Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű.
Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket. Nyilván nem nekünk, Kelet-Európaiaknak szólnak ezek a keménykedő üzenetek, referendumok és kiszivárogtatott jelentések, hanem az EU-nak. A sok fenyegetés, miszerint most aztán majd ők mindenkit hazaküldenek, aki nem keres eleget, meg nincs jó szakképesítése arról szól, hogy minél jobb alkupozíciót szerezhessenek maguknak Brüsszelben - de azért itt élő külföldiként nem jó hallani ezt a tónust.
Nincs illúzióm - rengeteg külföldi él ebben az országban, és a felszínes mosoly alatt komoly feszültség van sok britben emiatt, mert valóban nehezebb a munkaerőpiaci helyzetük, zsúfoltabbak az iskolák és egyáltalán annyiféle hátterű emberhez kellene alkalmazkodniuk, hogy ez tagadhatatlanul néha okoz nehézséget, pláne amikor úgy érzik, hogy a saját hazájukban nem kapnak annyi figyelmet, támogatást, mint az ideérkező külföldiek.
Sokan vannak azonban azok is, akiknek tetszik ez az új, színesebb, multikulti világ, ami körülveszi őket, és látják, hogy ebből bizony sokat profitál az ország. hiszen jön az olcsó munkaerő, amelyik fizeti az adót, és jönnek az okos elmék minden országból, akik szintén idetermelik a hasznot. Valójában ezt a "más kultúrákkal együttélést" már évszázadok óta gyakorolják, és nem mondom, hogy mindig jól csinálták, de azért igyekszenek, legalább látszólag korrektnek lenni, ami azért már jóval több, mint amit Magyarország elmondhat magáról. A kép soha nem volt egyszerű, még kevésbé mesebeli - de a felszínen nyugalom volt, és nem volt szalonképes a gyűlölet semmiféle formája.
Na, ez változott a Brexittel, és ezért kell vele foglalkozni. Mert minket érint. Minket, akik itt élünk, és akik egyik pillanatról a másikra afféle másodrendű lakosokká váltunk, noha erről korábban nagyon is figyeltek rá, hogy senki ne érezhessen ilyesmit.
Ha engem kérdeznek, hogy mit érzek a Brexitből, hetykén felvetem a fejem és azt szoktam mondani, hogy a férjem euróban kapja a fizetése nagy részét, tehát még profitálunk is a font mélyrepüléséből. Egyre többet ér a pénzünk. És különben is, ha nem kellünk, akkor felkerekedünk és megyünk máshová, A ő veszteségük, nem a miénk.
De azért persze a helyzet nem ennyire egyszerű - mert azért mégiscsak van egy itteni házunk, amiben szeretünk lakni, és van három gyerekünk, akik szeretnek itt suliba járni. Persze át lehet vinni őket ideoda (ahogy meg is tettük már párszor), de azért a nagyobbik lányom mindjárt 16, ez a GCSE éve, és nem feltétlenül lenne boldog, ha most mondjuk németül kellene mindent újra kezdenie. Nem reménytelen persze, de azért nyilván visszavetné a továbbtanulását, a jövőjét. Nem véglegesen, de pár évvel valószínűleg igen. Kérdés, megéri-e ezt az áldozatot az, hogy a Daily Mailben nyomják az idegen gyűlöletet. Azt hiszem, amíg nem érezzük a bőrünkön, addig nem. De persze lehet, hogy akkor már késő lesz. Nem tudom, nincsenek válaszaim.
Az biztos, hogy az angolok folyamatosan veszítenek a Brexiten, akkor is, ha ezzel nem akarnak szembe nézni. Egyre több külföldi költözik haza, vagy tervezi, hogy hazaviszi az itt megszerzett tudását, pénzét, szellemi tőkéjét, ami nem jó az országnak. A nagyvállalatok hezitálnak, ha nagyobb beruházásokról kell dönteni, hiszen ki tudja, nem válik-e az üzleti világ központja London helyett Berlinné mondjuk pár év alatt. Még mi, a saját kis mikro-gazdaságunkban is hezitálunk, érdemes ez sok-sok pénzért plusz szobát építeni a házunkhoz, hiszen lehet, hogy nemsokára arra kényszerülünk, hogy eladjuk és itt hagyjuk az országot. És maga a ház is - bár fontban többet ér most, mint amikor vettük, de ha átváltanám ezt a pénz forintra az már jóval kevesebbet érne, mint két évvel ezelőtt. Olyan apróságokon látszik a gazdaság romlása, hogy az egyfontosban egyre több cuccot adnak két vagy három fontért - hét éve, amikor kijöttünk, nem láttam ilyesmit, vagy hogy sok alapvető élelmiszer csomagolását kisebbre változtatták, tehát ugyan maradt az ára ugyanannyi, de azért 10-20%-kal kevesebbet adnak belőle.
Az biztos, hogy személyesen nincs miért panaszkodnom. Semmiféle hátrány nem ért még a Brexit miatt. Még csak csúnyán se néznek rám sehol, ha magyarul beszélek a telefonomba, vagy ha erős akcentussal szólalok meg, amiből azért rögtön egyértelművé válik, hogy kelet-európai vagyok. Kedvesen beszélgetnek velem a nénik a buszon, kedvesen kérdezik honnan jöttem, és legutóbb egy bulin egy bűbájos angol pár hevesebben szidta a Brexitet, mint én. Szóval semmiféle olyan dolog nem történt, ami miatt aggódnom kellene, vagy rosszul éreznem magam...
...és mégis...
... a kulcstartómon van egy angol százló mintás szív. Amit még akkor vettem, amikor kiköltöztünk, és amikor még nagyon-nagyon új volt számomra minden és nagyon-nagyon tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy ma már nem venném meg. Pedig pontosan ugyanolyan itt minden, amit szeretek: a történelem, a kastélyok, a TV-műsorok, az újságok, az iskolák. Minden. De valahogy én vagyok más a Brexit miatt.
Mert ha jól megnéznek, amikor magyarul beszélek a gyerekeimmel, akkor az jut eszembe, hogy biztos ez is utálja a külföldieket - pedig lehet, hogy csak próbálja kitalálni, mi lehet ez a furcsa nyelv. Ha visszakérdeznek a boltban, akkor arra gondolok, hogy szándékosan cseszekedik velem, amikor nem akar megérteni - pedig még a saját gyerekeim is gyakran közlik, hogy bénán beszélek. Az ember agya dönti el, hogy milyennek látja maga körül a világot, és én ezt a Brexites Angliát ellenségesnek látom a fejemben, nem barátságosnak. Akkor is, ha ez nem igaz. Akkor is, ha tudom, hogy ez csak a fejemben van, azt gondolom, hogy talán mégiscsak a pesszimista felem látja helyesen a dolgokat.
