 |
Bende alig három hónapig járt az
angol nursurybe, amit csak azért nevezek ovinak, mert mi otthon így
becéztük. Igazából ő a kicsik bölcsis csoportjába járt, és
csak februártól, amikor majd betölti a három éves kort, akkor
léphetett volna át a nagyok csoportjába. Ez nekünk amúgy
megfelelt – jobb egy intézményt a kicsik között „nagyként”
kezdeni, mint fordítva.
Előrebocsátom, hogy nagyon sok
szempontból nem voltam elégedett az ovival. Főként az épülettel
volt bajom. Az a szoba, ahol a gyerekek egész nap játszottak,
kifejezetten sötét volt, nagyon kicsi ablakokkal. Ez amúgy elég
sok ovira jellemző, ami azért is furcsa, mert a sulik nagyon
tágasak és világosak.
Nagy bánatom volt az is, hogy a
kicsiknek nem volt saját udvaruk, így hármasával vitték ki őket
a nagyok udvarára, naponta 20-30 percre. Ez szerintem rémesen kevés
– de ahogy hallottam, a legtöbb szülő még ezt is sokallotta, és
ritka madár voltam én, aki arra kértem őket, engedjék meg, hogy
Bende több ideig is kinn maradhasson. Nem tudom amúgy, hogy ez
mennyire általános,mert láttam olyan ovit is, ahol állandóannyitva volt az ajtó és folyamatosan ki-be járkálhattak agyerekek. De mondjuk az is elég sötét hodály volt.
Bevallom őszintén, engem nagyon
zavart az is, hogy láthatóan ritkán takarították az épületet.
A kicsik terme mellett volt a babakocsi tároló a konyha és a
személyzeti WC között. Amikor beiratkoztunk láttam itt egy
eldobott joghurtitalos üveget – ez még három hónap múlva,
amikor mi elmentünk is ugyanott hevert. Hangsúlyozom, a tároló
nem az udvaron volt, hanem az épületen belül. Szerintem ez gáz.
Ehhez képest nem volt túl meggyőző az az óriási oklevél a
bejáratnál, amit a higiénikus konyháért kaptak. Ahol a folyosón
nem mosnak fel, ott szerintem a konyha se lehet patikatisztaságú.
Ez a joghurtos palack dolog amúgy
nagyon irritált, gondoltam is többször, hogy szólok miatta, de
mivel hamar kiderült, hogy csak pár hónapig jár ide a gyerek,
aztán elköltözünk, úgy voltam vele, hogy a fene se akar
balhézni. Különösen azért, mert amúgy nagyon kedvesek és
rendesek voltak és ha azt néztem, hogyan viselkednek a gyerekkel,
ami azért egy anyának a legfontosabb szempont, akkor tényleg nem
volt bennük semmilyen kivetnivaló.
Azt már írtam, hogy a
gondozónő-gyerek arány Angliában hihetetlenül jó volt. Itt is
négy gyerekre jutott egy felvigyázó – és ez itt teljesen
normális, törvénybe iktatott kvóta. Megjegyzem, kell is szerintem
ennyi ember a kicsikhez, mert tényleg folyamatosan kell etetni,
tisztába tenni, nózit törölni, ringatni, kísérgetni. Kicsit
mondjuk mókás volt, hogy reggel, amikor gyakran elsőként
érkeztünk 5-6 gondozónő is fogadta az egyszem Kisbendét, de
amikor délben érte mentem, akkor már nem láttam, hogy egy bölcsis
néni is pihengetett volna, mindegyiknek szó szerint tele volt a
keze gyerekkel. De legalább egyik pici se volt soha elhanyagolva,
magányosan.
Azt pedig akkor még nem is tudtam,
hogy micsoda munkát végeznek Kisbendével a színfalak mögött.
Merthogy ahhoz képest, hogy ez a gyerek három hónapig járt oda,
és csak heti két délelőttöt (csak a utolsó hónapban hármat)
millió felmérést végeztek rajta, és annak az eredménye mind
benne van abban a majdnem 40 oldalas kis dossziéban, amit odaadtak.
Szerintem ezalatt minden létező
dolgot felmértek rajta – néhányat többször is. Természetesen
amikor beírattuk, felmérték, hogy milyen képességekkel
rendelkezik – mozgás, beszéd, szociális képességek, játék
terén. Nincs-e olyan elmaradása, ami külön fejlesztést
igényelne. Ilyen felmérő lap legalább öt van a dossziéban,
különböző időpontokból. Ezek általában a gyerek
megfigyelésével készültek – mondjuk, hogyan játszik a többi
gyerekkel, mik a kedvenc játékai, miket mond már, ismer-e már
számokat. Van egy olyan felmérés is közte, ahol a bölcsis szoba
alaprajza van, és azt tüntették fel benne, hogy hol mászkált
Bende, milyen polcokhoz nyúlt,milyen játékokkal játszott.
Rengeteg felmérő lapot fényképekkel
is illusztráltak, nekem ezek a kedvenceim, mert olyanok, mintha
beleshetnék a színfalak mögé, így látom most például, hogyan
tanult Bende önállóan kezet mosni, csapot nyitni, de
lefényképezték azt is, hogyan dobja ki önállóan a szemetet.
Nagyon kellemes olvasmány ez, mert az
angol sulira is jellemzően, mindenben a jót keresik. Amikor például
arról írnak,hogy Bende hogyan viselkedik ebéd kzben, nem azt
mondják, hogy elkényeztetett és válogatós kis kölyök, aki csak
a desszertet kéri és a főételt kiköpi (ami amúgy a valóság
volt) hanem arról lelkendeznek, hogy milyen okos gyermek, aki már
képes arra, hogy kifejezze, mit szeret enni és mit nem.
De hasonlóan kedves emlék a
dossziéban lévő rajza is, a gondozónő szakértő kommentjével,
miszerint milyen fantasztikus ez a mű, mert élénk színeket
használ, ráadásul nem is egyet, hanem többet és lendületes a
vonalvezetése. Persze fotó is van mellé, hogyan is készült ez az
elképesztő műalkotás és hosszas leírás arról, hogyan milyen
más dolgokat is kézműveskedik a fiam.
És a dosszié nem csak egyszerű leíró
napló (bár szinte minden napja meg van benne örökítve) mert
erőteljes utasításokat, pedagógiai célokat tartalmaz a jövőre
nézve is. Mert az klassz, hogy megmossa a kezét ebéd előtt, de
legközelebb akkor bátorítani kell arra, hogy törölje is meg,
evés után pedig rakja el a regényt. És amikor játszik, akkor ne
csak tologassa a vonatot, de mondják neki,hogy brümmögjön is
hozzá és tanítsák meg neki az előre és hátra kifejezéseket.
Vagy hogy szuper, hogy szeret kirakózni, akkor legközelebb kapja
meg azt a kirakót, amin gombok vannak, hogy had kezdje azt is
tanulni.
Jó érzés lapozgatni ezt a kis
füzetkét. Egyrészt,mert tényleg emlék. Nekem nincs ennél
pontosabb leírásom a kétéves Bendéről, nem is lehetne. Jó
olvasni, hogy mások milyennek látták a fiamat, hogy töltötte az
idejét távol tőlem, ráadásul mindezt fényképekkel, saját kezű
alkotásokkal fűszerezve. És sok-sok szeretettel. Mert tudom, hogy
ez a jegyzőkönyvezés adminisztrációs kötelesség, amiért
nyilván nem voltak oda az óvónők sem – de azért a sorokból
átjön a gyerekek iránti szeretet. Ami azért azt jelenti, hogy jó
döntés volt idevinni ezt a kis krapekot, mert tényleg jó dolga
volt. Remélem, hogy legalább ennyire jó helyet találunk neki
Spanyolországban is. Csak kicsit nagyobb ablakokkal.
 |
Nehéz ám úgy keverni a lapokat, hogy mindenki jól járjon ebben a mi országok közötti csavargásunkban. Hogy beleférjen a Disneyland-es osztálykirándulás, a szülőknek a munka, a családi születésnapozás a nagymamákkal és az unokatesókkal – és persze a tanulás is. Furcsa módon utóbbit egyre kevésbé érzem fontosnak, ami engem is meglep. Pedig, amikor elindultunk, nagyon sokat aggódtam miatta, hogy vajon kárt okozok-e azzal, ha kiviszem őket. Vajon rosszabb lesz a magyar helyesírásuk? Fognak majd magyarul is olvasni? És egyáltalán többet nyernek, mint amennyit veszítenek?
Az első évben ezért nagyon komolyan vettem a napi tanulást, ami valljuk be, sok-sok kínlódással járt. Hiába van tanárképesítésem, soha nem álltam a katedrán, de ha álltam volna is, tartok tőle az se sokat segített volna, hiszen a saját gyerek egészen más tészta. Ki kellett tapasztalnom, hogy mennyit bírnak, hogy milyen feladatokat szeretnek, és hogy mik azok a mondatok, amelyek szárnyat adnak és nem bántanak. Most már tudom, hogy Borsi például gyűlöli, ha pirossal javítok a füzetébe, nála radírozni kell, mert azt akarja, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Vagy hogy Bíbort csak dicsérni lehet, mert akkor szárnyakat kap, de ha valamiről úgy érzi, hogy nem megy neki, akkor meg se hajlandó próbálni.
Az elmúlt két év tanulási szempontból nagyon nehéz út volt ez mindannyiunk számára és bizony voltak benne nagy nagy mélypontok. A legnagyobbat Bíborka kapcsán éreztem, akivel az elmúlt félévben teljesen zsákutcába jutottam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Minden. De főleg a szófajok rendszere. Ha megkérdeztem tőle, hogy mondjon egy igét, csak nézett rám tágra nyílt szemekkel, hogy neki bizony fogalma sincsen arról, hogy ez mi. De századszorra sem. És még akkor sem, amikor már Borsi, aki két évvel fiatalabb és soha nem is tanulta, csak az asztal mellett ülve hallotta a magyarázataimat, már ő rávágta a választ. Nem értettem, hogy mit csinálok rosszul, főleg azt nem, hogyan csinálhatnám jobban. Persze tudtam, hogy a fő gond az volt, hogy Bíbor egyszerűen nem akart otthon tanulni. Ő olvasni akart, meg tévézni, meg lustálkodni, mint az összes többi osztálytársa, és minden egyes nap megkérdezte, hogy miért van arra szükség, hogy még otthon is tanuljon. Én persze minden egyes nap elmagyaráztam, hogy mi neki ebben a jó. De magamban egyre jobban bosszantott, hogy miért nem lehet elfogadni amit mondok, miért kell a kifogásokat keresni és főleg miért nem lehet megjegyezni egy ilyen egyszerű dolgot.
Bevallom, kudarcként éltem meg a dolgot, ezért el is tettem a nyelvtant egy kicsit szabadságra. De pár napja egyszer csak könyvrendezgetés közben megkérdeztem Bíbort, hogy mondjon egy igét. Megtette. Én meg felbátorodtam és tovább kérdeztem: egy főnevet, egy melléknevet, egy sorszámnevet, egy névmást, egy névelőt és mind ment, hiba nélkül. Csak álltam csodálkozva, hogy akkor mégis eljutott az információ? Mire ő vigyorogva – tudod, azt gondoltam, hogy ha mindenre tudom a választ, akkor talán ma nem kell feladatoznom...
De értek más kellemes meglepetések is. Azt már egy ideje tudom, hogy a gyerekeim angolul jobban olvasnak, mint magyarul. De most, amikor meghallgattam a barátnőm hasonló korú magyar gyerekeinek a hangos olvasását, rá kellett jönnöm, hogy a különbség nem olyan egetrengető, mint én gondoltam. Nem olyan rosszak ők ebben, csak olyan átlagosak, és az ahhoz képest, hogy nem ezt tanulják napi hat órában, ez igazán nem rossz eredmény. Ráadásul most, hogy hazajöttünk, hirtelen rákaptak a magyar könyvekre. No, nem a magas szépirodalomra, de sellőkről és hercegnőkről szóló lányregényeket falnak teljes lelkesedéssel. Persze emellett nyomják a „kötelező” Vukot és János vitézt, olvasónaplóval megterhelve, de korántsem azzal a drákói szigorral, mint eddig. És ez a lazulás nem ártott meg az eredményeiknek.
Gyakoroljuk most azt is, milyen az, ha a magyar mellett az angollal is foglalkozunk. Most még csak rövid novellákat, meséket olvastatok velük, majd megbeszéljük, hogy mit gondolnak róla. Utána az Alíz csodaországbant fogjuk venni, vagy az Óz, a csodák csodáját. Még megnézem a neten, hogy melyikhez találok több feladatot, esetleg valami olvasónaplóhoz hasonlító dolgot, hogy a saját dolgomat egyszerűsítsem.
De az igazi döbbenet akkor ért, amikor valamelyik nap Borsika lányom minden feladatát befejezve kért még valamit (igen, ő ilyen), én meg hirtelen nem tudtam mit adni, így egy középfokú nyelvvizsga tesztet nyomtam a kezébe. Húsz kérdésből 14-t csinált meg jól, ami szerintem elég jó eredmény, ha azt vesszük, hogy még soha az életben nem látott ehhez hasonlót és még csak kilenc éves. Vicces módon nem ám a bonyolult nyelvtani igeidős kérdéseken csúszott el, hanem az olyan kis beugratós vackokon, mint hogy vajon kell-e az Excuse me után odatenni, hogy „madam”, sir” vagy nem. Az én udvarias gyerekem odarakta, de a tesztíró szerint ez hiba és hivatalosan nem szabad. Mindenesetre azóta ezt a teszt dolgot is beépítettük a napi tanulásba, ismerkedjenek csak a nyelvi finomságokkal. (Bíbor egyébként a 20-ból 17-t csinált meg jól.)
Mivel Bíbor kedvéért csak szeptember 28-án indulunk Spanyolországba, hogy ő előtte még elmehessen a francia osztálykirándulásra, felmerült a kérdés, hogy nem kéne-e itt, a Balcsinál beíratni Borsit a helyi általánosba. (Azért csak őt, mert Bíbor visszautazik Angliába, és iskolába fog kinn járni.) Legalább megismerhetné a magyar oktatási rendszert, a helyi gyerekeket, gondoltuk. De aztán elvetettük, mert valójában nincs sok értelme annak, hogy most belökjük egy olyan idegen közösségbe, amelynek úgysem lesz aztán a tagja. Ahogyan Borsi fogalmazott, az iskolában a legjobb az, ha barátokra lel az ember. Ha ő itt egyet sem talál, akkor rosszul fogja magát érezni. Ha viszont talál, az még rosszabb, mert pár hét után el kell tőlük válnia. A tanulás meg itthon is megy.
Ám mivel minden gyerek tanköteles, ennek valamilyen formát kell adni. És mivel mi még hivatalosan angol lakosok vagyunk, hát ott kezdjük el ezt intézni. Persze fontos szempont volt az is, hogy ott ez jóval egyszerűbb, mint idehaza - bár nem minden papírmunka nélkül való.
Így hát most Borsi itt, Magyarországon lesz angol magántanuló, aztán Bíborral együtt ezt folytatják még egy darabig Spanyolországban is, ameddig nem találunk lakást és iskolát.
És mint minden magántanuló, addig hát itthon tanulunk. Hasonlóképp, mint eddig - csak hivatalos formában. Magyart, matekot, történelmet, Európa és honismeretet, angolt és persze most már spanyolt is. És ez teljesen rendben van még a hivatal szerint is, mert az angol magántanulóknak nem kell semmiféle kötött tanrendet követniük, azt a szülő állítja össze a saját igényeiknek megfelelően – tehát én akár a magyar tanrendet is követhetem, ha azt mondom, hogy ez a mi kulturális hagyományunk átadása miatt fontos, és ebbe nem szól bele senki. Miért is tenné, hiszen minden gyerek és minden család számára más a fontos, és vannak speciális élethelyzetek, mint mondjuk a miénk, amibe sok mindennek kell beleférnie, és ami nem fér bele szűk keretekbe. De hogy ez nem árt a gyereknek, az biztos, hiszen látom rajtuk, az elmúlt két évben csak kaptak. Nem is keveset.
