Három gyerekkel irány Anglia!

Lassan kezdjük kóstolgatni az idei tananyagot - a magyart és az angolt is. A különbség persze ordít. Nem is kicsit.

Hivatalosan már nem tartozunk a magyar közoktatás szárnyai alá, mert a jegyzőnél bejelentettük, hogy külföldre költöztünk és ezzel felfüggesztettük gyermekeink magyar tanulói jogviszonyát. A jó hír, hogy ezentúl semmiféle osztályzóvizsga réme nem lebeg felettük. Ez azonban számomra csak formalitás - ugyanúgy megvettem a tankönyveket, mint tavaly, és ugyanúgy folytatjuk a tanulást is.
Pontosabban egészen máshogy - eldöntöttem ugyanis, hogy idén sokkal lazábban fogjuk venni az itthoni tanulást és sokkal élvezetesebben. Az elmúlt egy év ugyanis rajtam is sokat változtatott és sokat vesztettem a kezdeti poroszos lendületemből. Amúgy szerintem ez volt a legnehezebb kihívás, hogy én magam képes legyen elengedni a számonkérő stílust, a gyerek sürgetését, és automatikus ledorongolását, ha valami nem megy neki. Szánom-bánom, de csak azzal tudom mentegetni magam, hogy ezt tanultam, láttam, tapasztaltam egész életemben. Azt, hogy másként is lehet, sőt, másként sokkal hatékonyabban lehet, csak itt tapasztaltam meg.
Mostanra szépen összecsiszolódtunk a gyerekekkel - nem kell már megküzdeni érte, hogy leüljenek a feladatok mellé, mert számukra ez már természetes. De hogy például mennyi az a tananyag, amennyit át lehet velük venni egy nap, azt nekem kellett finomítani. Kezdetben 2-3 óra is simán elment délután a tanulással, ami valljuk be rémesen sok. Persze ebben az is benne volt, hogy akkor még jóval lassabban ment nekik, sokkal többet húzódoztak, különösen ha nehéz feladat volt.
Most már egy-másfél óra a maximum, és megegyeztünk, hogy napi három feladatot kell elvégezniük - ez persze három témakört jelent, változó feladatmennyiséggel, amit a napi lelkesedésükhöz, fáradtságukhoz és az idő előrehaladtához igazítok, sokkal rugalmasabban, mint tavaly.
A legnagyobb változás azonban számukra, hogy radikálisan áthelyeztem a súlypontot a matekról a zenére. Így hát minden nap furulyával kezdünk. Mit mondjak, ennek természetesen jóval nagyobb a sikere, mint a mateknak, amit már csak minden másnap tanulunk (ezt az újdonságot is örömmel üdvözölték) viszont ragaszkodom hozzá, hogy minden nap legyen hangos olvasás (én a magyart preferálnám, de ha van angol házi, akkor természetesen az kerül elő, ennek az opciónak főleg Borsi örül, aki angolul sokkal jobban olvas, mint magyarul) A matek váltópárja pedig a környezet lett, ami amúgy őrült nagy csalódás számomra, mert amennyire pimfli, semmi kis témakörök vannak az első két évben, ez a harmadikos-negyedikes nehéz ráadásul szörnyen unalmas. Nem értem, hogy ezeket miért így állították össze, de valahogy az én fejemben nem állt még össze, és addig nagyon nehéz nekik átadni, ezért hát egyenlőre még csak a játékos bevezetéseknél tartunk.
Az angol suliban viszont már dübörög a tanév. Egészen fura és más dolgokat tanulnak itt, és én is annyira élvezem, hogy velük együtt tanulok.
Borsiéknál például most épp India a fő tananyag - erre építenek fel mindent. A földrajzot, az óra tanulását (hánykor ébred egy indiai nő, mi a napi munkája, mit hánykor csinál) tanulják a helyi ételeket (kóstolóval persze) és az indiai vallás alapjait. Borsi persze teljes lelkesedéssel vesz részt a munkában - ma például egy Barbie babáját öltöztette be száriba, és holnap azt viszi magával a suliba. Alufóliából még egy kis vödröt is eszkábált neki, amit a fején vihet majd.
Bíborék fő témája Egyiptom, és az egész osztályteremben mindenütt piramisok, hieroglifák függenek. Most épp pille palackból gyártanak kanópusz edényeket (amelyekbe a múmiák belső szerveit tartották) és már egész profin felismeri az egyes állatfejű isteneket. Mit ne mondjak, hálás tananyag, és a gyerek totálisan el van varázsolva tőle.
Matekból Borsiék a százas számkörben adnak össze és vonnak ki, emellett a szorzótáblát gyakorolgatják (ez kb a magyar tanagyagnak felel meg) Bíborék meg most épp az ezres számkörben végzett kivonásokat nyomják, ami otthon tavaly már volt neki, így most örül, mert ez jól megy neki.
Angolból természetesen hasítanak - Bíborról egyre többször derül ki, hogy olyan szavakat is ismer, aminél nekem elő kellene venni a szótárat (én nem tudtam, hogy a sántikál mi angolul, ő meg simán belerakta egy fogalmazásába, de múltkor újságolvasás közben is kisegített) Borsi meg a kiejtésünk szokta javítgatni, ami amúgy sokkal idegesítőbb, mert én a különbséget se hallom, ám őt meg idegesíti, hogy nem azt mondjuk, amit ő megszokott.
Persze a legnehezebb a két gyereket összehangolni - Bíbor szíve szerint egész délután csak olvasgatna, Borsi meg folyamatosan kéri a feladatokat, van, hogy simán a dupláját is elvégzi, mint amit meg akartam csinálni vele. Vele az a nehéz, hogy leállítsam, és este 9-kor már ne engedjem meg, hogy nekilásson egy újabb adag feladatlapnak. Bíborral meg azért küzdünk, hogy legalább evés közben letegye a könyvet, amiben sajnos anno az én szüleim is csődöt mondtak.
A különórák még mindig függőben, ami azért idegesít, mert addig én magamnak se tudok semmit tervezni. Borsi persze egyetlen lányként itt is focizni jár (az oviban is járt, és ott is egyedül volt) de a bokszot kategorikusan megtiltottam neki. Igen, tudom, hogy női bokszolók is vannak, de nem érdekel, ennyire ne legyen fiús csak.
Remélem, hogy ez az év tényleg könnyebb lesz számukra, mint a tavalyi, és próbálok én is szárnyakat adni nekik, nem pedig lehúzni őket. Hogy az, amit a magyar tankönyvekből kimazsolázok, tényleg plusz tudás legyen számukra, ne pedig plusz teher. Ez most még nem dőlt el.

Fura dolog, hogy a szótár mennyire nem használható, ha az ember az adott nyelvterületen él. Mi például a múlt héten teljes "abbey" lázban égtünk. Ez a szó pedig az én óriási, majd kétezer oldalas angol-magyar szótáram szerint "apátságot" jelent. Semmi mást. Pedig ez mekkora tévedés!

Aki persze csak a Westminster Abbey-ig jut el, az megnyugodhat: a szótár teljesen rendben van. Ám ha egy kicsit több időt tölt itt, akkor láthatja: abbey néven itt nagyon sok dolgot emlegetnek, és ennek a szó eredeti jelentéséhez csak annyi köze van, hogy a szóban forgó helyen valaha volt egy apátság. De már nincs. Általában VIII. Henrik kora óta, aki ezeket megszüntette és a pénzüket, birtokukat elvette.
Szóval ha az ember egy Abbeyba indul - voltaképp bárhová eljuthat.
Én a héten három "abbey" bűvkörébe kerültem. Az estéimet a Downtown Abbey határozta meg, ami egy nagyon jó kis angol sorozat, a hétvégén pedig a Coombe Abbeyben és Stoneleight Abbeyben sétálgattunk a családda. Az egyik egy szálloda, a másik egy kastély. És mindegyik nagyon izgalmas volt!
A Downtown Abbey első évada még tavaly ment a TV-ben, de én valamiért nem cuppantam rá, pedig a csapból is a reklámja folyt. De akkor még el voltam foglalva azzal, hogy azokat a sorozatokat nézegessem, amiket még otthon is néztem - afféle laza átmenetként a régi és az itteni életem között: Dr House, Gyilkos elmék, Így jártam anyátokkal és persze Jóbarátok minden mennyiségben.
Aztán ezek lassan elkoptak - és előkerültek új és izgalmas sorozatok. Titkos bűnöm ugyanis, hogy imádom a sorozatokat, és nagyon rájuk tudok kattanni, ha ráakadok egy-egy gyöngyszemre. Az itteni első nagy szerelem a Big Bang Theory volt - amiben isteni figurák beszélnek teljesen érthetetlen dolgokat. Megjegyzem, magyarul se sokat értek a szubatomikus részecskékhez, de ez a sorozat azért is jó, mert nagyszerűen lehet újra és újra megnézni, a poénok nagy része csak sokadszorra esik le. Aztán jött a Tudorok, a Camelot, ami Artúr király korába visz vissza, aztán a Borgiák. Ezt a történelmi vonalat erősíti, hogy egyre több antikvitással foglalkozó műsort találok, amelyek valami elképesztő profizmussal készülnek.
A Downtown Abbey második évada két hete indult be, de én már tavaly tudtam, hogy ha ez folytatódik, akkor be kell pótolnom, egy gyors amazon kör után meg is kaptam az első évadot, és minden este belemerültem a századeleji arisztokrácia világába, kiegészítve a cselédekével, amely természetesen épp olyan színes és élénk, mint két emelettel feljebb az uraké. Gyönyörű nyelvezet, káprázatos kastély (ennek a neve Downtown Abbey) és izgalmas történet, megfűszerezve az első világháború kalandjaival. A legjobb az egészben, hogy nézem a körítést, és hétvégénként pont ilyen kastélyokba járunk, és azok még ma is így néznek ki, de most jobban értem, hogy mi a különbség a chairman, a footman és a valet között, amelyek között amúgy a nagyszótár képtelen különbséget tenni, én még kevésbé, hiszen nem ebben a közegben nőttem fel, és oly távoli nekem ez a világ, mint az afrikai busmanoké.
Az, hogy a hétvégén ezután szintén Abbey-kbe mentünk, tényleg a véletlen művel. Közeli programokat kerestünk, mert csak fél napjaink voltak - szombat délelőtt Zsoltnak jött közbe egy értekezlet, vasárnap délután a csajoknak egy buli. De mivel kocsit béreltünk, ezért hát mindkét nap akartunk valami érdekeset is csinálni ebben a 28 fokos késő-őszben. A térképre nézve ezek az Abbeyk voltak igazán közel.


A Coombe Abbeyben jártunk már, mert nincs messze tőlünk, és óriási parkja van, nagy játszótérrel - maga az Abbey amúgy nem látogatható, mert egy szállodának ad most otthon, ami azért is kár, mert ez a Midland egyik leginkább kísértet járta kastélya.
A legfontosabb kíséret Geoffrey apát, akit 1345-ben öltek meg itt, de a tettest nem sikerült megtalálni, azt mondják, szegény lelke ezért nem talál nyugtot. A kertben és a kastélyban egyaránt szokták látni, néha 3 lábnyira a föld fölött lebeg, és őt tartják felelősnek a szobákban észlelhető poltergeist jelenségekért is.
De nem ő az egyetlen itteni kísértet - egy fiatal cigánylány, Matilda is kísért itt, aki cselédként dolgozott a Craven családnál, akik 300 éven át éltek itt. Őt a ház ura ejtette teherbe, majd amikor kiderült, hogy gyereket vár, egyszerűen elűzték. A hasában hordott gyermek halva született, ezért hát Matilda dühében szörnyű átkot mondott a famíliára, azt kívánta, hogy minden elsőszülött fiú haljon meg felnőttkora elérése előtt. Hogy ezért vagy sem, a család mára tényleg kihalt, és sok tagja halt meg fiatalon, de Matilda dühe azóta sem csillapodott, könnyű lépteit mai is hallani néha az alagsorban és az istállók környékén. Néha feltűnik még a kertben egy lovagló úriember szelleme és egy Edward korabeli ruhába öltözött lady, aki biciklin járja be a parkot. Mi szellemet ugyan nem láttunk, de mókusokat igen, és ez Kisbendét annyira fellelkesítette, hogy meg is tanulta kimondani, hogy "móku" - és nagyon el akarta kapni szegény jószágot, de az szerencsére gyorsabb volt. Amúgy isteni játszótere van, ahol minden korosztály el tudta magát foglalni, Bendének való is volt, kár, hogy ő a nagyobbakén érezte magát igazán jól, de szerencsére nem zúgott le sehonnan, igaz az apjával ketten fogtuk közre folyamatosan.


Vasárnap csak egy rövidke délelőttünk volt, így Zsolt választotta ki a Stoneleigh Abbeyt, ami arról híres, hogy Jane Austen is járt itt egyszer, mert az anyai rokonsága nagyon gazdag volt. A vezetett túra, amit a házban lehetett végighallgatni eszméletlen izgalmas volt, és a legjobb az volt benne, hogy végre megértettem. Annyiszor jártam már ilyen túravezetők mögött úgy, hogy a fele se jutott el hozzám abból, amit beszéltek körülöttem, hogy most egészen döbbenetes élmény volt. Hogy a nő beszélt-e nagyon szép angolt, vagy én fejlődtem, nem tudom - de sajnos újra meg kellett állapítanom, hogy a vezetett túra három gyerekkel mégse tökéletes időtöltés. Én élveztem, Zsolt is - de sajnos fejenként csak a felét hallgattuk. A másik ugyanis Kisbendét kergette, akinek elvileg alvásideje volt, de az istennek se tudott elszenderedni az ölünkben hiába cipeltük. Vagy visítozva rohangált, vagy nagyokat kurjongatott örömében, de be kell vallanom, ez másnak nem olyan élmény, és a túravezető is látta ezt, ezért előzékenyen mindig kinyitott nekünk egy másik szobát, ahol nem zavartunk másokat, viszont így az előadásról is lemaradtunk. Egy félóra után már a lányok is unták az előadást, különösen, hogy egy-egy szobában nagyon sokat beszélt a néni, nagyon lassan, komótosan haladt, sok történelmi, irodalmi utalással, amit persze kicsit sem értettek vagy értékeltek. Mi egy óra után feladtuk és kijöttünk (Bende a babakocsiban persze rögtön elaludt) és parkoztunk, meg teáztunk az üvegházban.
Amúgy mi egy Jane Austen túrán vettünk részt, amin a túravezető be volt öltözve. Amikor a képet csináltam, azt hittem, hogy ez a két ember is a kastély alkalmazottja - később kiderült, egyszerű lelkes látogatók voltak, akik jelmezbe jöttek. De nagyon barátságosan voltak és megengedték, hogy lefotózzuk őket. Keményvonalas Austen rajongók számára amúgy kötelező a hely, állítólag a Mansfield Park című regényben ezt a házat írja meg a jó öreg Jane néni, aki amúgy 35 évesen járt itt, de akkor már elég éltes korúnak számított. (Khm...)
A múlt hét tanulsága nekem annyi, hogy Abbeybe menni jó. De három gyerekkel a nagy park elengedhetetlen. A kultúránál ugyanis sokkal fontosabb egy jó kis szaladgálás. Ha lehet üvöltözve. Ezt pedig azért mégiscsak az Abbeytől távolabb illendő megtenni.

Ezt a kis táblázatot minden angol szülői értekezleten az ember kezébe nyomják. Ez a gyerek értékelésének kulcsa. És persze ez is nagyon más, mint amit otthon megszoktunk.

Ha szülői, akkor minimum két órás elfoglaltság, és nagyon sok pénz. A Magyarországon töltött évek alatt ez a kép alakult ki a fejemben erről a fogalomról. Az oviban és az iskolában is főleg arról szólt a dolog, mi mindent fognak majd a gyerekek csinálni, ez mennyibe kerül és akármikor is kezdődött, az biztos, hogy zárásig ott ült a kicsi székeken az összes anyuka és apuka. Nem mondom, hogy a rendszer rossz, de itt egészen máshogy zajlik ez a találkozás a tanárral.
A mi sulinkban Parents Evening-nek hívják, és inkább a fogadóórához hasonlít. Nem beszélnek általános hírekről - azt majd megtudjuk a suliújságból és a hetente 2-3 alkalommal is a kezünkbe nyomott körlevelekből. Itt és most a gyerek a lényeg, ezért ilyenkor a tanár csak egy szülővel beszélget egyszerre és arra fókuszálnak, hogyan halad a gyerek a három fő tárgyban - írás, olvasás, matek.
Az otthon megszokott öt jegyű értékelés sehol nincs. De még az sem feltétlen igaz, amit az amcsi filmekben láttam, hogy az "A" a jó érdemjegy, a "B" meg a "C" meg a kevésbé jó. Amikor először dobálóztak a fenti kódokkal, hogy 2B meg 3C nem is értettem, hogy ez most jó, vagy nem jó?
De aztán szép lassan megvilágosodtam. Például Borsi eredménye olvasásból most 2A, ami mivel harmadikos (a táblázatban kikereshető) az átlag alatti teljesítménynek felel meg. Ez nem olyan nagy csoda, hiszen egy éve kezdett el angolul beszélni, ráadásul úgy, hogy előtte nem járt suliba. Otthon mi felváltva gyakoroljuk a magyar és az angol olvasást, az utóbbit nehezíti, hogy nem minden szót ismer, így ez külön nehézség neki. Szerintem az, hogy egyáltalán elérte a harmadikos szintet, nagyon szép teljesítmény. Minden ilyen alkalommal amúgy egy célt is kitűznek a tanárok, hogy mit várnak el a gyerektől - Borsinál azt, hogy érje el a 3C szintet, ami a harmadikos átlagnak felel meg.
Ez amúgy nem az osztályátlagot jelenti, hanem az összes angol iskolás gyerek átlagát (a tanároknak hosszú listájuk van arról, hogy mit kell tudni ahhoz, hogy valaki ebbe vagy abba a kategóriába tartozzon). A gyerektől pedig nem azt kéri, hogy kitűnő legyen, hanem azt, hogy saját magához képest javítson. A lényeg pedig az, hogy mire a sulit elvégzi, addigra minden tárgyból érje el a 4B szintet, ami az átlagos hatodikosok tudása. Van akinél ez lassabban indul be, de aztán felgyorsul, van aki gyorsan indul, aztán stagnál. Minden gyerek más - de ha azt látják, hogy fejlődik a gyerek, akkor minden rendben van.
Amúgy azt jó érzés volt hallani, hogy Borsi matekból 3C szinten van, ami a negyedikesek átlag alatti teljesítményének felel meg (ugyebár ő harmadikos...) ami azt is jelzi a tanára szerint, hogy a gyerek kicsit felszabadultabb, ha nem nyelvi feladatokról van szó, amit ők egyébként abszolút értenek és figyelembe vesznek, hiszen más az anyanyelve. Megbeszéltük, hogy kap majd néhány írás-olvasás gyakoroltató plusz feladatlapot, aminek hallatán amúgy otthon Borsi örömujjongásokban tört ki - ez nem vicc! Ugyanis ő tényleg imád tanulni, szereti, ha van előtte kihívás. Sokszor azért nem csinál meg valamit és rontja le az eredményét, mert tudja, hogy nem fog menni, és nem akarja rosszul csinálni. Ez nem feltétlen jó tulajdonság, de ez van.
Bíbornál azonban leesett az állam - ugyanis közölték, hogy az ő olvasási és szövegértési eredménye 4B - ami a hatodikos átlagnak felel meg (a gyerek ötödikes...) és az ő célja most az 5C... mire én csak zavartan annyit kérdeztem, hogy hát az nincs is benne a táblázatban... hát nincs. Az már a középiskolás szint. Emellett az írás és matek eredménye is 4C, ami szintén hatodikos szint, ott a 4A a cél. Nála hát két perc alatt végeztem, nagyon örülnek neki, hogy ott van, okos, jó gyerek - kicsit talán csendes, jelentkezzen többet. Ennyit tanácsoltak.
Szóval kicsit lebegve mentem haza - ahol azért visszahúzott a földre a valóság, hogy hiába van két nagyon okos, intelligens gyerekem, azt az apróságot, hogy a levetett ruhájukat a szennyestartóba tegyék és ne a gyerekszoba padlójára, azt hosszú évek munkájával se sikerült beléjük plántálni. Igaz, a kezüket megmosták, amikor hazajöttek. Legalább ennyi.
Most különórákat keresek nekik, merthogy otthon annyi mindenre jártak: zongorázni, sportolni. Amikor kiköltöztünk, akkor hagytam ezeket, mondván, hogy elég teher rajtuk a nyelvtanulás önmagában is, hozzávéve a magyar tananyagot.
De most úgy látom, hogy megérett az idő arra, hogy kicsit tovább pussoljam őket (jó kis angolsággal mondva) tehát sport és zenetanulás is lesz idén, ha sikerül közeli helyeket találnom. Amúgy ez nem könnyű, de ennek nehézségei megérnek egy külön bejegyzést.

A hétvége rosszul kezdődött. Esett az eső, szürke volt az ég, és kedvünk se volt kimozdulni. De mivel béreltünk kocsit, hát muszáj volt. Ám az égiek nem könyörültek rajtunk. Csak a végén.

A szomszéd város nagy Car Boot Sale-jén, ahová végre eljutottunk az eső miatt alig volt valaki. A nagy zöld réten alig lézengett pár ember, de azok is már pakoltak. Amint megérkeztünk, hirtelen zuhogni kezdett és az a kevés árus is bepakolt, aki addig ott lébecolt. Persze így is sikerült beszerezni pár könyvet Bíbornak és Borsinak egy elektromos gitár-szintetizátort. Mivel a kellemes sétának lőttek, hát visszaültünk a kocsiba, hogy a tervnek megfelelően továbbinduljunk a Midland Safari parkba, ahol tavasszal már jártunk és volt egy ingyenes visszatérő-belépőjegyünk. Gondoltuk, ha esik, akkor is ott vannak az állatok, van fedett része is, nyitott is - szóval tökéletes programnak tűnt előző este.
Aznap reggel már senkinek nem volt olyan jó kedve és egy órás autózás után már mindenki éhes és nyűgös volt. Ráadásul Bíborkámra rájött a hányinger is, ami nem minden autózásnál tör ki rajta, de ha mégis, akkor őrült erővel. Ha minden a terv szerint ment volna, akkor épp megúsztuk volna a nagyobb bajt - de persze nem ment. Előző nap ugyanis nem csekkoltuk le, hogy nyitva-e a Safari park, mert hát egy állatkert úgyis mindig nyitva van. - gondoltuk. És ez így is van, az egyetlen kivétel ez a mai nap volt. Amikor odaértünk, csak egy nagy tábla fogadott: rendezvény miatt zárva, és integetett is egy fickó, hogy meg se álljunk. Köszi. Mentünk is tovább, Bíbor közben egyre jobban ájuldozott hátul, és végül sikerült hánynia is, amiben a jó az, hogy sikerült időben megállnunk, a rossz, hogy ez épp egy kocsifeljárón történt a baleset. Igaz, a védelmünkre szóljon, hogy sikerült úgy irányítanom a gyereket, hogy a szomszéd kertjébe hányjon, ne oda, ahol épp állunk. Tudom, persze ez semmiképp nem illendő dolog, de annyira padlófékkel kellett megállni, hogy örültünk, hogy nem a kocsiba ment az egész. (Mondjuk az megnyugtat, hogy a kertnek az a része ahová betalált, amúgy is olyan kis szemetes volt, levélkupaccal, pár nylonzacsival és más törmelékkel, szóval nem egy szépen ápolt franciakertet tettünk tönkre.) A házban lakó bácsi így is kijött, hogy esetleg segíthet-e, de amikor látta, hogy mit csinál épp a lányom, inkább visszament. Megnyugtatta, hogy a szomszéd kertje a vesztes, meg az is, hogy ő itt sokat nem tehet. Persze így is iszonyat ciki volt, de mit lehet ilyenkor tenni...
Gondolom nem meglepő, hogy ezután már mind egyre idegesebbek és hisztisebbek lettünk, és persze iszonyat éhesek is. A csomagtartó ugyan tele volt piknik-kajával, de fogalmunk sem volt, hogy a környéken merre van egy park, ahol meg tudnánk állni, amúgy is csöpögött az eső. Ott álltunk egy idegen városban, sehol egy zöld terület, sehol egy étterem. Jobb híján hát elővettük a térképet, és kapásból ráböktünk a legközelebbi kék betűvel jelzett látnivalóra, ahol azt reméltük, hogy le lehet majd ülni, és el lehet menni pisilni.
Így jutottunk el Harvington Hall-ba, ami életünk legjobb kényszer-szülte úticélja lett.
Első pillantásra a hely semmi különösnek nem látszott. Egy nagy vöröstéglás majorház. 500 éves, de nem kastély, nincs óriási kertje, szép berendezése. Ennek ellenére nem volt olcsó bemenni (a családi jegy 21 font volt) de ekkor már bárhová és bármennyiért bementünk volna, szóval nem válogattunk. A nap viszont csodák-csodájára lassan kisütött, így ki tudtunk ülni a kertbe piknikezni, és amikor fél óra múlva már mindenkinek tele volt a hasa és lenyugodtak a kedélyek, elővettünk a kis tájékoztatót, amiért kemény 30 pennit kértek és elolvastuk az első mondatot:
"Harvington Hall arról híres, hogy hét titkos rejtekhely van benne..."
Innentől kezdve már sínen volt a délután.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a hely több, mint egy sima kis majorház, ahol megnézhetjük, hogyan is éltek a Tudor kori köznemesek. Ez ugyanis egy olyan titkos szobákkal teli ház, amilyet eddig még csak kalandfilmekben láttunk. Csak éppen ez igazi, és ettől olyan, mintha mi is bekerültünk volna egy igazi vidámpark elvarázsolt kastélyába.
Persze ebbe a házba nem a látogatók szórakoztatására épültek a titkos szobák - sokkal komolyabb és véresebb történet van mögöttük.
Amikor VIII. Henrik úgy döntött, hogy megreformálja a katolikus egyházat és annak ő lesz a feje, elég sokan nem akarták követi ezen az úton. Sok-sok ember ragaszkodott Róma vallásához, ám a katolikus misék celebrálása és hallgatása, valamint a papok rejtegetése fenségárulásnak minősült és kivégzéssel büntették.
Anglia szerte ekkor sok-sok házba építettek titkos búvóhelyeket, ahol a papok elrejtőzködhettek, akár napokra. A leghíresebb építőmester, aki különleges tehetséggel alkotott rafinált búvóhelyeket Nicholas Owen volt, aki maga is szinte mesebeli alak - akkorka, mint egy törpe, ráadásul porckorongsérve és sok más egészségügyi problémája volt, amely az évek alatt csak súlyosbodott, főleg a többszöri kínvallatás után, ahol azt próbálták kiszedni belőle, hogy hová is épített ilyen rejtekhelyeket. De ő soha nem árult el semmit - amiért is 1970-ben boldoggá avatta VI. Pál pápa.


Döbbenetesen jó volt sétálni a házban. Az csak hab a tortán, hogy a gyerekek beöltözhettek Tudor kori ruhákba, és abban járkálhattak végig, míg itt voltak. De az mondjuk már igazán izgalmas, hogy a házban nincs egy sík felület. Minden szoba padlója rettentően ferde. De nem kicsit, hanem olyan nagyon, hogy ha a szoba egyik felébe lefekszik egy gyerek, akkor simán elgurul a másikba, és ha lépked az ember, akkor olyan, mintha tengeribeteg lenne az ember, és néha bizony, főleg a lépcsőkön erősen kell kapaszkodnia, el ne essen. Ezt a hatást képek nem tudják visszaadni, mert a ferdeséget az agyunk úgy fordítja le, hogy biztos elforgattuk a kamerát. Pedig nem! Ezen a képen, ahol Bíbor ül, a függőleges falakon látszik, hogy teljesen szintben vannak, ám a lépcső olyan ferde, ahogy itt látszik! Brutális! Ez persze 500 éve még nem így volt - de azóta mozogtak a falak, a talaj, így jött össze ez a hihetetlen girbegurbaság.
A másik döbbenet az volt, hogy bár a ház kívülről kicsinek látszik, és olyan egyszerű négyzet alakúnak, belül óriási, és egészen bonyolult alaprajza van, szinteltolásokkal, így azt se tudja az ember, hogy merre jár, és mi van alatta-felette.
Ezek önmagukban persze még nem tették volna szenzációssá a házat. Láttunk mi már régi házat, ferde padlót, meg beöltözős szobát. De titkos rejtekhelyet még soha. Márpedig itt négyet is meg lehetett nézni. (A többi olyan helyen van, ahol a látogatók nem láthatják, sajnos.)
Hogy mennyire jól dolgozott ez a hajdani építőmester, az akkor derült ki igazán számomra, amikor mi egyetlen rejtekhelyet se találtunk meg, és volt olyan, amire tábla hívta fel a figyelmet, hogy hol találjuk és mégse sikerült rálelni. De szerencsére egy idősebb teremőr hölgy végigjött velünk, mindent megemelt és bemutatott.
Volt egy rejtekhely a lépcső alatt, amihez fel kellett emelni a lépcsőfokokat. Volt egy aprócska a kápolnában, ahová a miséhez használatos dolgokat rejtették, itt a padlót kellett felemelni. Aztán volt egy a konyhában a kamra és a kályha között, ahol ha épp sütöttek-főztek sokáig nem lehetett kibírni, mert nagyon meleg volt, viszont előnye, hogy ha kutyával érkeztek a keresők, akkor megzavarta őket a kajaszag. Van egy a fogadószoba kéményében is, ahová a tetőről lehet bemászni, ennek csak a makettjét láttuk.


De a legjobb az tényleg olyan volt, mint a kalandfilmekben, amikor egy bizonyos pontot meg kell nyomni, és voilá, feltárul a rejtekhely. Itt a könyvtárban a szoba egyik tartógerendáját kell megnyomni, ami akkor felemelkedik, és a mögötte lévő keskeny résen át egy meglehetős nagy szobába lehet bepréselődni. Ide mászhattak be a csajok is és játszhatták el, milyen is az, ha rejtőzni kell az ellenség elől.
Szóval a napunk végül mesésen alakult, a szó legszorosabb értelmében, csak egy rossz volt benne, hogy estére brutálisan elfáradtunk. De megérte! Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy vajon itt a közelben mennyi titkos kis kincs van még, amit jó lenne megnéznünk. És hogy milyen jó is néha, ha az ember rábök a térképre. És hogy vajon ez egy híres hely, csak mi nem hallottunk még róla, de az angoloknak amúgy teljesen hétköznapi, vagy ők se feltétlenül tudják, hogy milyen klassz dolgok vannak az országukban.

Tudom, szentimentális vagyok, de a magyar X faktor válogatását nézve elsírtam magam, amikor a Hajdú ikrek énekelni kezdték a Piramis együttes régi dalát: Ha volna két életem...

Fura a viszonyom ezzel a dallal, mert amikor először hallottam jó 15 éve, akkor éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy teljesen magamra illőnek éreztem a szövegét. Éppen kétfelé húzott a szívem, és képtelen voltam választani. Biztos voltam benne, hogy nincs jó döntés. Az lenne az egyetlen megoldás, ha két életem lenne.
Persze utólag azt mondom, csak a döntés fájdalmától akartam megkímélni magam. Hiszen dehogy nincs jó megoldás! És egyáltalán nem kell két, három élet ahhoz, hogy minden beleférjen. A döntésem eredményével a mai napig együtt élek és azt gondolom, hogy a "másik életemben" ha lenne olyan most nagyon boldogtalan lennék.
Azóta ez a két élet dolog nem foglalkoztat. Gondolom főleg azért nem, mert ezzel a mostanival elégedett vagyok. Van benne minden, amit csak kívánhatok, és ha panaszkodni támadna kedvem - mert hát azt mindig van miért - akkor csak eszembe jut az angol mondás: count your blessings... - tehát számold az áldásokat az életedben és ne azt, amivel elégedetlen vagy. Mondjuk, hogy fedél van a fejünk felett, hogy van mit ennünk, hogy békében élünk, hogy nincs hitelünk, amit nyögnünk kellene, hogy három okos és szép gyerekünk van... és még sorolhatnám, ha nem lenne kérkedés.
De persze ha őszinte akarok lenni, akkor sírhatnék is és szomorkodhatnék egész nap amiatt, ami nem jó. Hogy Borsi PKU-s és milyen időnként emiatt az életünk, hogy kicsi a lakásunk, hogy messze vagyunk a szeretteinktől, hogy nincsenek itt igazi barátaim, vagy hogy Bende újra óránként ébred és ezért állandóan fáradt és álmos vagyok. Mondom, van mindenhol baj is. Mi sem vagyunk kivételek.
De én nem ezt szeretem látni, és nem erről szeretek írni se.
Persze már az, hogy írok is jelent valamit. Évekkel ezelőtt még a húgom mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy a neten kivel ismerkedem meg, mert aki nagyon sok időt tölt az internet előtt, azzal valami nem stimmel. Még akkor se, ha amúgy minden kereknek tűnik. Mert ha minden jó lenne, akkor igazán élné az életét és nem virtuálisan.
Nehéz vele vitatkozni, különösen ha eszembe jut, hogy mikor voltam legutóbb ilyen nagyon aktív a világhálón. Éppen tíz évvel ezelőtt, amikor Németországban éltem fél évet és időnként szörnyen egyedül voltam. A németek nem túl befogadóak és naphosszat nem beszéltem senkivel. Így hát állandóan a netet bújtam, törzs-hozzászólója voltam egy rakás fórumnak. Mindenről volt véleményem és órákon át ültem nap mint nap a gép előtt.
Ha ez eszembe jut, akkor bizony keményen fel kell magamnak tenni a kérdést: vajon most miért blogolok? Miért tartom fontosnak, hogy esténként alvás helyett leüljek és leírjam a gondolataimat?
Tegnap este megnéztem a Julia&Julia című filmet, ami egy Júlia nevű bloggerlányról szól, aki egy év alatt végigfőzi a nagy gasztroguru, Julia Child szakácskönyvének összes ételét. Az írás és persze a főzés mindkét nő életét megváltoztatja, és mindkét nő életébe sikert hoz. Az egyik szakácskönyvet ír és tévéműsort kap ennek hatására. A másiknak a blogja olyan siker lesz, hogy könyvszerződést kap, amiből aztán film is készült. Micsoda sikersztorik!
De vajon én miért írok és kinek? Az a feltételezés, hogy nem írok emileket, és helyette blogban mondom el a családtagjaimnak, hogy mi van velünk, már rég megbukott. Fura módon ők olvassák legkevésbé a blogot. Sokat dumálunk telefonon, számukra nincs újdonság a blogon. Aztán van egy kisebb kör, közelebbi-távolabbi barátokból, akik viszonylag rendszeresen olvasnak, és ha találkozom velük, szinte kivétel nélkül megjegyzik "ó, én mindent tudok rólad, olvasom a blogod" ami amúgy, halkan jegyzem meg nem igaz. Korántsem mindent írok le ami történik velünk. Nagyon is megszűröm, hogy mit engedek ki az éterbe, mert tudom, nem feltétlen a jóindulat vezérli minden ismerősömet, aki olvas. Sokan drukkoltak-drukkolnak talán még most is, hogy legyen nekünk rossz, és bukjunk bele az egész utazásosdiba, mert hát micsoda dolog, hogy ideoda rángatjuk szegény gyerekeinket, mi lesz a magyarságukkal, a tanulmányaikkal és jobb lenne, ha normálisan élnénk nem így cigánymódra.
De egyre nagyobb az ismeretlenek köre, akik az akaratlanul is táguló kulcslyukon át bekukucskálnak az életünkbe. Fura módon ma már egyre inkább nekik írok. Talán mert a távolságot tartva sokkal könnyebb magunkról is írni. Könnyebb eldönteni, hogy mi legyen a téma és mi maradjon meg csak nekünk.
Kicsit ugyanis tényleg olyan már, mintha két életem lenne. Egy blogolós és egy igazi. És bár a blogolós kicsit tényleg a szebbik és jobbik oldalát mutatja, azért be kell vallanom, hogy a teljes egész messze van a tökéletestől. Nincs benne, hogy a lányok tetvesek lettek az angol iskolában, hogy öt kilót híztam, mióta kiköltöztünk és hogy képtelen vagyok tisztán tartani ezt a rohadt vajszínű padlószőnyeget. A kép persze még ezekkel az információkkal se lesz teljes. De nem is törekszem rá. (Nem vagyok hírügynökség, és nem tettem ünnepélyes esküt a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.)
Sőt. Örülök neki, hogy elhatároztam, hogy többségében a jókat fogom megírni, mert ez arra késztet engem is, hogy a jót keressem. Hogy nyitva tartsam a szemem és örüljek mindennek, ami napsütést hoz bele. És abban hiszek, hogy előbb-utóbb a két életem majd eggyé válik, és az összességében jó lesz túlsúlyban, hosszú távon is.
És írok, mert az írás a szakmám, a szenvedélyem és a hobbim is. Annál jobban már csak visszaolvasni szeretem, amit írtam, mert akkor újraélem, hogy mi minden történt velünk az elmúlt egy évben. Ha nem írtam volna le, most már egy csomó dologra nem is emlékeznék. Azt nem bánom, ha a rosszakat elhomályosítja az idő, de annak örülök, ha a jók megmaradnak. Mert azokból lesz az igazi emlék. És annak már el lehet nézni, ha torzít.

Komoly mulasztás, hogy még soha nem írtam a gyerekek iskolájának udvaráról. Pedig olyan nagyon jó, hogy én az első pillantásra beleszerettem. És annyi minden van benne, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Először is hatalmas - tudom, ez adottság. Igen, itt az összes iskola, amit eddig láttam meglehetősen új építésű és komoly méretű udvarral rendelkezik. Nem tudom, hogy ez egész Angliában általános-e vagy csak errefelé, de nekem nagyon tetszik, hogy ezeket az iskolákat a gyerekek kedvéért tervezik. Nincs körülötte lakóház, és jó nagyra kanyarítják a telket. Így senkit nem zavar, hogy a gyerekek ott üvöltöznek a szünetekben, és mivel van hol, az sem baj, ha szaladgálnak. Hogy ez a kettő mennyire nem magától értetődő, azt csak az nem érti, aki nem járt még Magyarországon iskolába, nálunk a gimiben például annak idején az udvarra se lehetett lemenni amikor szünet volt, nemhogy ott szaladgálni le a fölös energiákat.
Itt ez másként van. Nekem nagyon szimpatikus, hogy minden alsó tagozatos osztálynak van saját elkerített udvara (ez a Reception Yeartől a másodikig terjedő időszak) hiszen tény, hogy az ötéveseket hiba lenne összeereszteni a 12 éves végzősökkel. Csak a baj lenne belőle, még akkor is, ha véletlenül ütköznek össze.
A kicsiknek hát védett, külön helyük van - ezekben az egyébként nem olyan nagyon kicsi udvarokban van mászóka, homokozó, asztalok amire ki lehet vinni a játékokat és persze hely szaladgálni. A falakon számok, betűk. És tényleg nagyon sok játék - babakocsik, autók, bringák, babaház, kalózhajó, edények, gumiállatok, Lego. És hát mivel Angliában vagyunk (esik időnként) nem csak nyílt része van az udvarnak, hanem egy nagy fedett terasz is tartozik hozzá, hogy rossz időben is ki tudjanak menni a gyerekek.
Az mondjuk magától értetődő, hogy mivel az egész suli földszintes, minden teremnek két ajtaja van - egy az iskola belseje felé, és egy közvetlen az udvarra, tehát bármi van, azonnal ki lehet terelni az ifjúságot. Nem is mindig várják meg a kicsöngetést - ha elfárad egy osztály, vagy épp használni szeretné a kinn lévő segédeszközöket, akkor egy pillanat alatt kinn teremhetnek.
A felsősöknek ugyanis nincs saját udvaruk, így szünetben lehet barátkozni, közösen játszani más osztályokkal is. Ahhoz, hogy ebből ne legyen gond, főleg tér kell. És persze valami, amivel elfoglalják magukat a gyerekek. Itt mindkettőből bőven akar.
Ma összeszámoltam: a sulinak van két füves focipályája (itt szoktak krikettezni is), egy betonozott kosárlabdapályája, egy mászófal, egy favonat, egy fa akadálypálya és hinta egyben, egy fa színpad ülésekkel, egy fa gloriett (olyan 10-15 gyerek tud benne leülni) és egy beton futóversenypálya.
Emellett pedig még egy normál pesti iskolaudvarnyi udvar, ahol rengeteg játék van felfestve a betonra valami speciális, elég vastag festékkel - több ugróiskola, egy társasjáték (a Snakes and Ladder), egy kör alakú akadálypálya, óra, iránytű (betájolva!), és egy hosszú kígyó, amelyben a számok találhatók 1-50-ig. Utóbbiak szemléltető eszközként is használhatóak.
És persze az egészet rengeteg fa veszi körül, egy kis erős rész is van hátul. Tavaly év végén itt keresték a "szörny" lábnyomait, amikor egy feladat kapcsán az egész suli átment szönyvadászba. Elképesztő volt, hogy milyen lelkesek ám a tanárok és a gyerekek is, gyűjtötték a bizonyítékokat, a szőrpamacsokon át a szörny vacsorájának maradékáig. Aztán le kellett írniuk, milyennek képzelik el a szörnyet, mit ehet, hol élhet stb. Teljesen be voltak zsongva egy teljes hétig - Borsi teljesen megette a sztorit, Bíborék évfolyama már nem volt olyan biztos benne, de azért ők is szívesen játszottak.
Szóval egy ilyen udvar ilyesmire is jó. És még mennyi mindenre! De a legfontosabb, hogy rengeteg szabadtéri tornaórájuk van, esőben és hidegben is kimennek, minden egyes szünetben. És én hiszek benne, hogy ha egy gyerek ki tudja szaladgálni magát, akkor utána jobban meg tud ülni a fenekén, ha tanulni kell. És ez mindenkinek megkönnyíti az életét.

Ez az iskola, az udvar felől fotózva. A cerkák alatt szoktak reggelenként sorakozni, ez a betonterület egyben kosárlabdabdapálya is.


Ugyanaz a tér csak a suli felől fotózva. Elől az iránytű-óra, mögötte halványan látszik az akadálypálya és a számkígyó.


Ez az abc kukac.


Ez a Snakes and Ladder. Olyan nagy, hogy a gyerekek bábuként tudnak benne mozogni. Ha a létra aljára lépnek, felmászhatnak, tehát előrébb kerülnek. De aki a kígyó farkára lép, az lecsúszik rajta egy rosszabb helyezésre.


Szünetben itt szoktak mászókázni a nagyok.


Ez meg a falmászó rész.


Most rájöttem, hogy a kicsik udvarát még sose fotóztam le. De majd pótolom! Mert az is nagyon jó!!!

A képen tíz gyerek látható. Árvák. Soha nem láthatták az édesapjukat. Meghaltak az Ikertornyokban, mielőtt a várva várt gyermekeik a világra jöhettek volna. A kép, a sztori megható. De vajon mi ennek a történetnek az igazi tanulsága?

Elsősorban azért, mert a terrorveszély nem csökkent. A gyakran utazó emberek számára tíz évvel ezelőtt új időszámítás kezdődött, és ez bizony alaposan megnehezíti az ember életét, ha repülni vágyik három gyerekkel. Be kell vallanom, én bizony nem tudom, hogy miért olyan veszélyes vizet felvinni, miért dobatják ki a majonézt, vagy a rúzsokat. És hogy tényleg fontos-e megmotozni a nyolc éves kislányomat, ha besípol a reptér kapuja. De elfogadom. A biztonság mindenek felett. Mert soha nem fogom elfelejteni amikor tíz éve felhívott a tesóm, hogy kapcsoljam be a tévét, mert elkezdődött a harmadik világháború. Bíborka már a hasamban volt, és emlékszem, éjfélig néztem a tévét és sírtam, hogy milyen világra szülöm szegényt.
Aztán nem lett baj.
Legalábbis nekünk nem, az afgán nőknek attól tartok erről más a véleménye. Sok országban azóta sincs béke. A mai napig tart a harc, olajért, pénzért - a kisemberek számára érthetetlen politikai okokból.
Ha egészen őszinte akarok lenni, a nagy ijedelem után engem annyira nem érdekelt már ez a Twin Tower dolog. Minden évben tucatnyi terrortámadás van szerte a világon, meg földrengések, árvizek, és egyéb katasztrófák, ahol sokkal több ember halt meg, mint itt. Sajnálom, akik ott haltak meg - de sajnálok mindenkit, akinek az élete ilyen hirtelenül és értelmetlenül ért véget.
Kicsit úgy is éreztem, hogy Amerikában csak jókora médialufit csinálnak az egészből, mert hát ha őszinték akarunk lenni, igen látványos és jól eladható a két torony leomlása. Egy madridi pályaudvari robbantás, vagy egy londoni gáztámadás sokkal könnyebben feledhető, pedig itt is, ott is haltak meg emberek. Még sincs emlékművük és filmjük.
Mindig úgy éreztem, hogy az amcsiknak vér kellett és bosszú, és ez már nekem nem volt szimpatikus. Tudom, emblematikus ami ott történt, de mégis igazságtalanul nagy figyelmet kap. És hát valljuk be, Amerika nagyon messze van - ha bánatot akarunk, ott van nekünk Kolontár, a szajoli vonatszerencsétlenség vagy akár az a bizonyos augusztus 20, amikor jött a szélvihar.
De amikor azért a Daily Mailben megláttam ezt a képet, akkor bizony elkezdtem sírni. Ez a tíz gyerek ugyanis soha nem láthatta az édesapját. Ők akkor már az édesanyjuk méhében voltak, amikor a tornyok összedőltek. Most tíz évesek. És ahogy a történetüket olvasom, voltaképp boldogok. De ahogy itt állnak talpig fehérben, ártatlanul, azért összeszorul a szívem és mindet sajnálom. És azokat a többi ezreket is, akiknek nincs arcuk és akik egy másik kontinensen szenvedik meg az őrültek játszmáit. Ahogy mondják, akkor győz a gonosz, ha a jóság tétlen. Hát ezek a gyerekek nem tétlenek. A legnagyobb tettük, hogy nem akarnak bosszút. Pedig olyasmit vesztettek el, amit tényleg lehetetlen pótolni, bármilyen jó pótapákat is kaptak azóta. Az arcuk tiszta és nem lihegnek elégtételért. És nem pénzért pózolnak, hanem, hogy létükkel is bizonyítsák, az élet megy tovább. És akkor lesz jó a világnak, ha béke lesz mindenütt. Mindegy, hogy milyen őrült, hol keresi a bajt. A háborúban csak vesztesek vannak. Ha pedig ők meg tudnak bocsátani, akkor kinek van joga folytatni a nevükben vívott harcot?

Az elmúlt két napban igazi kiképzőtáborban voltam. Napi nyolc órás próbák, szigorú időbeosztás és munka megállás nélkül. És mégse vagyok fáradt, sőt! Alig várom a szerdát, amikor újra mehetek!

Bevallom, annyira nem lelkesített eredetileg, hogy rögtön visszaérkezés után az első hétvégémet egy csapat angol nővel töltsem egy szállodában. Úgy éreztem, hogy nem vagyok még kész a mélyvízre, jobb lenne még egy kicsit a langyosban szokni a medencét. De nem igazán volt választási lehetőségem, mert október végén lesz az a Barbershop verseny (ők úgy mondják, Convention), amin Anglia összes kórusa részt vesz (tavaly hatodik lett a kórus) és előre megmondták, hogy aki ezen ott akar lenni, annak kötelező ez a hétvége is. Mivel én öt hetet amúgy is kihagytam, nem volt kérdés, hogy ha most nem megyek, akkor lőttek az egésznek. Márpedig ha a versenyt kihagyom, amire amúgy egész évben készülünk, akkor minek is megyek tovább? Szóval összeszedtem magam.
Akkor jött a hír, hogy szombat esti parti témája az Oscar gála lesz, ami aztán végképp elvette a kedvem, hiszen estélyikkel nem vagyok igazán ellátva, márpedig ezek a Belles csajok nagyon tudnak bulizni és kiöltözni, és bizony fel kell venni velük a lépést, ha nem akar az ember szégyenbe maradni. És persze még a fellépő ruhánkat is vinni kellett, mert jelmezes próbát is tartottunk. Szóval ahhoz képest, hogy két nap az egész, jókora pakkal indultam útnak a szállodába.
Mondjuk a reggel 9 órás kezdés teljes horror volt amúgy is - ám a szoba, amit kaptam kicsit felvidított. Ilyenben még nem laktam korábban, pedig jártam már pár klassz helyen - de ennek az egyik fala üvegből volt. Csupa napfény, tisztaság, nyugalom, puha szőnyeg, nagy ágy. Mivel Kisbende az elmúlt két éjszakán ismét az óránkénti ébredést választotta, főleg az utóbbi vonzott, de aztán majdnem éjfélig kellett várnom arra, hogy kipróbáljam, kényelmes-e. És akkor még nem is sejtettem, hogy nem fogom tudni kipróbálni. Mert nem alszom majd egyáltalán benne. Egy másik ágyban fogok lefeküdni. (Micsoda fordulatok várnak még a kedves olvasókra...)
Egy ilyen egész napos próba amúgy rémséges is lehetne, mert nyolc órán át állni derékfájdító élmény, és énekelni se feltétlenül jó. Pláne, ha csak két dal van repertoáron, hiszen ezt a kettőt fogjuk a versenyen elénekelni, logikus hát, hogy ezeken kell dolgozni.
De az egész egyáltalán nem volt olyan unalmas, mint ahogyan gondolná az ember. Először is mert ezen a két dalon is tényleg volt mit csiszolni, még akkor is, ha a szöveget és a dallamot tökéletesen tudta mindenki. Mert hát a hangsúlyok, a dal értelmezése és a gesztusok, és persze a koreográfia az bizony kívánja az utómunkát. Tudom, röhejesnek tűnik két darab háromperces dalon ennyit dolgozni, de hol van még most is a vége! Hat hetünk van még a versenyig, és még mindig van munka vele! És tényleg minden egyes részletén van mit ismételgetni, hogy jobb legyen, és tök izgi, de a végére tényleg jól hallható a különbség, és a fejlődés.
Hogy ez az egész jó élmény legyen, persze kellett még egy-két dolog. Az egyik a vendégedző, egy amerikai pasi, aki velünk volt mindkét nap, és friss szemmel látva (ok, inkább füllel hallva) egy csomó apróbb-nagyobb dolgot tudott tanácsolni. Ráadásul mindezt iszonyú jó stílusban és viccesen.
A másik nagy fegyvertényt meg a szálloda tette hozzá a hétvégéhez, ahol tényleg nagyon kényeztettek minket. Az ingyenes óriási kávéautomaták, és mellette gyümölcs, keksz, forró fánk. A nagy svédasztalos ebéd, és az igazán ínyenc vacsora. Az igazat megvallva az egész hétvége egy nagy hízókúra volt, pláne, ha igaz, hogy a nevetés is hizlal.
Merthogy nagyon sokat nevettünk, különösen este, az Oscar partin, amin igazi díjakat is osztottak. A legjobb ruha, a legjobb frizura, a leghiúbb kórustag és a "best supported" kórustag, utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy ki van legjobban ellátva amúgy mellesleg. És minő meglepetés, ezt nem én nyertem, bár komoly esélyesként indultam. (Bunda!!!) A díj egy lilára festett kis állványon álló Barbie baba volt amúgy, amit persze komoly ceremónia keretében adtak át és persze a nyertesnek beszédet is kellett mondania. Utána meg énekeltünk éjfélig.
Akkor mentem volna az ágyamba, és le is dőltem rá, amikor hallottam, hogy csepp-csepp-csepp. Esett. Kinn. Nem is lepődtem meg nagyon. Itt mindig esik. De aztán rájöttem, hogy azért olyan hangos a csöppök hangja, mert benn is esik. Csurom víz volt a plafon. Ami azért érdekes, mert az elsőn volt a szobám és még volt fölöttem két emelet. Mindenesetre kaptam egy másik szobát, ami amúgy épp ugyanolyan szép volt, mint az első - csak száraz.
Az igazi bomba azonban másnap robbant, amikor az egyik kórustagunk a sok bő ruha után, amiben az elmúlt hónapokban járt felvett végre egy szűket és ebben teljesen egyértelmű volt, hogy babát vár. Hogy ebben mi a szenzáció? Hát hogy a kórusvezetőnk a barátja. Aki korábban egy másik kórustag csajjal járt. És olyan 4-5 hónapja szakítottak. És ez a pocak minimum annyi idős most. Azt, hogy a mi kis kórusvezetőnk afféle kiskakasként válogat a tyúkólban, eddig is tudható volt. És az is, hogy az egyik csajt lecserélte a másikra. Az egyeske nem is jött pár hétig, amin mindenki nagyon sajnálkozott, főleg, mert csak három tenorunk van, akik az igazán magas hangokat ki tudják énekelni, és Lucy volt az egyik, ráadásul a legjobb hangú. Szerencsére pár hét pihenő után visszatért, kicsit több sminkkel és jobb cuccokban mint addig, de hát ez teljesen normális ilyenkor.
Ő amúgy erről a babadologról is tudott már, és neki volt egy olyan további információja is, amit senki más nem tudott eddig. Hogy bizony az új párocska boldogsága korántsem teljes - merthogy most volt a huszadik heti UH (igen, a csaj kb az első randin esett teherbe...) és a kicsi magzat beteg. Nem is kicsit. Egy tumort találtak benne. És még nem lehet tudni, hogy kivárhatja-e a 40 hetet, vagy már hamarabb meg kell operálni úgy, hogy a köldökzsinórt nem is vágják el, és utána visszateszik a kismama hasába. Szóval ki mondja, hogy kórusban énekelni unalmas dolog? Ahol 60 nő van, ott ezerrel megy a pletykálkodás, és amit egy ember tud, az már mindenki számára nyitott könyv.
Ez persze nem így egybe derült ki, a nap folyamán fokozatosan jöttek az infók, és a baba betegségét már csak hazafelé az autóban hallottam. Ami jobb is, mert ez tényleg sokkoló, én még nem hallottam ilyesmiről, méghogy magzati tumor... Többször is visszakérdeztem, hogy tényleg jól értettem-e, de úgy tűnik igen. Most én az egész történet minden szereplőjét nagyon sajnálom. De amúgy nem sírással telt nekik se a napjuk, ha valaki nem tudta, hogy mi minden történik éppen, észre nem lehetett venni rajtuk.
Merthogy ez a nap is jó volt, én tényleg istenien éreztem magam. Mert egyrészt jó dolog az első sorban lenni, és ott csillogni, naná. Imádom az új dalunkat, amiben annyit lehet játszani-színészkedni. És ami még jobb, hogy most már lassan tényleg beépültem a csapatba, és már tudom, hogy kik azok, akik mellé ebédnél-kávézásnál érdemes leülni, mert fognak velem is dumálni. Merthogy ugyan mindenki nagyon barátságos, de vannak kevésbé beszédesek, meg olyanok is, akik ketten-hárman nagyon jó barátnők, és nem feltétlen vonnak be egy idegent. De lassan megtalálom a helyem, és már megvan az is, ki lesz a nagy októberi versenyen a szobatársam. Méghozzá nem is az, akit eredetileg találomra kijelöltek mellém, hanem a litván csaj, aki külön elintézte a cserét, hogy velem lehessen. És ez is tök jó.
És bár reggel időnként bizony nagyon azt kívántam, hogy teljen már az idő, és legyen végre szünet, vagy méginkább délután 5, hogy hazaindulhassak, de aztán amikor tényleg eljött a búcsú ideje, még ráhúztunk negyedórát, és ezt senki se bánta (pedig amúgy ám kényesen pontosak vagyunk) mert annyira belejöttünk a koreográfia változtatásába, hogy muszáj volt még maradni, és kipróbálni és begyakorolni az új dolgokat. Szóval szenzációsak leszünk! Illetve már most is azok vagyunk.
Nekem mondjuk most az a tervem, hogy tartok egy hét gyümölcsdiétát a folyamatos zabálás után, és kérek egy kényeztető lábmasszázst, mert az új ezüst fellépőcipő feltörte a lábam.
De a legjobb mégsem ez volt az egész hétvégében, hanem az, hogy rájöttem, az éneklés egyszerűen kinyitja a kreatív csakráimat, mert tele vagyok ihlettel, gondolattal és muszáj írnom cikket, könyvet, angolul-magyarul. Csak előtte most alszom. Mert a derekam tényleg leszakad. És piszok sokat buliztam tegnap. De ennek ellenére lelkes vagyok. És remélem, hogy ez holnap is megmarad.
(Ja, amúgy a kép az egyik csaj pólójának a felirata - Barbershop - created by men, perfected by women... márminthogy a Barbershopot a férfiak alkották és a nők tökéletesítették. Ez szerintem olyan klassz duma, és az élet mennyi területére igaz...)

Egy nap késéssel ugyan, de elkezdtük a sulit. Igen, én is utálom, amikor többes számban használják a szülők a gyerekeikre vonatkozó megjegyzéseket és a falnak tudok mászni a "ma fájt a hasunk" vagy "ügyesen ettünk"-féle mondatoktól. De a sulikezdés tényleg közös munka. Minden anyuka legalább annyit dolgozik vele, mint a gyereke. Csak tőle senki nem kérdezi meg, hogy szereti-e csinálni.

Az első sokk még tegnap ért, amikor leszállt a gép Angliában, és a 40 fokos hőség után megérkeztünk a hideg, fénytelen, esős késő-őszbe. Pulcsi ÉS kabát. Vízhatlan persze, mert csöpög. A lakás is durván kihűlt, be kellett fűteni, hogy ne fagyjunk meg. Azt hittem, hogy igazi megnyugvásos öröm lesz visszajönni - haza, ahogy mondjuk néha. De ehelyett semmi nem volt tökéletes. A repülés fárasztóbb volt, mint emlékeztem, a lakás pedig jóval kisebb, mint amikor tavaly ilyenkor először megláttam. A környék barátságtalan, sehol egy fehér arc, aki mégis, az részeg vagy mocskos. És mindenki angolul karattyol körülöttem.
Az egész olyan idegen és fura volt. És ezt nem csak én éreztem így. Valahogy az egész család olyan nyűglődős hangulatba került. Hogy az utazás, a kulturális sokk, a hideg vagy egyszerűen a nyaralás vége viselt meg minket, fogalmam sincsen. De mind úgy aludtunk, mint akit fejbevágtak és még Kisbende este 9-től reggel 6-ig meg se moccant, ami abszolut rekord.
Azt mondjuk nagyon tudom szeretni, hogy az angol suli csak 9-kor kezdődik, ami az időeltolódás miatt az otthoni 10-nek felel meg, így legalább az ébredés könnyen ment, aztán a lányok suliba mentek, ami itt annyival egyszerűbb, hogy nem kell tankönyvet, füzetet, tanszereket venni. Csak az egyenruháról kellett gondoskodni jó előre, ami ugyebár immáron piros. Amúgy még az ebédpénzt se vették ma el, mert még akkora volt a kavarodás - de azért kapott ebédet a gyerek hitelbe. Szóval új tanár minden gyereknek, új osztálytársak (összekeverték az osztályokat) és új osztálytermek, amiket nem volt könnyű megtalálni se.
Amíg a csajok intézményes keretek között szoktak vissza az angolba (amiből amúgy kiestek ám rendesen, simán magyarul válaszoltak, ha angolul kérdezték őket) én itthon próbáltam kipakolni a bőröndökből, ebédet rittyenteni, takarítani és Kisbendét szórakoztatni több-kevesebb hatékonysággal. Közben meg nagyon erősen küzdöttem a brutális álomkórral, ami a fénytelen szürke ég alatt alattomos módon támadott. A délutánt megfejeltem egy belvárosi cipővásárlással ahová mindhárom gyereket elvittem, és ebből kettőnek még cipőt is tudtam venni. (Bíbor nem akart újat, hiába könyörögtem, hogy a tavalyi már kicsi és kopott is, nem hitte el. Tehát vele majd menni kell még egy kört pár hét múlva.)
Mire hazaértem már olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben laposkúsztam volna az ágyba, ehelyett este fél 8-re mentem a kóruspróbára, amit már öt hete blicceltem, tehát igazán nem lehetett még egyet kihagyni, ugyanis versenyre készülünk, de nagyra. Ráadásul az első sorba tettek, és egészen durva, bonyolult koreográfiát kell megtanulni az egyik dalhoz, ami annyira titkos, hogy még a címét se árulhatom el, erre külön figyelmeztettek minket. Nem gondolom persze, hogy a többi Barbershop kórus az én blogomat olvassa kémkedés céljából, de komolyan veszem a játékot. Másképp nem is érdemes. Szóval nagyon jók vagyunk, és állati jó a dal, a koreográfia és tök büszke vagyok rá, hogy első sorba tettek, mert az nagy dicsőség. Így csak fél 11-kor indulhattam haza, miután még 100 fontot leperkáltak rólam, mert a nagy verseny kétnapos és a szállodát is fizetni kell. (És ez csak a foglaló, még 150-t kell beadnom erre a célra a jövő hónapban. Drága hobbi ez...) És ami a legrosszabb, hogy még csak énekelni se tudtam ma, mert már egy hete be vagyok rekedve, amióta a vonaton rámfújta a jeges légkondit a hülye MÁV. A flow érzés hát elmaradt, de legalább felfrissítettem a tudásom koreográfia ügyben, ami nagyon is rám fért, és megszerveztem, hogy valaki vigyen el kocsival a hétvégi kétnapos intenzív kóruspróbára, ami amúgy szintén 135 fontba került, mert szállodába megyünk. És ez nem pihenés lesz, hanem kőkemény kétnapos munka - részemről intenzív angol nyelvi ismétléssel összekötve.
Alig 24 órája jöttünk meg, és csak lesem, hogy mennyire másként látom már a lakást, a környéket és az életünket. Most már semmi nem idegen. Olyan gyorsan visszazökkentünk az angol hétköznapokba, mintha soha nem mentünk el. Egyik kezemben a Daily Mail, másikban egy forró tejes tea. Kinn esik, de én ezt szeretem. Hazaértünk.

Fogalmam sincsen, hogy a fenébe mentünk el egy éve Angliába. Ahhoz képest, hogy mindenünk van kinn is, a két bőröndön kívül már összekészítettünk két óriási papírdoboznyi holmit is. És még hol a vége...

Tavaly még két és fél gyerekkel kellett egy egész életet több-kevesebb hisztériával összepakolnom. Bendét még csak félnek számítom, hiszen ahová tettem ott maradt. És biony ez az ideihez képest jelentős különbség.
Igaz, a helyzet akár könyebb is lehetne, hiszen csak a bőröndbe kell visszadobálni, amit magunkkal hoztunk. És egy pár holmit mellérakni, amit kinn hiányoltunk. Nem volt ez olyan sok minden - gondoltuk. Egy palacsintasütő (kell abból kinn is kettő) pár könyv, magyar csíkozású füzetek, pár szoknya, cipő, bizsu, amiről azt gondoltam, hogy nem fog kelleni, pedig mégis. És pár játék, amibe Bende közben belenőtt. Igazán nem sok dolog. Hogy ebből aztán hogyan lett az a rémesen nagy csomag cucc, igazán nem tudom. Tényleg nem.
Persze arra nem számítottam, hogy majd a csajok is hozzárakják a maguk kis túlélőcsomagját, pedig sejthettem volna, mert amikor meglátták a Barbie babáikat, a Playmobil figurákat, és a Baby Born baba ruhaszekrényét, látható volt, hogy ettől most még nehezebben fognak majd búcsút venni, mint tavaly. Merthogy most már sejtik, hogy az az egy év, amire ismét búcsút kell mondani ezeknek a kedvenceknek milyen sok idő. És azt is, hogy nem feltétlen akarnak bármit is itt hagyni. Főleg a könyveket, amit kinn pótolni se olyan egyszerű. És amit most szó szerint faltak. Bíbort nem is láttam az öt hét alatt könyv nélkül, és Borsi is kiválasztott pár kedvencet, amit muszáj befejeznie kinn.
Mindezt a pakolást pedig megfejelve Kisbendével, aki a másfél évesek teljes öntudatával pakol, rakodik, akaratoskodik és folyamatos szórakoztatást igényel. És nem érti, hogy mit jelent a majd és a később. Bár mit mondjak, erre még Borsika se mindig képes. Aki a fenti képen éppen azt nézi, hogy mikor jár már le a kenyérsütő gép. Na nem azért, mert olyan éhes lett volna, hanem mert megígértem neki, hogy utána majd elmegyünk neki kistáskát venni. Mert anélkül nem indulhatunk vissza. Amikor a kép készült, még hátra volt 1 óra 38 perc. Persze nem vártuk meg a végét, mert a kenyérsütő nézegetés program Kisbendének is tetszett, fel is mászott volna, hogy nyomogassa kicsit annak a masinának is a gombjait. Mert minden rohadt gombot nyomkodni kell folyamatosan.
Szóval a helyzet az, hogy az utolsó két nap a Balatonnál már őrült pakolással és takarítással telt, mi is nyüglődtünk, a gyerekek nemkülönben, merthogy jóval kevesebb figyelmet kaptak, amit a lányok még csak-csak elviseltek, de a fiam már jóvaé kevésbé. Mi meg feszültünk, mint a hegedűhúr, hogy mindent rendben hagyjunk ott, tudva, hogy ez nagy felelősség, mert ami marad, azt bizony csak egy év múlva látjuk újra. Az, hogy a barátokkal kapcsolatban is hasonló érzés kavarog bennünk, egy kicsit sewm csökkenti a terheket. Valahogy nem megy nekem ez a búcsú dolog. Minden olyan rohadt végleges és végletes. Pedig nem örökre megyünk el, és jövünk is majd megint vissza. De hogy mikor, még fogalmunk sincs. Hát ez van most velünk.