Három gyerekkel irány Anglia!

Nézem a Facebookot és azt látom, hogy a külföldi fórumokon két téma van, amely minden egyes nap felmerül, óriási indulatokat kavarva. Az egyik, hogy lehet-e munkát vállalni külföldön nyelvtudás nélkül, a másik, hogy hol jobb az oktatás, Magyarországon vagy külföldön. Kompromisszum nincs, személyeskedés, vérre menő alázás annál több.

A nyelvtudást illetően az ember azt gondolná tiszta a helyzet, hiszen ki a fene venne fel Magyarországon egy csak üzbégül vagy albánul beszélő munkást, akinek nem tudja elmondani, hogy te haver, holnap gyere be egy órával korábban, vagy azt, hogy ennek a betegnek beöntés kell, annak meg injekció. De még a kék dobozt rakd a pirosra, ne fordítva is komoly kérés lehet adott esetben. Arról nem is beszélve, hogy ha kilép az ember a munkahelyéről, akkor el kell menni ügyet intézni a hivatalban, lakást bérelni, gázszámlát fizetni, kicserélni a nem működő porszívót és az iskola is folyton küld haza mindenféle leveleket, sőt időnként a szülőkkel személyesen is beszélni akarnak. Szóval a helyzet számomra egyértelmű - nyelvtudás kell, anélkül nem nagyon érdemes elindulni.
De mindig, minden csoportban akad, aki elmondja: neki bizony nyelvtudás nélkül is sikerült, és szuper állása van, és rengeteget keres és különben is ott a férje, aki tolmácsol neki, ha bajba kerül, meg hát nem kell félni, mindenütt van magyar munkatárs, aki majd tolmácsol.
Erre persze jönnek a válaszok, akik elmondják, hogy nekik már a tökük tele azzal, hogy vadidegeneknek tolmácsoljanak, akár hajnal 2-kor, mert az illető nem tudta megoldani a feladatát, persze teljesen ingyen és bérmentve, és hogy azért akadhatnak esetek, amikor a férj nélkül kell valami elintézni, és mondjuk egy beöntésnél a kórházban azért nagyon nem mindegy, mit mondanak, nyomni kell, vagy tartani.
Minden vitának egy a vége: akik nem tudnak nyelveket megsértődnek, mert úgy érzik, hogy akik kinn vannak elfelejtették, honnan jöttek és hát persze "mind ilyenek a magyarok" nem akarnak segíteni másoknak. Akik meg kinn vannak, szintén megsértődnek, mert hát szívesen segítenének ők, de nehogymár ez azt jelentse, hogy fogadjanak be vadidegenek a lakásukba és menjenek nekik tolmácsolni.
Meg hát valljuk be - valóban az lenne az ideális, ha mindenki, aki kimenne beszélné az adott ország nyelvét, de mi van akkor, ha férj kap munkát, asszony meg követi és ő nem beszéli a nyelvet? Akkor ő addig ne is induljon el? És abban is van igazság, hogy az ember könnyebben tanulja a nyelvet az adott országban, mint otthon. De persze nehezebb is - mert nem ránk, magyarokra szabva van a tananyag. Például Spanyolországban tök sokat foglalkoztak a nyelvtanfolyamon a tegezéssel-magázással, mert elsősorban angolok ültek az órán, akiknek ez ismeretlen volt. Angliában nagy hangsúlyt fektettek a német ábécé elsajáítására, mert az nagyon más, mint az angol, de például a magyarhoz teljesen hasonló. Meg aztán nem is feltétlen olcsóbb, vagy egyszerűbb külföldön, munka után, fáradtan, kimerülten nyelvet tanulni. A munkahelyen meg ha szar, alulfizetett munkát kap az ember (és nyelvtudás nélkül mi mást kaphatna) akkor valószínű, hogy csupa külföldi lesz körülötte, akik a saját nyelvükön karattyolnak, és le se szarják, hogy a másik nem érti az urdut vagy a lengyelt.
Csak hát ezekről keveset szoktak beszélni az emberek. Egyszer olvastam egy blogot, ahol az anyuka leírta, hogy ő is a tengerparti képeket testi fel, ahol boldog a család - és nem szokta reklámozni, hogy pánikrohamot kapott a boltban, mert egyszer csak túl sok lett a feszültség benne, amiatt, hogy minden, de minden angolul van és ő semmit sem ért meg. Ez a pánikroham amúgy sok külföldön élő magyarra jellemző, a magány, a teljes kiszolgáltatottság, az elszigeteltség nem olyasmi, amit könnyű elviselni. Mert hogy a helyiekkel ismerkedni akkor is nehéz lehet, ha az ember tökéletesen beszéli a nyelvet - ám ha csak makog, még nehezebb olyan barátokat találnia, aki türelmesen végighallgatja majd és veszi a fáradságot.
Persze szerencséje lehet mindenkinek - találhat egy isteni aranyos szomszédot, anyukát, fitness partnert, aki hajlandó lesz arra, hogy segítsen és nem bánja, ha kicsit akadozik a társalgás. De nagyon sok emberrel találkozom, akinek ilyen nincs és aki évekig is él ottan az idegenben és egyszerűen nem sikerül megtalálnia, kialakítania azt a kört, ahol ő is számít. Ez pedig brutálisan romboló a személyiségre. Az ember azt veszi észre, hogy egyre zárkózottabb, egyre magának valóbb és már nem is akar nyitni. Megkeseredik és az adott országot és lakóit hibáztatja. Akik barátságtalanok, arrogánsak, bunkók - és persze nyilván ebben is van igazság, az ő igazsága - de akik mégis megtalálják a számításuk, azok meg jobbal háborodnak fel a sztereotípiákon.

Az iskolával kapcsolatban ennél még durvább viták szoktak izzani. A fele azt mondja, hogy az angol (osztrák, francia, német) iskola szuper, a gyerek imád járni, kreatív dolgokat csinálnak, problémát oldalnak meg, csoportmunkát tanulnak és alapvetően jól és stresszmentesen érzik magukat a bőrükben, és ennek a szülők nagyon örülnek.
A másik csoport szerint csak a magyar oktatás a jó és színvonalas, másutt a gyerekek nem tanulnak semmit, nem véletlen, hogy az ország népessége is buta, mint a tök, akik nem tudják, mi a különbség Bukarest és Budapest között, nem tudnak két számot összeadni, a gyerek nem tanulja meg a szorzótáblát - nem véletlen, hogy rá vannak utalva a magyar szakmunkásokra, azok legalább megoldják a helyzetet, ha már a helyi töketlenek nem. Tehát ők ezért hazaköltöznek, vagy a gyerekeket hazaküldik, vagy egyszerűen csak káromkodnak nagyokat és rettentő elégedetlenek, főleg, mikor látják, hogy az otthoni ugyanennyi idős gyerek már logaritmust számol és csonka gúlát - ezek itten ebben a műveletlen külföldön meg még mindig csak színeznek és a kétszerkettőt gyakorolják, de hiába, mert ezek még abban is bénák.
Persze nyilván ez iskolától is függ. Én például elégedett vagyok az itteni általánossal - de ebben nyilván az is belejátszik, hogy idén ez a suli lett egész Coventry legjobb iskolája, az igazgatót pedig a királynő kitüntetésben részesíti majd nyáron. OBE lesz, azaz Officer of the British Empire, amit sokféleképp lehet fordítani, a Brit Birodalom hivatalnoka, tisztje vagy akár méltósága is jó fordítás a nagy szótár szerint. Az biztos, hogy ez nagy dolog, és a tanárnő ezentúl ezt ugyanúgy a neve mellé biggyesztheti, mintha Phd lenne. Ez a suli ugyanis öt éve még az Ofsted szerint is nagyon rossz volt - de ő öt év alatt csodálatra méltó módon megreformálta és kívül-belül ujjászületett. Nem véletlen, hogy mindig is odavoltam érte - de nyilván az eltelt évek alatt finomodott is a kép, ami bennem él a brit oktatási rendszerről, és bármilyen jó is ez a suli, látom az árnyoldalait is. Ami a környék. A sok benefiten élő család, akik minimális mértékben sem támogatják a gyerekek tanulását, és bár a tanárok a lelkük is kiteszik, ha nincs otthoni támogatás, akkor azért heroikus munkát kell végezniük. És bizony nem szeretem, hogy van, aki piszkosan küldi suliba a gyereket, és bizony nem véletlen, hogy a suli hírlevelében benne van, hogy hideg az idő, mindenki adjon megfelelő öltözéket a gyerekre, mert van, aki még most, minusz fokokban is bokazokniban küldi a szoknyás kislányát suliba. Az se tetszik, hogy a felsősök már nem nagyon írnak leckét és egyre nehezebb fegyelmezni is őket. És persze az nagyon jólesik, amikor a szülőin elmondják, hogy az én lányom milyen okos, és jóval a korosztálya felett teljesít, de azért az is ott van a fejemben, hogy egy jobb iskolában, ahol a közösség hajtós, még ennél többre is képes lenne.
De nyilván ez is csak egy szelete a képnek, és értem én, hogy sok magyar család hasonlóról panaszkodik és azt mondja, hogy ilyenek ezek az "angolok" és nem törődnek a gyerekeikkel - csak hát ez a kép is fals, hiszen ne feledjük, hogy akik meg igazán törődnek a gyerekekkel és a tanulmányaikkal, azok magánsuliba adják a gyereket, brutálisan sok pénzt kifizetve, de persze ez csak nekünk sok pénz. Akinek nem kell lakbért fizetnie, sőt esetleg több ingatlana is van, ahol a magunkfajta bevándorlóktól havonta szedi be a pénzt és esetleg még a nagymama is beszáll a tandíjba, és mindkét szülőnek jól kereső munkája van, ott ez már nem feltétlen a megfizethetetlen álom kategória.
Sokféle igazság van, sokféle szempont - és mind, mind összecsap a Facebookon, és egyre nagyobbak az indulatok és egyre inkább zavarnak. És lehetetlen kimaradni belőle, mert itt ülök a gép előtt és dolgozom és percenként pittyeg a gép és jön az üzenet, hogy megint hozzászólt valaki. És az se menekvés, ha kikapcsolom a gépet, mert a mobilomon is rajta a Face és az is pittyeg. És ha mégis offline vagyok, akkor meg jönnek a sértődött emilek, hogy miért nem válaszoltam azonnal, pedig írtak és most akkor haragszom-e. És igen, haragszom - legfőképp magamra, mert miért is kell egyáltalán Facebookoznom, és miért nem vagyok képes hátat fordítani az egésznek, mikor csak idegesít a parttalan vita, ahol senkinek, soha nincs igaza, fárasztanak a viták, amelyek mindig személyeskedésbe és sértegetésbe torkollanak, akármilyen józanul is próbál az ember hozzászólni, és mindig sértődés lesz a vége, akkor is, ha az ember jóindulattal adna tanácsot. 
Láttam tegnap egy nagyon jó képet, amire az volt ráírva:
- Mit lenne a legnehezebb elmagyarázni valakinek, aki most csöppenne ide az 1950-es évekből?
- Hogy van a zsebemben egy szerkezet, amivel elérhetem a világegyetem összes felhalmozott tudását. ... és arra használom, hogy cicás képeket nézegessek rajta és idegenekkel veszekedjek.
Én se értem.