Na, ezt a kérdést kapom mostanság a leggyakrabban. A válasz: nem. Még a közelében sem járunk.
A képlet amúgy egyszerű: a dobozok kipakolásának a feltétele, hogy legyen szekrény. A szekrény vásárlásának a feltétele, hogy ki legyen festve a szoba. Festés előtt le kell szedni a régi tapétát. Amíg ez nincs meg, addig minden marad dobozokban.
Hogy miért nem megy ez gyorsabban? Hát bevallom, volt más dolgunk elég. Ott a három gyerek (reggeli-ebéd-vacsora-játék-esti mese) és persze a munka (határidők-leadások) és ehhez jön pluszban még a szeptemberi iskolakezdés. Erről gondolom nem kell sokat mesélnek - mindenki, akinek iskolát kezd a gyereke tudja, hogy azért ez egy zsufi időszak, sok feladattal, szülőivel, folyamatos vásárlásokkal, beszerzőkörutakkal. De nálunk mindez megfűszereződött ugyebár a beiratkozással, papírok kitöltésével, és egy aprósággal, amivel nem számoltunk. Hogy Bíbor még mindig itthon van, és nem jár suliba.
Eredetileg azt gondoltuk, hogy az ő útja sima lesz: megy ahová korábban járt, a régi suliba, a megszokott barinők közé. Arra nem számíthattunk, hogy a suli, ami korábban lánysuli volt, idén úgy döntött, hogy beengedi a fiúkat is a falai közé, mert csődbe ment a szomszédos "csak fiú" iskola. Így a felsőbb évfolyamok nem hogy teli lettek, de olyan túlzsúfoltak, hogy még egy plusz fő (az én Bíborom) ár sehogyan nem fért be. Bíbort ezért onnan elutasították.
Felvették viszont ugyanide a húgát, Borsikát, aki meg persze ennek tökre örült, mert hát évek óta azt hallgatta, hogy ez egy szuper suli. Nekünk meg feladta a sors a leckét. Mennyire fontos szempont az, hogy a két lányom egy suliba menjen?
Az önkormányzatnál adtak öt sulinevet, ahová Bíbort felvennék - de Borsit nem, és kettő olyat, ahová mindkettőnek van hely. Döntsünk, mit akarunk.
Coventry egyébként nem olyan kicsi város - kb 30-40 középsulija van, és mivel elég nagy városkáról van szó, ezek elég messze is lehetnek tőlünk. Ehhez a bizonyos szuper-sulihoz, ahová Borsit felvették 40 percet kell buszozni minden nap oda, és ugyanennyit vissza. Nincs közel. De ezt a hátrányt azért maga a suli elég jól kompenzálja, szóval megéri. Persze csak ha nincs jobb, közelebb.
Szóval elkezdtük bújni a netet, és nem egy délutánunk ment el ezzel. Mert hát errefelé elég sok infó található a sulikról a neten. Nem csak az Ofsted értékelés (ami azért messze nem tökéletes ám), de a helyi újságnak is van listája, rá lehet keresni, hogy milyen a gyerekek érettségi eredménye, hányan mennek egyetemre, hányan kapnak ingyenebédet stb. Rengeteg szempont alapján dönthetünk.
Ebbe a kérdésbe (és a kutatásba is) persze már bevontuk a lányokat is. Elég nagyok ahhoz, hogy az életük bizonyos kérdéseiről maguk dönthessenek. Például arról, mennyire fontos nekik, hogy együtt mehessenek-jöhessenek. Igazából csak vonogatták erre a válluk: ha otthon maradtunk volna, most akkor is külön suliba járnának. A szünetekben úgysem találkoznak, a buszon is mindenki inkább a saját barátnői-osztálytársai mellett ül. Szóval persze örülnének neki (és mi is), de nem elsődleges szempont.
A távolság? Igen, jobb lenne közelebb - de a buszút sem a világ legrosszabb dolga.
Sajnos a net böngészése közben kiderült: a közelben nincsenek jó sulik. Ami mégis,ott nincs hely. Egynek sem, nemhogy kettőnek.
Az egyik suli viszont, ahová Bíbort felvennék egy "outstanding" azaz kiváló iskola - elég kevés kapja meg azért ezt a minősítést. Ez is 40 perc, persze a másik irányba, viszont a város hatodik legjobb sulija. (Borsié a nyolcadik). Ahová mindkettőt felvennék az a 15-ik lenne. Szóval most úgy tűnik külön mennek - de egyelőre csak Borsi jár suliba, Bíboré még önkormányzati papírmunkára vár. És itt sem szakadnak meg a siettségben az ügyintézők.
Borsi elkezdte a sulit, és egyelőre élvezi. Sok barátnő, érdekes órák, és persze brillírozik mindenből. (Egyetlen fájdalma, hogy csak két nyelven tanulhat, és a harmadikat később sem veheti fel, így a németet továbbra is a magántanárral tolja, Skype-on.)
Bende viszont, az idei év nagy iskolakezdője nincs elragadtatva attól, hogy nagyfiú lett. Sok neki most ebben az újdonság. Új közösség, új tanulnivalók, új szabályok és persze itt az angol, amin szépen beszél és ért, de mégiscsak hátráltatja most. Minden délután panaszkodik, hogy nincsenek barátai. Ez nekem új - ő ugyanis olyan gyerek, akinek ezzel eddig soha nem volt gondja. Ráadásul én barátságosnak látom az osztálytársait: látom, hogy köszönnek neki reggelente, mosolyognak rá, az egyik kisfiú külön odajött hozzánk suli után, és megkérdezte, nem arra megyünk-e amerre ők, és már egy szülinapi meghívót is kapott (nyilván az egész osztályt meghívta a kislány, de azért kedves, hogy Bendét se felejtette ki). Szóval szerintem a nyitottság megvan - csak Bende nem vevő rá. Egyelőre morcosan megy, panaszkodva jön. De azt gondolom, hogy egyszerűen hiányzik neki az ovis szabadság, és sokkolja, hogy mennyi mindent tudnak a többiek, amit ő nem. ("Anya, én nem tudtam eddig, hogy olyan szám is létezik, hogy sixteen....") De azért mivel én alapvetően úgy látom, tapasztalom, hogy az angol suli nagyon gyerekbarát, ezért erősen bízom abban, hogy ugyan ma pityeregve ment be, de azért pár napon, héten belül megtalálja a helyét, és azt, hogy mi is ebben a jó.
Na, hát ilyen dolgokkal töltjük a napjaink - és közben persze szépül a lakás is. Mert végül úgy döntöttünk, hogy nem kell a régi, zöld tapéta-design, akármennyire jó állapotú is, nagyon nem az én szinem. Így hát kaparjuk le a falról. Készen van már a nappali szekrény is, és abba öt teljes dobozni cucc fért bele (nem a végleges helye, de legalább kevesebb a doboz.) A gyerekek ruhái is a helyükre kerültek, az enyémek meg egy nagy papírdobozba. De legalább egy helyen vannak.
Sok idő megy el a válogatással is - rengeteg bútorboltban is jártunk, még többet számoltunk, ügyesen centizgetünk, hogy a mi pici babaházunk minél praktikusabban be legyen rendezve, és minél több vendéget el tudunk helyezni, ha látogatóba jönnek. Mert reméljük sokan jönnek majd. De azért még pár hétig inkább ne., mert nincs hol leülni. Bár a konyhában végül is van egy nagy asztal, sok székkel, és ha őszinte akarok lenni, úgyis ez a bulik közepe. Ráadásul már kávéfőző is van. Szóval látom a fényt az alagút végén, de most még nem pakoltam ki.
(És hogy ne legyen egyszerű az életünk, most hívtak Borsi sulijából, hogy nem érzi jól magát a lány, érte tudnánk-e menni.)
