Tudom, eltűntem, és ez nem teljesen korrekt azután, hogy itt évekig mesélek.
De egyfelől nem nagyon vannak hírek, amik vannak azok már nem annyira gyerekesek, így a blog címe okafogyottas, és bár a gyerekek eddig még nem reklamáltak soha, hogy ne "írjam ki őket" de mégis egyre kevésbé szívesen mesélek arról, hogy ők mit csinálnak, hogyan élnek. Nyilván már én is másként látom a netet, annak előnyeit, hátrányait, mint korábban. 12 éve kezdtem a blogot, és nem csak én változtam, de a világ is, és ugyebár mindenütt az ömlik, nehogy kiadja magát az ember, mert majd jönnek a pedofilok, meg emberrablók, meg egyéb elmebajosok. Azért persze ha őszinte akarok lenni, ezt mindig is észben tartottam, és néha szándékosan olyan dolgokat írtam le, ami nem igaz, és ilyenkor nagyon ravasznak éreztem magam. (Mondjuk a házunk más színű pl, mint ahogyan a blogban írtam. Ami nem nagy dolog, és tudom, kész röhej, de emlékszem, amikor azt leírtam, akkor tök büszke voltam magamra, mekkora aduász is vagyok ám, de nyilván nem voltam se akkor, se most.) De nem is ez volt a fő ok, hanem inkább az, hogy egyszerűen már elmúlt az a hűha élmény, amiből ez a blog táplálkozott. Egyszerűen Anglia már nem döbbent meg. Persze nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletesen ismerjem, és nyilván adódnak is állandó meglepetések, de az az elementáris rácsodálkozás már nincs meg. Meg kicsit, bevallom, el is engedtem. Itt élek 12 éve, és elmentem millió tanfolyamra, klubba, önkénteskedtem is több helyen, de valahogy nem sikerült egyetlen angolhoz sem igazán közel kerülnöm. Persze vannak, akikkel egymásra mosolygunk ha találkozunk, vagy követjük egymást FB-on, de olyan, akit elhívnék kávézni, vagy akinél ott alhatnék mondjuk, ha eladnánk az itteni házunk, az nincs. És ez egyfelől egy nagy és őszinte csodálkozás, mert én mindig olyan könnyen barátkozó embernek gondoltam magam, másfelől meg nagy csalódás is. Nyilván magamban is, hogy na, ez se ment, másrészt meg az itteni emberekben is, akik úgy mentek el mondjuk egy tanfolyam után kávézni, hogy engem kihagytak a meghívásból, vagy épp csúfot űztek az akcentusomból. Nyilván hozzáteszem a teljesség kedvéért, nem segít az sem, hogy itthon dolgozom. Mert ugyan ad egy csomó szabadságot, de nem segíti a barátkozást. Bár azért azt is hozzáteszem, hogy azért az én élményem nem egyedi, nagyon is sok ismerőstől hallok hasonlókat. Másfelől meg azért elég sok magyarral összehaverkodtam, barátkoztam, szóval azért nem kell sajnálni, nem vagyok magányos, és azért megyek is kávézni és csacsogni, csak nem angolokkal, hanem magyarokkal. Mondjuk ezzel az erővel akkor meg lehetnék is épp Magyarországon, de a helyzet az, hogy a 12 év alatt meg ott is elkopott egy csomó barátságom, meg elköltözött egy másik nagy szívemnek kedves csapat. Akik meg otthon vannak, azok dolgoznak. Sokat, keményen, hosszú munkaidőben, és nem feltétlen érnek rá kávézgatni, akármennyire is szeretnek (De azért nyugi, ha otthon vagyok, azért igyekeznek ők is, és kávézgatunk.)
De azért az igazság az, hogy kicsit elmagányosodtam, és ez néha azért elszomorít.
De azért csak néha, mert valójában az is az oka annak, hogy állandóan itthon vagyok és gép előtt ülök, hogy nagyon sok és jó munkám van, és azért ez nem olyasmi, ami miatt panaszkodhatnék. Sőt. Azt nem tudom, meséltem-e a blogon, hogy megjelent a második könyvem is, és szuper kiadóra leltem a Lírához tartozó Manó kiadóban, és szuper csapattal dolgozhattam együtt és még a végeredmény is jó lett, sőt a folytatást is várják. Szóval unalom, az nincs az életemben.
Meg nyilván a gyerekek miatt sincs. Bíbor már másodéves Oxfordban és imádja. Borsi most fog felvételizni, Exeter az álma, és nagyon drukkolunk neki. Bende meg idén középiskolás lett - oké, hetedikes, 12 éves, de mégis középiskolás, ami azért horror, akárhonnan is nézem. Mindez persze azt is jelenti, hogy nem kell azért állandóan ott lennem mellettük, meg felügyelgetni, nehogy a szájukba vegyenek valamit, vagy kézműveskedést szervezni. Valójában mindenki tök jól elvan a maga kis képernyőjével, és igen, tudom, hogy ez rémes, de valójában azért azt is tudni kell, hogy a net nem a gonosz megtestesülése, hanem nagyon is hasznos eszköz, és bizony nemegyszer előfordult már, hogy nagy hevesen odamentem a gyerekhez, hogy na, akkor tedd le a telefont és csináljunk valami okosat - mire ő azt mondta, hogy de anya, épp a kvantumfizikáról hallgatok egy előadást, előbb kérlek had fejezzem be. Én meg hitetlenkedem, hogy ne nézzél már madárnak, aztán felém fordítja a képernyőt és belehallgatok, és bakker a 12 évesem tényleg ezt csinálja. (És néha meg is mutatja nekem a legjobbakat és bakker tele van diagrammokkal, és már most sem értem...)
Nem, egyébként még mindig nem tudom, hol fogunk élni, a kérdés nálunk minden évben felmerül és elég kreatív válaszaink vannak, és igen, most is a költözést tervezzük - bár már csak Bendével, mert a lányok úgyis koleszben lesznek, ezért igazán nem kell az országban maradnunk. De semmi nincs eldöntve - valahogy így az 50 felé közeledve (ez is horror) már csökkent ez az uccu neki féle vágy, de azért még nem halt el teljesen.
Na, de nem is azért jöttem ide, hogy ezeket mind elmeséljem, hanem hogy elmondjam, hogy azért van Instám (https://www.instagram.com/fodor.marcsi/), ahová viszonylag rendszeresen töltök fel képeket, és van egy szakmai FB oldalam is, (https://www.facebook.com/FodorMarcsiUjsagiro) ahol mindenféle gondolataimat megosztom. Szóval akinek hiányzik a blog, esetleg azt is megnézheti. Nem mondom, hogy ugyanaz - de hát én se vagyok ugyanaz, mint 12 éve. :-)
