adjak ilyen hülye nevet az ételeknek, mert az undorító. A palacsinta viszont OK.
És ha csak a neveken múlna! Múltkor kicsit több kenyértészta készült, és a férjem kitalálta, hogy cukkini darabokat forgat meg benne, úgy süti ki olajon. Óriási sikere volt - Borsika meglepő módon az egészet azonnal felfalta. Egy hét múlva meg akartuk ismételni a bravúrt - persze meg se kóstolta. Közölte, hogy ez undi. Pár nap után érintetlenül dobtuk ki az egész adagot.
Szóval nála azért nem könnyű - azon is múlik a kaja, hogy apa vagy anya főzte, bolti vagy otthoni, reggelire vagy vacsorára adjuk és minden bizonnyal a holdállástól is, mert néha tényleg minimális logikát nem találok abban, hogy mikor mit hajlandó megenni. A gombapörkölt egyenlőre még mindig a nyerő nála, és most újra rákapott a banánra is - fura módon ezzel egyidőben Kisbende már nem hajlandó megkóstolni se a banánt, ő csak és kizárólag körtét eszik, amit viszont Borsi nem hajlandó a szájába venni.
Borsival csak egy dolog nyerő mindig - amit nem szabad. És hát ebből elég sok minden van. Tészta, hús, hal, tojás, tej - ezek szerencsére nem is kísértik. De a joghurt, a sajt és a csoki... na hát azon már vonzóbb célpontok. De az összes közül a legnehezebb a sajt, mert annak a legnagyobb az összes közül a fehérjetartalma és mert annyira sok mindenhez jönne jól - tésztához pizzára, szendvicsre. Ráadásul a sajtnak annyira jellegzetes aromája van, hogy nehéz mással pótolni. De egyre több ilyen cuccot találtunk már, ezért gondoltam, hogy az otthoni PKU-sok okulására bemutatok néhányat. Mert azt gondolom, hogy ezek jó kis cuccok és mert Anglia nem a világ vége. Ha valakinek jön ismerőse errefelé, kérje meg, hogy ilyet vigyen neki. Ezek szinte minden nagyobb szupermarketben kaphatóak:

1. Sqeeze Cheese (fehérje 100g/4.4)
Ez tubusos krémsajt, nagyon erőteljes ízzel, elvileg hamburgerekbe ajánlják, lapkasajt helyett, de akár gombára, szendvicsbe is tehető.


2. Bisto Cheese Sauce (fehérje 100g/7.3)
Ez sajt granulátum, lehet készíteni belőle sajtszószt kis forró vízzel felöntve (vagy PKU-s tejjjel) vagy egyszerűen csak rászórni a grillezendő zöldségekre, krumplira, tésztára.



3. Primula Cheese (fehérje 100g/12.1)
Ez tubusos sajtkrém, szenvdicskekre, tésztára vagy akár egy-egy pöttyöt nyomhatunk a pogácsák tetejére. Sokféle ízben van, ez épp snidlinges, de akár kecskesajtos is kapható.


4. Quavers Chips (fehérje 100./2.4)
Ez a sajtos csipsz nem csak finom sajtos ízű rágcsálnivaló, hanem kiváló ízesítőszer is. Az egyik PKU-s honlapon olvastam az ötletet, hogy ha az ember mixerben porrá töri és hozzáadja a a készülő fehérjeszegény pogácsa vagy más sós süti lisztjéhez, akkor a kész cucc is erőteljesen sajtos ízű lesz. Kipróbáltam - állati finom.

Ahogy az évek telnek, egyre kevésbé fontosak a szülinapok. Nem azért, mert nem akarom őket számolni, vagy mert bajom lenne azzal, hogy múlnak az évek. Egyszerűen csak annyi minden van, ami fontosabb.

Ezt a szülinapot mégis vártam, mert volt valami, amire nagyon vágytam és amit nem is rejtettem ám véka alá, olyan egymilliószor mondtam el a férjemnek, hogy mennyire örülnék neki. Ez egy új fényképezőgép volt. Merthogy a régi az kicsi is, elavult is is, és egyre homályosabb képeket készít.
Én pedig imádok fotózni, egy időben még kacérkodtam is a gondolattal, hogy megpróbálom profi fotóssá képezni magam, de aztán mindig volt más munka, így az egész maradt hobbi szinten, de ott nagyon erősen.
Anyukáknak amúgy azt gondolom szinte kötelező félprofi fotóssá képezniük magukat, mert a gyerekek elképesztően gyorsan változnak, ráadásul folyamatosan gyönyörűek minden életkorban. Ráadásul imádják saját magukat nézegetni. Én tehát kicsi koruk óta folyamatosan kattogtatok, és az a pár hónap, amikor nem volt saját fényképezőgépem életem legsötétebb időszakai közé tartozik, és a mai napig bánt, hogy volt két egész hónap, amikor nem csináltam róluk fotót. És az is bánt, hogy nem csináltam róluk sokkal többet. Amire ugyanis nem viszem el a gépem, az az alkalom egyszerűen elfelejtődik - ám amiről kép is van, az örök emlék marad.
És mivel ebben mélységesen hiszek, ma már sehová nem megyek gép nélkül. Így aztán tetszik-nem tetszik, a család is megszokta a fotózás-mániámat. Hogy állandóan körülöttük kattogtatok, hogy beállítgatom őket, hogy ezer képet is ellövök, és aztán itthon meg albumba rendezgetjük, nézegetjük a képeket.
Utálják is rendesen, nem tagadom. Mert amikor ott vagyunk valahol, akkor időrabló, meg ciki, hogy anya sürög-forog, az albumba rendezés meg uncsi.
Na de a végeredmény! Amikor aztán leülnek és egymás után nézegetik a régi albumokat, akkor már mindenki hálás a családi dokumentátornak. Így ma már elviselik a mániám, ha meg nem is szerették.
Persze legyünk igazságosak, nem is mindenki utálja. Bíbor például imád a kamera előtt pózolni, és Kisbende is azonnal mondja, hogy "csíz" amint meglátja a kamerát majd jön, hogy ellenőrizze, milyen kép is készült róla. (Teljesen kézben tartja ám az imidzsét... :-)
Lassan a lányok arra is rájöttek, hogy a fotózás igazi móka, így egyre gyakrabban kérik kölcsön a gépemet, és szentül megígértették velem, hogy ha megkapom az újat, övék a régi.
Úgy tűnik hazudtam. Vagy legalábbis tévedtem.
Nem adom egyiket sem. Mindkettő kell.
Merthogy igen, hosszas vágyódás után kaptam egy csodás új gépet, egy tüköroptikás Nikon 3100-st, egyenesen Gibraltárról, ahol a férjem pár hete járt (Na igen, sok mindenről nem írok ám a blogban...) és ahol sokkal olcsóbb, mint Angliában, Magyarországról nem is beszélve.
Az a tudat, hogy ott van fenn a szekrény tetején, bontatlan állapotban, míg én továbbra is a kis géppel bénázok... jajj, az nagyon fájt két teljes hétig. Nem érdekelt a torta, az összes többi apróság, amivel készültek, mint az alkoholista, úgy remegtem már a vágytól, hogy kézbe vehessem.
És nem csalódtam. Szuper kis gép, álomkönnyű kezelni, és tűéles képeket készít.
Csak hát nagy. Nem valami zsebbe dugható kis falatka. Így hát nem is olyan könnyű járkálni vele. Ráadásul annyi mindent tud, hogy még nagyon sokat kell tanulnom róla, mielőtt a mestere leszek. Szóval most esténként a netet böngészem, tanulom a fotós trükköket és elkezdtem a Photoshopot is tanulgatni, amit szintén már rég akartam, de valahogy sose volt rá érkezésem. De most nagyon belelkesedtem.
Bár ezzel nem vagyok egyedül. A csajok is könyörögnek, hogy kipróbálhassák (még nem engedtem meg) és Kisbende is nyomogatná rajta a gombokat (neki már az előző gépet se adtam a kezébe, úgyhogy ez most duplán frusztrálja...)
De én meglehetősen boldog vagyok. A tudat, hogy Nikonom van, mint a legtöbb profi fotósnak, olyan izgalmas. Tudom én, hogy nem a gépen múlik, meg azt is, hogy a profi fotósoknak jobb Nikonja van, mint ez, de nem érdekel. Ez a gép akkor is nagyon jó.

Néha, amikor a legkevésbé várja az ember, akkor vágja gyomorszájon úgy a honvágy, hogy szinte levegőt se kap. Persze karácsonykor számítani lehetett rá, hogy jönni fog. De arra nem, hogy a karácsony már most megérkezik.

Az egész karácsonyi dili még a Conventionon kezdődött, ahová vittük az ajándékokat. Ott vannak a képen mögöttem. Ezernél is több. Jó volt látni. Azóta viszont már mindenütt körbevesz a karácsony, bármilyen boltba megyek. Persze lehetetlen neki ellenállni - vettem már ajtódíszt, matricákat, zoknikat, amiket a kandalló fölé lehetne akasztani, ha lenne kandallónk és csini Mikulásos szalvétákat. Naná, hogy ezerrel kompenzálok a tavalyi rémséges karácsonyunk után. Most erősen elhatároztam, hogy idén minden tökéletes lesz, és meghitt és szépséges és bepótoljuk, amit tavaly elcseszett a sors.
Mert nem csak a karácsony este volt igazán vacak, amit külön töltöttünk, hanem most jöttem rá, hogy már az advent is kimaradt. Persze, hiszen arra vártunk, hogy mikor indulunk haza Magyarországra, a csomagolás, az utazás lázában meg valahogy elveszett maga az ünnep. Még beiglit se csináltam, amire pedig tíz éve nem volt példa, elmaradt a tokaji aszuzselés libamájam, a kicsi, guszta linzerkarikák, a borleves, a zserbó... az a sok-sok finomság, amit amúgy minden évben megcsinálok. De itt, Angliában hozzá se kezdtem - otthon meg vendégségben nem akartam sütni-főzni. Milyen dolog az már. Még adventi naptárból is csak a legolcsóbb csokisat kapták meg a gyerekek. És azon se a karácsony eljöttét számoltuk, hanem a hazautazás napját.
Ha jól belegondolok sorsszerű volt, hogy végül a nagy rohanásban minden elromoljon. Ha mi nem vettük komolyan az ünnepet, az se vett komolyan minket. Feledhetetlen volt az biztos - én egy gyerekkel Magyarországon, a férjem kettővel Angliában, ráadásul az egyik beteg volt és ő még kajáért is csak futva tudott kimenni. Meg is nyerte minden idők legrosszabb karácsonya címet, és ezen az utólag megkapott ajándéközön se tudott változtatni.
Na, ez még egyszer nem történhet meg.
Idén ezért nem megyünk haza decemberben. Nehéz döntés volt, de valahogy nem az igazi a karácsony akkor, ha itt-ott vendégségben vagyunk, még akkor is, ha mindenhol örülnek nekünk és szívesen látnak. De azt a karácsonyi varázslatot, ami az egésznek a lényege, nem lehet csak otthon megteremteni.
Ezért hát olyan korán kezdtem most neki a karácsonyi szervezésnek, mint még soha. Már a menüt tervezem, mindenkinek a kedvenc sütijét, finomságát, a lakásdíszítést beszélem a férjemmel és azt, hogy miről is fogunk addig tanulni. Sok-sok angyalok tananyagot tervezek és azt is, hogy megtanuljuk a rénszarvasok neveit, remélem addig még egy csomó sztorit találok róluk.
Igyekszem az angol és a magyar karácsony legjobb részeit összegyúrni, szóval becsempészek egy csomó itteni vicces dolgot, és hozzáteszem amit otthon megszoktunk.
Logikus és jó döntés. Tudom. Fura, hogy milyen apróságok tudnak mégis nagyon hiányozni. Például a nagy dobozunk, amiben a karácsonyfadíszek vannak. Egy csomó gyönyörű üveggömb, van, amit még gyerekkoromban vettünk. És már tavaly se kerültek ki a dobozból. Az ember, ha egy évre jön, nem hozza magával a törékeny üveggömböket. És idén se jönnek ki. Vettünk persze másokat, szépek. De az a kopott ezüstszínű angyalka, amit gyerekkoromban úgy imádtam, az idén se lesz velem. Meg a malacos üveggömbök. Vagy a békás. Vagy ott vannak a karácsonyi CD-k. Kaláka, Bojtorján, Zséda... a régi lakásban becsukott szemmel is megtalálnám, a polcon bal kéz felől az utolsó pár darab. Most azt se tudom melyik házban, melyik dobozban keressem. Persze, ott vannak a youtubon, de nem ugyanaz, mint amikor csak beteszem a CD-t és úgy gyúrom a tésztát, hogy közben dúdolok egész nap.
És hol kapok mézaskalács fűszerkeveréket? Tokaji aszut? Libamájat? Hogy mondják a réteslisztet angolul? Vagy itt hiába keresném a boltban?
Persze megveszem majd Heston Blumenthal fantasztikus karácsonyi pudingját, amiben egy egész narancs lapul - de tartok tőle, hogy az én bejglimnek nagyobb sikere lesz a családban. Vagyis valami hasonlónak. Mert a tuti recept, amit a Mindenki szakácskönyvében olvastam, az a balatoni házunkban maradt. Így majd valami újat vadászok le a netről, de vajon lesz az olyan jó, mint ami már jól bevált évek óta? És hol a PKU-s linzer receptje, ami kókuszreszelék nélkül készül?
Szóval ez a tökéletes karácsony nem lesz egyszerű - és az ajándékok még szóba se kerültek.
Persze tudom én jól, hogy csak azért hergelem magam a sok kis apró gonddal, mert az igazi naggyal nem merek szembenézni. Hogy ez lesz életem első karácsonya, amikor nem lesznek velem a szüleim. És most már megértem, hogy az én anyukám miért sírt minden karácsonykor. Mert számolt - ez az első karácsony az anyukája nélkül, aki épp az én születésem előtt halt meg, aztán a második, a harmadik, a negyedik... és tartok tőle egy kicsit sem könnyebb ez, hiába múlnak az évek. Szembesülni a veszteségekkel.
Pedig nekem élnek. Csak messze.
A kórussal már második hete gyakoroljuk a karácsonyi dalokat, lesz pár fellépésünk. Rudolf, the red nose raindeer, Xmas Chopstics, Jingle Bells Rock - egyik se a gyerekkorom nótái közül való, bár ismerem őket, így örömmel gyakoroltam, énekeltem. Átjárt a karácsony szelleme és egész jó kedvű lettem.
De aztán elkezdtük énekelni a Silent Night-ot és hirtelen sírni támadt kedvem. Nem is értettem, hogy miért más ez. Csak amikor hazafelé bandukoltam, akkor jöttem rá, hogy ez a Csendes éj, az egyetlen dal, amit minden karácsony este feltett anyu a lemezjátszóra.
Mert lehet, hogy logikus döntés, hogy nem megyünk haza - de érzelmileg igenis megvisel a gondolat. És csak egyetlen dolog vigasztal, hogy jövő héten hazautazom és advent első vasárnapját otthom töltöm, ami véletlen épp apukám szülinapja is egyben.
Igaz, csak pár napra megyek, azt is Kisbendével együtt, ezért alig fogok tudni valakivel találkozni, de azokat, akik a legfontosabbak most, azokkal mégis. A szüleimmel. Még akkor is, ha ők nem engem várnak igazán izgatottan, hanem Kisbendét. Mert ő valamivel többet változott, mint én, ezért sokkal izgalmasabb.
Ha arra gondolok, hogy egy hét múlva ilyenkor már ott ülök majd anyu mellett a rózsás fotelben és kortyolom majd apukám kávéját, akkor megint sírni kezdek. Csak most a boldogságtól. Tudom, szentimentális, hülye dolog. De hiába beszélünk minden nap, mégis nagyon hiányoznak.

Mivel a suliban idén nem indul se matek, se literacy óra, kénytelen voltam egy új okosító helyet keresni. Nagyjából mindegy volt, hogy mit, csak egy volt fontos: legyen hozzá bölcsi is.

Na nem azért, mintha annyira le akarnám passzolni Kisbendét, de azt gondolom, hogy igenis jó neki, ha időnként eredeti anyanyelvi közegben van, ráadásul ez nekem se árt. Szóval ha a kettő összejön, akkor már mindenki nyert.
Igazából ám valami becsüstanfolyamot kerestem, mert állati szívesen kiegészíteném az elméleti művészettörténeti ismereteimet némi gyakorlati tudással, de sehol nem találtam ilyesmit. Biztos én vagyok nagyon béna (szóval aki tud, segítsen) de csak egyetemen találtam művészettörténeti kurzusokat, márpedig én most nem art historyt akarok tanulni, hanem appraiser-séget. (Hú, de jó kis magyar mondat lett...)
Szóval egy darabig keresgéltem, aztán feladtam, és azt mondtam, hogy legyen akkor bármi, csak ne üljünk itthon. És akkor jött szembe egy papír a könyvtárban, amin a fenti logo szerepelt.
Örömmel vettem kézbe, mert ilyen logos papírokon nagyon jó kis gyerekprogramok szoktak lenni. Ez az "Urban explorers" csoport ugyanis rendszeresen szervez a város parkjaiban nagyon jó kis gyerekprogramokat, teljesen ingen. És most a lányok sulijában is csinálnak ilyet minden héten. Ezt azért szeretem különösen, mert szabadtéri program - akadályversenyek, különböző közeli parkok felfedezése, és szépítése. Ma pl a szomszédos parkban ültettek virágot sötétedésig és utána futóversenyt tartottak. Szóval a csajok imádják, és azt hittem, hogy ez a papír is nekik fog szólni, de aztán láttam, hogy az "adult" szó is szerepel rajta, és rögtön azután a "creche" is. Amikor elolvastam, kiderült, hogy ez egy felnőtteknek szóló tanfolyam, aminek több célja is van. Egyfelől a szülőknek mutatja meg, hogy miket tudnak játszani a gyerekekkel a szabadban, másfelől önkénteseket is keresnek, akik majd a későbbi programokban szívesen segítenek. Nekem meg mindkét ötlet tetszett, különösen, hogy amíg mi, szülők a parkokat járjuk és okosodunk, addig a gyerekekre 2 szakképzett bölcsis néni vigyáz. (Mi ez, ha nem tökéletes egybeesés...)
Múlt héten meg is volt az első óra és két dolog derült ki: az egyik, hogy feltétlen be kell szereznem egy gumicsizmát, mert itt Angliában száraz napokon is nedves a fű. A másik pedig, hogy Kisbende imádja a bölcsit.
Utóbbi nem nagy meglepetés, merthogy a két imádnivaló nő két óriási zsák játékkal érkezett, mind világított és szólt és csörgött. Ráadásul összesen két gyerekre kellett vigyázniuk, és a másik egy öt hónapos pici baba volt, aki a felvigyázás felénél elaludt, innentől kezdve a nénik, ha nem akartak unatkozni, Kisbendével játszottak, amit ő nagyon is élvezett. Meséltek neki, daloltak, játszottak - konkrétan végig foglalkoztak vele, amit amúgy nevezhetünk ingyenes angol nyelvórának is. Nekem meg jó érzés volt, hogy most már nem esett pánikba, amikor otthagytam, nem is sírt - és amikor érte mentem, akkor se vetette magát kétségbe esetten a karjaimba, inkább elküldött, hogy teázzak csak nyugodtan a többiekkel, ő még játszik egy kicsit. (Ez a tea ugyanis már látótávolságban volt a bölcsis résztől, de tényleg nem jött oda.)
Szóval míg a fiam tanulta a tökéletes angol kiejtést (ami nekem sose lesz) én öt másik angol nőcivel (mind fehér, elképesztő...) átsétáltam a közeli parkba, ahol kincsvadászaton vettünk részt. Megkaptuk a park térképét és meg kellett keresnünk az elrejtett kulcsokat - amik amúgy ugyanannak a térképnek a darabkái voltam, mint amit a kezünkbe tartottuk, csak ezen nem pöttyök voltak, hanem egy nagy X is, ami az igazi, nagy kincset jelentette. (És ami amúgy nyilván a legutolsó darabon volt.) Ezek a kis laminált térképes puzzle darabok amúgy lamináva voltak és egy nagy befőttes gumi is volt rajtuk, így volt amit a fa ágán találtunk meg, volt amit egy bokor alján, egy másikat meg a földön lévő levelek között. Nem volt ám könnyű megtalálni. De végül meglett a kincs is - egy csomó csoki egy nagy zacsiban. Utána levelekből és termésekből készítettünk koronát, ennek mikéntjét már leírtam az artmami blogon. Egyszerű, könnyű, gyors és azonnali sikerélményt ad a lányoknak.
Én nagyon fellelkesedtem, de mivel a kis sportcipőmben nyakig vizes és saras lettem, azonnal tudtam, hogy muszáj lesz először gumicsizmával ellátni az egész családot, csak utána indulhat a móka. A lányoknak már van, én holnap veszek magamnak. És utána ezeket velük is el akarom játszani. Csak nem tudom mikor, mert az élet ám náluk is besűrűsödött. Elkezdtek járni Girlguiding-ra is, ami afféle lánycserkészcsapat és ott a kori, és az az Urban Explorers is elvesz egy délutánt... nem csoda, hogy a tanulással is lemaradtunk, mert ezeken a napokon nincs szívem este 6-7 körül leültetni őket még egy kis magyarozásra, ha hétvégén utazunk, akkor is elmarad az okulás. Szóval van mit pótolni, de azt gondolom ez a természetes, hogy egy idő után fontosabbak lesznek a helyi dolgok, mint az otthoniak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének fontosak a gyökerek, inkább csak azt, hogy most újakat is csinálunk.

Olyan pocsék reggel volt, hogy kedvem se volt kibújni az ágyból. Hát persze, hogy megint csak négy órát aludtam, azt is csak három részletben. De most az idő sem vidított fel. Ködös, nyákos, szürke. Igazi lehangoló kép. Egy dologhoz volt csak kedvem az alváson kívül. Pizsamában fetrengeni egész nap, és olvasgatni, tévézni.

Amúgy Kisbendét kellett volna úszni vinni, és már éjjel kitaláltam, hogy nem megyek el. Egyrészt mert nem is élvezte múltkor, minek erőltessem? Másrészt meg mintha fájna a torkom, az orrom is folyik. Ez kezdődő megfázás. Ha én erre most vizeskedni kezdek, csak komolyabbá válik. De ha itthon maradhatok a kanapén, jó meleg takaróba csavarva egy forró teával, akkor biztos, hogy hamar jobban leszek.
Amikor aztán reggel a férjemmel egyeztettünk, hogy kinek mi a napi programja, és már egészen meggyőzően adtam elő, miért is muszáj ma itthon maradnom. Különben is, tegnap is, tegnap előtt is sokat mászkáltam a fiammal, most neki is jól fog esni egy szabadnap.
A férj nem is mondott semmit, vitte a lányokat suliba, és hozátette, hogy ne várjam hamar, mert utána még futni is elmegy. Hát persze, hogy amint kilépett az ajtón, és visszabújtam az ágyba. Magam mellé csábítottam Kisbendét is, és ott bundiztunk a melegben. Kicsit mondókáztunk, gyakoroltuk a suttogást, a kukucs játékot. És jó volt semmit se csinálni.
De persze, hogy azért nem maradhattam ott egész nap. Főztem egy nagy adag zabkását és kettecskén, egy tányérból, mint a szerelmesek szépen elfalatoztuk. Kicsit leettea pizsijét is, de ez nem csoda, mert imád egyedül enni, de legalábbis kavargatni a tányéron lévő kaját, míg én lapátolom a szájába. És ha már levettem a pizsijét, akkor adtam rá rendes ruhát. És erre eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha én is felöltöznék, mert rendeltem pár dolgot a postán, és tök ciki ám hálóingben ajtót nyitni. Így én is felöltöztem.
És akkor ránéztem az órámra és láttam, hogy ha most indulunk, akkor még simán odaérünk az úszásra.
Annyira nem volt hozzá kedvem, hogy arra már nincsenek is szavak. Az egész macerát, hogy kimenjek a szitáló esőbe, hogy ott leöltözzek, aztán megküzdjek az állandóan elszaladgáló Kisbendével, aztán azzal, hogy minden gyerek élvezi a pancsolást, csak az enyém ordít, aztán a szárítkozás, visszaöltözés és a séta hazáig, hiszen a babakocsiba hazafelé már nem rakhatom be, mert akkor elalszik és nyilván pont akkor ébredne fel, amikor kiveszem a kocsiból, visszaaludni már nem tud ilyenkor és lőttek a délutáni közös alvásnak, amire nekem meg szükségem van az átdolgozott éjszaka után.
És míg ez járt a fejemben, eszembe jutott ám, hogy állandóan azt hallom, hogy milyen jó sok energiám van és áruljam már el, hogy mi a titkom és/vagy mit szedek. És hogy de jó lenne azt mondani, hogy a jóga tölt fel energiával, vagy az éjszakai csülkös bableves zabálása, de persze egyik se igaz. Leginkább azért, mert nincs is energiám. Ezen a héten kifejezetten tompa, fénytelen és hullafáradt voltam, mert minden éjjel írtam a leadandókat, amik valahogy nem akartak fogyni, és iszonyat nyomasztott, hogy nem haladok velük, és az is, hogy helyette blogot írok, de tudtam azt is, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz, a blog olyan nekem, mint a bemelegítés edzés előtt. Ha írok már valamennyit, utána könnyebb a cikkeket is megfogalmazni. És hogy akkor is írnék ám, ha nem épp blogot fogalmaznék, mert akkor leveleznék, naplót írnék, és akkor már jobb, ha írok, mert akkor legalább az a feszkó, ami bennem gyűlik, az kijön ilyenkor, és nyugodtabban tudok dolgozni.
Szóval ott álltam hullafáradtan és totál kedvetlenül, és biztos voltam benne, hogy ha arról lenne szó, hogy én menjek úszni, futni, tornázni, de akár valami érdekes tanfolyamot is mondhatnék, na, az biztos, hogy ma passzolnék. Mert nulla energiám van.
És akkor ránéztem Kisbendére, és úgy döntöttem, hogy isten neki, hát menjünk. Mert neki dög unalmas lenne ám itthon egy ilyen hulla-mamival, aki semmi izgalmasat nem tud csinálni. És hogy az úszás az hasznos, és ha állandóan kihagyjuk az edzéseket, akkor tuti nem fogja megszeretni. És hogy talán most jobb lesz neki is, és jobban fogja élvezni.
És hogy én itthon és ott is tudok szenvedni, majdnem pontosan ugyanolyan hatékonyan. Legalább neki legyen jó.
Amúgy nem volt. Most is épp úgy utálta, mint az előző alkalommal. Amikor a lépcsőn kellett játszani, akkor boldogan pancsolt, öntötte a fejére a vizet és kicsit se félt a víztől. De amint nem érezte a lába alatt a talajt, azonnal pánikba esett. Szóval nem volt igazi öröm neki se, nekem se.
Illetve ez nem igaz, mert azért én büszke voltam magamra. Hogy amit magamért soha nem tudtam megtenni, legyőzni a saját lustaságom, azt érte-értük, mármint a gyerekeimért megteszem.
És megyek velük korizni is, pedig azt se élvezem, és remeg a lábam az edzés alatt, és rettegek, hogy összetöröm magam, de tökre élvezik ám, hogy velük vagyok, és amúgy se mutathatok nekik rossz példát arra, hogy milyen könnyű feladni a dolgokat, ha állandóan azt papolom, hogy nekik se szabad.
És hogy a tanulás is azért fontos nekem, hogy legyen nekik jó, ha bármikor az életben visszamegyünk, ne legyenek semmivel elmaradva a többiekhez képest. És tényleg ki akarom kaparni nekik a legjobbat.
És fura módon minél több gyerekem van, ez annál erősebb vágy bennem és annál több áldozatot vagyok képes hozni a saját lustaságom oltárán, ami amúgy nem kicsike piedesztál. Bíborral anno még nagyon nehéz volt megugrani a saját korlátaimat, de valahogy a három gyerek több energiát ad, mint amennyit elvesz. És hogy minél többen vannak, én annál hatékonyabb vagyok, és annál több munkát tudok végezni - rendesebb a lakás, többet főzök, többet írok, mint amikor még nem voltak.
Fura, hogy amikor csak kettő volt, elképzelni se tudtam, hogyan lehet hárommal boldogulni, és azt hittem, hogy minden sokkal nehezebb lesz. Elképzelni se tudtam, hogyan fogok tudni megfelelni a kihívásnak. Attól féltem, hogy belesüllyedek a káoszba és elbukom a kihívások során. És aztán kiderült, hogy az egész sokkal jobb, mint gondoltam. És három gyerekkel nem nehezebb, de könnyebb, mint kettővel volt. Pláne, hogy nagy a korkülönbség, pláne, hogy Kisbende tényleg elbűvölő kacagógép, és Anglia se tesz nekünk rosszat, pláne, hogy sokkal többet vagyunk együtt mind, mint korábban bármikor. És nem csak szívják el tőlem a gyerekek az energiát, de sokszorozva adják vissza, így tényleg tudok szárnyalni mellettük.
Szóval voltaképp mindent nekik köszönhetek. És még annyi mindent ezen kívül is...

Idén valahogy korán érkezett a karácsony szelleme. Most kaptam egy emilt, hogy a Conventionon ezernél is több ajándék gyűlt össze a rászoruló gyerekeknek. A kórussal pedig elkezdtük tanulni a karácsonyi dalokat. És ha ez nem lenne elég, akkor ott a Diwali, a Guy Fawkes, az Eid Murbarak - és mind ugyanarról szólnak. Hogy kell a fény, a remény ezeken a hosszú téli éjszakákon.

Tüzijáték van szinte minden este körülöttünk. A lányok az ablakból csodálják, sikongatnak, ha sikerül egy szépet látniuk. Egyik este Kisbendével együtt elindultunk tűzijáték leskelődőbe. Az utcán mindenfelé robbantak a színesebbnél színesebb rakéták - virág, kígyó, gömb, piros, sárga, kék. Bende meg izgatottan mutatta és mondta, hogy "bumm" és elragadtatottan, hogy "óóóóó"!
Végül egy templom udvarán kötöttünk ki, ahol 15 éve tartanak minden évben Guy Fawkes napi tűzijátékot, és itt már nem kellett kapkodni a fejünk, hogy hol lesz a következő rakéta - hiszen egyenest a fejünk fölött volt. Kb 200 ember nézte élvezettel és tapsolta meg a mutatványt. A fények játékát.
Hát persze, hogy örültünk neki. Élveztük.
Ahogyan élvezik az arabok is az Eid Murbarakot, ami az ő legnagyobb ünnepük. Olyan, mint nálunk a karácsony. Ilyenkor mindenki siet haza, ajándékokat adnak egymásnak a családtagok és tele az asztal minden finomsággal.
Ide sietett haza az az egyiptomi sofőr is, aki vasárnap felborult a magyarokat szállító busszal. Csak haza akart menni. A családjához. Mind azt akarták, csak ő jobban sietett mint kellett volna.
Nekem ez az egész buszos dolog csak egy hír volt az indexen. El se olvastam. Messze van most Magyarország, egyre ritkábban kattintok a hírportálokra, az ilyen véres híreket meg kifejezetten kerülöm. Minek szomorítsam magam. Persze anyuval azért aznap beszéltünk róla. Ilyenkor mindig a lelkemre köti, hogy vigyázzunk magunkra, hiszen mi is idegenben vagyunk, távol a hazánktól, és értsük meg, hogy aggódik. De azért mielőtt letettem a telefont, még örültünk is neki, hogy nekünk nem volt ott senkink éppen azon a buszon. Milyen rémes is lett volna.
Aztán este jött a telefon.
Hogy mégiscsak volt ott valaki, akit nagyon szeretünk, nem is csak egy ember, hanem egy egész család.
A nővérem férjének a rokonai, akikkel ugyan nincs szoros, napi kapcsolatunk, az elmúlt egy évben talán nem is beszéltünk velük. De azért jól ismerjük és szeretjük őket.
Ők bizony ott ültek a buszon. A két gyereknek nincs baja, azt már tudjuk, de a szülők kórházban. Egyik nap arról érkeztek hírek, hogy komoly a baj, törések, belső vérzés, súlyos állapot. Aztán azt mondta a nővérem, hogy nagy a baj, de nincs életveszély. Aztán ma a derült ki, hogy mégis.
Persze ő se tud semmit biztosan, mi meg aztán tényleg csak a száz kézen átment információmorzsákat kapjuk, ami csak arra elég, hogy az ember aggódjon, hogy a szíve megszakadjon és hogy ha nem is hívő, akkor is imádkozni kezdjen. Mert hát mi mást tud tenni.
Nézem a tűzijátékot, durrog még ma este is. Hosszú ünnepsorozat ez. Persze, hogy az. Sok erő kell hozzá, hogy az ember túlélje a reménytelenül hosszú éjszakát. Fényre van szükségünk. Gyertyalángra, Diwalira, Eid Mubarakra és karácsonyra.
És arra, hogy akiket szeretünk, azokkal ne történjen baj. Vagy ha már megtörtént, akkor a reményre, hogy fel fognak gyógyulni.

Mielőtt Angliába költöztünk, levelezni kezdtem néhány anyukával, akik akkor már itt éltek: Persze a legtöbb kérdésem az iskolákra vonatkozott, hiszen tudtam, hogy egy család komfortérzete alapvetően múlik azon, hogy a gyerekek hogy érzik magukat.

Egy csomó dologban, ami otthonról döbbenetesnek tűnt valóban igazuk volt - az angol iskolák ingyenesek, és semmiféle tanszert, tankönyvet nem kell venni a gyereknek. Még egy ceruzát, vagy füzetet sem. Nálunk mondjuk ajánlották, hogy vegyünk egy kis egyenzacskót, amiben hozzák-viszik az olvasmányt és a leckéket (amiből nincs túl sok amúgy) de ez kb. ezer Ft-os tétel volt, és nem is kötelező.
Az egyedüli kötelező dolog az egyenruha, de itt is csak általános irányelveket mondanak - piros pulcsi, szürke szoknya-nadrág, fekete cipő. De a szülőre van bízva, hogy ezt hol szerzi be és mennyiért. Mivel itt még a Tescoban is lehet kapni egyenruhát, nem egy nagy érvágás - bár hallottam már olyat is, hogy még ezt is adja a suli, ezt se kell venni. Amúgy meg eléggé elnyűhetetlen ruhák - az ember az első nap frászt kap, amikor látja, hogy a gyerek "ünneplőben" ül a földön, meg fest az órán, de aztán szép lassan rájön, hogy ez munkaruha és nem is ünneplő, még akkor se, ha úgy néz ki. És arra van csinálva, hogy a gyerek nyugodtan dolgozhasson benne.
Vannak amúgy iskolák, ahol ezt az egyenruha dolgot komolyabban veszik, és mondjuk csak fehér ingben lehet menni, galléros pólóban nem, és olyat is hallottam, hogy aki mondjuk piros harisnyában megy be, vagy fehér sportcipőben, azt hazaküldik. Nálunk ilyen nincs, igaz mi nem követtünk még el efféle rendbontást - de más gyereken láttam már ilyen lazulást, és a gyerekek szerint azon kívül, hogy szólnak nekik, hogy ez nem megfelelő, nem történik semmi. (Érdekesség, hogy pl a csadros kislányoknak is csak fekete fejkendő a megengedett, de azok is hordanak mindenféle színűt, és kis ejnyebejnyével megússzák.)
Talán azért van ez a lazaság, mert itt tényleg sok a színes gyerek, aki nagyon alacsony tudással érkeznek a suliba. Ezt nem csak én mondom, ez tény. Ugyanis itt nagyon pontosan lehet tudni, hogy melyik suli milyen színvonalú, nincs mellébeszélés, időről-időre felmérik őket, és az eredmények teljesen nyilvánosak, az Ofsted honlapján minden angol suli megtalálható, és meg lehet nézni, hogy miben erősek-miben kevésbé.
Nem mondom, mi ugyebár nem válogathattunk, és valószínű, hogy a többség hasonlóképp van vele, aki külföldről költözik Angliába, hiszen áprilisban kell jelentkezni a suliba, helyet foglalni - aki pedig később jön, odamegy, ahol marad hely. Vagy sehová - mert bizony ez is megtörténhet.
A mi sulink kifejezetten közepes, épp azért, mert a gyerekanyag, amit kapnak nagyon gyenge - viszont nagyon sokat haladnak a felmérések szerint a suliban, igaz, amikor a suliban végeznek, még így is az átlag alatti-átlagos eredményt érik el az országos tesztekben, igaz, azt elismeri a jelentés is, hogy ez óriási haladás a kezdeti szinthez mérve.
A fenti dolgok nagyjából minden suliban egyformák - ám nekem eddig a legtöbb anyuka azt mesélte, hogy nagyon nehéz a tanárokkal szót érteni, egyáltalán beszélni velük, nem szeretik, ha a szülő odamegy hozzájuk, és kérdez, megijednek, nehogy gond legyen.
Na, a mi sulinkban ilyesmit soha nem tapasztaltam. Sőt, minden tanár kifejezetten örül, ha odamennek hozzá. Borsi tanító nénije pl kifejezetten kérte a szülőket, hogy ha bármi kérdésük van, akár sulikezdés előtt, akár utána keressék meg, és minden alkalommal, amikor Borsiért megyek, mond valami dicsérő szót, hogy mit csinált aznap Borsi nagyon jól.
Igen, nincs szülői teadélután, közösségi élet - amit hiányolok is. A szülőkkel se nagyon lehet dumálni az udvaron. Ugyan van már pár ismerős arc, köszönünk, megkérdezzük ki, hogyan van, de nem megyünk be egymáshoz teázni-kávézni, nem ülünk be valahová csacsogni. Ez nem túl jó - igaz, ha őszinte akarok lenni, Kisbende mellett amúgy is nehéz dumálni, általában amint megérkezünk nekilódul és le-fel szaladgál az udvaron, kipróbálja az összes játékot. De nem lehet teljesen szabadon engedni, mert képes lenne kiszaladni is az udvarról, bármilyen nagy is az. Szóval általában gyors köszönés, és már rohanok is Kisbende után. Akit amúgy annyira imád ott lenni, hogy a végén szinte mindig erőszakkal kell elhozni, még akkor is, ha általában utolsók vagyunk, nemegyszer megtörtént, hogy a portás már ott állt a kerítés mellett lakattal a kezében, és utánunk már zárta is be a kaput. (Ilyenkor sűrűn sorryzok, mert hozzá vagyok szokva, hogy a portás, a takarítónő és a liftesnéni élet és halál uraként viselkedik, de itt ez teljesen más, általában mosolyog ránk a bácsi, és közli, hogy ugyan már, ő azért van itt, és hát igen, ilyenek a gyerekek. Ilyenkor mindig paff vagyok attól, hogy jé, hát tényleg.)
De amit különösen szeretek, nálunk, az a suliújság, amit minden hónapban megkapunk, néha gyakrabban is. Mivel itt nincs se ellenőrző (jegyek sincsenek...) se üzenőfüzet, minden szülőknek szánt információ külön A4-es papíron érkezik. Az újság is ilyen, csak épp az eleje és a hátoldala is tele van írva. Én nagyon jó ötletnek tartom, a csajok is lelkesen olvasgatják, amikor hazahozzák. Megtudhatjuk belőle, mi történt mostanság, kik a dicséretben részesült tanulók, mikor van a szünet és még ezer hasonló felhívást. Érdemes még angoltudás nélkül is megnézegetni - kíváncsi lennék, hogy van-e máshol is ilyen, esetleg otthon, Magyarországon?

A királyi esküvő lassan fél éve lezajlott, de a britek még mindig gyártják és veszik Kate és William nevéhez köthető szuvenírokat. Tudom, már írtam a royal-wedding cuccokról, ráadásul nem is egyszer, de ez a téma egyszerűen nem hagy nyugodni!


1. Kerti törpe

A két törpe semmiben nem emlékeztet Kate és William alakjára - de szerencsésen ötvözi a britek kertimádatát a korona iránti hűségükkel, így a rózsás arcú kis teremtményeket csak a hosszas várólista kibekkelése után lehetett tavasszal hazavinni. Amúgy nem drágák, 6-7 ezer Ft volt egy pár a B&G Garden Stores-ban, de annak, aki csak most kap észbe, már az eredeti ár többszörösét kell kipengetni. Igazi ritkaság lett belőle, amely idővel komoly érték lesz - állítja büszkén a bolthálózat vezetője.

2. Horgolt baba


Ebben a könyvben a királyi ház tíz tagjának elkészítése szerepel - az ügyes kezű nagymamák és a kötés titkai iránt érdeklődő lányok örömére. A könyvben pontos instrukciót kapunk arról, hogyan készítsük el fonalból Kate eljegyzési gyűrűjét, a fiatal párt összeadó papot és még a királyi pár kedvenc Corgi kutyusait is.
A mű igazi bestseller - eddig több mint százezer példányt adtak el belőle. Az 53 éves szerző pedig döbbenten, de persze örömmel nézi könyve szárnyalását, hiszen eddigi kézműves könyvei ennél sokkal kisebb példányszámot értek el. Az ára egyébként baráti, 3500 Ft-ért minden nagyobb angliai könyvesboltban beszerezhető.

3. Pizzafeltét

A Papa John pizzéria egy hivatásos ételdesigner bevonásával alakította át Kate és William arcát saját pizzájuk dicsőségére. Kate haja fekete olívából készült, a fátyla gombából, a ruhája sajtból. Will pedig szalámi és sonkaöltönyt visel. A pizzát csak a királyi esküvő napján lehetett megvásárolni, de az ügyeskedők a fagyasztóba is tették néhány darabot, és most vagyonokat próbálnak kicsiholni belőle az ebayen.

4. Teafilter

Az egész szerelem egy csésze tea fölött szövődött, hírdeti a termék felirata, és valószínű, hogy igazuk van. A britek tényleg elképesztő mennyiségű teát isznak, és minden alkalmat megragadnak rá, hogy élvezzék. Kate és William amúgy a teafilter papírcetlijének megnagyobbított változatai, és alfelükhöz van erősítve a teafű, így ha felhasználjuk olyan illúziónk lehet, mintha maga a királyi pár fürdőzne a csészénkben. Már ha van szívünk ezt a kis 1500 Ft-ot 2 filtert tartalmazó szuvenírt valóban leforrázni.

5. Szekrényajtó

Elég fanatikus rajongónak kell ahhoz lenni, hogy valaki minden egyes reggel, felkelés után azonnal Kate és William sugárzó arcát akarja maga előtt látni, nekem inkább egy bekattant bérgyilkos hálószobájába illik, pláne ebben a vörösben. De persze ez nem kötelező szín, kékben és fehérben is meg lehet venni, bár nem olcsó mulatság, 160 ezer Ft-ot is elkérnek az füstüvegre rakott képes ajtóért.

6. Maciruha

Biztos mindenki ismeri a "csinálj-macit-magadnak" boltokat, ahol a gyerek kiválaszthatja, hogy milyen plüsst kér, milyen ruhában, és aztán maga tömi meg egy nagy gép segítségével - kvázi hívja életre a figurát. Eszméletlen sokféle cuccot lehet venni ehhez a macihoz - természetesen Kate Middleton királykék eljegyzési ruháját is. Alig 4000 Ft. Hát nem megéri?

7. Lego

Ezt a Legot ne keresd a boltokban - csak fotón lehet hazavinni a Windsori Legoland legnépszerűbb installációját, amely több mint tízezer kis kockából áll és több, mint 30 órán át készült. Persze ehhez az eredményhez hivatásos Lego-építőnek kell lenni. (Neked se említették a pályaválasztási tanácsadóban, hogy ilyen szakma is létezik???)

8. Műköröm

Bárhová magaddal viheted viszont a műköröm matricán mosolygó ifjú párt, mert a Kate és Will arcával díszetett műkörömszett egyike a Westminster Abbey környékén található boltocskák legnépszerűbb termékének. És még csak nem is drága - alig 2000 Ft.

9. Egy üveg sör

Ez a sör már nincs forgalomban, csak áprilisban lehetett a "Csókolj meg katám" feliratú sört megvásárolni a Morrisons polcairól. Ám a bontatlan üvegek ma már a többszörösét érik az eredeti árnak. Ennek a sörnek ugyanis soha nem jár le a szavatossága, igaz, nem is az ízéért vásárolták a jó hazafiak.

10. A klasszikus porcelán

Lehet, hogy Kate Middleton hivatalos neve Catherine a szigorú udvari etikett szerint, de vajon végig gondolta azt Buckingham Palota PR szakembergárdája, hogy az így született páros monogramm a világ sok részében valami egészen másra utal, aminek köze nincs a szerelemhez? Elég muris holmi, de nem kell lejárni a lábát annak, aki valami hasonlót akar venni - nincs olyan brit szuvenírbolt, ahol ne tartanának valamilyen királyi esküvős porcelánt. (Nekem bögrém van - szigorúan WC felirat nélkül.)

Borsika múlt héten hivatalos volt a birminghami gyermekkórházba. Nagyon is készült az eseményre, mert elég izgalmasnak ígérkezett. Azt ígérték ugyanis, hogy most megnézheti, mi is történik a vérmintájával, amit minden héten be kell küldeni a központba.

Szeretem az ilyen programokat, mert azért bármilyen jól is kezeli az én nyolcéves nagylányom a PKU-s diétáját, azért valljuk be, a sok lemondás, ami ezzel jár elég nagy szívás. És ezen a heti (na jó, mostanában inkább kétheti) vérvétel kicsit se javít. Nem kell sokszor megszúrni, nem is kell nagyot, de a szúrás azért fájdalmas dolog, aztán nyomkodni kell elég erősen a kiskezét, hogy elegendő vér jöjjön belőle a tesztpapírra. Szóval nem a kedvencünk. De hát muszáj, bár mostanában eléggé egyformák az eredményeink, szép lassan apránként emelve a bevitt fehérje mennyiségét kiderítettük, hogy pontosan mennyit bír, mi az, amit már nem, és mi az ami már kevés. Borsika amúgy az átlagos PKU-sok közé tartozik, 6 Exchange-t ehet, ami olyan 300 phe-nek felel meg. (Bocsánat a nem PKU-s olvasóktól, de a PKU-ban ez a legfontosabb kérdés, amit mindenki szinte a neve mellé írhatna egy névjegykártyára. A PKU-nak ugyanis sokféle mutációja van, van akinek akár egy csirkecomb is belefér néha-néha, mert nagyon enyhe a betegsége, van akinek még Borsinál is szigorúbb diétát kell tartania. Ez a szám, a napi megehető kajamennyiség mértékegysége, durván leegyszerűsítve.)
Nekünk amúgy ez az Exchange számítás nagyon bejött, minden nap használjuk a táblázatot, Borsi profin számol és persze dönt arról, mi éri meg, mi nem. Én meg kicsit mindig próbálkozom azzal, hogy tágítsam a menüsort, ami nem könnyű, mert a legtöbb PKU-s gyerekhez hasonlóan az én lányom is nagyon bizalmatlan az ismeretlen ízekkel szemben, és nagyon nehéz olyan kajákat-ízeket találni, amiket elfogad, és még azokat is általában többször kell kínálni neki, míg aztán egy nap közli, hogy ezt szereti és szívesen megeszi.
A hétvégén most sikerem volt, mert gombás omlettet készítettem neki és teljesen odavolt érte (tojás, liszt és tej nélkül ugyebár) ma pedig a klasszikus angol "beans-on-toast" is sikert aratott (persze csak erősen kiszámolt, kevés paradicsomos babbal).
Persze Birminghamból is egy csomó kaját hozott haza - akkora csomagot pakoltak neki, hogy alig bírtam hazahozni. Rengeteg játék és nagyon sok kaja. Sós és édes sütemények - most már rutinos vagyok, ilyenkor rögtön fagyasztom le az egészet, mert tudom, hogy aznap már nem eszik belőle, másnap nem kell a maradék, és csak 2-3 nap után hajlandó újra kóstolgatni. Kidobni meg kár lett volna - pizzák, tortilla lapok, muffinok vártak a jobb sorsukra. Jelenleg a hűtőben dekkolnak.
Ez a "Mad Scientist" szerintem amúgy zseniális ötlet. Már a húsvéti partin is ezt élvezték a legjobban, mert ott is volt egy ilyen asztal - csináltak zselét, tüzeskedtek, kísérleteztek minden undi dologgal. Imádták. És nem csak ők. Gondolom ennek a sikerén felbuzdulva bővítették ki most a programot.
Én örülök neki, mert egyrészt fontos, hogy a PKU-hoz sok-sok jó élmény is kapcsolódjon, ne csak állandóan a szívás és a lemondás része. Meg azért is, mert akárhogy is erőlködünk mi, szülők - előbb-utóbb el kell engedni a gyerek kezét és rá kell bízni a diétát. Nem tudjuk mindig fogni a kezét, kontrollálni, hogy mit vesz a szájába. Ha sikerül megértetni vele, hogy ez miért fontos, hogy mi az előnye-hátránya, akkor nagyobb az esély a sikerre.
Mint kiderült a kórházban (ahol nagyon sok krónikus beteg gyereket kezelnek) van egy külön sulirészlege, ami fel van készülve az ilyen alkalmakra. Vannak benne nagy asztalok, tér a játékhoz és persze még külön konyha is, ahol kaját lehet készíteni-felszolgálni. Innen indult a buli. Mivel suliszünet volt, én két gyereket hagytam ott - Bíbor imádja a PKU-s rendezvényeket, csak enni nem hajlandó egyik kajából sem. Ilyenkor amúgy mindig ki is akad, hogy neki semmi normális nincs, de nem bánom, ha megtapasztalja, hogy milyen érzés is ez, hátha így egy kicsit együttérzőbb a tesójával. No, szóval ez a program szülők nélkül zajlott (addig én kabátot vettem magamnak) így csak azt tudom, amit a csajok meséltek: csináltak mindenféle kísérletet, kevertek valami büdös, habzó és füstölő italt (imádták), csináltak házilag tápszert, aztán megnézték a labort, ahová a gyerekek vérmintája érkezik, és azt, hogy ezt hogyan dolgozzák fel. Borsi a lelkemre is kötötte, hogy legközelebb nagyon figyeljek rá, hogy jól át legyen itatva a papír és ne csak egy karikát töltsünk meg. (Nem mintha eddig nem így tettem volna, de neki csak most esett le, hogy ez fontos dolog.) Aztán rengeteg salátából csináltak Archimboldo-Emberkéket. Most Bíbor se maradt éhes, mert rengeteg zöldség-gyümölcs is volt kirakva a művészkedésre, de persze senki nem bánta, ha a pocikba is kerül egy adag.
Végül kaptak egy jó kis feladatlapot is, amit feltöltök a szöveg alá, mert azt is szerették. Kaják, amiket ehetnek, amiket nem, szórejtvény, színező. Levezetésképp volt még egy vetélkedő, ki-tanult-ma-többet-a-PKU-ról témakörben, amit vicces módon Bíborka nyert meg és kapott érte egy tízfontos ajándékutalványt. (A dolog azért is vicces, mert rajta kívül 10 hasonló korú PKU-s gyerek volt ott és ő volt az egyetlen egészséges, de úgy tűnik figyelt a kiscsaj.)
Mint mondtam, egy csomó ajándékot hoztak haza: füzetet, lufit, bizsukat, kézműveskedős cuccot, tollat, világítós szemüveget - de a legjobban nem ezeknek örültek, hanem a fehér köpenynek és a gumikesztyűnek, amit a laborban adtak nekik. Utána még napokig "őrült tudósnak" öltöztek minden délután.


Ilyen feladatlapot kaptak a kórházban a PKU-ról: