Az összepakolt életünket a Balatonhoz vittük, ahol vagy egy kis házikónk. Nem üresen persze, hiszen nyaranta sok időt töltünk itt. Eddig nem volt benne sok dolog, de mi éppen ezt szerettük benne. A tágas, könnyen tisztán tartható nagy tereket. Most, hogy a két háztartást egyesítettük, mindez a múlté.
Mindenütt dobozok, nem is egy, hanem 2-3 van egymáson, és keskeny kis járatokon lehet csak közlekedni közöttük.
Aki csak járt már nálunk, mindenkit elbűvölt a könyvespocom. A négyméter magas lakásban ugyanis egy teljes, ötméteres falat a KÖNYVSZEKRÉNY (igen, így nagy betűkkel) foglalta el, csurig könyvekkel. Ez a húsz négyzetméternyi könyvmennyiség látványnak impozáns, ám ládákba pakolva már elborzasztóan sok. És nehéz - bár erről inkább a férjem tudna mesélni, aki megszámlálhatatlanul sokat fordult először a mi autónkkal, aztán a kölcsönkért egyterűvel, (és az utánakötött utánfutóval), aztán a bérelt kis teherautóval. És még az utolsó napon, megszámlálhatatlanul sok kör után is talált könyveket.
Persze, mondhatjuk, a könyv örök érték, és nálam nagyobb könyvbolond nincs a világon, de sajnos azt kell látnom, a hely véges, és most a Balatonnál, dupla sorokba rendezve, dobozokba suvasztva és a kimaradókat a padlón stócokba rakva... hát igen, ezt túlzásba vittem a beszerzést, bár mentségnek talán elmondhatom, hogy könyvtárba is rendszeresen járok, szóval valami kis önmérsékletet mégiscsak tanúsítottam. :-)
Sajnos mindezt nem mondhatom el a gyerekjátékokról. Soha nem gyógyuló fájdalmam ugyanis, hogy nekem általános iskolás koromban nem volt igazi Barbie babám. A szülei nem jártak külföldre, akkoriban pedig még Magyarországon nem lehetett ilyet kapni. (A hetvenes évek ilyen sanyarú hely volt.) Végül a nővérem szerzett valamennyi valutát, és elvitt a dollárboltba. Ahol azonban épp elfogyott az igazi Barbie, és én egy Barbie-utánzatot kaptam. Akinek szegecsekkel kapcsolták össze a végtagjait, és a haját nylonpánttal kellett leszorítani, mert csak elől volt valamennyi, hátul tök kopasz volt a tarkója. Azért örültem neki, és másnap büszkén vittem a suliba, ahol a többi lány fanyalogva közölte, na jó, játszhatok velük, de az én babám lesz a szolgálólány.
A bennem lévő gyermeket azóta is gyerekjátékok kényszeres vásárlásával gyógyítom, hogy az én lányaim soha ne érezzék magukat kirekesztve, mert nem nekik van a legszebb-legjobb mindenből.
Otthon valahogy ez se tűnt olyan rettenetes soknak, volt itt egy kicsi-ott egy kicsi. Most meg minden egymás hegyén-hátán van, és tisztán látszik, hogy ez bizony rettenetes mennyiség.
Arról nem is beszélve, hogy összetalálkoztak a dolgok, és szembesülnöm kell most olyan adatokkal, mint a 13 zseblámpa, vagy a kéttucatnyi olló. Vagy a kétládányi üres füzet, amelyet hívhatok én "gyűjteménynek" mégis kérdés, hogy mi értelme van őrizni ezeket, ha soha-senki nem írhat beléjük?
Az ember a költözésnél komoly kérdésekkel szembesül - érdemes-e megőriznie annak a tollnak a csomagolását (!) amelyet gyerekkori szerelmétől kapott, ha a toll maga már rég nincs is meg és a srác még az iwiwen se akar válaszolni a levelemre? Vajon itt az ideje kidobni azokat a fél pár gyerekzoknikat, amelyeknek 5 éve nincs meg a párjuk és amit a gyerekek már rég kinőttek? Ahogy a pakolás halad, a válasz egyre gyakrabban a kuka. Nem is értem, hogy miért nem dobtam ki egy csomó vackot már évekkel ezelőtt???
A kérdés, amit mostanában mindenki feltesz nekem, hogy nem szakad-e meg a szívem, amiért ki kell otthonról költöznünk, ott kell hagynom a régi kényelmes életem. Hogy dobozok között vagyok, és hogy három gyerekkel kell pakolásznom.
A válasz számomra is meglepő - kifejezetten felszabadít, hogy végre eljött az alkalom a nagy selejtezésre. Hogy rá vagyok kényszerítve arra, hogy mérleget vonjak az elmúlt évekről, és eldöntsem, mi fontos és mi nem. Kicsit se bánom, hogy összepakoltunk és kiköltöztünk. Ez csak annál hangsúlyosabbá teszi, hogy vége egy korszaknak. És kezdődik egy új...
