Mintha valaki elrabolta volna az én mindig jókedvű, könnyen barátkozó fiamat, aki mindenkivel azonnal csevegni kezd, mosolygós, nyitott és mindenkivel azonnal megtalálja a közös hangot. Szeptemberben idecsöppent helyette egy morcos, nyűgös kismanó, aki elfordul, ha kedvesen hozzászóltak az osztálytársai, sírva indul iskolába, azt mondta, hogy őt meg akarják ott ölni, és egyáltalán utálja az egész helyzetet, és ami még furább volt, soha, senkinek nem köszönt vissza.
Mindenki azt mondta, hogy a nyelvvel van a gondja. Hogy nem megy neki az angol. De valahogy én úgy éreztem, nem ez az igazi baj. Persze, nyilván le volt maradva valamennyire, ez tény - de azért egyáltalán nem az a helyzet, hogy bedobjuk valahová, ahol semmit sem ért (mint anno a lányoknál) ő egész szépen beszélt már angolul, és el tudta mondani (ha hibásan is), hogy mit akar.
Bár ő arról panaszkodott, hogy senki nem szereti - amit én láttam ennek ellentmondott. Nem csak az, hogy mindenféle buliba hívták (oké, hogy az összes gyereket, de őt se hagyták ki, ami rendes dolog) és az udvaron köszöntek neki, kérdezték merre megy haza, nem mennek-e együtt. Az én fiam az ilyen kérdésekre azonnal a hátam mögé bújt, szorosan bezárta a száját és morcosan nézett vissza. Esélyt sem adott senkinek, hogy kedves legyen hozzá.
Én amúgy sejtettem mi a baj - jó volt neki az oviban, és nem akart onnan elkerülni. Értem én - de sajnos ez nem alternatíva. Ha otthon maradtunk volna is iskolás lenne és változtatnia kellett volna. Igen, elismerem, kicsit nehezebb a pálya a költözéssel és az új országgal, de visszacsinálni ezt nem lehet, De nem is akartam, mert azért én tudtam jól, hogy hosszú távon ez jó lesz majd neki, akkor is, ha most nem érzi.
Amúgy meg sejtettem, hogy a nagy fájdalma a szíve mélyén nem ez, hanem, hogy a többiek ügyesebbek. Mert egy dolog elcseverészni valakivel - de más dolog számolni, vagy olvasni angolul, ami a többieknek már egész jól ment, Bendének viszont erőfeszítést kellett tennie, hogy bepótolja a lemaradásait. Hát ez nem tetszett neki.
Ám akár tetszett, akár nem - alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez neki is, nekünk is. Így hát délutánonként olvastunk, számoltunk és a dolgok lassan változni kezdtek. Lettek barátok, és sok-sok dicséretet kapott a tanároktól is. Most ott tartunk, hogy percenként 40 szót olvas angolul (90 lenne a cél), és ötösével simán elszámol százig. (Sokat segít, hogy ötpennikkel gyakorlunk, és ameddig elszámol, annyi pénzt megtarthat. Ez pedig szuper gyakorlat a szorzótábla későbbi megtanulásához és két nyelven már nem is egyszerű.) Heti öt szó helyesírását kell megtanulniuk, ezeket megkapják hétfőn, minden nap le kell egyszer írni - pénteken dolgozatot írnak belőle. Ez általában hiba nélkül megy neki. (az eheti szavak pl. swing, sing, twig, this) Szépen írni nem tanulnak, nincs az a magyar rendszer szerinti betűformázás kicsi vonalak közé - ezért nyomtatott betűkkel ír, nem is teljesen pontosan úgy, ahogyan kéne, de sok feladatlapunk van, meg a tabletjén is vannak olyan programok, ahol az ujjával kell írni, ezekkel gyakorol néha.
Emellett rengeteg különórája is van. Mivel a suli közel sem terheli le annyira, mint otthon (minimális a lecke, tényleg csak az az elvárás, hogy heti háromszor olvasson egy pár oldalas könyvecskét) a délutánjai szabadok. Ezért simán belefér a korcsolyázás, az úszás, a foci, a hétvégi magyar iskola, és heti kétszer még logopédia is. Az egyébként valami zseniális, egy nagyon helyes magyar csaj tartja Skype-on, és bár ez így nehezített pálya, mert egy hétéves figyelmét azért nehezebb fenntartani, ha nincs jelen a tanár, a dolog mégis működik szerencsére. (Sajnos tavaly az ovis logopédussal az első pár hónapok után szinte semmit nem sikerült fejlődni, állandóan elmaradtak az órák.) Tervben van még a zongoratanulás, és a karate is - de nem sietünk. Van időnk szép lassan eljutni mindenhez.
Mert jó úton haladunk, az tuti, mert látom, hogy a gyerek kinyílt. Pár napja vettem észre, hogy már nem velem kézenfogva sétál haza, hanem előre rohan a többi fiúval, bújócskáznak, szaladgálnak, lökdösődnek, röhögcsélnek, Bende pedig mindenkinek magyaráz, mindenkiről mindent tud, és köszönget jobbra-balra. Akárcsak otthon. Szóval magára talált. Jól tanul, jól érzi magát a suliban és már a sulis ebéd furcsa ízét is megszokta. Szóval otthonra talált. Jó ezt látni.
