Három gyerekkel irány Anglia!

Három gyerek, Balaton, nagy kert, sok munka és mobilnet. Ezek a kifogásaim arra nézve, miért nem írok gyakrabban. Minden nap eltervezek egy komplett blogbejegyzést, aztán amikor 10-kor a gyerekekkel együtt beájulok az ágyba, rájövök, hogy nem is fontos az egész, inkább alszom. Pedig fontos, mert nagy dolgok történnek itt, amiket nagyon is meg kell örökíteni, mielőtt a homályba vesznek.

Ezer éve tervezem már, hogy megírom, Bende milyen sokat beszél és milyen édeseket, csak aztán mindig volt valami fontosabb. Igazán amikor még az angol oviba járt, akkor vettük észre, hogy a sok halandzsa, amit folyamatosan nyom egyre inkább telik meg angol szavakkal, méghozzá egyre felismerhetőbben. Ezzel párhuzamosan persze a magyar is nekilódult, és persze a kettőt keverte piszkosul, de nem baj ez, mondják a szakértők, majd helyrerakja a fejében.
Izgalmas is volt látni, amikor hazajöttünk, hogy kezdte rögtön lökni az angol sódert a nagymamáknak, majd amikor látta, hogy azok ezt nem értik, simán átváltott magyarra. Pár hét elég volt hozzá, hogy a magyar teljesen átvegye az uralmat, de teljesen nem szorította ki az angolt. Erre akkor jöttem rá, amikor egy barátnőm meglátogatott minket a kislányával, aki nem beszélt angolul és folyamatosan kérdezte, hogy mit jelent a „finish” vagy a „down” vagy a „bee” utóbbi egyébként minden repülő lény, hiába mondom, hogy inkább méhet vagy legyet ejtsen ki a száján, Bende szereti a könnyebbik utat, és minden nyelven azt használja, amit egyszerűbb kimondani.
Szóval megy még az angol, de vicces módon már némi spanyol is keveredik bele, mivel Borsika nekilátott magánszorgalomból a spanyoltanulásnak, egész nap spanyol nyelvkönyveket nézeget és kérdez, mert várja már az utazást. Iszonyú furcsa hallani, hogy a három szót, amit tud, négyféleképp rakja össze és tök lelkes – ugyanúgy, mint anno angolul volt. Ma reggel megállt a bejárati ajtó előtt és közölte, hogy „abre la puerta” ami nyelvtanilag ugyan helytelen, de a nyitni és az ajtó szavak azért szerepelnek benne. Majd megköszönte, hogy gracias. Mikor kiment, visszanézett szigorúan és közölte: Mami, te meg mond, hogy „de nada” Hát mondtam.
Egy perccel később Bende is odaállt az ajtó elé és mondta, hogy „nyisd ki mami, kérlek” majd visszanézett és benyögte: „garcias” - és nem, nem írtam el, ő így mondta. Nehéz szó ez, na. De látom, hogy ismétel, mond mindent, legyen az bármilyen nyelven, neki a személyes példa a fontos, és ha ezt kell most mondani, akkor rajta ne múljon, ő mondja.
Amúgy meg zabálnivaló, bármit is mond a cinci kis hangján, de a család legjobban azt szereti, ha döntéseket hoz. „Bíbor jó vagy Bíbor fujj?” kérdezik tőle a lányok és nagyokat visítozva kacagnak, ha a verdikt a fujj lesz, ami persze gyakran előfordul, mert Bende nagyon is érti a viccet. Nem véletlen, hogy a "mókuska, mókuska felmászott a fára" című nótát mostanság a saját nevével énekli, és el is mondja utána, hogy Bende bizony huncut, újra fára megy. És tényleg, huncut, de olyan édesen, hogy lehetetlen rá haragudni, mindent jóvá tud tenni egy bújós öleléssel, vagy egy nagyon puha és érzelmes arcsimivel, vagy ha közli, hogy most titkot mond és belesuttogja a fülembe, hogy szeretlek, mami!
Amúgy mindenről van véleménye, kérdés nélkül is, kommentál egész nap. Mondja, hogy „süt a nap”, „fúj a szél” „ez bibis”, elmondja hogy Bende nagy fiú, nem baba, és gyakran mondja hízelegve, hogy "mami szép és mami jó". Mindent „szépen kér” (néha a please-t is mellérakja, a biztonság kedvéért) mindent megköszön (ezt mondjuk inkább thank you-val) és folyamatosan énekel. A mókuska mellett, most éppen a cifra palota a kedvence, de egy hete még a csigabiga gyere ki volt a sláger - ha egyszer rákezd, fél órán át abba se hagyja, nótázik széles nagy jókedvében. Közben meg "olvas", a számok után most már a betűket is kérdezgeti - egyenlőre a nagy A betűket keresgéli minden oldalon. Amúgy Anna, Peti és Gergő a sztár, különösen az autós fejezetek, amelyeket anno simán átlapoztunk, mert a lányokat nem érdekelte, de most már az utcán vagy a játékboltban is tudja, hogy melyik a traktor és melyik a betonkeverő, és mondja, mutatja. Ennél jobban már csak a csavarhúzó és a szerelés tudja lekötni. Egy elemcsere maga az élvezetek csúcsa, különösen, ha ő is a kezébe kapja a csillagcsavarhúzót és próbálgathatja, beletalál-e a kicsi lyukba.
Közben fegyelem terén is haladunk, két hete még nem gondoltam volna, hogy ki lehet vele menni az utcára motorozni, mert féltem, hogy olyan gyorsan eliramodik, hogy soha nem érek a nyomába, de lebecsültem, mert tényleg lassan nagyfiúvá válik, és a „stop” vezényszóra egyre nagyobb biztonsággal megáll. Az életét még nem tenném rá, szóval szaladok mellette, de már nem azt látom, hogy huncutkodásból nem áll meg, ha kérem, hanem mert mondjuk nem hallja, vagy nem figyel.
Igazából őrült jó most vele lenni, csak nagyon fárasztó, mert egész napos foglalkozást igényel. Mindent megkérdez, hogy micsoda, ismétel, tanul, szinte tapinthatóan gyorsan fejlődik, szívja az agya a tudást és nagyon kíváncsi. A mutogatós képeskönyvekről áttértünk a rendes mesékre, pár hete már a Farkas és a három kismalac a sztár, de kívülről tudja, mondja velem együtt és fúj nagyokat kacagva.
Olyan izgalmas, ahogyan az érzelmesség és a macso durvasg keveredik benne. Az egyik pillanatban bújós, mint egy kiscica. Elalvás előtt még szopizik, és amikor félálomban átölel és teljes testével hozzámsimul, akkor meg tudnám zabálni. A lányokat is öleli, súgja a fülükbe, hogy szeretlek, amitől azok olvadnak, de kell is ez a nagy szerelem, mert különben persze meg igazi fiútesó módon szívatja őket. Csak nézem, hogy elmegy mellettük és rájuk csap egyet – mint a srácok a suliban, akik meghúzzák annak a lánynak a haját, akit kedvelnek, mert nem tudják másként kifejezni az érzelmeiket. Lerombolja, amit építenek, egy mozdulattal kiborítja az asztalon lévő összes ceruzát, összenyomja a gyurmacicájukat, elveszi a rajzukat, és bedugja az orrába az ujját, majd gonoszkodva kergeti a lányokat, azt kiabálva, hogy fika. Azok meg persze szaladnak előle visítva, és jönnek panaszkodni, hogy Bende elvette, eldobta, tönkretette. Nekem meg nehéz, mert igazság persze nincs. Mert nyilván ők a nagyok és legyenek türelmesek – de másfelől a kicsinek meg jöjjön meg az esze és viselkedjen.
De az igazi baj nem is ez, hanem, hogy Bende egy teljes, egész, 24 órás embert igényel, aki mesél, mondókázik, énekel és táncol neki. De közben van két másik is, akikkel szintén jó beszélgetni, társasozni, labdázni - de arra már nincs idő, mert nincsen 3-szor 24 órám egy napban. Szóval szakadok szét és esténként már nagyon fáradt vagyok. Megjegyzem, a lányok amúgy nagyon örülnek neki, hogy kicsit lazult a gyeplő és hagyom őket egész nap korlátok és feladatok nélkül tündéreset, kémeset, ősembereset játszani a kertben és a megvásárolt tankönyvek és feladatlapok összecsukva hevernek a polcon. És végül is ők július végéig tanultak, szóval rájuk fér a pihenés és szabadság, csak hát annyi mindent lehetne attól még együtt csinálni, amit egy két évessel nem feltétlen lehet megvalósítani.
Mert igen, Kisbende léte egyfelől elvesz tőlük egy csomó mindent - időt, energiát, szülői figyelmet. De tudom, érzem és látom, hogy annyira sokat ad ez a tesó dolog mind a háromnak, kivétel nélkül. Amikor főzés közben kinézek a kertbe, és ott ülnek mind a hintaágyban és a nagyok mesét olvasnak a kicsiknek, aki komolyan koncentrál az ölükben ülve. Meg amikor az összes kis frissen mosott kócos fejű bebújik az ágyamba ott hancúroznak a takaró alatt. Vagy amikor visongatva szaladgálnak a kertben és vadul vízipisztolyoznak. Olyan nagyon-nagyon jó ilyenkor nézni őket, hogy el se tudom mondani.