Három gyerekkel irány Anglia!

Bevallom, nem akartam írni az utolsó Angliában töltött napjaimról, mert nem volt kedvem rágondolni sem. Az elmúlt két évnek ugyanis ez volt a mélypontja. Olyan érzésem volt folyamatosan, mintha egy nagy fekete felhő lebegne fölöttem és elszívná belőlem az életerőt és életkedvet is. Mintha minden elromlott volna, és úgy éreztem, hogy csak akkor jönnek rendbe a dolgok, ha végre mindent lezárunk és hazamegyünk. Azért sem akartam erről írni, mert nem lett volna igazságos mindezért Angliát hibáztatni, mert én is tudom józan ésszel, hogy nem az ország, az emberek vagy az időjárás tehetett az én rosszkedvemről, hanem az egész szituáció: a betegség, a pakolás, az egész búcsú dolog mind-mind megviselt.

Az utolsó napokban szabályszerűen visszaszámoltam, mintha börtönből várnám a szabadulást. Utáltam ott lenni, utáltam az egész lakást, utáltam a dobozokat, utáltam mindent, de mindent ami Angliához kötött. Az iskolát, hogy miért nincs már vége, a rossz időt, amiért nem mehetünk ki, de még a napsütést is, mert csak lelkiismeretfurdalást keltett bennem, hogy nem megyünk ki, mert pakolni kell.
Megijesztett ez az érzés, merthogy mindig úgy gondoltam, szeretem Angliát is, az esőt is és mindig azt mondogattam, hogy nekünk jó. És arra gondoltam, hogy ha vajon ennyire vágyom haza, akkor az azt jelenti, hogy a mélyben, ottan a tudat alatt talán ez nem is igaz? Talán csak azért mondogatom ilyen hévvel, hogy "Anglia jó", hogy én is elhiggyem? Mert ha nem így van, akkor honnan ez az iszonytató vágy arra, hogy itt hagyjam magam mögött az egészet?
Igazából tudom én, hogy nem Angliából volt elegem, hanem a betegségből, amit majdnem egy hónapig pusztított közöttünk, meg a pakolásból, ami a szakkönyvek szerint ugyanolyan komoly stresszfaktor, mint egy szeretett családtag halála. Ne kicsinyeljük hát le. Nem csoda hát, hogy azt akartam, legyen már vége, had szabadulhassunk már innen egy olyan helyre, ahol nem kell dobozok között élni.
De nem javította a kedvemet egy csomó apró bosszúság sem, ami persze pont akkor érkezett és amit máskor biztosan fel se vettem volna, de most ezek is megviseltek.
Bevallom, nekem a búcsúbuli is csak stressz volt. Drukkoltam, hogy minden gyerek és felnőtt egészséges legyen, hogy senki ne legyen lázas, és főleg, hogy legyen elég vendég, mert a suliban az összes ismerős anyuka azt magyarázta, hogy az itteniek nem szeretnek kimozdulni és volt már olyan party, amire egy vendég se ment. Márpedig ennél nagyobb ciki nincs is. Szóval duplán, triplán szórtuk a meghívókat, és jól tettük, mert csak 12 gyerek jött el a 40 helyre.
Közben én persze tovább szorongtam, mert hiába írtam rá a telefonszámom, egy anyuka nem hívott fel és a suli udvarán is csak egy jött oda és mondta, hogy jönnek, de az is olyan fogatlan, alkesz kinézetű volt, és kicsit sem vigasztalt a tudat, hogy ő ott lesz. (Megjegyzem, a kislánya nagyon cuki!)
Persze azt sejtettem, hogy a csadrosok közül senki nem fog eljönni. Ez nem volt nagy meglepetés, de azért nem jó érzés megtapasztalni, hogy lehetnek a gyerekek jóban az osztálytársaikkal, ez nem egy igazi multikulti társadalom, mert a szülők nem keverednek, és még nyilvános helyre sem engedik el a gyerekeiket a fehérek közé.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy igazán csak Borsi lelkesedett a meghívó kiosztásban. Bíbor mindössze három darabot osztott ki, ebből egy azonnal mondta, hogy épp nem ér rá, egy hallgatott és aztán nem is jött, de szerencsére a legjobb barátnő ott volt. Mint ahogyan Borsi sok-sok meghívójából is igazán csak az landolt jó helyen, ami az igazi országos barátokhoz került.
Bíbor számára így pont olyan lett a buli, amilyennek ő akarta: a legjobb barátnőjével végigsutyorogták az egészet és számára az egész ettől szuper lett. Furcsa ám, hogy ő már jó ideje nem akar nagy partikat, csak azt kéri, hogy 1-1 barátnőt hívjunk el. Merthogy amikor sokan vannak, senki nem figyel rá, az ünnepeltre, csak le-fel rohangálnak a gyerekek, és mindenki nyávog, hogy ő nem vele játszik. És igaza van. Ez az egyszemélyes party (ahol amúgy sokan voltak) épp az ő szája íze szerint volt.
Borsi is élvezte, hogy ő a központ, különösen, hogy az a bizonyos fiú, akit nagyon várt tényleg eljött, ha a legjobb barátnője nem is, és szédült módon rohangált le-föl, és mind ugráltak, csúszdáztak és nagyon élvezték, hogy mind ott vannak. Este 5-7-ig tartott a tombolás, és ez a két óra épp elég volt, mindenki totálisan kifáradjon, beleértve engem is, aki kicsit hőemelkedéses volt és totálisan berekedt, nem is csináltam sok fotót, mert még ahhoz se volt erőm. De örültem, hogy a gyerekeknek jó volt és hogy egyáltalán megcsináltuk.
Utána pedig még hazavittük Bíbor legjobb barátnőjét egy órára, mert még akartak egy kicsit dumálni. Őket nem zavarta, hogy nincs már játék, és mindenütt dobozhegyeket kell kerülgetni. Jól elvoltak. Olyannyira, hogy azt is elhatározták, hogy ezt még egyszer meg kellene ismételni. Így amikor anyuka eljött a kislányért, kikunyizták, hogy a barátnő eljöhessen még egyszer. Anyuka meg kegyesen beleegyezett, és mi örültünk.
Csak aznap, amikor hoztuk haza a kislányt a dobozhegyek közé, a káosz közepébe, akkor jutott eszembe, hogy azért Magyarországon ez másként zajlana. Akkor nem hozzánk jönne a barátnő, ahol én éppen lázasan fekszem, ahol kosz és rumlihegy van, játék viszont nincs, de a dobozok fölött a férjem próbál pizzát sütni, hogy senki nem maradjon éhen. Otthon a mi gyerekeinket vitte volna el az osztálytárs anyukája, hogy mi tudjunk nyugodtan dobozolni és ő főzött volna kaját, hogy minél kevesebb gondunk legyen. De én a két év alatt nem tudtam közel kerülni és hiába látta a buli után a saját szemével a hadiállapotokat, attól még nem jutott eszébe neki erőfeszítést tenni értünk. Naná, hiszen mi, nem vagyunk barátok, csak a lányok.
Tudom, ez nem feltétlen jellemző Angliára - ott is vannak nagyon jófej és barátkozó anyukák, de én valahogy sok barátságtalannal találkoztam, és igazán csak az utolsó pár hétben kezdtem összecimbizni pár olyannal, aki szívesen nyitott volna felém. Csak hát akkor meg már minek. Ez is rosszkedvűvé tett, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is tankönyvi arány - kb. két év kell ahhoz, azt mondják, hogy egy új társadalomba, közösségbe beépüljön az ember. Mi meg akkor jöttünk el, amikor már épp kezdett mindenféle kialakulni.
Tudom, ezek apró bosszúságok, csak amikor az ember beteg, pakol és nyűglődik, akkor minden kicsi dolog duplán rossz és az egész persze nem az egyes emberekre vet árnyékot, akik az okozók, hanem jelen esetben egész Angliára, amiből elegem lett most épp nagyon, és amiért most egy kicsit sem vágyom vissza. Örülök, hogy magunk mögött hagytuk és hogy itt a Balcsinál nyugi van és vakáció és napfény és egészséges, kacagó gyerekek.
Persze ez nem a teljes igazság, mert azért amikor valakinek Angliáról mesélek, akkor nem ezeket a dolgokat szoktam emlegetni, mert ezek tényleg csak cseppek a tengerben, hanem a nagyon jó oktatást, azt, hogy a gyerekek mennyire szerettek suliba járni, az elképesztően szép kastélyokat, ahol 500 éve ugyanaz a család lakik, az emberek udvariasságát és mosolygósságát és az általános biztonságérzetet.
A rosszkedvű zsörtölődős kedvemet meg le se akartam írni, csak annyian kérdezték, hogyan sikerült a buli, és hogy ment a költözés, hogy gondoltam akkor leírom így őszintén. Merthogy nagyon nem volt könnyű összepakolni, pláne minden segítség nélkül. Akinek van 1-2-3 gyereke, az megérti, hogy pakolni, dobozolni hat kicsi kezecske közreműködésével tényleg rémálom. Viszont állati büszke vagyok, hogy sikerült megcsinálni ÉS kitakarítva otthagyni a lakást. A többi meg igazából nem is érdekes. Azt remélem, hogy a fekete felhőt magunk mögött hagytuk jó hosszú időre, és most élvezzük a vakációt, ahogyan azt kell. Dinnyéstül, Balatonostul, tavi iszap pakolással és sok-sok napfénnyel. Brutálisan ki voltunk már rá éhezve.