Három gyerekkel irány Anglia!

VIII. Henrik tagadhatatlanul Anglia leghíresebb történelmi személyisége. Ő azt hitte, hogy költészete, építkezései vagy az általa vívott háborúk teszik majd hallhatatlanná a nevét - de persze egy dolog miatt emlegetjük ma is a nevét: mert hat felesége volt.

Hetek óta a Tudorok című sorozatot nézem. Ez annak idején a magyar tévében nem bűvölt el igazán, de itt, ahol körbevesznek minket a Tudor korabeli kastélyok, emlékek már sokkal izgalmasabb a film. VIII. Henrik pedig érdekes, furcsa figura, és az egész angol történelem legjobban eladható terméke - van belőle maci, vonalzó, kártyajáték, kirakó, bögre szinte minden nagyobb szuvenírboltban. És miért is állnék ellen neki? Elbűvölő, romantikus uralkodó. Igen, romantikus. Hiszen egész halálig hitt a szerelemben, a legtöbb feleségét azért vette el, mert szerette, és nem a dinasztikus és egyéb politikai érdekeket nézte. Az, hogy ezek a házasságok hogyan sikerültek és miért lettek ilyen szerencsétlenek, már más kérdés. Ahány film, könyv, mind másként magyarázza a tényt, hogyan lett a csinos, jóképű hercegből kövér, szomorú öregember. Árulás, csalás, érdekemberek százai vették körbe - igaz barátja nem volt. A nők, azok is megcsalták és kijátszották. És ne feledjük a soha nem gyógyuló fekélyt a lábán és a folyamatos fájdalmat. És persze a fiúörökös utáni heves vágyát. Igen, ez mind ő volt, de ennél még annyival több!
Ha akarom, akkor a sztori nem más, mint furcsa, vicces anekdoták gyűjteménye, ahogyan a Horrible History sorozat egyik könyvében van, amelynek címe: "VIII. Henrik darabolós kézikönyve". Igen, ebből is lehet tanulni, hiszen az igazán zaftos és durva részek minden filmből kimaradnak - én például nem tudtam, hogy Boleyn Annának hat ujja volt és hogy ez volt a bukásának egyik oka. Ilyen testi hibával könnyű volt ráfogni, hogy boszorkány. És azt sem tudtam, hogy koronázása idején már mindenórás terhes volt, és képtelen volt órákon át parancsolni a hólyagjának, ezért hát a hosszú szertartás alatt egy udvarhölgye a szoknyája alá bújt egy éjjeliedénnyel, így ha kellett neki, nyugodtan csorgathatott. És hogy a király halála előtt már 180 kilót nyomott, azon az se sokat segít, hogy korának egyik legmagasabb férfiúja volt - 180 centi.
Nézem a sorozatot, és végre helyére kerülnek a nevek - ki volt Cromwell, melyik feleség miért halt meg, ki volt épp a pápa és miért háborúzott annyit szegény Henrik. Persze az ember minden jó sorozatba bele tud szeretni és pár rész után ismerősként üdvözli a szereplőket, de mennyivel jobb érzés, hogy nem a Született feleségek bonyolult családi viszonyaiban kell vájkálnom, hanem azért érzem, hogy nemcsak szórakozok, de valós tudáshoz is jutok. (Alig várom már a BBC új, Borgiák című sorozatát, az is bonyolult família, és évek óta próbálom memorizálni, hogy ki kinek a rokona.)
És hogy ez a tudás mennyire hasznos, az akkor derül ki, ha az ember végre odajut az eredeti helyszínekhez - mint például a Sudeley kastélyhoz, ahol Cathrine Parr, az utolsó feleség töltötte öreg napjait, miután Henrik meghalt, és ő hozzáment ifjúkori szerelméhez és 35 évesen még egy kislányt is szült. gyereket is szült neki. (Sajnos pár héttel később gyermekágyban meghalt.)
A kastély persze csodaszép, milyen is lenne. Karbantartják ezeket a történelmi emlékeket errefelé, és persze meg is kérik az árát. Ritkaság, ha családi jegyet 15 ezer Ft alatt tudunk megvenni, de tény, hogy ezért a pénzért elárasztanak minket a gyönyörűségekkel. A kastély már ezer éve áll, és gyönyörűen rendberakott szobáiban ott van VIII. Henrik az összes feleségével. Mindegyik mellett volt valami olyan tény, amitől hanyatt estek a lányok - mondjuk, hogy a királynők ruháját soha nem mosták, mert olyan vastag anyagból készült, hogy lehetetlen lett volna kiszárítani, ezért hát kicsit büdösek voltak. Hogy ezt ellensúlyozzák, fűszereszacskókat hordtak a ruhájuk alatt - és persze meg is lehetett szagolni, hogy milyen volt ezeknek az illata. Imádom amúgy, amikor ilyen kézzel fogható a történelem, mert ezek azok az apróságok, amikkel egy gyerek figyelmét is fel lehet kelteni. (Nem is szólva a felnőttekéről) És persze bútorok, festmények, porcelánok könyvtárszoba és fogadóterem - minden, ami összegyűlt az évek alatt
De amire mindig emlékezni fogok, az a kert. Nem tudom hogy van ez, de ezek az angol kastélykertek elképesztően rendben vannak tartva. Ott a Knot Garden például, ami a ház belső kertjében volt látható és ahol az alacsony sövényt bonyolult Tudor korabeli hímzésmintára alakították, középen arab mintájú szökőkúttal, és szépen el is mondták, hogy minek is a szimbóluma a csomó (természetesen a szerelemé.)
Vagy a hatalmas fácánoskert, ahol olyan 20-30-féle számomra teljesen ismeretlen színpompás fácán élt és jópárat nem is őriztek ketrecben (Kisbende teljes extázisba jött tőlük, és jól megkergette őket, de szerencsére a madaraknak volt eszük és nem negedték közel magukhoz). A lányok a hatalmas fallá nőtt sövényt imádták, ahol legalább egy órán át szaladgáltak és bújócskáztak.
A legnagyobb lelkesedés természetesen a favárat övezte, amit a kastélykert végében találtunk - és ahol meglepő módon teljesen egyedül voltunk. Minden a miénk volt - elképesztően nagy, többtornyos épület volt ez, ahol nyugodtan lehetett várúrnőset játszani, és ahonnan alig lehetett elcsalni a lányokat a kocsiba.
VIII. Henriket pedig szeretjük, még akkor is, ha két feleségét kivégeztette. A lányok nem győznek betelni a róla szóló mesékkel - és a sok film, könyv annyi tudással látott el, hogy simán végig tudtam mesélni az egyórás kocsiutat. Ami most azért is volt hasznos, mert sikerült elterelni Bíbor figyelmét arról a tényről, hogy ő valójában rosszul érzi magát a kocsiban és hányingere van.

Újra beköszöntött az angol iskolai szünidő - nem kell persze annyira irigyelni minket, mert cserébe július utolsó napjáig suliba járnak majd a lányok. Viszont ami jó hír, hogy nem látom rajtuk azt a fajta brutális fáradtságot, amit otthon a nyári szünet előtti hetekben. Valahogy itt jobban beosztják az erejüket. Nem úgy a szülőkét...

Sok töprengés után úgy döntöttünk, hogy ezt az egy hét szünetet itthon fogjuk tölteni - nem megyünk haza Magyarországra és nem utazunk el külföldre sem (pedig nagyon vonzóak ám a repjegyárak errefelé...) Egyszerűen csak bérlünk egy kocsit és felfedezzük a környék nevezetességeit. Merthogy abból jócskán akad 1-2 órán autózásnyi időn belül.
Az első nap Leicester felé vettük az irányt és megnéztük a Space Centert, ahol egy igazi űrhajóval kecsegtettek minket - a gyerekek mögött a kép hátterében ezt lehet látni. Az űrhajó köré építettek ugyanis egy áttetsző burkot. Én előtte elképzelni sem tudtam, mekkora is lehet egy igazi űrjármű - hát kérem, elképesztően nagy és döbbenetesen vékony, óriási hajtómű fúvókákkal alul, amik időnként füstöt eregettek a lányok döbbenetére. Persze nem indult el - viszont sajnos bemenni se lehet. Most, hogy már láttam kívülről, értem miért - nagyon keskeny az egész, számomra rejtély, hogyan lehet ebben akár napokig is kibírni ép ésszel, nemhogy esetleg hónapokig.
Bár azt terveztük, hogy ez lesz a nap fénypontja, de sajnos épp erre nem maradt már időnk, mire odakocogtunk az űrhajóhoz, már lezárták a liftet, így nem tudom, hogy pontosan mit lehet látni belőle. De ez nem marad örökre rejtély, mert nagyon közel van hozzánk - ráadásul itt is megvolt az a lehetőség, hogy ha UK adófizető az ember, akkor egy úrlap kitöltése után a napijegye ingyen és bérmentve éves belépőjeggyé változtatható. Tehát még visszajöhetünk.
És fogunk is, mert a hely afféle Csodák palotája, telis-tele űrhajózással, bolygókkal és csillagokkal kapcsolatos gyerekmegmozgató aktivitásokkal. Mi ezek töredékét se próbáltuk most ki - az ott töltött három óra alig volt elég arra, hogy körbenézzünk.
Az első döbbenetünk amúgy a múzeumban lévő planetárium volt, ahogy olyan előadást láthattunk, amitől tátva maradt a szánk. Nem akarom én lekicsinyelni a budapesti Planetárium csodáit, de amit itt láttunk, az olyan volt, mintha száz évet előreröpültünk volna az időben. Amikor az elején egy fickó elmondta, hogy az előadásban lesz olyan rész is, amikor az űrutazást szimulálják, de ne aggódjunk, mert valójában nem megyünk sehová, még jókat röhögtem, hogy béna pánikolós angolok, hát ki az a béna, aki azt gondolja, hogy tényleg kilövik. De aztán amikor néztem a filmet, már megértettem, hogy miért szippantja be az embereket. Elképesztő vizuális fieszta volt, és jól jött a fickó tanácsa is, hogy aki nem bírja, az egyszerűen csukja be a szemét pár másodpercre, ne pánikoljon be. Kellett a szembecsukás, mert szemüveg nélkül is teljes 3D élmény volt, szemünk előtt keletkezett az univerzum, utaztunk térben, időben és a lányok teljesen el voltak varázsolva tőle. Kisbendét mondjuk kicsit megriasztotta, de aztán gyorsan előkapta az anya-cumit és fél szemmel tovább leste a csillagokat. (Ilyenkor nagy előny a szoptatás, mert nem kellett kimennünk vele.)Megjegyzem, felét se értettem annak, amit mondtak - csak az nyugtat meg, hogy ez valószínűleg magyarul se mondott volna sokkal többet. Meg kell ezt még párszor nézni, hogy a kép mellett a verbális üzenetekre is oda tudjak figyelni.
A kiállítóteremben amúgy kisebb űrkabinok is voltak, meg lehetett nézni, hogyan zuhanyoznak az űrhajósok, hogyan alszanak és mennyi rengeteg kütyü között kell eligazodniuk.
De ami nagyon jó volt, hogy rengeteg modell és játék volt mindenféle korosztálynak. Az építs plüssből űrhajót féle egyszerű játéktól a tekerj egy kart amilyen gyorsan csak tudsz és nézzük meg, hogy a kilőtt proton eltalálja-e a szemben lévőt és létre jön-e a következő "big bang".
Megtudtuk, hogy a meteorit vasat tartalmaz és kis mágnessel kellett felkutatni a kőrengetegben. Megnéztük szimulátoron, mi történik, ha teniszlabdányi, kis háznyi vagy focipályányi meteor hull a földre és ez milyen gyakran történik meg. (A kicsiből évente egy azért lehullik!)
Kipróbálták a csajok, hogy mekkorát tudnának ugrani a Holdon (ezt ugyan csak vízszintesben tudták szimulálni, de azért érthető volt) és hogy vajon miféle élet lehet a földön kívül. Ez volt a kedvencük amúgy - be kellett táplálni, hogy kicsi bolygó, nagy, közepes, hideg éghajlat, vagy meleg, és hogy több rajta a tenger vagy a föld. Utána csinálni kellett róluk egy fotót és azt összemontírozták az adott alien külsejével, így azt is megtudták, milyen ET válna belőlük, és azt is, hogy miért. (Nagyobb gravitáció, nagyobb lény, több víz, úszó állat stb). Megnéztük persze a naprendszer bolygóit is és azok főbb jellemzőit, mitológiai hátterét, elhelyezkedését a naphoz képest.
Sajnos a hely ötkor bezárt, viszont a nap akkorra sütött ki az égen, így ideális volt az időjárás egy kis parkozásra. Elmentünk ház a közeli nagy parkba játszóterezni, frizbizni és labdázni. Fura egy időjárás ez az angol - mostanában minden reggel eső, köd és hideg van, és csak estefelé lesz szép napos idő. Nehéz megszokni azt is, hogy este 9-ig simán világos van. Nem könnyű így ágyba dugni a gyerekeket és elhitetni velük, hogy későre jár. Szerencsére Leicester után ezzel nem volt gond - a sok élmény és a nagy szaladgálás kellőképp kifárasztotta őket. És minket is. Zsolt Kisbende altatásába aludt bele, én a lányok közt szunyókáltam el. És ez még csak az első kirándulós napunk volt a héten...

Ezt a könyvecskét még tavaly készítettem Borsinak, amikor ismerkedett az angol betűkkel, szavakkal. A kinyomtatott oldalt darabokra vágtam, majd az oldalát tűzőgéppel összeerősítettem. Nagyon tetszett nekik, hogy ilyen kicsi, és a babák kezébe lehet adni, hogy ők is "tanuljanak." Kiszínezték, megtanulták és nagyon sokat játszottak vele.
Amúgy ez sima doc formátumban készült, egyszerűen táblázatba raktam a képeket. De sajnos doksit nem lehet feltölteni a blogspotra, sőt, pdf-et sem. Ezért csináltam belőle képet. Azért remélem így is sikerül kinyomtatni annak, aki szeretné...

Tegnap éjjel háromkor vasalás közben valahogy rácsodálkoztam arra, hogy ébren vagyok. Mert aznap már aludtam. Nem is egyszer. Az ébrenlét és az álom ritmusa meglehetősen összekeveredett az életemben és ez nem feltétlen a legjobb tulajdonságokat hozza ki belőlem.

Kisbende továbbra se jó alvó. Nem panaszként mondom ezt, csak közlöm, mint afféle tényt. Ébred 2-3 óránként, aztán vagy visszarakom az ágyába, vagy szépen alszunk együtt összebundizva. Ilyenkor másfél-két óra múlva az én mocorgásom kelti fel, mert elzsibbad az oldalam, a lábam és a karom, amivel még álmomban is félve ölelem. Néha fáradtabban kelek, mint ahogyan elaludtam. Ilyenkor rám férne a pótlás, de mese nincs, 8-kor szigorúan kelni kell, és elindítani a lányokat a suliba, akkor is, ha én Kisbendével már 5-kor felébredtem és épp 8 előtt tíz perccel sikerült visszaaltatnom a kicsit. Kelek hát, és mint az automata teszem a dolgom. Előkészítem a ruhákat, fonom a copfokat, észben tartom kinek milyen különórára kell menni és mit kell vinni. A nagy készülődésen persze Bende is felkel és menni akar. Sétálni, szaladgálni, felmászni, lemászni, enni, inni, énekelni. Anyarabszolga tehát csinálja amit kell. Délben nagy hát a csábítás, hogy Kisbendével együtt visszafeküdjek. Ám ha engedek ennek, akkor minden munka elmarad, az ebéd, a mosogatás, a mosás, a pakolás - márpedig ezeknek is meg kell lenniük. Így mostanság inkább csak az első óra után fekszem csak le Bende mellé, amikor felriad és körbenéz, hogy is van az anyukája. Ha megszoptatom és hozzábújok, még van másfél órányi pihentető nyugalmunk. Ha nem, akkor nyűgösen és durcásan felébred. Jobb a békesség, odabújok mellé. Az a plusz órácska alvás mindkettőnknek jól jön. Én mindig repetáznék, ő huncutul mosolyogva ébreszt. Így hát a délutánnak újra álmosan kezdek bele. De nem baj, már megszoktam. Teszem amit kell. Öltözök, indulok, főzök, mosok, tanulok a nagyokkal, beszélgetek, mesélek. Csinálom, amit kell. Néha csak estére ébredek fel.
De akkor eljön a varázslatos 8 óra, Kisbende alvásideje, az én szabadidőm kezdete. Ő már álmos, de nem akar aludni, én viszont éberebb vagyok, min bármikor egész nap. Mégis melléfekszem, és elzümmögöm az altatódalát. Egyszer, kétszer, ha rosszabb napunk van, akár százszor is. Néha hamarabb alszom el, mint ő. Néha együtt nyom el minket az álom. Olyan is van, hogy nem alszom, csak fekszem és élvezem, hogy végre van egy kis nyugalmam, amikor szabadon formálhatom a fejemben a szavakat és elmélázhatok a gondolataimban. Ilyenkor nem akarok kijönni tévézni, vacsorázni, blogot írni vagy akár csak beszélgetni a család többi tagjával. Jó a csend. Aztán ebbe szép lassan beleszunyókálok. De az ágy éjfél-kettő körül kilök. Mert eszembe jut, hogy nem teregettem, vagy még el kéne pakolnom pár holmit. Vagy csak egyszerűen írnék. De az sem ritkaság, hogy hagyom a fenébe az egészet és élveteg mosollyal alszom tovább. Mert aludni nagyon jó. Különösen akkor élvezi az ember, ha kevés jut belőle és az is ritkán. Ilyenkor néha este 9-től másnap reggel 8-ig is húzom a képes vagyok aludni, akárcsak a kamaszéveimben...
Na jó, ez azért nem ugyanaz. Bende továbbra is ébreszt a maga ritmusában, de hát az olyan, mint az eső vagy a hó, nem tudok rá hatni, alkalmazkodom hozzá. És tényleg, gond csak akkor van, amikor anyarabszolga fellázad és másfél óra félálomban elkövetett szoptatás után vissza akarja tenni a dedet a saját ágyába és akkor se veszi ki, ha az ordít. Mert igen, bevallom, néha fellázad a testem, a lelkem, a szívem és elegem van. Ilyenkor úgy érzem, hogy sok, nagyon sok és elviselhetetlen ez a sok alváshiány. És puffogok, és roppantul sajnálom magam, és úgy megteszem, amit csak ritkán merek - igenis a másik oldalamra fordulok, ha a fene fenét eszik is, mert már fáj a bal oldalam és úgy érzem, hogy mély felfekvések vannak rajta és már a bőr is húzódik, a kezem is zsibbad és kifeküdtem az ágyat. De hát Bende az ágy közepén kell hogy legyen, mert mi van ha elalszom és legurul. Hátat fordítani még akkor se mernék neki, ha nem szoptatnám. Nem biztonságos. De nem is szereti Bende se, ha nem felé nézek. Azonnal mocorogni kezd és követeli, hogy forduljak vissza felé. Marad a baloldal. De néha nem akarom, nem és nem! És kényszeríteni akarom, hogy legyen már nagyobb, menjen az ágyába, tanuljon meg már elaludni egyedül, nem igaz, hogy másfél éve nem alhatok három órát egyfolytában?
Persze a lázadásnak megvan az ára, nem is kicsi. Bende azonnal ordítani kezd, ami a lányokat (szerencsére) nem zavarja, de a férj persze azonnal felkel rá. Az én csendes morgásomat is hallja, de megszólalni sem mer, hiszen tudja, hogy ezt a problémát ő nem tudja megoldani. Azt is, hogy az álmos nővel az éjszaka közepén nem szabad kötekedni. Ha most besokallt, akkor igaza van és kész. És jobb is, ha meghúzza magát, mert ilyenkor az ő minden tette is elviselhetetlen. Ha mocorog - felébreszti az ágy nyikorgásával a gyereket. Nem mozdul? Na, ilyenkor persze úgy tesz, mintha aludna, nehogy segítenie kelljen. Kiviszi a gyereket a másik szobába? Azt hiszi, hogy én nem tudom megoldani a helyzetet? Nem viszi ki? Hát még ennyit se képes segíteni? Tudom én, hogy igazságtalan vagyok, de a fáradtság hajnal 3-4 körül vadállattá tud változtatni.
Dühödt fúriaként csapkodok, de tudom én a lelkem mélyén, hogy hiába. Mert persze Kisbende mindig győz és végül mindig odaveszem a mellemre, hogy végre mindenki megnyugodhasson és alhasson. Mert tudom, hogy ez kell neki, állandóan ez, és mindig egy kicsit több, mint amennyit adni szeretnék, de soha nem több annál, mint amit adni tudok. És akkor elpilled a karomban és a kis kezeivel átölel és a könnyes arcát a vállamba fúrja és akkor már bánom, hogy lázadtam. Dehogy is akartam én neki rosszat, dehogy is ne adnék neki mindent. Hiszen olyan gyönyörű, formás, puha és meleg a teste. És tudom, hogy egyszer majd átalussza az éjszakát, ahogyan a nagyok is. Addig meg alszom, amikor tudok. Éjjel, nappal, délelőtt, vagy épp délután. Amikor lehet. És ilyenkor mindig a jobb oldalamra fekszem. Hogy tovább bírjam majd a másikon. Miatta is. De nem csak. Mert ha alszunk, az mindenkinek jó.

Imádom, amikor valami egyszerű, kézzel fogható setítséget adhatok a gyerekeim kezébe. Ez az ábra a mértékegységek átváltásában segít - Betty barátnőm küldte Magyarországról, hála és köszönet érte neki!

Az a bajom a harmadikos matek tananyaggal, hogy ide-oda kapkod, hasonlóan egyébként az elsőshöz. A nagy tananyag természetesen a kétjegyűek szorzása és a háromjegyűek összeadása-kivonása. És emellett vannak még olyan "apróságok", mint a római számok, az óra, a geometria és természetesen a mértékegységek. Ezek szerintem nagyon fontos dolgok - ám a matek tankönyv alig 1-2 oldalt szán rájuk. Tehát mire a gyerek belejönne, már jön is egy újabb adag tanulnivaló, és a nehezen megszerzett kis tudás megy a feledésbe egészen a jövő évig, amikor is újra előkerül és építenének rá, de persze hol van az már, lehet kezdeni az egészet előről.
Az persze tény, hogy a matek tananyag óriási, ezért állandóan szaladni kell vele. Így nem csoda, hogy a fenti kicsike részletkérdésekre egyszerűen nincs idő és mód begyakorolni. Pedig ezek fontos dolgok.
És az egyik legfontosabb közülük szerintem a mértékegységek átváltása, mert ezt a mindennapi életben is kenni-vágni kell. Betty barátnőm, aki maga is lelkesen tanítja a lányait otthon rengeteg könyvet, munkafüzetet bevásárolt és talált olyanokat is, amelyek egy-egy ilyen témakört járnak körül. És szerencsére megosztja velem néha tudását és a tapasztalatait is. Küldött is pár nagyon jó feladatlapos könyvet kifejezetten csak a mértékegységek témakörről, amit úgy döntöttem, hogy szép, lassan fel is fogunk dolgozni.
Ezért mostanában csak minden másnap foglalkozunk a "hivatalos" matek tananyaggal - a köztes napokon pedig lelkesen mértékegységezünk. Ez a kéz az egyik általa küldött feladatos könyvben volt, és szerintem nagyon logikusan magyarázza meg az átváltások összefüggéseit, és ami még jobb, a gyerek a saját kezét nézve felidézheti, hogy mégis hányféle van, mik az összefüggéseik és ki is számolhatja, hogyan kell átváltani.
Ami még jobb - kicsi számok is vannak hozzá, amelyeket bele lehet tenni a kézbe, és még könyebb, látványosabb az átváltás. Mondjuk a kérdés az, 138 cm hány méter? Ilyenkor a 8-as, mint utolsó számjegy megy a centivel jelölt ujjba. A hármas a deciméteresbe, és lám, az egyes a méteres mutatóujjba. És a gyerek rögtön le tudja olvasni, hogy 138 centiméter az 1 méter, 3 deciméter és 8 centiméter.
Amit pedig megtanult, azt azonnal igyekszünk átváltani a gyakorlatba is. Ezért amikor főzünk-sütünk, igyekszem magam mellé venni a gyereket és a gyakorlatban is átvenni mi-mekkora mennyiség. Ma például 50 deka liszt kellett a buktához. Kérdem tőle, az vajon hány kiló lehet? Rávágta, hogy öt. Megmutattam neki, hogy az mekkora adag liszt lenne. Na, azért annyit nem eszünk. Akkor csak fél kiló, ok. De a mérleg grammban mér - ez vajon hány gramm? Öt, vágta rá. Kimértem. Alig egy evőkanálnyi. Hát ennél viszont többet szeretnénk enni. És így tovább minden nap előkerül a kérdés. Mert ez tényleg fontos dolog. Ezért is szánok rá szívesen több időt és figyelmet.

Bíbor nemrégiben mutatott múltkor egy teljesen új szorzási módszert. Mármint nekem újat. Nem tudom, hogy Magyarországon használnak-e valami hasonlót a gyerekek, de ha nem, az nagy kár, mert jó, egyszerű és nagyon logikus!

Grid methodnak hívják, és az a jó benne, hogy a gyerek úgy tanul meg többjegyű számokat szorozni, hogy látja is mit, miért csinál. Ezzel előzik meg a valódi írásbeli szorzás bevezetését. Az a gyerek, aki tudja már a szorzótáblát ezzel nagyon jól elboldogul. Gyorsan lefotóztam mit írnak róla a tankönyvben, csak rá kell kattintani a képre és olvasható méretűvé nagyítódik.
Ahogy a fenti ábrán is látszik, a dolog lényege, hogy egy táblázatot csinál az ember a szorzásnak kívánalmainak megfelelően.
Mivel a példa kétjegyű, ezért egy kétszer kettes táblázatot kell csinálni, vízszintesen az egyik szorzást kell felbontani tizesekre és egyesekre, függőlegesen a másikat. Tehát a gyerek külön szorozza össze a tizeseket és az egyeseket. A dologban a nagyszerű, hogy nem kell helyiértékekkel bajlódni, hogy a következő eredményt jobbra vagy balra kell írni - mert itt az a teljes eredményt ki kel írni.
Tehát 68 x 53 esetében először összeszorozzuk a 8-at a hárommal, aztán a nyolcat az ötvennel. És a gyerek hamar megtanulja, hogy ez sima 8x5, csak mellé kell írni egy nullát. Ha két nulla van ott, mert mondjuk 60x50-t kell összeszorozni, akkor az sima 6x5 + két nulla.
Aztán már csak össze kell adni a részeredményeket a sor mellé leírva, aztán ezt a két eredménytösszeadni és már készen is van a végeredmény!
Igen, nagyon hasonló ez ahhoz a módszerhez, amivel mi tanultuk annak idején - de a különbség az, hogy látni, hogy az eredmény hogyan jön ki. És ez sok gyereknek segít.
Ti mit gondoltok róla?

Sokat olvasok mostanság otthon tanulásról cikkeket, blogokat - és mivel izgalmasnak találom más emberek hogyan csinláják, gondoltam talán az is érdekes lehet, hogyan bírkózunk meg mi ezzel a feladattal.

A mi otthoni tanulásunkat a kényszer szülte - mivel elvileg egy évet akarunk csak itt tölteni, a gyerekeknek muszáj otthon is levizsgázniuk. Ennek híján ugyanis nem folytathatják a tanévet ott ahol a kortársaik, hanem eggyel vissza kellene bukniuk. Ami nagy botorság lenne.
Bíbor esetében azért, mert ő szeretne visszamenni az osztályába, Borsi esetében pedig azért, mert ő már az oviban is szuperül olvasott. Most újra elsőbe adni nagy hiba lenne. Szétunná az agyát.
Így maradt az otthon tanulás, ami nem kis kihívás. Persze ebben az egész otthon tanulás témakörben ahogy én körbenéztem, mi egy kicsit kakukktojások vagyunk. A legtöbb otthon tanulós családban ugyanis ez azt jelenti, hogy a gyereket kiveszik a suliból, majd anyuka otthon tanítja a csemetéket. Ennek a világon sehol nincs akadálya, és óriási szakirodalma van, pláne angolul. Hiszen mondjuk Ausztráliában, ahol mérföldekre van a suli, nem is lenne életszerű, hogy naponta bejárjanak. Sokan vallási okból döntenek így, mások egyszerűen nem bíznak az oktatási rendszerben, vagy a többi gyerek rossz hatásától féltik a saját csemetéjüket. Nekik nagyon jó dolguk van, mert múzeumba járnak, könyvtárakban kutatnak, kísérleteznek, hiszen övék az egész nap, úgy osztják be, ahogyan akarják.
Óriási csoport világszerte azoké, akik rendes suliba járatják a gyereküket, de azért otthon próbálnak plusz tudást megosztani velük - zenéről, művészetekről, esetleg nyelvet tanítanak nekik. Nekik ugyan igazodni kell az iskolai időbeosztáshoz, de annyival könnyebb az életük, mint a miénk, hogy nem lebeg a fejük felett az év végi vizsga réme.
Mi egy kicsit mindenhová tartozunk - a gyerekek a suliban tanulják az angol tananyagot, amiben egyre kevésbé van szükségük a segítségünkre, még a kifejezetten angol nyelvet illető kérdésekben sem. De igyekszünk lépést tartani a magyar tananyaggal is, amiből vizsgázniuk kell a lányoknak augusztusban. És persze ott van az a kis plusz, amit én tudok és szeretnék nekik adni - művészet, zene, kultúrtörténet.
Ennyi kívánalmat nyilván nem lehet a rövidke délutánokba belesűríteni. És hogy mégis hogyan lehet a legtöbbet kihozni belőle, azt nekem a gyerekekkel együtt kellett megtanulnom. Ugyan végzettségemet tekintve magyar tanár is lennék, de ez csak elvi tudást jelent, semmi gyakorlatit. Elsősorban azért, mert az egyetemen semmi használhatót nem tanultam, ami keveset mégis, azt a gimisekről, nem a kicsi gyerekekről, akik egészen másként tanulnak, mint a nagyok.
Az elején azt kellett megtanulnom, egyáltalán mennyit bírnak befogadni és mennyi ideig terhelhetem őket. Nyáron még, amikor elkezdtük az egészet, nagyon föléjük lőttem mennyiségben, és mindig olyan sokat terveztem be, amit lehetetlen volt végigcsinálni. A vége mindig sírás, rívás, lázongás és elégedetlenség lett, különösen Bíbor részéről, aki sokkal nehezebb és több feladatot kapott a húgánál. (Basszus, hát mit tegyek, a harmadikos tananyag nehezebb, mint az elsős...) Borsi se örült neki, hogy keretekbe akarom szorítani, mert ő ugyan szeret tanulni, de akkor, úgy és azt, amit ő akarna. Hogy ezt én irányítom, nagyon nem tetszett neki.
Szokták mondani, hogy a szülő a legrosszabb tanár - de ez nem feltétlen igaz. A szülő személyre tud szabni témákat, feladatokat, kihívásokat. Csak hát ez komoly munka, és rengeteg felkészülést igényel. Könnyű is lenne csak kinyitni a tankönyvet, és rábökni a feladatokra, csináld fiam. De a gyerek esetleg nem érti, és tudni kell hol akadt el, hogyan lehet megkerülni a problémát, sikert okozni és néha hagyni az egészet, és majd visszatérni később. Ráadásul ha nem megy a dolog (és nem minden nap megy) akkor azt bizony hidegvérrel kell tűrni, ahogyan az esetleges nyűglődést is (ki a fene egyforma lelkes minden nap...) és a legnehezebb talán, amikor már ezerszer elmondott az ember valamit - a gyerek meg néz óriásira nyitott szemekkel, és esküdözik, hogy ezt ő még soha a büdös életben nem hallotta. (Ilyenkor az ember mélyen leborul az általános iskolai tanárok teherbírása előtt, akik 25-30 ilyen kisbocit terelgetnek.)
Hullámhegyek és völgyek voltak az elmúlt fél évben, de mostanra lassan beállt a rendszerünk. Én megtanultam nyugodt maradni, nem türelmetlenkedni, kiabálni ha valami nem megy (óriási lecke volt) a csajok meg azt, hogy bizony a feladatot meg kell csinálni. Lassan összecsiszolódtunk, és egyre könnyebben haladnak előre a dolgok.
Megtanultam, hogy ahhoz, hogy ne fáradjanak el teljesen, kedvük is legyen végigcsinálni, muszáj belátható mennyiségű tananyagot beterveznem. Ez nagyon nehéz, mert a tudnivalók száma rengeteg, a tankönyvek nagyon vastagok és úgy érzem mindent fontos lenne tudniuk. Viszont muszáj szabad játékra, pihenésre is időt hagyni, hiszen a délelőtti tanulás után egész délután is nyúzni őket igazán embertelen lenne.
Mostanra kialakult a módszerünk - napi három témakör van. Az egyik mindig matek, általában egy oldal a munkafüzetből. (Végül is otthon is kb. ennyi házit adnak, szóval ez nem annyira kegyetlen, mint ők hiszik...)
Ezután jön a magyar - hangos olvasás, szövegértési feladatok, szófajok, mikor minek van itt az ideje.
És mostanában minden nap van egy kis tollbamondás. Ezt mondjuk nagyon megszenvedtük az elején, mert Borsi gyűlöl írni. Lassan is megy neki, csúnyán is, ráadásul egészen más a magyar íráskép, mint az angol, és én úgy döntöttem, a suliban tanulja csak az angolt, itthon meg kerekítsük csak a betűket, ahogyan a magyar iskolások. Az első alkalommal 10 szót kellett leírniuk, ami Borsinak másfél óra zokogásokkal és látványos kétségbeesésekkel tarkított színházat jelentett.
Igen, tudom, egyesek szemében biztosan kegyetlen vagyok amiért minden cirkusz ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy befejezze a kiadott munkát. Legfőképp azért, mert ismerem a lányom és tudom, hogy kicsi dolgokból is óriási balhét tud csinálni, és valahogy éreztem, hogy ez az egész a hatalomról szól. Merthogy az én akaratos lányom szereti irányítani a szituációkat. De itt nem engedhettem.
Annyit persze kicsit mégis átgondoltam a dolgokat - tíz szó nagyon sok egy elsősnek. Másnap ezért örömmel jelentettem be, hogy neki csak öt szót kell leírnia, a testvérének viszont továbbra is tízet, hiszen azért ő mégiscsak két évvel nagyobb. Ebbe mindketten bele is egyeztek, és azóta ez is gond nélkül percek alatt megy. Annyi módosítást kértek ők, hogy egyik nap magyar, másik nap angol szavakból írhassanak tollbamondást, ami végül is logikus kérés, így engedtem neki.
Igen, lassan megtanulták azt is, hogy a másik mást csinál, Bíbor már nem akarja feltétlen Borsi feladatait megoldani, és nem lesik folyamatosan a másik füzetét, hogy mivel is foglalkozik. Lassan megtanultak koncentrálni.
És hogy megéri-e? Pár hete olyan szívmelengető élmény történt velem, amit soha nem vártam. Bíbor megköszönte, hogy nem adtam fel, amikor a szorzótáblát gyakoroltuk, és ragaszkodtam hozzá, hogy újra és újra nekifusson. Abakusszal, kézzel, papírral, tornával, verssel, kártyával, dominóval. Rengeteget sírt miatta, hogy ő buta, hogy képtelen lesz megtanulni, hogy ezt lehetetlen megcsinálni. De én mindig biztattam és csináltuk, csináltuk. És tessék, most már gond nélkül megy. És a haladás olyan látványos, hogy már ő is érzi. És élvezi. Ezért megköszönte.
Hát van ennél szebb ajándék?

Borsi komolyan ránk szólt ma, hogy legyünk szívesek minden nap betenni az uzsis dobozába gyümölcsöt, mert egészséges hét van. A vicc a dologban, hogy mindig van az uzsis dobozában gyümölcs, amit csak ritkán eszik meg. De most belelkesedett, merthogy ez sulis program.

Nekem nagyon tetszik, hogy itt nemzeti alapprogram a napi ötszöri zöldség-gyümölcsevés, amit mindenki lelkesen számol. Ebbe amúgy nem csak a friss gyümölcs számít bele, de az ebéd mellé adott párolt borsó vagy kukorica, a gyümölcslé és még a befőtt is. Egy adagnak egy darab számít (banánból, almából, barackból) vagy ha nem darabra megy a dolog (a borsónál mondjuk béna lenne), akkor az öklömnyi mennyiség számít.
Igen, otthon is hallottam már, hogy napi ötször kellene zöldséget-gyümölcsöt enni, de valahogy ez elsikkadt a levegőben. Ki számolja? Ki kéri számon? Ki segít benne? Itt, Angliában egy csomó kaján ott a felirat, hogy "2 of your 5" - tehát, hogy ha ezt veszed, akkor rögtön kettőt is letudsz a napi ötből. A gyümölcsleveken ott a táblázat, hogy ha ebből 2-3-4 decit iszol, akkor mennyit tudsz le a napi ötből. A szupermarket pedig tele van előre megpucolt, megmosott zöldségekkel, gyümölcsökkel, elképesztő olcsón.
Egy fél kiló helyes kis hasábokra vágott répa 1 font. (320 Ft...) De vehetek brokkolit, almát, mangót, ananászt. Nincs mit tennem, csak kiborítanom egy tálba és már ropogtatják is a lányok. És ha vállalom, hogy én magam pucolom meg, akkor mindez még olcsóbb. És finom! Szinte minden zöldségesnél tálas rendszerben árulnak. Ami azt jelenti, hogy választhatsz a hagyományos módon kipakolt árukból is fél-egy-két kilót, ahogyan otthon. Vagy megfogsz egy tálat, amiben mondjuk egy fürt paradicsom van, és akkor az egy font. Is ilyen tálból van három tucat az asztalon. És ha este, zárás előtt még, akkor ez már csak 50 penny, vagy még gyakrabban két tál 1 font. Azt már hozzá sem teszem, hogy ezeknél az arab zöldségeseknél nagyon friss és jó minőségű az áru, a szőlő olyan jó aromás, hogy napok óta habzsolom, pedig amúgy normál esetben egyáltalán nem vagyok oda érte. Én külön szeretem, hogy almából, krumpliból legalább öt-ötféle van, mindig van papaya, mango, avokádo, óriási csokor zöldfűszerek, és persze idény szerint ami épp jön. És a nagy felnőttkedvenc - a párolt kelbimbó, amivel még egy éve a világból ki lehetett volna kergetni, de kipróbáltam Gordon Ramsay receptjét, aki kis pirított bacon-szalonnára veti a gyönyörű zöld gömböcskéket és az eredmény egyszerre kesernyés, sós és tökéletes. (Mondjuk ő még kis párolt gesztenyét is dobott hozzá, de végül is az karácsonykor volt, és anélkül is tökéletes a recept!)
Ezt az ötös rendszert amúgy annyira komolyan veszik, hogy például most van a Sainsburynek egy nagy kampánya, hogy egy négytagú család heti menüjét 50 fontból ki lehet hozni, ha az általuk elkészített menüt főzi az ember. Persze angol menü ez, reggelire pirítós vagy müzli, ebédre szendvics, és csak vacsorára kerül meleg étel a hasakba (itt ez teljesen normális). Nyilván ennyi pénzért nem habzsi-dőzsi, meg nasizgatás, de majd minden nap van hús, pénteken hal, vasárnap sült csirke. És ez az ötven font (11 ezer Ft) azért egy hétre, négy főt egy héten át jóllakatni ennyi pénzből tényleg nem könnyű. re tényleg elég jó ár, még otthoni viszonylatban is. De még ez a puritán menü is fontosnak tartja, hogy hozzátegye: azért a "napi 5" megvan benne. Szóval egészséges is.
Borsi egyébként nem csak a napi ötöt számolja mostanság, de lelkesen jár kedd délutánonként kertészkedni is. Ez egy iskolai délutáni különóra, ahol a suli belső kis kertjében ültetgetnek. A tanárnő, aki szervezi, ma behívott és végigmutogatta a kis kertet - bab, borsó, paradicsompalánták, sütőtök, cukkini, paprika, uborka, rengeteg fűszernövény és virág. Kis üvegház, óriási cserepes növények. Ennél hatékonyabban nem lehet megtanulni, hogyan is lesz a magocskából palánta, abból erős növény, és zöldség, amit megeszünk. És mindez a sulinak is jó - a szorgos kis kezecskék kigazolták az ágyásokat és bizony ha 15-20 gyerek nekilát, akkor ennek van látszata.
Amikor megérkeztünk Angliába, még az első orvosi felmérésen is megkérdezték, hogy "megeszem-e a napi ötöt". Akkor még csak furán néztem, és kapásból visszakérdeztem, hogy kéne tudom, de hát ki eszik ennyi salátát. De ha ma megkérdeznék, akkor egyértelmű lenne a válaszom: naná!

Borsi fotója két helyen is kinn van a suliban: a tanári szobában és az ebédlőben. Alá van írva mindkét helyen: "allergic to everything." Mármint, hogy mindenre allergiás.

Szögezzük le rögtön, ez persze nem igaz. A PKU nem ételallergia. De tény, hogy másként nehéz is lenne elmagyarázni, hogy miért is kell diétát tartania. Alá van még írva: Ha mégis enne, értesítsék a tanárát.
Ez a fénykép nagyon jó megoldás - jöhet helyettes tanár, bárki, nem kell elmagyarázni neki, megtanítani arra, hogy mit kell csinálnia. Le van írva feketén-fehéren.
Itt nem fordulhat elő, ami annak idején Borsi ovis csoportjában az egyik kislánnyal. Akinek az anyukájától középső csoport végén megkérdezte az egyik óvónő: És a kislány kinőtte már a gluténérzékenységet? Mire anyuka döbbenten felelte: Az én lányomnak tejallergiája van... Ahogy nekem mesélte, utána azon gondolkodott még napokig (bár megkérdezni nem merte) akkor ezek szerint az ő lánya másfél évig nem kapott kenyeret, de ivott tejet???
Tudom én, nem minden magyar intézményben van ilyen fejetlenség, de tény, az angol iskolákban a speciális igényű gyerekek segítségére külön személy van, akit "Senco teacher"-nek hívnak. A mi esetünkben ő volt az, aki leült a kórházi dietetikussal és egyeztették, hogy mit is kell kiírni, mire van Borsinak segítsége, miben segítsék őt.
El ugyanis nem utasíthatnak egyetlen gyereket se - legyen bármilyen speciális igénye, igyekeznek teljesíteni.
A hétvégén a kórussal egy helyi iskolában volt egész napos próbánk. Mindig imádom ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor sokat lehet tanulni, de különösen szeretem, hogy ilyenkor kicsit beleshetek egy másik iskola kulisszái mögé. A tanári szobában teáztunk, ott lőttem ezeket a képeket amikor mindenki kiment már.
Ebből kiderül, hogy ebe az iskolába jár olyan súlyosan allergiás gyerek is, aki csak a saját szappanával moshat kezet, tésztával még kézműveskednie se szabad, ha az nem gluténmentes, és ha baj van, azonnal atropin injekciót kell kapnia, ami természetesen a nevét viselő dobozban található.
De ott van az is, mit kell csinálni, ha a cukorbeteg kislány furcsán viselkedik és egyáltalán mit jelent ez, vagy hogy a másik fiú vérét napközben is vizsgálni kell, mely eredmények mit jelentenek.
Nekem ez annyira tetszik! Különösen, mert tudom, hogy otthon például rendszeresen utasítanak el cukorbeteg gyerekeket a suliból, merthogy képtelenség ellátni. Vagy súlyosan allergiásokat. Pedig nem lehetetlen - van ennek kerete, módszere is. És igen, itt kinn, ember is van rá, aki segíti a tanárokat, hogy ez számukra se legyen ijesztően nagy feladat.

A csajok sulija benne volt az újságban (Coventry Telegraph) merthogy az ötödikesek csináltak egy rajzfilmet. Persze ez a tananyag része volt (mi más) és indulnak vele valami versenyen is.
Amúgy most Bíborék is épp filmekkel foglalkoznak. Az elveszett gyerekek a téma, ehhez nézik meg a Tarzant, a Home Alone-t és a Chihiro szellemországban-t. Írnak a történetről, a tanulságról, karakterekről és aztán majd állítólag filmet is csinálnak. Hogy elvben, vagy valóban, fogalmam sincsen. De semmin nem lepődök meg.
Azon se lepődtem meg, amikor ma Borsi hazajött és elmesélte, hogy az iszlám vallás alapelveiről tanultak. Nem lepődtem meg, csak tátottam nagyra a számat és baromira irigykedtem...

Éveken át visszatérő rémálmom volt, hogy matek érettségire kell mennem. Felébredve mindig megnyugodtam, hogy én már érettségizett komoly egyetemista (később egyetemet végzett ember) vagyok. És soha többé nem kell matekot tanulnom. Pláne nem vizsgáznom belőle. Ez az álláspont ma megdőlt, mert ma KS2 vizsgát tettem matekból. Húsz évvel az érettségi után...

Sokféle forgatókönyv volt a fejemben, hogy mi mindent fogok csinálni, tanulni ha majd Angliába jövök. De azt egészen biztosan állíthatom, hogy matek nem szerepelt a terveim között. Amikor a lányok sulija meghirdette a szülői matektanfolyamot, csakis azért mentem el, hogy megismerhessem a többi szülőt. Az is tetszett, hogy Bende ezalatt a bölcsiben lehet, gondoltam neki is hasznos lesz egy kis angolozás minden héten, a matek szaknyelvet amúgy se nagyon tudom angolul, szóval jól fog ez jönni.
Ez a matek dolog azonban lassan túlnőtt magán, és hamarosan azt vettem észre, hogy kifejezetten örömmel megyek a suliba, sokféle hasznos dolgot megtudtam, hogyan is segíthetem a saját gyerekeimet, hogyan magyarázhatom el nekik, amit nem értenek. Mert ez bizony külön tudomány. De ami a leginkább meglepett, hogy kiderült, örömmel is lehet tanulni ezt a fránya matekot és legnagyobb döbbenetemre én lettem a csoport élmatekosa. Igen, a legjobb! Ez már biztos, mert mindenki más KS1 vizsgát tett és én egyedül próbálkoztam meg a KS2-vel. (Mondjuk a merítés főleg csadros htb anyukákban merül ki, tehát nem valami nagy kunszt őket lenyomni, de tekintve, hogy én még soha nem voltam élmatekos, engedtessék meg nekem az öröm.)
Azt nem mondom, hogy sok újat tanulok ezeken az órákon. Ez a KS2 szint az itteni 11 évesek záróvizsgája, ami a felnőttek vizsgáján annyival nehezebb, hogy nagyobb számokat kell fejben (papíron) mozgatni, és a 40 kérdésre mindössze 75 perc van. Ami azért azt jelenti, hogy bele kell húzni, nincs idő tötymörögni és átgondolgatni. Ráadásul nem szabad számológépet használni, ami azért elég fura, mert évek óta nem szoroztam vagy osztottam papíron.
Hosszú ideje készülünk már erre a vizsgára, egyrészt rengeteget tanulva a matek-szaknyelvből, de van újdonság is - pl. otthon mi nem tanultunk statisztikát (mean, mode, range - mond valamit???) és táblázatot, adatkezelést sem (hogy hányféle chart van, te jó isten!!!) Itt meg már egészen pici kortól foglalkoznak vele, már Borsi is kapott olyan feladatot, hogy csináljon táblázatot arról, hogy a családban ki, milyen gyümölcsöt szeret...
Szóval ma megküzdöttem a nagy mumussal, és megcsináltam a tesztet. Az eredmény ugyan csak 3-4 hét múlva érkezik meg, de mivel a múlt heti próbatesztem is sikeres lett, valószínű, hogy ezen is átmegyek. És akkor hivatalos oklevelet is kapok róla, amit ugyan még nem tudom, hogy mire lehet használni, és mihez jó, de a tanárunk állította, hogy a munkakeresésnél nagyon hasznos lesz. Mondjuk az elég vicces, ha ez többet ér minden diplomámnál, de amilyenek az angolok, még azt is el tudom képzelni. Mert hát azért a magyar nyelvű diplomámmal sokat nem kezdhetek, ezt meg legalább tudják, hogy micsoda. :-)
Ha valakit érdekel, hogy milyen feladatok vannak, gondoltam begépelek öt példát (angolul persze, hiszen csak így van értelme...) Ezt elvileg tíz perc alatt kell megcsinálni. Számológép nélkül - ám szótár használata megengedett.
A megoldásokat kommentbe várom! :-)

(Sajnos most megint nem működik a scanner, így csak az ábra nélküliekből tudok keresgélni, de ha valakit fellelkesített a téma, üsse be a gugliba, hogy "adult numeracy, KS2 és egy csomót talál.)

TEST
1. In last year's race, there were thirty-five thousand runners. They used 0.7 million bottles of water total. The organiser allows the same number ot bottles per runner this year. How many bottles of water per runner does she allow?
A - 2
B - 20
C - 200
D - 2000

2. The organiser wants to set up 900 toilets for the race. She plans to put 118 toilets at the start and 106 at the end. She divides the rest equally between the 13 stops along the route. How many toilets need to be set up at each toilet stop?
A - 49
B - 50
C - 52
D - 55

3. The diameter of the millstone is 30 inches. 2 inches is approximately 5 centimeters. What is the approximate diameter of the mill stone in centimetres?

A - 12 cm
B - 65 cm
C - 75 cm
D - 90 cm

4. The mill grind 450 kilograms of wheat per hour. The farmer harvests 4 tonnes of wheat from one field. One tonne is equal to 1000 kilogramms. Which calculation shows the number of hours it takes to grind this wheat?

A - 4 X 1000
---------
450

B - 450 x 1000
----------
4

C - 450 x 4
--------
1000

D - 450
---------
4 x 1000

5. The United States of America is the biggst user of oil in the world. In 2005 it used 20 millions barrels per day. It prodiced 8 millions barrels per day and imported the rest. What was the ratio of he amout of oil it produced to the amount of oil it imported?

A - 2:3
B - 2:5
C - 3:2
D - 3:5

Az angol iskola első két éve afféle iskola-előkészítő. Itt tanulnak meg a gyerekek olvasni-írni-számolni. De aztán harmadiktól, azaz hétéves kortól jön az igazi tudomány. Méghozzá történelemmel!

Igen, amit otthon csak ötödiktől tanulnak a gyerekek, itt már harmadikban elkezdik. Méghozzá a vikingekkel. Bíbor, mint negyedikes már a rómaiakat tanulja. Persze nagyon mesésen, sztorikkal, de mégiscsak történelem ez.
Múltkor a harmadikosok osztályában ülve láttam, hogy amit voltaképp a gyerekeknek tudni kell a vikingekről, nagyon egyszerű: honnan jöttek, miért jöttek, hogyan néztek ki, milyen istenekben hittek. Ez a lényeg. Ahhoz, hogy ezt az alaptudást megszerezzék amúgy nagyon sokféle gyerekkönyv segíti őket. Vettünk már jópárat, de szerintem messze a legjobb a Horrible Histories sorozat. (Magyarországon is megjelent már Rrrettentő töri címen, de sokkal kisebb választékban, mint itt.)
A sorozat lényege, hogy olyan apró vicces infókat mesél el az adott korról, ami felkelti a gyerekek figyelmét - hogy miért borotválták le a csirkék fenekét a középkorban, vagy melyik viking isten öltözött nőnek, mire használták a rómaiak a vomitóriumot, azaz hányodát... és még ezer ilyen teljesen rémes, néhol undi, de mindenképp meglepő tény van a könyvekben. Amit természetesen imádnak a gyerekek - de bevallom, hogy én is nagyon szívesen olvasgatom őket. Mert persze a sok dinkaság mellett millió valós tény is benne van. (Mondjuk engem meglepett, hogy Boleyn Annának hat ujja volt...)
Mi már egy csomót megvettünk ezekből, de csomót ki is kölcsönöztünk a könyvtárból, mert tényleg többszáz van. Először is, minden történelmi korszaknak saját kötete van (egyiptom, görögök, viktoránusok, tudorok stb) aztán van könyv a leghíresebb uralkodókról (Kleopátra, VIII. Henrik, I. Erzsébet) vannak emellett tudománnyal és földrajzzal foglalkozó kötetek is, útikönyvek (a rettentő London, Oxford vagy Stratford-upon-Avon) és általános történelmi könyvek is, mondjuk Anglia, Skócia, Wales és Írország történelmének fura fejezeteiről, de épp most fedeztem fel a Horrible Christmas könyvet, ami a legrémesebb karácsonyi szokásokat gyűjti össze.
A BBC-n ezt támogatandó van Horrible Histories című filmsorozat is, ahol meg is lehet nézni mondjuk hogyan terjedt a pestis (el is éneklik) hogyan díszítették levágott fejekkel a házukat a kelták vagy hogyan mumifikáltak az egyiptomiak. A gyerekek imádják, mert vicces. De közben persze tanulnak is. Igaz, nem feltétlen a legakadémikusabb tudást veszik magukhoz, de hát ez is egy mód arra, hogy felkeltsük az érdeklődésüket.


Hogy ez mennyire jól sikerül, arra itt van Bíbor házi feladata. Mint már írtam, a tavaszi szünetben egy római istenes installációt készített. Ő találta ki, hogyan kellene kinéznie, egyedül kutatta ki a neten, hogy milyen istenek is voltak az ókori Rómában, és hogyan néztek ki. Azt bevallom, hogy én találtam ki, hogy a külseje legyen vörös-fekete, mint az antik vázák, de nagyon tetszett neki az ötlet, és szintén a neten utánanézett milyen minták is lehetnek rajta. Ami még jobb, hogy simán meg is tanult az isteneket és fel is ismeri őket, ha máshol látja akkor is.
Mivel most ez a római kor fontos téma a suliban, gondoltuk nézzük meg Anglia leghíresebb római kori emlékét is, ezért a hétvégén Bathba mentünk, és megnéztünk egy épen maradt római kori termálfürdőt. Bath maga külön megér egy misét, de nekünk most csak nagyon limitált időnk volt rá. Ebbe is mindjárt két programot sűrítettünk bele.


A Divatmúzeummal kezdtünk, ami nagyon kicsi, de nagy előnye, hogy itt lehet a fürdőbe is érvényes kombinált jegyet venni. Akinek pedig van ilyen jegye, nem kell sorban állnia. (Márpedig állati hosszú sor volt.) Az mondjuk külön gyönyörűség volt a lányoknak, hogy most speciális esküvői ruha kiállítás is volt (naná) de messze a legnagyobb sikere a múlt század eleji gyerekruháknak volt, amiket fel is lehetett próbálni. Itt legalább egy órát eltöltöttünk, de így is alig lehetett őket továbbvonszolni, legszívesebben a tükörben nézegették volna magukat estig.


A fürdő sajnos önmagában egész napos program lett volna - nekünk erre most se módunk, se időnk nem volt. Elképesztően szép, és a víz még ma is folyamatosan tör föl, és jó meleg. Nagyon jó kiállítást raktak össze mellé az ott talált kőtöredékekből és régészeti kincsekből.
Nekem nagyon furcsa volt, hogy most már simán megértették a csajok az audioguide-ot, amit a nyakukba kaptak. Ez nagyon jó volt egyébként, mert külön program volt a felnőtteknek, komoly, tudományos tényekkel és egy másik a gyerekeknek, ahol egy rabszolga gyerek mesélt nekik az akkori életről. Hogy tényleg jól megértették amit hallottak onnan tudom, hogy feladatokat is kaptak, aminek a megoldását szintén ebbe a kütyübe kellett bepötyögni és a végén egy csomó mosolygóst gyűjtöttek össze.
De ami a legjobb élmény volt még a lányoknak, hogy találkoztak egy "igazi" római hölggyel, aki megmutatta nekik, hogy miből készül a sminkje, hogy készült a frizurája és hogyan él ő mostanság itten a Római Birodalomban. Tátott szájjal hallgatták a mesét, minden megszagoltak, kipróbáltak. Igazi kézzel fogható színes-szagos törióra volt. Csak kár, hogy Bath olyan nagyon messze van...

Nem akartam megírni, mert milyen dolog már, hogy amiatt rinyál az ember, hogy csomót utazgat és világot lát. De aztán a barátnőm megnyugtatott: szerinte három gyerekkel utazni inkább a munkatábor lehet, mint napfényes lazulás, és semmi gáz nincs benne, hogy ha az ember belefárad.

A történet teljes ismeretéhez el kell mondanom, hogy Angliában három részre bontják a tanévet. Mindegyik 12 hétből áll. Amikor ennek a fele eltelik, (úgy a hatodik hét körül) vagy egy hét szünet, amikor pedig ledarálták a kölykök az egészet, akkor kettő-három, nyáron négy hét szünet a jutalmuk.
Ez szerintem sokkal családbarátabb megoldás, mert a nyári tíz hete vakáció gyerekszemmel ugyan maga az éden, de amikor az ember felnő, és a saját gyerekeit terelgetné végig a vakáción, akkor azt látja, hogy ez teljesen megoldhatatlan feladat.
Ezek a rövidebb, de sokkal sűrűbben érkező szünetek igazi minivakációk, és ugyanolyan pihentetőek tudnak lenni, mint a nagyok. Ráadásul egy-egy hét szünetet a szülők is könnyebben el tudnak lopni a munkahelyükről, ha nem, akkor persze itt is van iskolai napközi, de mivel csak 1-2 hétről van szó, annak sem olyan megőrző jellege van, mint otthon.
Ami nagyon jó, hogy nem látom a gyereken azt a irgalmatlan fáradtságot, ami otthon már a nyári szünet előtt pár héttel már teljesen eluralta. Fura persze kicsit, hogy az otthoniak azt mesélik, mindjárt vége a tanévnek, nálunk meg csak most kezdődött a harmadik felvonás.
Bevallom, azért én még nem barátkoztam meg ezzel az új metódussal, mert mindig úgy érzem, hogy amin kicsit lenne már valami rendszer az életünkben, máris felborul. És persze a kisvakációk heteiben minden tök zsúfolt, hiszen minden család ekkor pihenget, nincsenek elosztva a nyári szünet heteire a nyaralások, mindenki egyszerre indul útnak. Mi is.
Ez az április persze a királyi esküvővel és a május 1-et másodikán ünneplő britekkel most extra hosszú volt. Egész hónapban összesen 8 napot mentek a gyerekek suliba, így tényleg belevágtunk a lecsóba és nagyon sokfelé elutaztunk. A nagy nyaralás a dél-angliai tengerpart volt, amit már megírtam, de még voltak kisebb, egynapos kirándulásaink is - azokkal még adós vagyok.
Merthogy nincs erőm írni. Az elmúlt napokban teljesen kipukkadtam minden este, és vagy korán ágyba bújtam, vagy a házimunkában igyekeztem utól érni magam. Mert hát hogy is néz ki, amikor a hosszú hétvége minden napján utazunk? Reggel korán kelünk és reggeli után beugrunk a bérelt kocsiba. Mosogatni, rendet rakni nincs idő, hiszen butaság lenne erre vesztegetni a drága időnk.
Aztán odaérünk valahová, ahol egész nap talpon vagyunk, nézelődünk és élvezzük az adott szépségeket. Eközben az egyik felnőtt vigyáz a két csajra (neki van könnyebb dolga) a másik Kisbende után szaladgál, aki ezeken a helyeken általában szaladgálni akar, lépcsőkön fel-le mászkálni (amit nem tud, nyilván ezért gyakorol olyan lelkesen) és persze leülni az út közepére és kavicsokat átpörgetni az ujjai között. Mivel a kocsiban odafelé kialudta magát, bolond lenne a babakocsiban punnyadni. Mivel aki rá vigyáz a szemét se veheti le róla, mert képes percenként életveszélybe kerülni. ezért szóba se jöhet, hogy a felelős szülő mondjuk felemelje a fejét és megnézzen egy festményt vagy tornyot. Így hát időről időre cserélünk. Ennek következtében mire hazaindulunk, mind jól elfáradunk. A gyerekek bealszanak, Zsolt vezet, én igyekszem ébrenlétet színlelni, nehogy ő is kedvet kapjon az alvásra, de általában elbukom, néha olyan mélyen, hogy még álmodni is tudok az anyósülésen.
Mikor hazaérünk, jön a vacsora (újabb mosatlan halommal) és persze a szennyes ruhák kupaca is gyarapodik. A vásárolt könyvek, újságok, szuvenírek pedig bontatlan zacskóban gyűlnek itt-ott, hiszen aznap már mindenki fáradt hozzá, hogy belenézzen, másnap reggel meg már a következő kalandra készülünk. Én vagy beájulok az ágyba az egész napos szabad levegős edzés hatására, vagy még kicsit készülök arra, mit fogunk másnap látni, hogy valami okosat mondhassak majd a családnak. De takarítani biztos nem kezdek.
Így hát amikor egy ilyen hétvégének vége, akkor ott találom magam a káosz közepén és nekilátok a rendrakásnak. Persze nem egyedül - van segítségem is. Kisbende folyamatosan a nyomomban. És segít. Tényleg segít. Hozza a szennyes ruhát és tömi be a mosógépbe. Hozza a mosott ruhát és felrakja a szárítóra. Velem együtt tologatja a porszívót és megvizsgál minden összehajtogatott ruhakupacot. Aki persze látott már 15 hónapost segíteni, az most pontosan érti, hogy a dolgok így nem haladnak előre. Csak amikor ő elalszik. Így minden este döntés előtt állok: vasalás? rendrakás? mosogatás? blogolás? És bár minden este elkezdem fogalmazni a mondatokat, és szívem szerint csak írnék, a családi kötelességeket se lehet elhanyagolni, így fájó szívvel, de vasalok, rendet rakok és mosogatok. De ma este fellázadtam, mert muszáj volt kiírni magamból, hogy jó dolog az utazás, de nagy adagban azért fárasztó. Három gyerekkel meg pláne.