Három gyerekkel irány Anglia!

Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne.

Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni. Hogyan élték túl a vihart, a gyászt, a káoszt, és persze mit tanultak belőle. Nem szépítem: lelkileg néha megviselő volt hallani, hogyan kerül valaki tolókocsiba (és milyen jó, ha a sztori nagyritkán úgy folytatódott, hogyan került ki belőle), nagy változások, nagy lelki fejlődések, óriási példaképek. Van, akivel azóta is jóban vagyok, pedig csak pár intenzív órát töltöttünk együtt.
Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy alapjáraton nem vagyok az a könnyen megnyíló ember - de például nem nagyon tudnék olyan kérdést elképzelni, amire nem válaszolok. Egyszerűen ha az ember állandóan másokat faggat a legtitkosabb gondolatairól, élet és halál nagy kérdéseiről, akkor máshová kerülnek a privát szféra határai.
Az elmúlt években azért nem csak én változtam, hanem a munkám is, és az érdeklődési köröm is. Mostanság már a művészeti cikkeket élvezem a legjobban, a szöszmötölést az adatokkal, a pontossággal, a tárgyak vizsgálatát, megfigyelését. Talán azért is van ez, mert én magam is visszahúzódóbb életet élek. Nem olyan nagy új persze ez sem, mindig is imádtam a könyvtárakat, meg a múzeumokat, de hosszú évek munkája van abban, hogy ezeket a sztorikat el tudom adni újságoknak, és meg tudom úgy írni, hogy meg is vegyék. (Van olyan témám, amit ÉVEKIG ajánlgattam, míg végül elfogadták. És jó lett.)
Persze egy-egy jó interjúalanyra soha nem mondok nemet, hiszen tudok Skype-interjúkat is csinálni, nem állít meg semmi - de azért ahhoz az igazi varázslathoz, hogy sikerüljön pár óra alatt tényleg bőr alá jutni, azért kell a személyes jelenlét. A net hasznos találmány - de van az a buborék, amibe belekerül az ember egy interjú során, és egy idő után már tényleg nincs tabu. Na, ez azért virtuálisan nem nagyon működik. Csinálok azért néha most is interjúkat (nézzétek meg az ehavi Nők Lapja Pszichét például) de jóval kevesebbet. Ami azért baj csak, mert így húszon-sok évnyi újságírás után nehéz lemondani valamiről, amit jól és szívesen csinál az ember.
De nem árulok zsákbamacskát: az újságírás sok szellemi és fizikai szabadsággal jár - de nem ez a legjobban fizető munka a világon. Szóval nem véletlen gondolkodtam én azon, hogy mégiscsak üzleti alapokra kéne ezt helyezni, különösen, mert időről időre szokták mondani az emberek: írd meg a sztorim. Rakj be az újságba. Ami jópofa dolog - de valljuk be, nem minden sztori újság-alapanyag. Vagyis persze mindenkinek van OLYAN sztorija, amit meg lehet írni, de nem mind való OLYAN újságba, ahová én dolgozom. (Nem tudom, érteni-e a különbséget.) És persze hozzáteszem azt is, hogy amikor az emberek azt mondják írj rólam, akkor nem feltétlen az életük azon részére akarják a reflektorfényt irányítani, ami igazán érdekes lenne.
Szóval így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan cikkeket írnék, amihez nincs újság. Csak maga a cikk. Elmenni idős emberekhez, és megírnám az ő történetüket egy cikkben, és ezt kapnák mondjuk az unokák ajándékba. Vagy a nagymama kapná ezt ajándékba. Az üzleti részét nem gondoltam teljesen végig, ki fizetne, mennyit, hogyan adnám ezt aztán át, csak azt tudom, hogy a régi családi történetek mindig izgalmasak, és hiába mesélnek amúgy az öregek állandóan, mi, fiatalok vagy oda se figyelünk, vagy elfelejtjük a sztorikat. Aztán persze, amikor elmennek az öregek, már bánjuk, de későn. Mert nem írtuk le, nem vettük fel videóra. Eltűnt, elveszett és soha többé nem jön vissza.
Ezt érzem most én is anyám kapcsán - pedig sokat mesélt, sokat beszélgettünk. De nem mindig a múltról - hiszen azt ő jól ismerte. Inkább a jelenről. Anyám imádott pletykálkodni, kibeszélni az ismerősöket. És persze imádta a gyerekekről szóló történeteimet is - mit gondolnak, mit csinálnak, mit mondtak, mit éreznek. Neki nem volt túl izgalmas élete, hiszen otthon feküdt - mi voltunk neki a friss levegő. Egy jó sztori, egy új sütemény a sarki boltból, egy szörnyű hír a netről, mind ablak a világra, kis újdonság, kis izgalom. Hát beszélgettünk. Sokat.
Néha persze azért a múltról is. És én, mint újságíró néha jegyzeteltem is. Nem mindig. De most találtam pár papírlapot, ami egy ilyen alkalommal készült. Hát ezt most könnyek között pakolgatom ideoda.
Amikor anyám meghalt, szíven ütött egy kérdés, amire senki nem tudta a választ: hogyan hívták anyám gyerekkori kutyáját? Senki nem emlékezett rá. Én meg úgy éreztem, hogy belepusztulok abba, hogy ez elveszett. Hogy soha többé, senki nem tudja nekem megmondani. Talán az agy védekezőmechanizmusa ez, de két teljes napig járt ezen az agyam, és sírtam, ha csak eszembe jutott a kutya. Amit én soha nem láttam persze, még fotót se, csak hallottam róla, se a színét, se a fajtáját soha nem mondta nekem senki, csak azt tudtam, hogy anyám szerette. De a nevét valahogy elfelejtettem. Apám ugyan állította, hogy Buksi, de én azt tutira tudtam, hogy tévedés.
Aztán megtaláltam ezeket a papírokat most és ott van: Csuli kutya. És kész röhej, de mintha egy fekete felhő felemelkedett volna a lelkemről. Egyszerűen minden logikán túl megnyugtatott a tény, hogy nem veszett el a kutya neve.
Amúgy érdekes, hogy vannak sztorik, amiket anyám csak a nővéremnek mesélt el, és vannak sztorik, amiket mindenki tud, csak épp a nővérem nem. Nekem ezek a sztorijaim vannak, és itt vannak, mert milyen a költözés, van egy dobozom, ahol őrzöm az összes fontos papírt, és ez a pár jegyzetlap mindig jött velem mindenféle országokba az elmúlt években, és most is itt van. Persze nem tökéletes - ha anyám még élne, akkor felhívnám ám, hogy foldozgassa be a lyukakat. Mert persze a jegyzet is régi, és nyilván soha nem is volt teljes, és lehet, hogy anyám se tudta, azért nem mondta. De nem fáj a lyuk, mert ami a lényeg, az megvan. Ő.
És azon gondolkodom, most újra, hogy talán tényleg nem olyan hülyeség ez a vállalkozás sem. Mert mint újságíró pontosan tudom, hogy össze lehet foglalni egy kétórás beszélgetésben az ember életét, és meg lehet írni hétezer karakterben is. És sok interjúalanyom mondta már, hogy ők csak beszéltek összevissza, és nem is sejtették, hogy lesz ebből egy egységes cikk. Pedig nekem összeállt. És az sem ritka, hogy sír valaki, aki olvassa a cikkem saját magáról, mert hirtelen egészen más fényben látták saját magukat is. Mert ami le van írva valahogy valóságosabb, felkavaróbb, mint az emlék, ami bennük élt. Igen, ez az írott szó ereje. (És igen, a férjem rendszeresen röhög azon, hogy amikor kézbe veszem a régi cikkeim, gyakran én is elsírom magam rajtuk.)
Ez azonban nem cikk, és nem is akarom azzá fűzni. Talán nem is tudnám. Mert az mindig más, amikor személyessé válik a történet. Az már nehezebb. Átélni is, megírni is. És ott a homályos látás is - mert ha az ember benne van, akkor nem tudja eldönteni, mi a fontos és mi nem. Nincs meg az a szakmai távolságtartás. amit muszáj használni, hogy az ember ne haljon bele minden egyes történetbe. Ami segít eldönteni, mi a búza és mi az ocsú. Hisz nekem anyámmal kapcsolatban minden színtiszta aranybúza. Mert ezek itt lenn anyám szavai és anyám történetei. Fülemben a hangja, ahogy meséli újra és újra. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek jó sztorik, és az sem, hogy érdekesek. De ez az én blogom. Az én anyám. Az én múltam. Az én őseim. Az én történetem. Szóval leírom őket, és tudom, hogy meg fog még ríkatni évek múlva is.

"Illés napja volt, amikor anyám elkezdett velem vajúdni. Mire apám elhozta a bábát, már világra jöttem. Este tízkor már jajgatott anyám, de apám csak négyre ért oda a bábával, annyira részeg volt. Apám és anyám közös sírban fekszenek - pedig anyu nem így akarta. Azt mondta, elég volt egy életen át vele élni, a halálban már nem akart közösködni vele. Inkább a saját apja mellett akart feküdni. Mert apám rossz, részeges ember volt. Én mégsem tudok rá rossz szívvel gondolni. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt. Fekete Hitler-bajusza volt. Fekete haj, fekete szem. Vékony, fess ember volt. A falubeliek "Mitrócsák úrnak" hívták."

Egyetlen fényképem van amúgy nagyapámról. Meghalt jóval a születésem után, ahogyan a nagymama is. Egyiket sem ismertem. Anyám azt mondta, hogy a nagymama egyetlen egyszer jött vissza a halálból, hogy őt lássa, aznap éjjel, amikor én születtem bekopogott az ablakon. A kórház második emeleti ablakán. Bármilyen valószínűtlen is ez a dolog, anyám mélységesen hitt benne, hogy ez történt.

"Anyám világéletében becsületes ember volt. Azt szokta mondani: Aki nem eszik, nem is dolgozhat."

Te jó isten, hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban! Furcsa módon inkább apám szájából, aki imádja etetni az embereket - én meg gyerekként egyáltalán nem szerettem enni. Noszogattak minden létező módon. Nem sok sikerrel.


"Sok labdám, babám volt, Miki dobozszám hozta a csokit, kirakatrendező volt. Gabi könyveket hozott. 7 és 14 évvel idősebbek voltak nálam. Szerettem olvasni. Cilike könyveket olvastam és Kosáryné Réz Lola regényeit. Akkor még jobban láttam."

Gabi, anyám bátyja matek és tornatanár volt. Fura fickó lehetett, mert csinált egyszer egy kísérletet, és egyik évben minden gyereket megbuktatott, másik évben minden gyerek ötöst kapott nála. Ezzel bizonyította, hogy a tanár kezében van a kulcs, mennyit tanul egy gyerek és milyen sikeres lesz egy adott tárgyban. Azt nem tudom, hogy a szülők és a gyerekek mennyire értékelték ezt a kísérletet, de a családi legendárium szerint minisztériumi kitüntetést kapott érte. Fiatalon meghalt. Megállt a szíve. Soha nem született gyereke.


"Nagyapám, Mihály megszeretett egy református lányt és felcsinálta. Mindenki tudta, hogy az ő lánya, de a szülei nem akarták látni. Tiltották a lánytól. Aztán amikor a kicsi három éves lett, betették az udvarba, és ott játszott a többi gyerekkel. Meglátták a nagyszülők, és egyből látták, hogy "az övék". Azt mondták, legyen hát akkor, aminek lennie kell, és összeházasodhattak a szülei. Jenei Julianna volt a kislány neve."

Ez tisztára olyan, mint egy Szabó Magda regény-részlet. Ez nem a mindennapos sztorik között volt. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól írtam le.


"Nagyapám kiment Amerikába, Hlapkába dolgozni. Ott ismerkedett meg a feleségével is. Egy faluból származtak, de kinn ismerkedtek csak össze. Összeházasodtak, anyám is ott született. Aztán nagyapám anyja beteg lett, és megüzente, hogy jöjjenek haza, fel kell szántani a földet. Karon ülő csecsemő volt akkor anyám. Hat hétig tartott az út a hajóval akkoriban. 
Nagyapám elegáns ember volt, félcipőben járt, volt öltönye, napszemüvege. Angóranyulakat tenyésztett, szőlője volt, méhese. Nem igazi paraszt volt. A földbe búzát, krumplit,kukoricát vetett, de nem abból éltek. A ház előtt volt egy kislóca, oda ültek ki esténként, és ott mesélt nagyapám. Minden meséje így kezdődött: "Amikor Nevjorkban jártam..."

Ezt a történetet viszont gyakran hallottam, és imádtam is. Állítólag még rokonaink is vannak kinn, akik pár csomagot is küldtek, nylon-ruha volt benne, harisnya. De aztán valahogy a kapcsolat megszakadt, én már soha nem láttam semmit, ami Ámerikából származott volna. Még ez a Hlapka nevű város is mesebeli, soha nem hallottam hírét. De persze néha elgondolkodom, milyen is lett volna az élete a családomnak, ha annak idején nem jönnek haza az őseim. És hogy voltaképp mennyire benne van ezek szerint a génjeimben is ez az "elvágyódás". A dédszüleim, akik átszelték az óceánt. Anyámék, akik felköltöztek vidékről Pestre, a jobb élet reményében, és az én családom, akik most Angliában élünk. Ez a folytonos mozgás, migráció - és az állandó hazatérés, a szülőföld mágneses ereje.

"A házunkban, a kiskapunál volt egy küszöb. Borca néni (anyai nagyanyám)mindig elbotlott benne. Mindig úgy esett be hozzánk, mintha részeg volna."

Borca néni volt az amerikai nagymama. Ez az "elbotlás a küszöbben" az egyetlen dolog, amit tudok róla. De ezt a sztorit ezerszer hallottam.

"Farkas nagymamának volt egy kutyája, a Csuli. Ez a kutya szeretett engem, 5-6 ház távolságból is mindig hazakísért. Egy nap, nem tudom miért, Csek Mityuval együtt elvitték felakasztani egy drótra. Bozontosan, véres nyakkal, könyörögve jött haza a kutya. Utána még sokáig élt nálunk. De többé nem ment haza."

Ez Csuli. Az ő sztorija.

"A bátyám fiának, Mikikének is volt egy kutyája. Hazahozta Pócsra, a kutya összeszarta, összehányta útközben a kocsit. Bobby kutya volt a neve. Amikor elköltöztünk, ott hagytuk Ica néninél, hogy etesse ő. De nem volt nekik se sok pénzük. Amikor Miki hazaköltözött, látta, hogy az udvarban szart eszik a kutya, olyan éhes. Hazavitte hát magához, és azontúl ha volt pénze, akkor a kutya is csirkepörköltöt evett, ha nem, akkor együtt éheztek."

Anyámnak két bátyja volt. Miki az elvetélt zseni szobrász. Gyerekkoromban még pár rajzot is őriztünk tőle. Sajnos elvesztek. Sajnos Miki is elveszett - alkoholista volt, és ebbe igen fiatalon bele is halt. Gabi állítólag jó ember volt, szerette, óvta anyámat - Miki megbízhatatlan volt (nyilván az alkohol miatt), sokszor becsapta anyut, másokat is. Amikor meghalt, anyu és apu magához vették a fiát, Mikiét, akiről ezt a fenti sztori szól, ők nevelték sokáig. Ő spanyolból érettségizett, egyedüliként az iskolából, és szikrázóan okos pali volt. Rá még homályosan én is emlékszem gyerekkoromból. Izgalmas történetei voltak. De sajnos az apai átok őt is utól érte, ő is alkoholista volt, és fiatalon meghalt.

"Farkas nagyapáéknak volt a faluban a legjobb bora, mert Hegybíró volt a gacsi szőlőben. Ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Amikor nagypapa meghalt, a nagymama kórházban volt. Eta (Gabi felesége) és Gabi eljöttek, és mondták, hogy mennek majd vasárnap meglátogatni, de otthon aludtak. Későn érkeztek, fáradtak voltak, úgy feküdtek le ruhástul, nem is mosakodtak. Nagy jajgatásra ébredtem aznap, ilyet még soha nem hallottam. Orvos, orvos, kiabálta Gabi. A nagypapa agyvérzést kapott. Örültem, hogy ott voltak, én nem tudtam volna mit tenni. A szomszéd, amikor átjött, azt mondta: "András, nem vagy te rosszul. Elélsz te még estig is" 14 voltam akkor. Kiküldtek, ne lássam, hogyan hal meg. Amikor vége lett Gabi lecsukta a szemét és kinyújtóztatta."

Soha nem tartottam szépnek magam. Anyámat sem tartottam szép nőnek, pedig most, hogy jobban megnézem ezt a képet egyértelmű, hogy ragyogóan szép volt, amikor születtem. Vékony, szőke, elegáns nő. Nagyon más, mint az, aki pár évvel ezután lett. A mindig fekvő, beteges, gyenge asszony. Milyen furcsa most: pár nap sírás, kialvatlanság, és a tükörbe nézve mintha anyám látnám. Nem ezt a fiatal, idegent, hanem azt a 74 évest, akinek én ismertem. Furcsa látni, hogy az én smink nélküli, nyúzott, kisírt szemű önmagam mennyire hasonlít rá. Öreg, fáradt arc: bizarr módon, jó érzés ezt látni. Jó látni az ő arcát az enyémben. Mit se számít, hogy az szép vagy sem. Szívmelengetően ismerős.

Persze én nem olyan vagyok, mint anyám. Festem a hajam, sminkelek - ő ezeket nem tette. Nem is látott jól, nem is volt ez neki fontos, hiszen nem ment sehová. Kinek sminkelt volna. Nem mintha nem szerette volna a csajos dolgokat - a fodrászt, aki havonta járt hozzá, hogy valószínűtlenül szőke haját bedauerolja, az illatos krémeket, amiket mindig elfelejtett felkenni, vagy a jó szagú parfümöket, kölniket. Naná, hiszen nő volt. Szerette a csinos ruhákat - én voltam az ő fő beszerzője, mert Angliában olcsón lehet kapni jó minőségű, csinos ruhákat. Utálta az öregasszonyos feketét, imádta az élénk színeket. A kedvence egy élénk rózsaszín, pillangós, virágos sport-gatya volt. Rajtam is rózsaszín pulcsi van most. Valahogy eszembe se jutott feketébe öltözni, csak azért, mert meghalt, pedig lehet, hogy illene. Persze kit érdekel mindez. Anyám lánya vagyok. Genetikailag vonzódom az élénk színekhez, a csillogó kövekhez, mindenhez, ami határán áll a giccsnek.
A kezem is pont olyan, mint az övé. Nincsenek szép, hosszú, kecses ujjaim. Kicsi mancsocskák, ahogyan viccesen nevezni szoktam. Ahogy most gépelek, jól látom, hogy a kezem pont olyan, mint az övé volt. Kicsit már májfoltos, kicsit már lóg rajta a bőr, ha megcsippentem, nem ugrik vissza azonnal a helyére. Mintha az ő keze lenne a karjaimon. És ez is jó. Mondjuk a rövid lábam, meg a fehér bőröm is tőle örököltem, le se tudnám tagadni. És ez a fehér bőr pont olyan, mint Bendéé. A szőke haját meg Borsi viszi tovább. Mindenki kapott belőle egy darabot. A szemét, azt a rossz, vaksi szemét szerencsére senki nem örökölte. Ettől mindig is rettegett, hogy rossz lesz a szemünk. Két szemüvegesnek azonban lett két tökéletesen látó gyereke. Igaz, mostanság már szükségem van esténként az olvasószemüvegre, de ez a korral jár, nem a genetikával.
De nem tagadom, világ életemben apám lánya voltam. Akkor is, ha az ő kreol bőréből és fekete hajából semmit se kaptam. De belülről tagadhatatlan, hogy ott a "bolond fodor vér" ahogy anyám mondogatta, ha összefeszültünk. Mert az aztán megy nekünk a családban. Alig győzte szegény anyám simítani az ellentéteket. Nem tudom, mi lesz velünk, ha ő már nem lesz köztünk villámhárítónak.
Nem emlékszem arra, hogy anyám bármikor is büszke lett volna rám. Nem azért, mintha nem lett volna, hanem mert számára azt hiszem nem volt annyira fontos, hogy mit értem el. Ő akkor is szeretett volna, ha a Tescoban vagyok pénztáros. Amikor az első egyetemi vizsgámról hazajöttem, akkor csak ő volt otthon. Az ő ötlete volt, hogy mondjuk azt apámnak, hogy megbuktam. Szegény apám jobban aggódott, mint én, és amikor megtudta a bukást, azt hittem szívinfarktust kap. Persze ötös lett. És apu büszke volt.
Nem csoda, hogy neki akartam megfelelni egész életemben: ő hajtott, biztatott, és várta el tőlem, hogy teljesítsek. Ő kísért el mindenhová, ahová nem mertem egyedül elmenni és belökött minden ajtón. A zongora vizsgákra, a szavalóversenyekre, nyelv-vizsgámra, a felvételimre, még az első interjúmra is. Betuszkolt minden egyes ajtón, amiről úgy érezte, hogy ott a helyem. Még az újságírás szakot is ő találta meg az újságban és az ő ötlete volt, hogy menjek el felvételizni. Mert ő tudta, hogy ez lesz az én utam. Hogyne tudta volna, hiszen jobban ismert, mint én magam, egész életemben. Ha bajom volt, mindig hozzá bújtam, még kamasz lányként is az ő ágyába feküdtem át, ha rosszat álmodtam, vagy fájt valamim. Apám lánya vagyok, ez nem kérdés. Fodor akarattal, ízig vérig.
Mégis anyám útját járom sok szempontból. A család nekem is sokkal fontosabb, mint a karrier. Akkor örülök, ha együtt a család, ha mindenki itthon van. Végtelenségig tudok aggódni, ha késve érnek haza a lányaim, ha nem veszik fel a telefont, ha csak kilépnek a házból. De soha nem mondanám, hogy ne menjenek. Anyám se mondta soha.
Ezért vagyok itt.
Ezért vagyok az, aki vagyok.
Mert ő nem mehetett, de engem nem kötött meg. Azt akarta, hogy repüljek. És ezerszer elmondta, hogy szép vagyok. Hogy hordjak rövid szoknyát, és legyen frufrum. És tiniként egyiket se hittem el - aztán most itt vagyok 44 évesen, frufrum van, és csak rövid szoknyákat hordok, pedig legalább 30 kilóval több vagyok most, mint akkor voltam. Furcsa módon akkor sokkal kövérebbnek láttam magam, mint manapság. Mekkora marha voltam, hogy nem hittem anyunak. Mert persze, hogy igaza volt. Anyunak mindig. Neki csak az volt a fontos, hogy szeressük egymást és béke legyen. És ebben is igaza volt. Minden más, csak sallang.

Kedd éjszaka meghalt. 74 éves volt. A hiánya úgy fáj, hogy elmondani sem lehet. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha gyomorba vágtak volna ököllel, csak úgy kapkodom a levegőt. Pont ott fáj a köldököm fölött, pont ott ahol annak idején a köldökzsinór is összekötött. 

Tudom, hogy neki már jobb. Az utóbbi években folyamatos fájdalomban élt - kapkodta a levegőt, egymás után törtek a csontjai, leállt a veséje, maréknyi gyógyszert szedett. Még nézni is fájdalmas volt, ahogyan egyre szűkül az élettere. Bíborka lányom születésekor, 15 éve még el tudott jönni a kórházba, hogy megnézze a kisunokáját. Borsika születésekor sírt, hogy ne haragudjak, de képtelen elmenni a kórházig. Hogy is haragudtam volna, a kórházból az első utam odavezetett az újszülöttel.
Hét éve, amikor kiköltöztünk Angliába, kikísért a liftig. A szíve szakadt, hogy elköltözünk, de soha nem mondta, hogy maradjak vele. Lesz még időnk elég, mondta, és én is ezt hittem. Minden egyes nap felhívtam, és elmeséltem neki, hogy mi van velünk. Szerette ezeket a történeteket, és rajongott az unokákért. Benne volt az életünkben akkor is, ha nem volt ott. Fájt neki, hogy nem tud nekem segíteni, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy amíg nem kell őt ápolnom, addig mégiscsak könnyebb az én életem is. Két éve még olyan fotót csináltam róla, hogy az asztalnál ül. De jó ideje már erre se volt képes. Fogyott az ereje napról napra. A szobájából kiköltözött az előszobába, mert így közelebb lehetett a WC-hez. Az erkélyre már évek óta nem ment ki. Az volt neki a külföld, így viccelődtünk.
Sokat viccelődtünk azzal, mennyire beteg. Ha az ember évek, évtizedek óta beteg, akkor vagy belekeseredik, vagy elvicceli.
Nincs olyan emlékképem, amiben az anyukám egészséges lett volna.
Persze nem is úgy született. Iszonyat rosszul látott mindig - úgy végezte el a főiskolát, hogy az anyukája esténként felolvasta neki a könyveket. Erős napsütésben még ő is ki tudta silabizálni a betűket. Óvodás koromból van olyan emlékképem, hogy ül az erkélyajtóban, és centiméterekre tartja a szemétől a könyvet, úgy olvas. Imádott olvasni. Imádta Jókait, és a krimiket is. Egy időben a Lucifert vettük neki, mert annak nagyon fehér volt a lapja, és az erősen kontrasztos fekete betűket el tudta olvasni. Aztán már nem. De mi azért vettük tovább is a lapot, hogy hátha egy kicsit javul még a látása. De persze nem javult soha. A két szülés, az erőlködés teljesen tönkretette a szemét. De egy éve még szürkehályog is nőtt rajta. Azóta már az árnyakat se nagyon látta. Az unokáit nagyon szerette volna látni. De már nem látta februárban őket sem. Ez fájt neki. Nekünk is.
A tolókocsit cikinek tartotta. Évekig tartott, míg rá tudtuk beszélni, hogy beleüljön. De amikor sikerült túlesnie a félelmén, az nagyon jó volt. Élvezte, hogy ismét mobil lehet. Imádott vásárolni, de nem tudott járni. Évek óta nem tudott már járni, de a tolókocsival visszakapott valamit a világból, amit olyan régen elveszített. Azt hitte, hogy majd megszólják az emberek, kigúnyolják, vagy lesajnálják - de helyette mindenki csak segített neki. Amikor a tolókocsi beakadt a villamos sínekbe, vagy nem tudtuk behajtogatni az autóba. Mindig akadt egy segítő kéz. Jó volt ezt neki is megtapasztalnia. Hogy az emberek nem rosszak, akkor sem, ha a média ezt sulykolja belénk.
De az a hét lépcső, ami a liftig vezetett, és amit nem lehetett tolókocsival megtenni, egyre nagyobb teher lett, és amikor már nem látott, akkor ezeket a kis sétákat is fel kellett ezt is adnia. Szép, lassan mondták fel a szervei a szolgálatot, egyik a másik után. A pénz, az akarat, a szeretet tartotta életben. Soha, senki nem fogadott volna arra, hogy 74 évig fog élni. Már akkor sem, amikor megszületett. Egész életében ő volt a kicsi, a gyenge, a vakarék. Két erős, okos bátyja volt - de mindketten tragikusan, érthetetlenül korán meghaltak. Ő maradt csak életben. Túlélt mindenkit. Sokszor került a gödör aljára, és mindig kimászott. Élni akart. Azt mondogatta, amit annak idején a saját nagybátyja. Hogy ő soha nem fog meghalni, mert mire eljönne az ideje, felfedezik a halál ellenszerét. Még Bende fiam is elhitte. Ő is azt mondta, hogy a nagymama hallhatatlan. Mert az öregek mind meghalnak - de a nagymama nem, pedig tényleg öreg már. És ez csak azt jelentheti, hogy már nem is fog.
A halála előtt pár órával még beszéltem vele. Szerette volna, ha hazamegyek. De nem akarta, hogy hiába menjek. Még nevettünk is - mit jelent a hiába? De hazamentem októberben, novemberben is, csak azért, mert hiányoztam neki. Ő is nekem. Februárban az egész család hazament még. Miatta. Hogy lásson még minket. De nem látott. Akkor már tényleg nem. És beszélgetni is fáradt volt. De azért örült neki, hogy ott vagyunk.
Soha nem játszóterezett az unokáival. Nem sütött nekik süteményt, nem fogócskázott velük. Egyszer láttuk, hogy Bíbor, pár évesen próbálja arrébb nyomni az ágyat, amiben anyám feküdt. Kérdeztük mit csinál: hát nyomja az ágyat, mondta. Ahogy a nagymama.
De annak ellenére, hogy csak feküdni tudott, órákon át el tudta varázsolni az unokákat. Óvónő volt a szakmája. Értett a gyerekekhez. Színes ceruzákat vett elő, és mindegyikről kis történetet talált ki. Mindegyik ceruza másik nevet kapott, és beszélgettek egymással. Imádták a gyerekek. Ő is őket. De egyre inkább teher is volt neki a társaság. Nehezen bírta a zajt, a felfordulást, amit a három gyerek jelentett. Amikor átmentünk, felfordítottunk mindent. Ilyen a nagy család. Ezért jobb szerette, ha csak egy-egy gyereket viszek, mert eggyel bármikor el tudott lenni. Szeretett velük beszélgetni, ők pedig olyan dolgokat is megbeszéltek vele, amit velem nem. Mert a nagymama-unoka viszony más. Sajnos nem tudom, milyen. Az én nagymamám meghalt, mielőtt megszülettem volna. Ezért is voltam olyan boldog, hogy az én gyerekeimnek ez megadatik. Óriási ajándék.
Felnőttként jöttem csak rá, hogy milyen erős nő volt anyám. Nem csak az a fekvő, gyenge ember, akit a teste állandóan cserben hagyott. Gyerekként ezt nem látjuk. A gyerek kegyetlen, és azt akarja, hogy az anyja olyan legyen, mint a többi anyuka. Ne vak, ne fulladozó, aki nem tud elsétálni egy sarkot sem. Irigyeltem mindenkit, aki kirándulni járt az anyjával, akinek az anyja eljött a fellépésekre, vizsgákra, előadásokra. Ő erre képtelen volt. Biztos fájt neki. Hogy is ne fájt volna. De nem mondta soha. Pedig sokat beszélgettünk. Mit meg nem adnék most egy jó beszélgetésért... mennyire hiányzik, hogy nem tudom most felhívni.
Akkor kerültünk igazán közel, amikor gyerekeim születtek. Persze anyámnak mindenre megvolt a maga szabálya - hogy egy éves korig csak fehérbe öltöztessem, és mindenképp vegyek neki réklit, és persze háromóránként teáztassam. Én meg csak nevettem és persze semmit nem fogadtam meg a tanácsaiból, de mégiscsak jó volt, hogy adta őket.
Akkor éreztem meg először, hogy erős nő az anyám. Mert örökbe fogadott két gyereket is, mielőtt megszülettem. Férj, pasi nélkül. Mert gyereket akart, és nem sírni azon, hogy neki nem lehet. És aztán megszült engem, és abbahagyta a munkáját, amit szeretett. Mert belerokkant a szülésbe, és a három gyerek is sok volt. És jött a negyedik is. És akkor még mindig vékony volt, mint egy tinilány, és mindenki azt hitte, hogy a nővérünk. És aztán, nem tudom, hogy miért, de egyik napról a másikra éveket öregedett, és meghízott. És mindenki azt gondolta, hogy a nagymamánk. Nem tudom, milyen lehetett ezt feldolgozni, soha nem beszélt erről. De szenvedett miatta. Naná. És depressziós is lett tőle. Ki ne lett volna a helyében. Mert a teste, az a gyöngye, romlandó ismét cserben hagyta. Szenvedett,fulladozott, és pánikbeteg lett és a terek, a lehetőségek csak tovább szűkültek körülötte. Ott volt azon a kényszerpályán, amiről nem tudott letérni. De erős volt, és ezt mindig tudtuk. A teste gyenge, de az akarata mint a vas. Egy országot is elirányítana az ágyból, viccelődtünk rajta. Mert tényleg sokat viccelődtünk. Nem is értette senki, kívülálló a mi vicceinket. Kegyetlenségnek, morbidnak, érzéketlennek tűnhetett, pedig ezzel tudtuk túlélni, hogy minden nap a halál árnyékában élünk, és évek óta bármikor készen álltunk arra, hogy vége lesz. Ezt nem lehet állandó szomorkodással elviselni, ezen nevetni kell, mert különben belebolondul az ember.
Szerette az orgonát. Most virágba borult az erkélyen. De már nem látja, nem szagolja.
Annyi félelme volt anyámnak. Félt a villamostól, a fogorvostól, attól, hogy egyszer lezuhan velünk a repülő. Mielőtt gépre szálltam felhívtam, és amint leszálltunk rácsörögtem. Hogy ne rettegjen.
A legjobban azonban attól félt, hogy kórházba kerül. Pedig sokszor volt kórházban. Mindig sírva ment be, és ezerszer is elmondta, hogy aki oda bekerül, soha nem jön már ki. De mindig kijött. Sokszor voltak vele gonoszak a nővérek, az orvosok. Hiába fizettünk, mint a katonatiszt. Csak akkor volt jó ott neki, ha mi is benn voltunk. Ezerszer került a gödör aljára, és hittük, hogy itt a vég. De mindig kimászott. Mindig hazajött. És végül úgy lett, ahogyan akarta: otthon halt meg. Húgom és apám karjaiban.
Hirtelen, felfoghatatlanul hirtelen. Én nem voltam ott. Azt hittem, van még időm. Ő is azt hitte. Mind azt hittük. De az idő soha nem elég. Persze, nem tudom, mit akartam még. 17 éve, már az esküvőnkön is csak feküdni tudott, olyan rosszul volt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy nyugi, van még 17 évünk, akkor boldog lettem volna. Most mégse vagyok boldog. Azt hiszem bármennyi évet kapott volna is, az nekem mindig kevés lenne. Hiszen az anyám volt. Tudom, hogy neki mindig hiányzott az anyukája. Soha nem szűnt meg gyászolni. Majd belehalt amikor elveszítette. De akkor még nem éltünk mi. Azért is akart élni, hogy nekünk ne fájjon az, hogy ő nincs. Hogy talán ha idősebbek leszünk, akkor könnyebb lesz. Nincs igazad anyu! Nem könnyű ez semmilyen korban. Nem volt rajtunk kívül senkije. Minden rokon kihalt mellőle, ő maradt utolsó mementóként. Annyi történetet mesélt, és mi mind elfelejtettük persze, mert a gyerekeket a jövő érdekli, nem a múlt. De mit nem adnék most, ha lenne egy videó-felvételem arról, ahogyan mesélsz. Nem is értem, miért nincs. Csak pár jegyzet. Gondoltam, leírok mindent, úgyis ez a szakmám. De alig van pár papírlapom. És soha nem lesz már több. Nincs senki, aki róla tudna mesélni.
Ő tartotta össze a családot. Hozzá ment mindenki haza. Pedig apu főzött kávét, ő főzte az ebédet, ő intézett mindent. Mégis anyu volt a szív. A központ. Elképzelni sem tudom milyen lesz hazamenni úgy, hogy ő nincs otthon. Ahol mindig volt. Nem tudom, milyen egy anya nélküli világ. Soha nem éltem még olyanban.