Három gyerekkel irány Anglia!

Az első évben rengeteg levelet küldtünk haza, Magyarországra. Képeslapokat, apró ajándékokat, hosszú leveleket. Mióta visszajöttünk mindez radikálisan megváltozott. Nem írunk, ezért hát nem is nagyon kapunk semmit. Ami szomorú - de azt hiszem teljesen természetes folyamat.

A karácsony azonban a kézzel írott üzenetek ideje, különösen azért, mert az angolok mániákus küldözgetők - a főutcán tucatnyi üdvözlőkártyákra specializálódott bolt van és szinte mindig zsúfoltak. De ilyenkor aztán különösen.
A gyerekek meg különösen szeretik a lapokat osztani - és persze kapni is. Jót nevettem rajta, hogy tavaly, amikor le akartam fotózni Borsi osztályát belülről, hogy lefordíthassuk otthon a feliratokat, jött velem végig egy tanár, és ellenőrizte a kész képeket, nehogy rákerüljön bármelyik gyerek neve is. Mert az ugyebár már sértené a személyiségi jogokat. Nekem ez olyan fura volt már akkor is, hiszen a magyar suliban ez nem titok. A szülőiken ráadásul körbemegy a lista, és mindenki ráírja a nevét, emilcímét is - hasznos is volt ez, amikor mondjuk ajándékot vettünk a tanító néninek, vagy más szülőkre tartozó dolgot szerveztünk.
Itt ilyen nincs - nemhogy a gyerek nevét nem ismerhetem, akivel a lányom egy osztályba jár, de a szülőét sem. Nincs emillista, telefonszámlista - és ez nem feltétlen jó.
De visszatérve a karácsonyra - ilyenkor azért lazulnak a szigorú sulis szabályok, és múlt héten a gyerek kezébe nyomtak egy teljes osztálynévsort, csak és kizárólag azért, hogy le tudja írni pontosan az osztálytársak nevét. Ez amúgy nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk, a sok indiai-arab gyerek nevét kiejteni se tudom, és ötletem sincsen rá, hogyan is kéne leírni.
Borsika nevével is megkínlódtak az osztálytársak, ezt jól látom a lapokból, amiket kap. Van azon minden: Borski, Borshi, sőt még egy Burokhi is. Mondjuk nem csoda, mert úgy látom, a tanárok se tudják, hogyan hívják a lányom, hiszen már a listán is rosszul van a neve.
Mindenesetre most gyártjuk a karácsonyi lapokat nagy tételben persze - Borsikám minden egyes osztálytársának vitt, Bíbor már csak a kiválasztott pár jóbarátnak. De cserébe ő szervezte a Magyarországra hazaküldendő lapok sorsát - listát írt, kinek is kell küldeni, megírta azokat és aztán ellenőrizte, hogy alá is legyenek írva a család összes tagja által. Nem mondom, hogy mind készen van már - csoda is lenne, hiszen sokakat szeretünk, de azért haladunk. Remélem, hogy a héten mind postára kerül. És méginkább, hogy semmi nem fog eltűnni. De bevallom, a magyar postával kapcsolatban nincsenek illúzióim. Amióta a barátnőm által küldött méregdrága könyvcsomagot felbontották és ellopták tényleg elment a kedvem attól, hogy vicces kis apróságokat keressek és küldjek az otthoniaknak. Pedig ez csak egyszer történt meg velünk - és tucatnyi más alkalommal sokkal drágább dolgok is épségben ideértek. Szóval összeszedem a bátorságom, és újra próbát teszek a hagyományos levelekkel. Hiszen olyan jó érzés levelet kapni, ezt a lányaim ragyogó arcát látva állíthatom. Ahhoz képest már szinte mellékes, hogy mi van a csomagban. Olyan ez, mint a karácsony - annyira igyekszünk, hogy minden tökéletes legyen kívülről, miközben a lényeg megfoghatatlan.