Fogalmam sincsen róla, mi váltotta ki a pánikot, amitől aztán nem tudtam aludni. Csak forgolódtam, forgattam a fejemben a szavakat, hogy is tudnám ezt megfogalmazni, de persze reggelre mindent elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy költözni hülye hobbi, és hogy nem vagyunk normálisak, amiért ezt lassan már minden évben eljátsszuk.
Mondjuk elismerem: van némi haszna, mert ez a legjobb selejtezés a világon. Mindent, de mindent az alapján kell kézbe venni, hogy megéri-e kifizetni az adott cucc értékének többszörösét a szállítóknak. Megjegyzem: a férj szerint semmi nem ér ennyit, és mindent ki kéne vágni a kukába, főként a könyveket, amiket már sokadszorra pakolunk és dobozolunk.
A gyerekek is az utolsó napjaik gyűrik a suliban - szerencsére sokkal nagyobb nyugalomban, mint mi, felnőttek. Igaz, őket ez a pakolás dolog annyira nem üti szíven, hozzászoktak na.
Érdekes amúgy, hogy mindenki azzal jön (már megint), hogy jajj, a gyerekeknek milyen sokkoló lesz majd Magyarország. A Nők Lapja Caféra írtam is erről egy cikket - hogy szerintem hogyan van ez. Nem nagyon akartam írni erről, de végül a szerkesztőm meggyőzött róla, hogy sokakat érdekel, és elismerem, ez valóban olyan téma, amihez kapcsolódva szinte naponta kapok leveleket is. Hogy vajon mi lesz.
Hát bevallom, nem tudom. Hogy is tudhatnám, mit hoz a jövő???? Remélni remélem, hogy jó lesz azért nekik, de simán benne van a pakliban az is, hogy nem annyira. És nem, még mindig nem kérdezzük meg őket arról, hogy akarnak-e jönni. A döntést nálunk továbbra is a felnőttek hozzák, nyilván úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.
Megmondom miért. Egyrészt ők nem tudják felmérni továbbra sem a döntéseink következményét. Másrészt, mert a gyerek megvezethető. Nekem pl konkrétan 50 fontomba kerülne most éppen, hogy én legyen a Világ Legjobb Anyukája mondjuk Borsika lányom szemében. Ennyi pénzbe kerül egy delfin örökbefogadása - és ezt a pénzt én nem vagyok hajlandó odaadni neki karácsony óta, az ő szívének nagy fájdalmára. De mondjuk Bendének elég ehhez egy zacskó gumicukor is, de ha ezt egy Lego mellé pakolom, a hatás még hosszabb lenne.
Online cikket írni amúgy nagyon más, mint nyomtatottat és amikor elkezdtem, az elején egészen megdöbbentem azon, hogy ártatlannak tűnő témák, milyen brutális indulatokat képesek kiváltani az emberekből. Teljesen sokkolt az elején az a sok gonosz indulat, ami a hozzászólásokból áradt, bármilyen, de tényleg bármilyen cikk kapcsán. Mindenkinek markáns véleménye van és nulla megértés azokkal kapcsolatban, akik ezt másként gondolják. (Ez amúgy nem magyar sajátosság, elég megnézni a Daily Mail oldalát, körülbelül hasonló stílusban ölik egymást ott is a kommentelők.)
Szóval amikor ez az "Angliából hazaköltözöm" cikk megjelent, fel voltam már készülve rá, hogy leszedik a fejem. A szerkesztőm már régóta mondogatja, hogy ne is nézzem a kommenteket - nem érdemes ilyesmin idegesítenem magam, de persze ezt nehéz betartani, mert az ember kíváncsi, így hát aznap, amikor megjelent, egész nap a neten lógtam, és óránként csekkoltam, hogy hányan nézték már, és mit gondolnak róla.
A papírforma persze bejött. Első nap jöttek a fröcsögő gonoszok, akik szerint az egész cikk kamu, nincs ember, aki haza akarna menni Magyarországra és a cikk egyértelműen Fidesz propaganda.
Olvasva a kommenteket azt éreztem, hogy ez most nem fáj, nem bánt. Mert tudom, hogy én valódi vagyok, és nem a Fidesz bérelt fel rá, hogy hazamegyek. Aki nem tudja elképzelni, hogy valakinek nem Anglia a világ közepe és minden helyek legjobbika, azt nagyon sajnálom, mert teljes önáltatásban él. Nincs legjobb döntés, nincs legjobb hely és nincs tökéletes ország. Ebbe pedig belefér az is, hogy van aki Nepálban érzi jól magát, van aki Brazíliába vágyik és van aki haza, Magyarországra. Ha van, aki ezt nem fogja fel, az róla állít ki bizonyítványt, nem rólam.
Másnapra azonban megérkeztek a lágyabb hangú emberek is - akik megértették, amiről a cikk szól. (ŐK egyébként mindig, minden cikk kapcsán 24 óra elteltével írnak csak.) Mert igenis sokan éreznek hasonlóképp, mint én. . Mert azt is hiba lenne gondolni, hogy külföldön minden automatikusan jobb. Ez pont úgy nem igaz, mint ahogyan az sem, hogy külföldön mindenki jobban él.
Persze az egy kicsit szíven ütött, amikor azt írták, hogy "tönkreteszem a gyerekeimet" - mert nyilván a gyerekek jóléte, testi-lelki egészsége igenis központi kérdés nálunk. Meg is kérdeztem gyorsan a lányaimtól, hogy ők mit gondolnak erről. A 12 éves csak legyintett: ugyan anya, ha egy költözés tönkretenne minket, akkor mi már régen tönkrementünk. A kicsi meg szó szerint röhögött, közölve, hogy igen, Spanyolországban, amikor a medencés házban laktunk és minden nap suli után ment úszni, az tényleg nagyon tönkretette őt. Másnak is kívánja ezt a nyomort.
Persze, hangsúlyozom - ez nem azt jelenti, hogy jó nekik a költözés. De azt igen, hogy nem sokkoló, mert átélték párszor és megtapasztalták, hogy ez nem a világvége, sőt meglepően jó és izgalmas dolgok sülhetnek ki belőle. Nyilván más először útnak indulni és nagyon más ötödszörre. De azt gondolom, hogy ha rossz lenne nekik, azt látnám rajtuk.
Persze tudom, hogy nekik még kevesebb fogalmuk van arról, mi vár rájuk, mint nekünk. Nyilván szoktunk beszélni Magyarországról és tudják, hogy több lesz a házifeladat, meg a dolgozat, de azt is, hogy Magyarországon simán lehet olyan államelnök, aki ellopta valakinek a dolgozatát és azt is, hogy röhejesen sok stadion épül mostanság arrafelé. De Magyarország nem csak ez. Van ott nagymama, van ott sok barát, rózsa alakú fagyi, Balaton és brutál hosszú, forró nyári szünet.
Tudják, hogy az életünk más lesz - de hogy ez hosszú távon előnyükre vágyik majd, vagy épp ellenkezőleg, arról fogalmuk sincsen. Mi sem.De bakker, amikor Angliába jöttünk, akkor se tudtuk, hogy milyen lesz. Minden költözés, iskolaváltás, új munkahely ugrás az ismeretlenbe. A változás az élet maga. Mi talán egy kicsit többet élünk, mint mások és ez bizony néha a kívántnál több stresszel jár. De azért megyünk, mert szeretünk menni. Nem beszélek rá senkit - de nekünk eddig jó.
Nagyon szurkolok nektek. És közben nagyokat sóhajtozom.