Ennyi csomag gyűlt össze. Nagyjából be is fejeztem a pakolást. Dobozokban van megint az életünk. Minden fontos be van rakva végre. Minden. De miért érzem úgy megint, hogy semmi nem is hiányzik? Csak az, hogy vége legyen...
Azt hiszem költözésből lassan doktorátust írhatnék, teljesen profi lettem. Már nem is stresszel. Elkezdjük jó korán, hetekkel a kijelölt határidő előtt, minden nap egy-két dobozt megpakolva. Az elején főleg könyvek kerülnek a dobozokba, de nem baj, úgyis azok mennek legalulra. Aztán ahogyan telik az idő, úgy haladok a szekrények belseje felé, és lassan egyre több és több doboz kerül egymásra, szépen felcímkézve, hogy tudjam, mi van benne, hány kiló, és persze hová is fog menni.
Minden költözésnél eljön az a pillanat is, amikor már minimális nosztalgia sincsen az emberben a régi lakás iránt, mert üres, idegen és persze mocskos is, hiszen minden poros, régi vacak előkerült, és senki nem ér rá, hogy szépen kilgancolja a fürdőszobát. Majd a végén. Amikor már nincs mit kerülgetni.
Kerek 70 dobozt pakoltunk meg, több mint ezer kilónyi cucc van benne. Tudom, sokkal szigorúbbnak kellene lennem a csomagolásnál, és a legtöbb vackot kidobni. De hát nincs szívem elvenni a gyerekektől az emlékeiket. A füzeteiket, a rajzaikat, a dolgozataikat. Mert tudom, hogy nekem is milyen öröm, amikor egy-egy ilyen mementó előkerül a gyerekkoromból. Most csak azért ne adasson ez meg nekik, mert külföldön töltötték a gyerekkoruk egy részét? Hát pakolok, teszek el mindent rendületlenül.
Közben jókat röhögök azon, hogy Spanyolországban sikerült egy marék barackmagot is bepakolni, szépen újságpapírba tekerve, nehogy összetörjön. Senki nem vállalja érte a felelősséget - pedig ott volt az egyik dobozban szeptemberben.
Az is eszembe jut, hogy milyen könnyű is Magyarországra költözni. Kedden elviszik a dobozokat, hétvégén már meg is fog érkezni. Mire hazaérünk minden ott lesz. Spanyolországba három hónapig tartott a dobozok útja, hajón, konténerben, többszöri eltévedéssel.
Mondjuk az néha egy kicsit lelomboz, amikor a kamra mélyéről előkerül egy olyan doboz, amit tavaly óta nem sikerült kipakolni. No igen, a karaoké gép nem hiányzott senkinek az elmúlt egy évben. De nem baj. Majd talán otthon újra rákapnak az ízére a lányok. Persze, hogy visszük magunkkal. Hogy is hagyhatnánk itt? És igen, a spanyol iskolás füzetek jöttek ide is, mennek haza is. Nagy kérdés, hogy hol találok majd nekik helyet, mert azért otthon sincsenek gumiból a falak és a polcok.
De mindez lényegtelen. Pakol az ember, selejtezik, és minden nap brutális mennyiségű cuccot dob ki. Nem is értem, hogy volt ennyi szemét a látszólag normális és tiszta lakásunkban. Minden elromlott játék, amit ide-oda teszegettem, most megkapja a végső döfést, és a kinőtt cipők, ruhák hada is elkerül oda, ahol örülnek neki majd. Szóval alapvetően jó dolog a költözés - rákényszeríti az embert arra, hogy rendet tegyen a szekrényekben, a fejekben, a lelkekben. Kidobja, ami nem kell és megtartsa, ami fontos. Neki fontos.
Mégse szeretek költözni, mert van egy utálatos része, amit soha nem fogok megszeretni. Az, hogy a gyerekekre alig jut idő ilyenkor. Mert persze a munkában nincs szünet és főzni is kell, meg mosogatni, vasalni, teregetni. És a meglévő amúgy is kevéske szabadidőben zsigereli ki magát az ember a folyamatos pakolással. Ez pedig az az idő, amit eddig a gyerekekkel töltött az ember. Hát az most nincs. Van helyette tévé, tablet és mindenféle képernyő, ami pótolja a szülőket ideig-óráig. Szívem szerint kitépném a kezükből és mondanám, hogy sipirc játszani, de nincs igazán értelme, hiszen a játékokat már dobozba raktam, én pedig nem érek rá, hogy leüljek velük mókázni, vagy kivigyem őket a játszótérre vagy kitaláljak valami érdekeset. Jobb is, ha nincsenek körülöttem, hogy még a 12 éves is képes rá, hogy kiszedje a dobozból ámult csodálkozással, amit végre beleraktam. Hát összeszorítom a fogam és elviselem a látványt, hogy minden egyes gyerekem hipnózisban bámul valami mozgóképet. Mind mást, naná. Csak az tartja bennem a lelket, hogy mindjárt vége a szerintük idilli állapotnak, mert sem a nagymamáknál, sem a Balatonnál nincs wifi. Ott kert lesz, és jó levegő és medence. Szerintem nem lesz nagy elvonási tünet.
Kitartást! Rögtön a célnál vagytok! Jó utazást Nektek!