Hát nem, nem lehet szívfájdalom nélkül megúszni a költözést. Elkezdődtek a könnyes búcsúk. Az utolsó találkozás, kávézás egy csomó emberrel, utolsó tanítási nap, utolsó séta a szeretett helyeken. Az eső pedig esik. Stílusos búcsú.
Sajnos az elmúlt hetekben olyan meleg, száraz idő volt, hogy vérszemet kaptam és a csomagokban hazaküldtem az ernyőket és a kabátokat is. Nem is értem mondjuk, mit gondoltam. Honnan a fenéből vettem azt a gondolatot, hogy Angliában el lehet lenni esőkabát nélkül is. Persze tudom, loigikusnak tűnt. Jó meleg van itt is, Magyarországon is - miért tömködném a hátizsákokba, hiszen úgyse fog kelleni. De hát most kéne. Zuhog. Durván.
Más kérdés, hogy nekem most zárt cipőm sincsen már, mert egyrészt a nagyját hazaküldtem - azt az egyet pedig, amit meghagytam, elkobozta a kisebbik lányom, aki az utolsó hétre persze hogy kinőtte a fekete iskolás bőrcipőjét. Mivel már jó ideje arról álmodozik, hogy Magyarországon piros cipője lesz (mert hát azt ott szabad) úgy döntöttem nem veszek neki most egy újat, főleg, hogy az enyém is jó ár. Icipicit nagy - de szerinte így csak még kényelmesebb. Ahogy látom amúgy én már erre keresztet vethetek. Egy éve vettem és szerintem eddig nem látszott rajta kopás - de egy hét a suliba leamortizálta teljesen. Naná, mert ott szaladni kell, meg a földön ülni, és persze kertészkedni. Mind az én cipőmben. Nem bosszantom magam, végül is úgyis akartam egy új cipőt. Ennek meg már nincs bőr az orrán, ha a fejem tetejére állok akkor sem.
Amúgy az tett kicsit szomorkássá, hogy olyan jól elterveztem, milyen jó is lesz visszajönni ide Halloweenkor például. Milyen jó is volt házról házra járni csokiért tavaly is a nagy csapat gyerekkel. Állatira élvezték. Meg előtte is jó volt Spanyolországban. És ez olyan jó kis hagyomány, amit nagyon szeretek. A beöltözés, a séta a sötétben, a feldíszített házak, a sejtelmes fények. Szeretem az egészet.
Aztán hirtelen belém vágott, hogy milyen elképesztően gyönyörűen ilyenkor, Halottak napján a magyar temető is. A sok színes mécses szívfájdítóan sejtelmes fénye egészen más élmény, nem mókás, de ha valakinek van már valakije a tetemtőben, mint nekünk, akkor igenis fontos, hogy ezen a napon ott legyen mellette. Persze lehet máskor is odamenni, ahogyan mi tettük ezt az elmúlt években - de ez olyan magyar hagyomány, ami szép és megható. Az angol is jó a maga vicces, mókás módján. De dönteni kell. Mindkettőt nem lehet.
Ahogyan nem lehet citromot és tejet is tenni a teába. Dönteni kell, hogy magyarosan, vagy angolosan issza az ember. De el kell döntenem azt is, hogy magyarul vagy angolul tanítom olvansi jövőre Bendét. Mert hát most az összes betűt megtanulta a kis négyévesem és most már nagyon érdekli az olvasás és most már bele is kezdenek itt az olvasástanításba. Ül mellette az esti mesénél és egymás után mutat rá a szavakra. "Mi ez a world?" - és örül, ha együgtt kiolvassuk. Logikus lenne ezt így, angolul folytatni, millió segédanyag van hozzá - de én nem vagyon angoltanár és nekem ez nem az anyanyelvem. És angolul olvansi nem könnyű - ugyebár gyakran tök mást kell olvasni, mint ejteni. Annyi speciális szabály van ehhez, hogy szerintem nem érdemes belekezdeni sem magyarként. Ha már így érdeklődik a gyerek inkább a magyart kellene elővenni - ha nem kéne ahhoz újabb 20 betűt megtanulnia. Még nem döntöttem, hogyan tovább, a biztonság kedvéért vettem egy csomó angol munkafüzetet és pár egyszerűen olvasható könyvet - de érzem én, hogy teljesen perverz, furcsa dolog Magyarországon egy magyar négyévest angol olvasásra tanítani.
De hát lehet, hogy visszajövünk, akkor meg bűn lenne nem folytatni. (Igen, azt hiszem a mi családunk esetében mindig, minden benne van a pakliban.)
Mindenesetre ma van az utolsó tanítási nap. Csomó köszönőkártya a tanároknak, csoki az osztálytársaknak, apró csecsebecsék a legjobb barátoknak.
Bíbor kapott egy füzetet a legjobb barátői egyikétől, amit az összes osztálytársa és tanára aláírt. Vannak benne rajzok, levelek. Elképesztő mennyiségű szeretet ömlik belőle. Ezt a sulit nagyon sajnálom itt hagyni, mert nagyon erős osztályközösség volt. Ő azt kérte, hogy had sétáljon ma haza busz helyett a suliból a barátnőjével. Így utoljára. Hát mondjuk az eső erre nem a legjobb alkalom.
Borsi is izgatottan várja a mai napot, mert ő a bizonyítványát fogja ma megkapni - ő az utolsó hetet saját kérésére dolgozatok írásával töltötte, hogy rendesen le tudják osztályozni. Nem lett volna kötelező - de megkérdezték és örömmel vállalta. Azt már tudom, hogy van olyan tárgy, amiből négy szintet is ugrott az utolsó héten.
Bende? Bár imád suliba járni, azt látom, hogy most jobban várja Magyarországot, mint a többi gyerek. Sokat mondogatja, hogy hiányzik neki a nagymama, meg a Balaton, meg minden. Attól meg különösen szenved, hogy a Legoi nincsenek már itt vele. (Pedig kapott egy kis doboznyit, de hiába, az nem képes pótolni ami már előre ment.) Tegnap be kellett vele menni a "city"-be, de hiába kérdeztem miért, nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, ha majd a buszon ülünk. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy apa kocsival két perc alatt bevisz minket, minet buszoznánk. Hát végül engedtem neki és bebuszoztunk a belvárosba. Kicsit sétáltunk, vettünk egy zacskó gumicukrot és hazajöttünk. Azt hiszem csak magát a buszozást akarta még egyszer átélni. (Na jó, mozgólépcsőztünk is.) Hát igen, Magyarországon lesz troli, villamos és metró is - de emeletes busz nem. Az hiányozni fog. És még mennyi minden ilyen lesz...
