Három gyerekkel irány Anglia!

Mivel Zsolt végre jobban van, a suliban meg két hét iskolai szünetet kaptak a gyerekek, ráadásul még a nap is olyan erővel süt, hogy ma például lepirult az arcom és meg is fájdult kicsit a fejem, amiért nem raktam rá kalapot - szóval ismét nekiláttunk gőzerővel utazgatni. Rövid hezitálás után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk Spanyolországba, sem Magyarországra ebben a tavaszi szünetben (hosszú az út, kevés a pénz) hanem a környéket fedezzük fel. Na, nem mintha ez nem történt volna már meg jó párszor. De mégis megdöbbent, hogy mennyire sok-sok dolog van még mindig a közvetlen közelünkben, amit nem láttunk.

Már írtam, hogy megvettük a National Trust éves bérletét - a családi jegy 95 font egy évre, és ezért a pénzért egy évig 500 kastélyba, kertbe, udvarházba és más helyre mehetünk be. Télen nagyon sok hely teljesen vagy részlegesen zárva volt - most azonban minden megnyílt és úgy döntöttünk, hogy akkor nekilátunk és meglátogatunk egy csomó új helyet.
Bevallom, úgy érzem, hogy számunkra ezek a kirándulások tökéletesek. Mert imádom ugyan Londont, és szívesen megyek Oxfordba vagy bármely más híres nagyvárosba - de azért három gyerekkel egy városlátogatás azért elég macerás. Nagy a tömeg (mindig nagy), fegyelmezetten kell viselkedni, (fogni kell a szülők kezét, pláne a négyévesnek), nem lehet csak úgy szaladgálni. Ráadásul előbb-utóbb mindenki megéhezik, de ha még viszünk is szendvicset, akkor is pisilni kell, pihenni kell - szóval beülni. Meg hát ugyebár okosan kell adagolni a kultúrát és a szórakozást - egy nagycsaládban mindenkinek más az igénye, na. Nem könnyű összehangolni.
Na, a National Trust pont erre van kitalálva. Mert minden egyes helyre, alapvetően ugyanaz a felépítés a jellemző: egy hatalmas birtok közepén van egy ház, ami alapvetően múzeum. Tehát van tér, ahol a gyerekek szaladgálhatnak, fára mászhatnak, játszhatnak, üvöltözhetnek. Nincs autó, tehát nem stresszes elengedni őket. A ház maga viszont mindig kultúrprogram, ami a gyerekek aktuális tűrőképességét figyelembe véve adagolható. Van, amit csak második-harmadik alkalommal tudunk teljesen bejárni, de hát ez is belefér.
Az olyan kényelmi szolgáltatásokról nem is beszélve, hogy az összes helyen van kávézó, étterem, tiszta WC, szuvenírbolt (egyre kevésbé izgalmas), gyakran még kis antikvárium is, vagy helyben termelt biozöldségek, kertészeti cuccok. És persze piknikezni mindenütt szabad, a legtöbb helyen nagyon normális asztalok vannak. Tehát ha van idő-erő, akkor reggel telepakoljuk a hátizsákot kajával és akkor egy fillért se kell költeni. Ha szaladósabb kedvünkben voltunk, akkor meg veszünk kaját ott. (Mondjuk az éttermek általában drágák és a minőség se mindig jó, de hát ennyi rizikót időnként bevállal az ember.) Egy ilyen helyre a családi belépő amúgy 25-35 font, tehát könnyen kiszámolható, hogy 3-4 alkalom után a bérlet simán behozza az árát.
Én azért is szeretem a bérlet dolgot, mert leveszi rólunk azt a feszkót, hogy MINDENT látni kell. Mert hát ingyen van, közel van - simán visszajöhetünk máskor is, és persze a közeli helyekre megyünk is. Nem kell feltétlen kora hajnalban kelni, indulni - simán ráérünk ebéd után is menni, mert ha 2-er érünk oda és 5-kor eljövünk (akkor zárnak amúgy) és csak a felét látjuk, akkor is mi van. Majd megnézzük legközelebb, ami kimaradt, ha érdemes.
Annak idején ezért szerettem Pesten az állatkerti bérletet is. Bementem a gyerekkel és azt csináltuk, amit ő akart. Nem volt az a feszkó, hogy gyerünk, hát a tigrist nem is láttuk még, siessünk. Egyszer a gyerekem fél órán át a tócsában fürdő verebet figyelte és ez nekem teljesen okés volt. De amikor egy másik kislány is leállt mellé, hogy ő is azt nézze, akkor apuka nagyon ideges lett "hát nem azért fizettem ennyi pénzt, hogy a szaros verebet nézzed, gyerünk, forduljál meg, nézzed a zsiráfot" kiabált és elrángatta szegény gyereket. Pedig a veréb érdekes volt - a zsiráf meg nem csinált semmit, csak állt.Akkor annyira nagyon-nagyon örültem neki, hogy bérletünk van és az én gyerekem heti két-három alkalommal is azt néz, amit ő akar, nem azt, amit muszáj neki.
Ilyen ez a National Trust is nekünk. Van olyan ház a környéken, ahová már négyszer is visszamentünk, mert a gyerekek imádják. Furcsa módon, minden egyes alkalommal ragaszkodnak hozzá, hogy a házat is bejárjuk (pedig tényleg kicsi és annyira nem is izgalmas) de tényleg minden alkalommal meglátunk benne valami újat. Elolvasunk egy plusz táblát a faliszőnyegekről, vagy a ház tulajdonosáról.
Külön bónusz, hogy minden hely igazi meglepetés. A környékbeli nagy turistalátványosságokon már túl vagyunk, és a messziek közül is kipipáltuk már a legtöbbet. Ha őszinte akarok lenni, nincs is már semmi az angol-bakancslistámon. (Na jó, talán még Hadrianus fala - de mindenki azt mondja, hogy nem egy nagy durranás, tényleg csak egy kőfal, szóval ha összejön, akkor örülni fogok neki, ha nem, akkor nem fogok a halálos ágyamon sírva sajnálkozni miatta.)
Szóval nagy turista-vágyaim nincsenek - de azért új dolgokat látni nagyon szeretek. Ezekről a helyekről pedig még soha-soha nem hallottam. Packwood House, Hanbury Hall, Upton House, Badsley Clinton. Tegye fel a kezét, aki hallott már róluk! Bevallom, számomra tökéletesen semmitmondó szóösszetételek voltak eddig. Indulás előtt persze megnézzük a kis könyvünkben amit a tagsággal kaptunk, hogy mégis mit várhatunk tőle, de hát az se mond sokat. Pár kép, rövid leírás, hogy mondjuk a "Croft család otthona volt hatszáz éven át". De hát mivel az itteni történelmi családokat nem nagyon ismerem, ez aztán meg végképp nem mond semmit. Azt meg ugyebár végképp nem lehet tudni, hogy ez érdekes lesz, megspékelve mindenféle apró izgalommal, szépséggel - vagy olyan uncsi. Hogy van-e benne gyerekeknek szánt feladat, adnak-e kis térképet, amivel a kertben lehet kis táblákat megkeresni, találunk-e olyan tulipánt, aminek narancsillata van, lesz-e ott egy béka, amit négykézláb követni lehet, albínó pávák vagy egészen szelíd szarvasok.
És maga a ház...! Meggyőződésem, hogy nincs még egy ország, ahol ennyi tökéletesen berendezett régi házat lehetne látni ilyen tömegben. Sokszáz éves székek, asztalok, festmények, kárpitok, függönyök, és a könyvtárak! A csupasz falú francia kastélyok a Loire mentén elbújhatnak ezek mellett - az meg külön pikáns, hogy sok helyen még ma is ott lakik a család, a kastély egy kisebbik, elzárt részében.Az én művészettörténész lelkem időnként sikongat a boldogságtól - elképesztő szépségeket látunk, mérhetetlen gazdagságot, fényűzést. Csupa-csupa szép tárgyat, sokszáz éves festményt, kecses széket, asztalt - ráadásul eredeti közegben.
De minden egyes ház-kastély kínál valami pluszt is, amit a gyerekek is imádnak: sok helyen vannak szobák, ahol be lehet öltözni az adott kor ruhájába, másutt a szövést lehet kipróbálni, régi játékok replikáival lehet játszani - de az én gyerekeimet múltkor egy olyan kiállítás bűvölte el, ahol régi tárgyak voltak kirakva és mindet ki lehetett próbálni. Nem kell extra dolgokra gondolni - lehetett tekerni egy zinger varrógépet, krétázni pár táblán, tekerni egy hagyományos telefont és persze írógépen írni. Utóbbi lett a sztár, el se lehetett rángatni őket. Hiába mondtuk, hogy a kastély felét még nem is látták, a válasz az volt, hogy "anya, kastélyba minden hétvégén megyünk, de írógép csak itt van." Nem is kérdés - igazuk volt.
De azért nekünk is, hogy amíg ők ott játszottak, felváltva a férjemmel azért elszöktünk megnézni a kastélyt is. Merthogy az is csodaszép volt. Remélem legközelebb a gyerekek is felfedezik.