Három gyerekkel irány Anglia!

Tudom, hogy akik régóta olvasnak, azok már többször is belefutottak a "hol is kellene élni" című írásaimba. De hát mit tegyek, a dolog még mindig nincs lezárva, és tartok tőle egy darabig nem is lesz. A különbség csak az, hogy egyre lazábban kezelem a kérdést és sokkal kevesebbet parázok rajta. Ettől persze még nem könnyű válaszolni rá.

Igen, elismerem, kicsit tényleg túloztam szeptemberben, amikor azt mondtam, hogy én ebben a lakásban fogok megöregedni, (és ha lehet meghalni is) mert nincs az az erő, amely rábírna arra, hogy megint dobozolni kezdjek. Akkor is tudtam, hogy ez csak vágyálom, mert előbb-utóbb innen is el fogunk költözni. És nem csak azért, mert a lakás valójában kicsi nekünk, de inkább azért, mert Coventry nem az a város, ahol élni-halni akarok. Persze rövid távon, most éppen jó - sőt, mivel már nem voltak elvárásaim felé, csak pozitív élmények értek az elmúlt fél évben. Ám a szemem azért nyitva és látom, hogy a hely maga nem tökéletes, sőt maga Anglia sem olyan idilli, ahogyan azt legelőször láttam. Vannak itt is hibák, túlkapások, kellemetlenségek - csak nagyon másfélék, mint otthon. Hogy kit, melyik zavar jobban, az gondolom személyes ízlés kérdése. De hát ahogy öregszem, egyre inkább kételkedem benne, hogy létezik-e tökéletes hely, mint olyan, ahol minden megvan, amire csak vágyhat az ember.
A "hol is lakjunk" kérdést persze bonyolítja, hogy öten vagyunk ebben a családban, ötféle igénnyel - és még mi a férjemmel ketten se vagyunk mindig közös nevezőn. Ő az utóbbi időben egyre többször mondogatta ugyanis, hogy itt Angliában ő már unja magát és hogy szerinte Kisbendének jobb lenne ám Magyarországon. Mert otthon azért ovisnak lenni igazán klassz dolog - és ezzel persze nem vitatkozhatok, mert tényleg az.  Ha belegondolok, otthon sétaközelségbe laktam az Állatkerthez, a Bábszínházhoz, a Közlekedési Múzeumhoz és legalább három nagyon jó óvodához, és el kell ismernem, hogy azok az évek, ameddig a két nagylányom oviba járt életem legszebbjei közé tartoznak. Tagadhatatlan, hogy Budapest rengeteg jó élményt tartogat a kicsi gyerekek és a kisgyerekesek számára. Az meg, hogy egy csomó jó fej anyukával ismerkedtem meg az oviban, tényleg igazi bónusz.
Ezek a dolgok (a nagyszülőkkel megspékelve) tényleg hiányoznak Angliából.
Pedig sokat utazgatunk, tagjai lettünk a National Trustnak, és minden hétvégén beiktatunk egy kastélyt vagy múzeumot, és most karácsony előtt még egy nagyon jó kis gyerekszínházas előadásra is elmentünk, szóval nem otthon tunyulunk - de hát ez más. Sok szempontból jobb persze (még mindig imádom a gyerekbarát múzeumokat, ahol nem néznek ki minket, csak azért, mert Kisbende esetleg rohangál) de hát más, és ezzel az érzéssel nem nagyon lehet mit kezdeni.
De persze az, hogy Kisbendének otthon jó lenne ovisnak lenni, még nem minden, mert hát ott van a sulikérdés. Meggyőződésem, hogy általános iskolásnak Angliában jobb lenni. Tehát, ha a középső lányom érdekeit nézem, akkor ő pont jó helyen van itt. Igaz, abba már nem vagyok tökéletesen biztos, hogy pont ez a suli az, amiben maximálisan ki tud teljesedni. A tanárok tényleg elképesztő jók és igyekvők - de hát a gyerekanyag az elég gyenguska. Nem rosszak, verekedősek vagy efféle - egyszerűen lusták és buták. Borsinak van olyan barátnője, aki év eleje óta még egy leckét se írt, és nincs egyedül. Itt nem sikk a tanulás, az igyekvés. Így ez nem a leginkspirálóbb közeg számára.
Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a középsuli jobb lenne itt, mint otthon. Nem vagyok feltétlen elbűvölve attól, amennyit tanulnak, bár lecke van - de nekem elég kevésnek és könnyűnek tűnik. Azt nem tudom, hogy ez feltétlen rossz-e - de azt elismerem, hogy a nagylányom boldogan jár, imádja a közösséget, nem lebecsülendő az sem, hogy vele van a legjobb barátnője is, márpedig ez ebben a korban már fontos szempont. Hogy Magyarországon többet tanulna-e, jobban hajtana-e abban nem vagyok biztos - de szinte biztos, hogy többet szenvedne attól, hogy nagyobb az elvárás felé és nem feltétlen sarkallaná ez arra, hogy bizonyítson. (Ellentétben a középsővel, akit az ilyesmi nagyon is inspirál)
Arról amúgy fogalmam sincsen, mi történne velük, ha hazavinném őket és Magyarországon folytatnák a sulit. Csomó horrortörténetet hallok megbuktatott és megalázott külföldről hazatérő gyerekekről - de azért nem gondolom, hogy csak szadista állatok dolgoznának tanárként, és bízom benne, hogy találnánk olyan sulit a belvárosban, ahol azért helyt tudnának állni. (Ha valakinek mondjuk pozitív története van, a hazatérő diákok fogadtatásáról, az ossza már meg velem. Eddig még nem hallottam ilyesmit!)
Akárhogy is, 1-2 év magyar suli biztosan nem válna hátrányukra, meg magyar barátok is jól jönnének. A férjem nagy érve amúgy, hogy Magyarországon jóval olcsóbban szerezhetnének diplomát később, amit amúgy (különösen ha kompatibilis szakot választ az ember) bárhol a világon elfogadnak, pláne, ha magas szintű angol nyelvtudás van mögötte. Merthogy három gyermek oxfordi tanulmányait nem fogjuk tudni kifizetni, az tuti és ahhoz képest, még a legdrágább otthoni költségtérítéses képzés is aprópénz. (Bár mehetnek épp Hollandiába vagy Ausztriába is, valójában ha az ember beszél nyelveket, a lehetőségek végtelenek.)
De átnéztük tegnap a tavalyi fotókat is együtt, és a gyerekek boldog, napbarnított arcát és a fenomenális háttereket látva a férjem halkan felsóhajtott, hogy mégiscsak Spanyolországban kellene munkát keresnie, mert hát ott is jó lenne nekünk. Igen, ha belegondolok, mostanra tovább erősödött volna a gyerekek spanyoltudása - és valószínűleg az enyém se sorvadt volna el. Meg hát a tenger-napfény-pálmafa kombót nehéz überelni, még akkor is, ha tudom, hogy ez fotón sokkal erőteljesebben hat, mint ha minden egyes nap ez a díszlet. És ez még akkor is elég vágykeltő, ha közben arra gondolok, hogy a suli milyen rémes volt. Mert azért az mond valamit, hogy mikor felmerült most, hogy esetleg a tavaszi szünetben elutaznánk Mijasba, (milyen jó is lenne újrajárni a régi helyeket) megkérdeztem a lányokat, akarnak-e visszalátogatni a régi sulijukba és egyik se kapott az ötleten, pedig amúgy boldogan gondolnak vissza az ott töltött hónapokra.
Amúgy ha valaki megkérdezné, hogy milyen az álomhely, ahová költöznék, akkor egy régi, otthonos kis kastélyt látok a szemem előtt, nagy kerttel, erdővel - de jó tömegközlekedéssel (még mindig nem akarok vezetni) és egy bazi nagy könyvtárral a szomszédban, a reptér pedig maximum félórányim távolságra legyen, közvetlen repülőjárattal Budapestre, hogy anyuékat gyakrabban láthassam. A lelki szemeim előtt látok még egy gyönyörű, napos dolgozószobát, nagy íróasztallal, ahol senkit nem zavar a sok cetlim és jegyzetem, kilátással valami nagyon szépre (lehet hegy, erdő, tó, őzek, az mindegy)  Persze legyen közel a suli és az ovi is - ha lehet 9-4-ig, de legalább 3-ig, és egy Starbucks is lehetne a könyvtár mellett, ha lehet.
Ez azonban tényleg csak álom, és most (kivételesen) nem azért költözünk, hogy az álmainkat megvalósítsuk, hanem mert muszáj. Nem rossz muszáj, hanem jó, sőt akár álombéli is lehet végül, sőt remélem, hogy az is lesz. De az biztos, hogy előtte jön a szokásos dobozolás, pakolás, káosz - ami inkább rémálom, mint szép, de hát ilyen ez, jin-jan, fekete-fehér, jó-rossz kézenfogva jár. Hogy végül hová és miért költözünk, majd megírom. De hát még egy kicsit képlékenyek a részletek.