Három gyerekkel irány Anglia!

Díjat kaptam, és örülök neki. Naná.

Köszönet érte Diának, és mivel a feladat az, hogy adjam tovább tíz olyan blogtársamnak, akiket nem olyan régen olvasok, én őket választottam most. Ami amúgy nem volt könnyű, mert hát mi a fenét jelent az, hogy "nem régen" és mégis kik legyenek azok, nehogy a többiek meg megsértődjenek azon, hogy miért nem ők. És különben is nehéz ez a választás dolog, pedig nem is Mérleg vagyok.
De aztán arra gondoltam, hogy a dolog lényege talán az, hogy felhívjuk egymást figyelmét azokra a nagyon jó kis blogokra, amelyeket mostanában fedeztünk fel és hogy ne mindig ugyanazok kapják meg a díjakat, ami ebben a belterjes kis blogos világban elég jellemző. Nekem a tíz kicsit soknak tűnt, ezért kicsit változtattam a szabályokon (bocsi) és csak öt blognak adnám tovább a díjat - viszont részletesen megindoklom, hogy őket miért szeretem. Hátha más is kedvet kap hozzá, hogy odakattintson!

Orsi Hangyafarmja nagy kedvencem. Igaz, mi előbb ismertük meg egymást, mint ahogyan a egymás blogját olvasni kezdtük. Orsi ugyanis a Nők Lapja Egészség képszerkesztője volt - vagyis ő kutatta fel a képeket, amik a legjobban illettek az adott cikkhez. Méghozzá szenvedélyesen és zseniálisan. Nagyon jó szeme van ugyanis, ami nem csoda, hiszen fotós. Aztán majdnem egyszerre lettünk terhesek, ő egy édes csillagszemű kislánnyal, Anna Hannával és meg Kisbendével. Amikor elkezdte a naplóját írni a Kismama magazinnak, kiderült, hogy Orsi nemcsak fotózni tud, de írni is, méghozzá nagyon jól! A terhesnaplót aztán babanapló követte, és az első év leteltével szerencsére nem hagyta abba az írást, hanem a neten folytatta ebben a blogban. Az ismeretség tehát régi, ám a blog új, és ezzel csak egy baj van, Orsi ritkán ír. De azok mindig nagyon jók!

A Gyereketető című blognak szintén nagy rajongója vagyok, szinte minden nap lesem, hogy Virág mit ír aznap. Szívemnek igen kedves a téma, merthogy ő otthon tanítja két kisebbik gyermekét, ráadásul azok hasonló idősek, mint az én két itthon (is) tanuló gyermekem. Csak lesem, hogy mennyi energiát-erőt fektet a tanításukba, és néha nagyon irigylem a türelmét, kreativitását, amivel minden nap izgalmas, új dolgokat talál ki nekik. Tematikus hetek (csigás, gombás, répás, lovas) lapbook-ok (amiről korábban még nem is hallottam) és egy csomó klassz ötlet, amivel élővé lehet tenni a tananyagot. Néhány ötletét már én is felhasználtam, és a csajok imádták! Vigyázat, nagyon sok bejegyzése van, és hosszú-hosszú órákig elvon a házimunkától ha az ember elkezdi böngészni.

Anita blogját tényleg nemrég kezdtem el olvasni, és nagyon megfogott az őszintesége. Persze ez a nyíltság érthető, ha az ember 21 éves és külföldön egyedül van, ahol bármilyen kedves, szerető családot fogott is ki, mégiscsak ... a család cselédje. Sajnos az au-pairkedés nem fenékig tejfel, sok barátnőm járta be ezt az utat, ezért hát nagyon is át tudom érezni Anita nehézségeit. És azt is, hogy milyen nehéz, ha közben az otthon hagyott barátok nem értik meg, milyen fontos változások mennek végbe abban, aki egy idegen országban, idegen emberek között tölti az életét, miközben idegen nyelven olvas, él, szeret. Most, hogy hazafelé készül és felvették magyar szakra az egyetemre, különösen drukkolok neki, hogy jó utat válasszon és remélem, hogy a blogírást nem hagyja abba!

Ha valaki angol feladatlapokat keres a neten, amiből a gyerekeit otthon taníthatja, könnyű és nehéz helyzetben van egyszerre. Merthogy sok dolog van a neten, de a legjobbak nem ingyenesek. Sok-sok éjszakai böngészésembe került, míg rátaláltam erre az oldalra, amit egy magyar házaspár vezet Angol gyerekeknek címen. Feladatlapok, mesék, videók - rengeteg letölthető anyag, én gyakran böngészek errefelé.

Ha valaki nem ijed meg attól, hogy angolul olvasson, akkor nézze meg Kelle Hampton oldalát, amelynek döbbenetesen sok követője van, majdnem 14 ezer ember! Egy gyönyörű fiatal nő írja le benne napjait. Két kisgyerekével egy gyönyörű tengerparti házban él, óriási baráti körrel és állandó napsütésben. Az élete nem lehetne tökéletesebb, gondolja az ember, amikor először végignézi a tucatjával felrakott fotókat. Merthogy Kelle nemcsak író, de fotós is, és döbbenetesen jók a képei. De jobban megnézve, egyszer csak észreveszi az ember, hogy a kisebbik gyerek egy kicsit fura. És ha beleolvas a blogba, az is kiderül, hogy a pici lány Down szindrómában szenved. És ebből néha születnek könnyes bejegyzések is. De az egész blog mégiscsak egy nagy falat boldogság. Majdnem minden nap.