Három gyerekkel irány Anglia!

Furi dolog ez a gyász. Egy év is eltelt már azóta, hogy anyu meghalt. És én azt gondoltam, hogy egy a gyász olyan dolog, ami szép lassan csökken. Szóval hogy minden nap egy kicsit jobb és kevésbé fáj. Ám ez rettentő nagy tévedés.

Az elején persze rémes, és úgy érzi az ember, hogy ő maga is belehal. És ezen nem változtat a tény, hogy én hiszek a reinkarnációban, és abban még inkább, hogy anyunak bárhol is van, jobb, mint itt. Legalább nincs az a sok-sok fájdalma, ami kínozta.
De attól még magamat sajnálhatom, és miért is ne tenném, hiszen nekem a nehéz most, nem neki. Persze nem csak nekem, nem akarom én kisajátítani ezt a fájdalmat. Fáj ez apunak is, aki hónapokig be se tudott menni anyu szobájába, fáj a tesóimnak is- annak is, aki közel van, és naponta ott motoszkál anyu cuccai között, de fáj annak is, aki olyan szívesen ott lenne, de nincs. Még a hülye macskáknak is fáj, akik ott keringtek még hónapokig anyu ágya körül, és sírva keresték a lakásban mindenütt. Egyszerűen felfogni sem tudták, hogy már nincs ott.
Bevallom, mi se nagyon.
De persze az élet megy tovább, és vannak nehézségek, és örömök, és persze ezeket olyan jó lenne elmesélni neki.
De nem ez hiányzik a legjobban. Hanem az, hogy a híreket nincs kivel megbeszélni. Mármint az undi híreket. Amiket anyu úgy szeretett. A véresen részletes, gusztustalan, felháborító,és elborzasztó híreket. Na, mi ezeken anyuval nagyon szerettük. (Ha mond valamit, akkor a kedvenc Instagrammerem egy boncoló orvos, aki rendszeresen tesz fel érdekes képeket a munkája során.)
Na, erre senki nem vevő rajtam kívül. És ha a családom meglátja, hogy mit nézek épp a képernyőn, akkor sikoltozva menekülnek ki a szobából, míg én a képek melletti részletes leírást is elolvasom. (Oké, nekem gyerekként is Az emberi test volt az egyik kedvenc könyvem, szóval difoltból nem vagyok komplett, elismerem.)
Hát ezeket most nem tudom senkivel kibeszélni. De persze anyu nem ezért hiányzik. Ez csak egy olyan plusz hiány, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. Hogy mi ketten ebben mennyire egyforma érdeklődésűek vagyunk.
Mert azt tudtam, hogy fájni fog, amikor a könyv megjelenik, és nem tudom odaadni neki, szóval arra azért fel lehetett készülni. Persze biztosan sírtunk volna, amikor a kezébe veszi és szembesül azzal, hogy nem látja, bárhogyan is szeretné. Meg azért egy kicsit vigasztalt, hogy apu azért ott volt a bemutatón, és jött a dedikálásra is, és igazán örült annak, hogy ez megvalósult - pláne, hogy tudja, ez már régi álmom volt, de nyilván neki még régebbi, mert azért legyünk őszinték, egy szülőnek a gyereke öröme és eredménye még édesebb, mint a sajátja. Fura dolog ez.
De azért néha sírok. Sírok, mert annyira hiányzik anyu. Általában akkor tör rám ez a zsigeri fájdalom, amikor olyan filmet látok, amikor valaki elveszíti az anyukáját. Az olyan durván erős fájdalom, hogy kimegy a lábamból az erő, mintha gyomorszájon vágtak volna egy kalapáccsal. Csak kapkodok a levegő után, és fel nem fogom, hogy hol volt eddig ez az erős érzelem, mekkora erő kellhetett ahhoz, hogy lefojtsam magamba. És olyankor döbbenek rá, hogy ez nem múlik - a faszomat az egészbe, nem csökken egy kicsit sem. És talán soha nem is lesz ez jobb. Egyszerűen csak belegyömöszöltem egy kis üvegbe és rácsavartam a kupakot, de olyan ez, mint a kóla, amibe mentost dobtak, néha néha robban.
A nővérem egy öregek otthonában dolgozik, és azt mondja, hogy az idős nénik nem a gyerekeikről, vagy az unokájukról beszélnek a legtöbbet a halál előtt, hanem az anyukájukat emlegetik. Hogy az fáj nekik a legjobban, hogy őt elveszítették. És azt várják a legjobban, hogy az anyukájukkal újra találkozhassanak. És ez valami annyira szívszorító. Hogy van az embernek egy boldog, teljes élete - férj, gyerek, unoka, és az mind ott állhat és szeretheti őt. Az édesanyát akkor se tudja pótolni senki. Soha. Soha már.