Három gyerekkel irány Anglia!

Így december táján néha belefut az ember az összegzési kényszerbe, amivel elmondhatja mindenkinek: mi a fenét csinált egész évben. Merthogy az nem mindig látványos.

Azt be kell vallanom, hogy pörgősen és nagyon zsúfoltan indult az év. Mondjuk az már csak ráadás, hogy épp Egyiptomban, ami évek óta óriási vágy és álom volt - és persze a valóság nem ért fel az álmokkal, de azt mindig is nehéz. Minél többet álmodozik az ember, a valóság annál inkább cserben hagyja. Ezért jöttem haza több alkalommal is Olaszországból olyan félig elégedetten - mert soha nem volt rossz, de soha nem volt olyan sem, mint amilyennek elképzeltem. Igaz, a művészettörténet szakon mindig, minden órán az olaszokkal foglalkoztunk, és a magyar középkor vagy barokk is elképzelhetetlen nélkülük. (Megjegyzem, az egyetlen ami még jobb is volt, mint reméltem, Isztambulban a Hagia Szofia, ott spec elsírtam magam, amikor bementünk, mert az akkor csoda, és felfoghatatlan gyönyörűség.)
Szóval Egyiptom. Nem volt vele gond, félreértés ne essék, ráadásul ez volt életünk eddigi legdrágább utazása all inclusive kaja, pia. Ami tényleg azt jelentette, hogy a medence partján osztogatták az ingyen koktélt, meg a palacsintát, pizzát. Mindent, de mindent. És az egész patika tisztaságú volt, még egy hangyát se láttunk, a 24 medence meg fűtött volt, szóval bár esténként lehűlt az idő, mégis simán tudtunk strandolni, sőt a csajok Zsolttal még búvárkodni is mentek. És bár Kairo messze volt, szóval a piramisokat nem láttuk, Karnakba elmentünk és az valóban a világ egyik csodája, ott napokig el tudtam volna sétálgatni. Szóval bár minden, de minden csodás volt - de... mű. És ez igenis zavart. Hogy nem lehetett egyedül mászkálni a városban, hogy mindig kísérők vittek, és nyilván oda és úgy, ahová ők akarták, és nem voltunk szabadok, ahogy más országokban. Szóval éltük az európai emberek privilegizált életét, de azért az nagyon világos volt minden percben, hogy ez egy mű élet, ami nem a valóság.
De mondjuk emiatt azért nem szeretnék nagyon panaszkodni, jó volt ez így is - csak ahhoz képest, amennyi időt és pénzt költöttünk rá, nem volt akkora élmény, mint mondjuk Pula az előző évben Horvátországban, ahová csak egyetlen hétvégére ugrottunk át, de a város az elbűvölt teljesen - igaz, nem tudtuk, hogy egy igazi ókori amfiterátrum van a városban, ahol ráadásul még gladiátor játékok is voltak épp akkor. (Olyan jók, hogy még Bende is kedvet kapott az ókori Róma tanulmányozásához.)
Nem is ezt akartam amúgy mesélni, hanem hogy bár kevés látványos dolog történt ebben az évben, munka ügyben például - isteni projectekben vettem részt, és igazán nem rajtam múlt egyik esetben sem, hogy nem idén, csak jövőre lesz belőle megvalósult, kézzelfogható eredmény.
Kicsit amúgy is felpörgött minden azóta, hogy megjelent a könyvem. Annyira iszonyatos gyorsasággal kellett elkészíteni, hogy egyszerűen felpörögtem, és úgy maradtam. Nyilván ebben az is benne van, hogy a gyerekek is nőnek, nem kell már egész délután velük foglalkozni, tehát több idő is marad a munkára, meg hogy most már szinte kizárólag csak olyan feladataim vannak, amiket egyszerűen imádok és fontosnak tartok. Ezért persze ezek nem munkák, hanem kifejezetten élvezetes kihívások. Új újságok, új sorozatok, új ötletek - és sok új megkeresés, szóval valójában ha nem 8-10, hanem 24 órát ülnék naponta a gép előtt, akkor se lenne elegendő.
(És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az agyam olyan, mint Aromoé, és a fékezhetetlen agyvelőmnek hála, egyre csak gyűlnek és gyűlnek a zseniális új ötletek, amiket majd... izé... talán 2024-ben megvalósítok.)
Azt meg egyszerűen elfogadtam, hogy az életem nem én irányítom. Hogy vannak ötleteim, amik hiába zseniálisak (szerintem), ha nincs rájuk kereslet. Mert ilyenkor mindig akad valami más olyan terv a listámon, ami nálam ugyan csak 4-5-ik helyen szerepelt, de mások meg abban látnak épp fantáziát. Jó ez most kicsit homályos lett, de ilyenek ezek a könyv projectek, ezt is meg kellett tanulnom, hogy hosszú, hosszú évekre előre kell tervezni velük, nem olyan, mint egy magazin, amikor 2-3 hónappal előre dolgozik az ember (pláne, nem online, hogy kitalálom ma, holnap megírom, és még aznap ki is kerül a publikum elé) Na, ez amúgy nehéz, mert nem vagyok olyan türelmes típus - és amúgy is roppant mód frusztrál, hogy 2-3-4-5 hónapig ugyanazzal a dologgal kell foglalkozni, mert ugye az ötlet megszületése egy perc csak, de a kidolgozás az rohadt kemény és hosszú munka.
Na, de ott tartottam, hogy évértékelés.
Szóval olyan fél évig nagyon lelkesen és jól ment minden, és mint a gép daráltam a projecteket, és izgalmas emberekkel találkoztam, és dolgoztam, és minden rendben ment - aztán eljött a nyári szünet, és azt gondolom, akkorra lefáradtam, és kimerültem és egyszerűen amikor szeptemberben újra fel kellett volna venni a fonalat, akkor egyszerűen nem ment. Beteg lettem, állandóan aludtam volna, mindent, de mindent elhanyagoltam, és minden határidővel elúsztam. És ez jó két hónapig tartott sajnos. És ha nem én voltam beteg, akkor valamelyik gyerek, és akkor se lehetett dolgozni, és ha végre mindenki egészséges volt, akkor meg a lakásfelújítás project vitte el az erőmet, amibe belekezdtünk, és ami persze viszi az ember idejét, pénzét, energiáját.
Szóval úgy november elején kezdtem újra magamra találni, és most azt érzem megint, mint tavaly ilyenkor, hogy ide nekem az oroszlánt is, és újra érzem, hogy árad a kreatív erő bennem, és élvezem megint a munkát.
Csak közben... kicsit szembesülnöm kellett azzal, hogy ez így nem fenntartható. Hogy nem megyek sportolni, csak a gép előtt ülök, és szépen építem le magam. Hogy az nem normális, hogy a napi mozgásom kimerül abban, hogy elviszem Bendét suliba és hazasétálok, mert napi 20 percnél talán többet kellene a lakáson (konyhán) kívül töltenem, mert hosszú távon persze ennek ugyanolyan összeomlás lesz a vége, mint tavaly.
Ráadásul számolgat az ember, most már négy éve itt vagyunk... és a világ akkora nagy. És egyre erősebb a vágy a családban, hogy menni kéne valahová máshová, legalább egy kicsit. Nem úgy, mint Egyiptomban, hogy csak előkelő nézők vagyunk, hanem úgy, mint Spanyolországban voltunk, hogy fülig belemerülünk. Szóval ismét nézegetjük az országokat, mi lenne a jó? Olaszország? Görögország? Ausztria? Esetleg vissza Spanyolországba?
Semmi nincs eldöntve - még simán lehet az is, hogy itt ragadunk még 1-2-3 évre. Merthogy ez kényelmes, logikus, jó döntés.
De nem feltétlen a tökéletes. Mert azért ebből az idei évből is az derült ki, hogy jó a sok munka, pláne ha azt csinálja az ember, amit szeret. De nem lehet csak ennyi az élet, és a csavarok mindig megfűszerezik...

Amint megszületik egy gyerek, új élet kezdődik az emberek életében, és ennek bizony sokáig a kaki áll a középpontjában. 

Valójában kezdetben hajlamosak vagyunk minden gondot ennek a nyakába varrni: Miért sír a kisbaba? Talán kakilnia kell, talán túl kemény, túl puha, túl gyakran jön, vagy épp már napok óta nincs. Aztán jön a bilire szoktatás, és ezzel ismét a kakigondok, majd hogy egyedül menjen el a WC-re, és egyedül törölje ki. Szóval olyan jó 8-10 évig elkerülhetetlen téma. Ami persze amúgy a gyerekeket kicsit sem zavarja - sőt, ovis kor környékén kifejezetten élvezettel foglalkoznak azzal, mi is történik ilyenkor - honnan jön, hogyan alakul ki, mi lesz vele, és persze milyen szavak vannak rá.
Naná, hogy a mi családunk sem volt kivétel.
Legfeljebb annyiban, hogy mi soha nem tekintettük ezt tabu témának, és amikor Bende is belenőtt a kakis érdeklődésbe, akkor a férjem mindenféle kakihősöket talált ki neki, akiknek a főszereplésével igazán szórakoztató és vicces esti meséket talált ki mindhárom gyerekünk nagy élvezetére.
Mondjuk az sokat segített, hogy a kaki-ügy manapság már egyáltalán nemhogy nem tabu, hanem kifejezetten divatossá vált. Míg pár éve komoly vita volt a neten arról, hogy bevihet-e egy gyerek az oviba kaki alakú plüssjátékot, szerintem ma már az óvónőknek erre a szemük se rebben - pláne mert kaki alakú lámpa, kaki alakú bögre, kaki alakú pingpongütő is van a boltokban, és az, hogy valaki kaki-emojit küld, az is teljesen hétköznapi dolog.
Az én férjem pedig, aki egy fantasztikus kreatív pasi, persze nyilván továbbgondolta a kaki hősök esti meséjét is, és rájött, hogy milyen jó kis játékot lehetne ebből csinálni. Pláne, hogy körbenézett a piacon, és kiderült: bár rengeteg játék van a nagyvilágban, olyan nincs, ami az ő fejében formálódik, és ami igazán lekötné a mi 10 éves fiúgyerekünket, aki természetesen pont abban a korban van, hogy mindent izgalmasnak és viccesnek talál, aminek köze van a kakihoz.
Ekkor kezdődött a munka része. Jó egy évvel ezelőtt. Házilag barkácsolt kártyalapok formájában kezdtük tesztelni a játékot újra és újra és újra, folyamatosan változó játékszabályokkal, hogy igazán jó legyen. Persze a nagylányokat is bevonva, hogy minél nagyobb tesztcsoportja legyen apának. Aki közben persze csatlakozott a helyi játéktervezői csoportokhoz (mert nem is kevés ilyen van), aztán jöttek a játékvásárok, aztán grafikus, aztán valódi kártyalapok, aztán újabb tesztelések és újabb rendezvények, aztán doboz, aztán változtatások, és újabb tesztek aztán honlap, aztán paypal, aztán újra nyomda, aztán játékszabály leírás, aztán annak a lektorálása, és most végre úgy tűnik, az első valódi kártyacsomag már a nyomdában készül, és napokon belül meg is érkezik, és akit érdekel az akár meg is rendelheti már itt, és itt meg is lehet nézni milyen, hogy kell játszani - mert azért nem csak arról szól az egész, hogy jujj, kaki - hanem tök izgalmas és egyedi kártyajáték is lett végül belőle.
http://thepooperheroes.com/

Számomra hihetetlen izgalmas volt nézni, hogyan is fejlődik, készül a játék, és döbbenetes ám, mennyi munka van benne. Másfelől meg még messze van a vége az utazásnak.
Amit eddig tudunk: hogy az emberek szeretik. Hogy érdekli őket, amikor elmennek a tesztasztal mellett, ezért visszajönnek. Különösen azok a családok, ahol kisebb gyerek is van, mert az ő fantáziájuk nagyon is megmozgatja a játék tematikája. Aztán pedig leülnek, két perc alatt megértik, és hihetetlen jól szórakoznak, és nagyokat nevetnek. Ahogyan mi is itthon.
Jönnek majd még mesék, meg videók is - rengeteg terv van még, de most annak örülünk, ami már kész van. A honlap és a kártyajáték. De ha mindez jól megy, akkor terveink szerint majd építünk egy nagy kaka-birodalmat. Én már alig várom!

Igen, tudom, azt ígértem, hogy már másnap megírom mi is van Bíborral, de nem számoltam a természet gonosz erőivel - magyarul a betegségekkel. Amik ellentétben a boszorkányokkal, igenis léteznek. De ma már erőre kaptam, szóval folytatom, és elmesélem, hogy is áll Bíborkám jelenleg az egyetemi felvételivel.

Szóval ó most 12-es, ami olyan gimis negyediknek felel meg, ami tekintve, hogy februárban 18 lesz teljesen időben van. Már jó ideje mondogatja is, hogy ügyvéd akar lenni, sajnos nem olyan válóperes, sztárokat képviselő majdan majd jól kereső ügyvéd - ő jó célok, meg szegények érdekében akar majdan dolgozni. De végül is ez se rossz cél, meg aztán persze meg is gondolhatja még magát, szóval nyilván támogatjuk. (Meg amúgy ez legalább egy kézzelfogható rendes szakma, nem olyan hókuszpókusz, mint ami nekem van.)
Aztán persze azóta már finomodott a kép - mert kiderült, hogy ügyvédnek sokféle úton mehet az ember, és nem olyan egyértelmű, mint otthon, hogy megyek a jogi egyetemre, aztán jónapot, öt év múlva kiköp az épület a végzettséggel a kezemben.
Bíborka most már az A leveljeit csinálja, ami azt jelenti, hogy 16 évesen letette az érettségit az általános tárgyakból, és utána két évig már csak azt tanulja, ami az egyetemi felvételihez kell. Bár itt választhatott volna jogot, de sok helyen azt olvastuk, hogy az nem feltétlen előny aztán a felvételinél. Sőt, az alapképzésen sem kell feltétlenül jogot választania, jobban jár, ha nyelvet, vagy szociológiát, vagy valami mást tanul, és csak aztán, MA képzésen megy a jogra.
Ez egyébként nagyon is tetszik az én lányomnak, mert most spanyolt és szociológiát is tanul, és mindkettőt szereti, és mivel ő az első évben a szokásos 3 helyett 5 A-level tárgyat is csinált, ezért arra kérték a tanárjai, hogy tegyen is le év végén egy úgynevezett AS vizsgát. Amit akkor szoktak, ha az ember A levelezik, de egy év után lead egy tárgyat, és ilyenkor kap belőle egy olyan fél A levelt, így ez a tárgy se vész el.
Miután A-t kapott szociológiából és EPQ-ból is (ami amúgy csak egy éves tárgy volt, és szemináriumi dolgozat írást tanult, erre készült el a Kádár utáni magyar politika értékelése napjainkban című dolgozata.) Szóval miután ezek jól sikerültek, nem kell a maradék négy A leveles tárgyából leadnia még egyet, hogy három legyen, maradhat a négy.
No, de nem is erről akartam mesélni, mert hogy a gyerek okos és jól tanul, az nem olyan nagy meglepetés minálunk. Arról akarok mesélni, hogyan is került Oxfordba.
Nos, leszögezném: Oxford Borsikám álma. Mindig is az volt. Ő találta ki azt is, hogy elmenne Oxfordba egy nyári iskolába egy hétre, és hozta is a linket. De miután megnéztem, hogy mennyibe kerül (olyan másfél milla), közöltem vele, hogy álmodj királylány, ez esélytelen sajnos. De persze nem olyan anya vagyok, aki egyhamar feladja, és megkérdeztem a Kamaszt nevelek az Egyesült Királyságban nevű Facebook csoport tagjait, hátha van valami más alternatíva. És volt. Csak nem Borsinak.
Kiderült, hogy létezik egy alapítvány, (belinkeltem ide!) amely hátrányos helyzetű, de okos fiatalokat visz Oxfordba, hogy megmutassa nekik, nem kell feltétlen a high society gazdag tagjának lenni, hogy odajárhasson az ember. Ahhoz, hogy az ember jelentkezzen, Angliában kell élni, 11-be kell járni, és rendelkezni kell legalább 5 db A szintű GCSE vizsgával. Ha mindez megvan, akkor jönnek a további kritériumok: előnyt élveznek az állami gondozottak, akik idős, beteg hozzátartozójukról gondoskodnak (young carer), vagy olyan szegények a szülei, hogy ingyenes suliebédet kap. Na, mi ezek közül egyiknek se feleltünk meg DE! csóró környéken lakunk, ahonnan kevés gyerek jut be Oxfordba, ezért gondoltam, hát adjuk be, mit veszíthetünk.
Amúgy nem kellett sokat dolgozni rajta - egy emil a gyerektől, hogy miért is akar odajárni, és meg kellett adni egy tanára elérhetőségét, aki támogatni.
Annyit trükköztünk, hogy megnéztem, melyik szakra mekkora a túljelentkezés - mert mondjuk az orvosira és a jogira olyan 30-szoros, de például az antropológiára (szociológia nem volt) csak négyszeres. És annak a programja is iszonyatosan izgalmasnak tűnt - az élelmiszerek kultúrtörténeti fejlődése az elmúlt évezredekben.
A programban amúgy egy fillért se kellett fizetni - az alapítvány fizeti az útiköltséget, a szállást, a kaját - cserébe a gyerekek rendes oxfordi koleszekben laktak, egyetemi könyvtárba jártak, egyetemi profok tartottak nekik előadást és végig úgy kezelték őket, mintha odatartoznának, és ezt sokszor el is mondták ott nekik, hogy aki erre a programra bekerült, annak a rendes szakra is van esélye.
Amikor amúgy megkapta a levelet, hogy bejutott a programra, a visszaigazoló emilben arra is felhívták a figyelmünk, hogy más ilyen nyári sulik is vannak:
Bath University Science and Engineering Summer School
Így hát kicsit vérszemet kapva, megpályáztuk a Sutton Trustosat is - ami mindenben hasonló az oxfordihoz (tehát fizetnek mindent, és egyetemi kurzuson vehet részt a gyerek) de annyiban más, hogy nem Oxford a cél, hanem 20 másik egyetem 100-féle szakja, így azért ebből kicsit nehezebb volt választani. Itt teljesen Bíborra bíztam a döntést - ő pedig a közeli Warwick University Politikatudományi programját választotta ki, mert azt tartotta a legizgalmasabbnak. (Ez egyébként Anglia ötödik legjobb egyeteme, szóval nem szar hely) És ezt is megnyerte!
Szóval ami hátrány - hogy az amúgy is rövid 6 hetes angol szünetecske neki 2 héttel rövidebb lett, a két nyári suli miatt - másfelől viszont iszonyatosan izgalmas két hete volt, és imádta mindkét sulit.
De az is kiderült számára, hogy miért van olyan óriási hype Oxford körül - merthogy az fényévekkel jobb volt. A légkör, a hangulat, az okos emberek, minden. Szóval megszületett a döntés: hogy ő oda akar felvételizni, és most ez az Antropológia szak lett a cél, mert ez is megtetszett neki. (Aztán, hogy továbbmegy-e jogra, vagy marad ennél, már részletkérdés.)
Megnéztünk amúgy nyílt napok keretében pár másik egyetemet is - de hát az a baj, hogy amikor egy egyetemen azt kezdik el neki mondogatni, hogy ne aggódjon, mert oda B és C eredménnyel is be lehet jutni, az én lányom forgatni kezdi a szemét, hogy hát őneki a "predicted grade"-je A+, és nagyon nem szeretne B-C-s diákokkal együtt járni. (Ami tűnhet persze nagyképűségnek is, de én megértem őt, jobb okosok között hülyének lenni, mint hülyék közt okosnak. Utóbbi ugyanis nem nagyon visz előre.)
Persze azért a neten, magyar anyukák közt megy a vita rendesen, érdemes-e Oxfordot megcélozni egyáltalán - mert sznob, elit, és egyáltalán nem biztos, hogy jobb állást kap utána az ember. Másfelől én bármilyen cikket olvasok, azt hogy "Oxford graduate" vagy "Cambridge graduate" mindig megjegyzik ha mondjuk elgázolnak valakit az utcán, mintha ez még súlyosbítaná a tragédiát, soha sehol nem mondják, hogy "Leeds  graduate" vagy akár "London University graduate". Szóval van azért valami pátosz ebben az Oxbridge dologban (így említik a két intézményt, és fura módon nem lehet mindkettőbe jelentkezni - el kell dönteni, hogy ide vagy oda).
Hát mi most Oxfordba - ami azért nem könnyű, mert oda extra felvételi van októberben, és nem csak az angol gyerekekkel, de a világ minden tájáról érkezőkkel meg kell a helyért. (Egyébként kifejezetten sok magyart vesznek fel, ami jelzi azért, hogy általánosságban szar ugyan a magyar oktatás, de pl reáltárgyakban nagyon ott vagyunk az élen. Sőt olyan ismerősöm is van, akinek azt mondták, hogy ha matek szakra akar jelentkezni a fia, akkor inkább vigye haza egy otthoni versenyistállóba, mert nagyobb eséllyel kerül be majd onnan, mintha itt végez...)
Szóval Oxford, antropológia a cél, de azért én persze mondom a gyereknek, hogy legyen B terve, meg talán még C is - mert én már felnőtt vagyok, és láttam már sok dolgot, de jelenleg ő azt mondja, hogy ha nem veszik fel inkább kihagy egy évet, de nem adja alább. Ezt azért még igyekszem majd csiszolgatni. (Bár maximálisan értékelem az elhivatottságát, de elég sok jó más egyetem és szak is akad azért errefelé)

A kép nem illusztráció - Borsikám számára a nyár nagy része így telt. Bár Angliában csak hat hét a nyári szünet, azt most neki jól telerakták leckével. Ő meg csinálta, és közben még élvezte is.

Írtam már, hogy Borsi egy hiper-szuper mérnökképző suliba jár, ahol nyilván a humán tárgyak nem igazán fontosak, a legtöbb diák nem is nagyon szereti ezeket. Így hát az amúgy 11-ik osztály végén lévő angol irodalom kisérettségit (GCSE) ebben a suliban előre hozták a 10 osztály végére, hogy "le legyen tudva", ne legyen vele ezután már gond. Szóval a tavalyi év második felében Borsi érettségire készült, és bár csak egy tárgyból, azért 15 évesen ez nem volt kicsi kihívás. Rengeteg éjszakázás, munka volt benne - de meglett az eredménye, mert a suli legjobb eredményét érte el. 8-ast kapott.
Hogy perspektívába helyezzem a dolgot: az új értékelési rendszer 1-9-ig terjed, de a 9-est tényleg ritkán adják, az a top 1%, az A++. Na, ez az ő sulijában senkinek nem sikerült, és Borsi az egyetlen az egész iskolában, aki 8-t kapott. Ez amúgy az A+.
Tegnap derült ki az eredmény, mert mivel neki még a továbbtanulás szempontjából ez nem fontos eredmény, így a suli nem hirdette ki nyáron. De most megvan az eredmény, és Borsi azt mesélte, hogy egymás után jöttek oda a tanárok gratulálni a fantasztikus eredményéhez - és mindegyik hozzátette: reméli, hogy az ő tárgyából is ilyen jó eredményt ér majd el.
Szóval a nyomás és az elvárás nem kicsi rajta.
Hangsúlyozom: nem felőlünk érkezik a nyomás, mindezt ő rakja saját magára, pici kora óta, mert élvezi a kihívásokat.
És aki azt hinné, hogy az emelt szintű matek, triple science, advances chemistry elég neki idén, akkor elárulom, hogy a francia mellett spanyolból is jelentkezett érettségire, amiből egyedül fog felkészülni, mert a suliban nincs ilyen óra, és emellett millió terve van még. (A francia próba érettségijének írásbelijére amúgy 9-t kapott, ami szintén történelmi tett, mert soha, senki előtte ilyen magas eredményt nem ért el a suli egész történetében, és ez azért is nagy eredmény, mert ezt nem annak köszönheti, hogy odavittük, és felszívta, hanem keményen dolgozott érte.)
Azt nem tudom, meséltem-e, hogy prefektussá választották a suliban (ami az elérhető legmagasabb vezetői pozíció, amit kaphat) és a beszédében hangsúlyozta: ha csak csinos pofikát keresnek, akkor nem ő a megfelelő jelölt, mert ő tenni akar. A tanárok meg jól tudják, hogy igazat mond, mert Borsikám arról híres, hogy iszonyat kitartása van és sose adja fel - ami állati fárasztó volt számomra, amikor 2-3 éves volt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nagyobb lesz és lesznek értelmes céljai (és nem csak az anyja csesztetése) akkor ezt az iszonyatos nagy akaratát tök jó célokra fogja tudni fordítani. Hát a suli ezt most érzékeli. És nem csak abban, hogy állati jól tanul - de mindenfélét ki is talált: indítani akar lány focicsapatot, kórust, kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a sulival szomszédos sportcenterbe, és ami különösen fontos számára, hogy minél támogatóbb közeget teremtsen azoknak, akik szorongással és pánikbetegséggel küzdenek, és ehhez már több szervezetnek is írt, amiben tanácsot kért, illetve megkérdezte, eljönnének-e a sulijába előadást tartani a témáról.
És mindez szuper, és a suli támogatja is teljes mellszélességgel... csak hát ez nekik is munka, és Borsikám nem hagyja ezeket a projecteket elsikkadni, ha nem haladnak az általa kitűzött gyorsasággal, akkor újra és újra odamegy a tanárokhoz és számon kéri őket, teljesítették-e már, amit vállaltak - így most már arról is híressé vált drága lányom, hogy egy alkalommal, amikor az igazgató meglátta, hogy közeledik felé, szabályszerű pánikba esett és elfutott az ellenkező irányba. (Amúgy meg tudom érteni, Borsi babakülseje acélkemény magot fog körbe, és a saját maximalizmusát várja el mindenkitől cserébe.)
Egy barátnőm anno azt mondta Borsikámról, hogy ha elvinnék egy koreai munkatáborba, akkor ott végre elégedett lenne a terheléssel - és bármilyen bizarrul is hangzik, őt tényleg élteti a feladat.
Amikor most a 8-t megkapta irodalomból (ami még csak nem is a kedvence és az erőssége), több osztálytársa megkérdezte, mi volt a titka - talán puskázott? Valaki rádión diktálta neki a válaszokat? Mire az egyik barátnője közbelépett és közölte: emlékeztek amikor tavasszal könyvtárba mentünk tanulni, és Borsi hozta a karvastagságú dossziéját, telisteli a kidolgozott tételekkel? Na, hát ez az ő titka. Tanult.
És tényleg. Tanul. Rengeteget tanul.
Nyáron is tanult, ment szépen, sorban a 72 pontos "to do" listáján és sorra pipálta ki a feladatokat, míg a többiek játszottak, pihentek, strandoltak.
Persze ő is csinálta mindezt - csak kevesebb időben, és néha igenis nemet mondott, ha ki akartuk csábítani a szabadba.
Ami egyfelől büszkeség, naná - szorgos, okos, kitartó. Hát mindenki ilyen gyerekről álmodik.
Másfelől meg az anyja vagyok, és látom azt is, amit más nem. Hogy fáradt, hogy stresszes, hogy remeg a keze, hogy túl sokat markol, és a napi kétszer másfél óra buszozás bizony kimeríti, és hogy messze még a tanév vége, és az igazi energiájára akkor lesz szükség, a GCSE írásánál és bár millió terve van még a fentieken kívül is, én a sporton kívül igyekszem mindenről lebeszélni, mert a pihenés és a lazulás is fontos, sőt, nagyon fontos. Hozzátéve, hogy azért mind PKU-s alapvetően nehezebb terepen játszik egész életében. (Bár most amúgy tökéletesen tartja a diétát, és a szintjei is példaértékűek, erre nagyon odafigyel, mert tudja, hogy ez a kulcsa a jó agyműködésnek, de azért ez se kis kihívás.)
Szóval büszke vagyok az éltanuló lányomra, és közben persze féltem is. Drukkolok neki, hogy sikerüljenek az álmai, és elérje, amit csak akar.
De a teljesség kedvéért hozzáteszem: holnap megírom majd Bíborkám fantasztikus eredményeit, mert ő is szárnyal, és zseniális dolgokat csinált egész nyáron, és szuper vizsgaeredményeket hozott haza.

Nagyon sokszor akartam már Borsika lányom sulijáról írni, de valójában nem sokat tudok róla. Azt tudom, hogy jó, és hogy sokat kell tanulnia. De hogy miket... hááááát... az van, hogy időről időre leültetem, hogy meséljen róla, és akkor szuper dolgokat mond - de a felét se értem. 

Azt tudom, hogy nem csak elméletet tanulnak, de rengeteg a gyakorlat is. Például szerszámokat készítenek maguknak. Meg rengeteg műszaki rajzot kell elemezniük, hogy mi is van rajta. Meg ők maguk is csinálnak ilyen rajzokat. És aztán meg is csinálják ezeket. Időnként hoz haza a gyerek mindenféle fémbigyót, hogy ő csinálta, és én annak nagyon örülök, de bevallom, nem tudom mire való. Mondjuk az sem segít, hogy csak angolul tudja ezeknek a nevét - de legyünk őszinték, valószínűleg ha magyarul mondaná is pont ennyit értenék belőle.
Ráadásul amit megértek, az is néha szíven üt. Ilyen az például, hogy a fizika a kedvence. A fizika??????? Most komolyan, engem ennyi idősen a fizikával konkrétan a világból ki lehetett volna üldözni, mert ki a fenét érdekel, hogy azok a csomagok hogyan csúsznak le a háromszögön, amit a táblára rajzoltak a tanárok. Aztán meg rugókat figyelni, hogy azok hogyan nyúlnak? Értem én, hogy mérnöki szempontból ez fontos, de eddig azért az én világomban ennek nem sok szerepe volt.
Szóval csak annyit mondanék: ahhoz képest, hogy a gyerek sokáig régész akart lenni (sőt, víz alatti régész) amit én tök menőnek tartottam mindig is, és simán tudtam támogatni azzal, hogy sokat járunk múzeumba, az utóbbi években már egyre inkább mondogatja a gyerek, hogy ő űrhajótervező mérnök lenne. Ami klassz, de az én személyes támogatásom itt kimerül már abban, hogy megvettem neki a könyvet azokról a nőkről, akik az űrkutatásban dolgoznak, és hogy elvittem már párszor a közelben lévő űrhajózási múzeumba.
Amikor arról mesél, hogy mi mindent tanulnak, én isten bizony megpróbálom megérteni, sőt értelmezni - de nem megy. A gyerek túlnőtt rajtam, és kész. És nem is feltétlen akarom követni mindenhová azon az intellektuális úton, amire most rálépett. Mert ez az ő útja, ez nem kérdés. Még ezt a mérnöki sulit is ő maga találta, nem én. Egyszerűen egy nap azzal állított haza, hogy ide akar járni, én meg megnéztem a honlapjuk, és közöltem, hogy faszányos ötlet, de sajnos két hete lejárt a jelentkezési határidő. De azért kitöltöttem a papírokat, és beadtuk - hátha. És láss csodát, behívták felvételit írni. Aztán meg a suli elveszítette a felvételijét. De kárpótlásként felajánlották, hogy mindenből berakják a legmagasabb csoportba. És azóta is ott van.
Szóval nem volt épp egyszerű a kezdet - és én nem voltam eredetileg elájulva az ötlettől, hogy egy olyan suliba fog járni, ahová napi másfél óra buszozással tud csak eljutni, de mivel ő ezt akarta, és nagyon, hát természetesen nem álltunk az útjába.
Amit még tudok a suliról, hogy állítólag ennek van a legjobb Sixth Formja egész Coventryben. (Ez az a 16-18 éves kor közötti időszak, amikor az egyetemre készülnek a gyerekek.) Kicsit szkeptikus vagyok, mert nagyjából nincs olyan suli a környéken, ami nem ezt állítaná - és nyilván mindnek van olyan szempontja, ahonnan nézve ez igaz. (A legjobbak matekból, a legtöbb A eredmény, a legjobb átlagos eredmény stb - szóval a statisztika szuper eszköz). Tizediktől lehet odajárni. A diáksereg elég válogatott, sokkal okosabbak, mint a sima középsuliban. Van felvételi is (van akit elutasítanak), de leginkább azért magas az eredmény, mert aki mérnöki suliba jelentkezik, az már minimálisan érdeklődik a téma iránt, tehát nem feltétlen a drog és a csavargás mozgatja. Amúgy sok gyereknek mérnökök a szülei is, tehát viszonylag gazdag és jó családból jönnek.
A lányokat nagyon erősen támogatják - nyilván mert viszonylag kevés van. Rengeteg olyan programot csinálnak, ahová csak őket viszik, hogy lássák, miket is tud csinálni egy lány, ha mérnök lesz. Céljuk is, hogy minél több lányt csábítsanak a suliba, ezért is lett gondolom Borsikám a suli arca (meg mert nyilván szép és okos, és gyönyörű a kiejtése) Ez Borsikám a suli hivatalos reklámvideójában. Megjegyzem: iszonyat büszke vagyok ám rá!
De hozzáteszem, azért érik szegényt a mérnökséggel kapcsolatban pofonok is. A legnagyobb a továbbtanulás terén. Merthogy pici kora óta arról álmodozik, hogy Oxfordban fog tanulni. De most derült ki: mérnök szak nincs Oxfordban. Tehát vagy elméleti fizikusnak tanul (az én gyerekem???????) vagy kénytelen lesz beérni az MIT-vel, és elmegy Amerikába. (Nem mintha nem lenne Angliában űrhajótervező szak, ami nekem amúgy teljes döbbenet, hogy van egyáltalán ilyen szak... és amúgy tudom, bár ő úgy beszél az MIT-ról, mint afféle kényszermegoldásról, azért ez nagyon nem lenne az...)
A másik nagy probléma, hogy az űrhajótervező mérnökség nem olyan munka, amivel kétévente új helyre lehetne költözni - márpedig Borsikám ezt tervezi az életben. (Elrontottuk a gyereket, ez teljesen egyértelmű)
Ami pedig mostanság a legégetőbb probléma, hogy hat A-levelt akar csinálni. (Normálisan hármat szoktak az emberek, Bíbor idén ötöt csinált, de jövőre már ő is csak négyet folytat, és az is elég nagy ritkaság.) De Borsikám nyilvánvalóan ennél többet akar, (mondjuk én is két egyetemre jártam párhuzamosan, szóval nyilván van előtte szülői példa) és már dolgozik rajta amúgy, hogy a suli ezt elfogadja. Emellett még lilára akarja befesteni a haját. Azt mondtam neki, hogy ha hat A levelt csinál, és már elmúlt 16, a suli pedig nem tiltja, akkor nem bánom. Végül is lassan eljutunk oda, hogy már csak lesem, milyen fantasztikus fiatal csaj lett belőle - és ki vagyok én, hogy akadályokat görgessek elé? Pláne, amíg ilyen boldog és jó helyen van...

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.

Emlékszem, amikor negyedikes gimnazista lettem, töriórán téma lett a kortárs politika. A tanár azt mondta: kezdjük el nézni a híradót, kezdjünk el napilapot olvasni, és a dolgok majd kitisztulnak. Majd lassan meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk. Sokszor ültem abban az évben a híradó előtt és próbáltam olvasgatni is - de tisztán emlékszem az érzésre: a dolgok nem tisztulnak ki. Kicsit sem értem, mi zajlik. Minden apró hír csak folytatás, aminek nem tudom az előzményét, nem ismerem akik megszólalnak, és nem értem magát a rendszert sem.

Nyilván azóta sokat tisztult a kép, és bár néha úgy gondolom, jobb lenne inkább kizárni magam a napi politikai valóságból, mint idegeskedni rajta - de persze nem lehet. És persze nem is szabad, csak azért, mert kellemetlen, amiket hallok magam körül. Mert ugyan mindegy, milyen politikai nézetekkel rendelkezik valaki: se az angol, se a magyar helyzet nem stresszmentes mostanság.
Van azonban egy óriási különbség.
Itt, Angliában nagyon fontosnak tartják, hogy a fiataloknak megtanítsák, hogyan értelmezhetik a körülöttük lévő világot, és ez szuper. Méghozzá nem úgy, hogy eredj, aztán majd rájössz magadtól, hanem sok-sok eszközt kapnak hozzá.
Rendszeresen járok a helyi könyvtárba, és imádom a gyerekrészleget, és hogy mennyire naprakészen követi az adott trendeket. Hogy van olyan mesekönyv, ami a Brexitet meséli el - és próbál válaszokat adni a felmerülő legegyszerűbb kérdésekre, mint a mi is az az Európai Unio, miért kellett róla szavazni és mi fog most vajon történni. De még ennél égetőbb kérdésekre is van könyv. A klímaváltozásról, vagy a menekültekről más legalább féltucat mű is íródott, és mind olyan stílusban és módon, hogy tényleg még Bende is megértse. Mert mondhatjuk azt, hogy minek a gyerekeknek ilyen könyv - de másfelől meg ők is hallják ám, hogy a felnőttek életében mik a fő kérdések, és igenis érdekli őket, mert az ő jövőjüket is érinti! Sőt, valójában az ő jövőjükről szól az egész, és igenis joguk van nekik is ahhoz, hogy naprakész információik legyenek - és mondhatjuk, hogy majd a szülő elmagyarázza ezt, de sok szülő van, aki maga sem érti, vagy érti ugyan, de fogalma sincsen, hogyan kellene ezt elmagyarázni.
Én ugyan értem is, és szívesen magyarázom is - mégis megveszem időnként  a First News nevű gyerekújságot, ami pont úgy néz ki, mintha egy napilap lenne (csak kicsit jobb fogása van a papírnak) mert nem csak a gyerekeimnek segít értelmezni a világot, de bevallom, én is találok benne érdekes cikkeket. És bizony Bende is átolvasgatja, mert érdekes, jó, izgalmas, nyelvileg is feldolgozható és neki szól. Egyszerűen segít abban, hogy amikor majd 18 lesz, akkor ne ott álljon hülyén a szavazó urna előtt, hogy mégis, milyen pártok vannak és mit is akarnak - hanem segít bevezetni őket a tudásba.
Meg különben is, most értünk el oda, hogy egyre nehezebb újságot venni neki, és persze ez aztán tényleg "luxusprobléma", mert hát azért újságot venni NEM KÖTELEZŐ, tudom én jól. De annyira szerettem annak idején, amikor kicsi volt, hogy annyi sok-sok jó kis fejlesztő magazinból lehetett választani, aztán jöttek a kézműves magazinok - de egyszerűen amikor már 9 éves valaki, akkor valahogy kiesik az újságkészítők fókuszából. Már nem kicsi, akit el lehet bűvölni egy mesével, meg egy kösd össze a pontokat játékkal - de még a tinimagazinok se valók neki (megjegyzem: fiúknak való abból sincs, csak lányos pletykalapok, amik tele vannak celeb hírekkel.) De azért nálunk a nagylányok olvassák a Teen Vouge-ot, de Borsi kedvence a Suitcase (iszonyat drága) ami utazási magazin (és jön utána az extra ötleteivel, hogy menjünk Itakába például, és kövessük Odüsszeusz útját) Bíbor meg a Reptiles magazint olvassa (ő meg utána azzal nyaggat, hogy a teknős mellé kéne egy szakállas agáma, de legalább egy kígyó). Én antik magazinokat olvasok, a férjem meg a Writers Magazint rendelte meg. Szóval mi nagy újságfogyasztók vagyunk, és teljesen logikus hát, hogy Bende se maradhatott lap nélkül, és nyilván olyat akartam, amiben van olvasnivaló, és nem csak olcsó műanyag Minecraft figurák. Szóval ez egy jó lap - aki teheti, nézzen bele!

Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.