Múltkor összeszámoltam, hogy életem során hat nyelven tanultam már. Aztán mellé tettem, hogy hány nyelven beszélek. Az eredmény nem olyasmi, amire felvághatok, mert igazából az angol az egyetlen, amin nem adnak el. De a tökéletestől még az is messze van.
Így 45 évesen be kell ismernem: nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Itt élek már évek óta Angliában, és nem panaszkodom: már nem úgy megyek ügyet intézni, vagy orvoshoz, hogy előtte megnézem a szótárban a megfelelő szavakat, és az odafelé vezető úton nem fogalmazom meg, hogy mit fogok mondani. Nem esek zavarba, ha telefonon kell életbiztosítást kötnöm, vagy elintézni az önkormányzatnál, hogy másik suliba tegyék át a gyerekem. Napi szinten olvasok angol szakcikkeket, szépirodalmat, nézek tévét, és még a rettegett híreket is simán megértem.
De... hát igen, ez a kis de azt hiszem örökké ott marad már. Hogy amikor azért tévét nézek, akkor kényelmesebb számomra, ha ott van a felirat. Hogy ha beülök egy kávézóba, akkor a körülöttem angolul beszélőket egyforma szürke zajnak hallom. (És ez csak akkor tűnik fel, ha beülök egy magyar kávézóba, és hirtelen a környezetnek is "értelme" lesz.)
Ha választani kell, akkor nekem Shakespeare mindig magyarul lesz szebb, és ha tehetem, igenis magyarul olvasom el ugyanazt a regényt, mert jóval gyorsabban megy. És ha írni kezdek... no, ez a legfájdalmasabb azt hiszem, szóval ha írni kezdek akkor jobban teszem, ha magam mögé állítom az egyik gyereket, aki afféle élő "hibajavítóként" olvassa amit írok, és rögtön mondja, hogy "nem for, hanem at" vagy ilyesmit. És azért van mit kommentálniuk.
Igaz, azért legyünk őszinték: évek óta nem "tanultam" angolul. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt hagyományosan tanulásnak neveznék. Nem nézek nyelvtani táblázatokat, nem csinálok teszteket, nem tanulok szavakat. Nyilván ez jön magától - de úgy sejtem (és ebben azért nem vagyok persze biztos), hogy lehetne azért tudatosan csiszolni az apróbb hibáimon, és nyilván az lenne a legjobb, ha sokkal többet lennék angolok között, bár azért ebben már jóval jobban állok, mint korábban, mert nagyon tudatosan dolgozom rajta.
Ami a legfontosabb fejlődés amúgy, hogy már nem zavar, ha angolul kell másik nyelvet tanulnom. Amikor még jó húsz éve Németországban éltem, és beültem egy egyetemi angol tanfolyamra, akkor a két nyelv olyan szinten akadályozta egymást, hogy megszólalni sem voltam képes végül egyiken sem. Leblokkolt az agyam teljesen. Ez az érzés ma már csak akkor kerül elő, ha a két nyelvnek ugyanazok a szavai. Na, azért az meg tud zavarni még ma is. Szóval ha megkérdezik, hogy franciául hogyan mondjuk azt, hogy szülő, vagy németül hogyan van a kar, akkor az fehér folt, és nagyon nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magam, hogy nincs gáz: pontosan, ahogyan angolul.
Ha belegondolok, hogy életem során mennyire sok tanfolyamon, akkor egy világkörüli út már simán kijönne belőle. Ha pedig azt is beleveszem, hogy mennyi iszonyatosan sok időt öltem bele... na akkor azért kicsit fáj, hogy ilyen soványka az eredmény.
Mert németül ugyan 20 éve tök szuperül beszéltem, de mivel azóta egyáltalán nem használtam a nyelvet, így az szépen elkopott. Az orosz az sose volt meg, hiába a nyolc évnyi iskolai kínlódás, bár az egyetemen volt egy félév, amikor komolyan ráhajtottam és akkor eléggé beindult. A latinnál nem is volt soha cél az önálló írás-olvasás, ott mindig is a kultúrát élveztem igazán és az érettségin is azzal vágtam ki magam. A spanyolt fél évig nyomtam amikor ott éltünk, de ahogy eljöttünk, minden kiesett. Egyik se volt akkora nagy szerelem.
Nem úgy a francia. Ó, a francia az mindig is szerelem volt. Az első nyelv, amit önállóan kezdtem tanulni, igaz, az első leckénél megakadtam, amikor a könyv azt mondta vannak hím és nőnemű szavak. Olyan tíz éves lehettem és ez olyan szinten feldolgozhatatlan információ volt számomra, hogy ott feladtam. Bienvenue á Budapest Monseiur Martin. - ennyi maradt meg, és a vágy, hogy ne csak azt halljam a kazettáról, hogy "zsömözsömö". Mondjuk azért akkoriban nem nagyon lehetett autentikus francia zenét, vagy beszédet hallani a hétkerben, és valahogy még gimisként se merült fel bennem, hogy a Fáklya Nyelviskolában franciára iratkozzak be, miután letettem az angol nyelvvizsgát. Akkor még úgy éreztem, hogy a középfokúval mindent tudok, és most jöhet a pihenés.
A francia meg megmaradt afféle vágyott szerelemnek. Néha vettem egy-egy könyvet, de valahogy mindig megakadtam az első leckénél. Újra és újra. Aztán persze egyetemistaként már több ambíció volt bennem és beiratkoztam a Francia Intézetbe. Természetesen kezdő tanfolyamra. (Szörnyű rossz tanárunk volt, és hatalmas csoport.) Aztán a Katedrához, és azt is feladtam. Aztán úgy gondoltam, hogy az intenzitás majd segít - napi öt óra, minden hétköznap egy hónapon át. És egy szuper nyelvtanárt kaptam, és imádtam. De nem mentem tovább. Mert valahogy a nyelv még mindig "zsömözsömö" maradt, hiába hallgattam a kazettákat, és a nyelvtan rejtélyes, a helyesírás meg kibogozhatatlan. És ami keveset megtanultam, azt is elfelejtettem és ami maradt az a szerelem, és Alain Delon, aki bugyihozogató hangon susogott a csajnak, csupa olyan dolgot, amit nem értettem, csak azt, hogy a csaj mindig azt énekli válaszul, hogy parole.
Van abban valami szánalmas, amikor az ember talál egy régi füzetet, amiben össze vannak gyűjtve a francia igék ragozásai, és rá van írva a dátum: 2001. Basszus, hát milyen régen volt már ez! És kinyitom a füzetet és még mindig nem tudom ezeket az igéken csípőből. Na, ez ciki, én is pontosan érzem.
Szoktam néha azt álmodni, hogy franciául beszélek. És szuper jól megy. Néha kitöltök online teszteket, hogy hol is kéne élnem, és mindig az jön ki, hogy Franciaország az én lelkem igazi otthona. Amúgy ha odautazom (és már jópárszor jártam ott!) én is mindig ezt érzem.
A nyelv mégse megy.
Na, hát ez van.
De mégse érzem magam igazán lúzernek, és tudjátok, hogy miért? Mert fél éve megint járok franciára. Heti másfél óra, ami halottnak a csók. És persze kezdő tankönyv, bár nem teljesen kezdő tanfolyam, mert a tavalyi évben egy másik kezdő könyvet nyomtak a többiek. Mi vagyunk a haladók.
És a tanár egy tündéri francia nő, aki olyan kiejtéssel beszéli az angolt, hogy legszívesebben felzabálnám. Mondjuk amúgy is imádnivalóan kedves. És ami a legjobb, hogy én vagyok a kis kedvence, mert bár nem szoktam tanulni (basszus kinek van felnőttként ideje francia igeragozásokat magolni????) még így is én vagyok a legjobb a csoportban (mondjuk csupa angol, teljesen reménytelenek) és időnként az agyam mélyéről olyan francia szavak törnek fel, hogy én magam is elcsodálkozom.
Azt hiszem a közeljövőben nem fogok Alain Delonnal franciául diskurálni. Tartok tőle, hogy egy idegen nyelvű interjúhoz talán még az angolom sem elég jó. De a FB státuszom szerint Párizsban élek. Direkt olyan FB oldalakat tettem előre, és lájkolok lelkesen, amik franciául vannak. Minden egyes nap olvasok franciául is már, bár csak a cikkek címeit, de mégiscsak olvasok. Munka közben pedig franciául hallgatok rádiót. És többségében még mindig csak "zsömözsömö", de azért egyre több szót tudok kivenni a kellemes zsizsegésből.
Nem hiszem, hogy egyhamar megtanulok franciául. Nem hiszem, hogy túl késő lenne hozzá - egyszerűen nem rakok bele annyi energiát mint amennyit egy ilyen cél igényelne. De élvezem. És azt hiszem ez nem olyan rossz eredmény.
Teljesen szívemből szóltál. Nekem is volt szerencsém jó pár nyelvet tanulni, tanulgatni, de igazán csak az angol az amin nem adnak el, bár mivel én nem élek ott így a napi rutin egyáltalán nincs meg.
Nekem az olasz lett volna a szívem csücske. De bevallom hogy én azt már csak tudni szeretném, tanulni nem. Az lenne a legjobb, ha holnap úgy ébrednék, hogy beszélek olaszul. :) Jól van na, tudom, hogy ez csak egy teljesen buta ábránd, de annak azért jó.
Neked viszont hajrá, és csak foglalkozz a franciával, valami majd lesz belőle, ha ennyire szereted.