Három gyerekkel irány Anglia!

Azt gondoltam, hogy Anglia úgy simul majd rám, mint egy régi jó, kitaposott bakancs. De úgy tűnik, azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Most például egy új, és erősen bejáratós, félmagas sarkúnak tűnik, amitől elszokott már a lábam, amit kosztümhöz kell felvenni.  Csini, és jó lesz majd nekem, ez tuti, de kell még egy kis idő, míg megszokom az új módit. 

Na, azért nincs para, nem törte még véresre, vagy vízhólyagosra, csak nyom itt, ott, mégpedig egy olyan időszak után, amikor az ember legszívesebben csak feldobná egy székre,és leülne egy jó kávé mellé. De hát kávéfőző sincsen, nemhogy idő a leülésre. Most kezdődik még költözéseink utolsó felvonása (legalábbis idén), ami már csak azért sem egyszerű, mert azért mégiscsak itt akarunk maradni egy darabig a tervek szerint.
Anyósom szerint jó nekem, mert egyedül költözni nehezebb, mint ahogyan ő csinálta nemrég. Hát mit mondjak, jókat röhögtem. Egyszerűbb? Három gyerekkel, iskolával, különféle étkezési igényekkel, és kb tízszer annyi cuccal, ráadásul négyszer fél év alatt? Ja, persze könnyű nekem.
Persze dobozolásból lassan már szakdolgozhatnék, de attól még ez soha nem lesz egyszerűbb, vagy éppen fizikailag könnyebb. Azt elismerem, hogy lelkileg tényleg segít, hogy felváltva fáradunk és esünk kétségbe a férjemmel, ha jön egy gond - de nem ketten, hanem öten vagyunk a családban, azért ott van még három ember érzelmi hullámvasútja, amivel foglalkozni kell.
Persze, a lányok már nagyok, és valóban, gyakran valódi segítséget jelentenek - ha éppen nem suliba járnak, mint az első két idei költözésünknél, és ugye mindenki ismer kamasz gyereket? Szóval akkor megvan ugye, hogy néha könnyebb megcsinálni helyettük valamit, mint elmagyarázni, végigharcolni, hogy csináld drágám amit mondok és úgy ahogyan mondom. Nem mindig, mert tényleg rájuk lehet bízni egy csomó dolgot - de azért arra mégsem akarom használni őket, hogy számomra is utálatos, vagy épp undi dolgokat csináltassak meg velük. (mondjuk amilyen egy penészes hűtő fertőtlenítése) Az persze elvárás, hogy a saját dolgaikat ők pakolják be és ki (és ez nem kis munka azért) berendezgessék a saját szekrényük, szoktak mosogatni fürdőszobát takarítani (ha már amúgy rendben van, tehát nem az akkor költöztünk be féle mocskot) söprögertnek,porszívóznak, felmosnak - és ami nagy dolog, vigyáznak a tesójukra is, ami azért nekem óriási segítség. Tényleg akkorák már (13 és 14), hogy rájuk lehet bízni a kicsi felügyeletét, míg én mondjuk egy másik szobában ganajozok.
De azért az életünk ritmusát, mégsem lehet állandóan felborítani - kell a rendszer, mint amilyen a reggeli kell a családnak, ebédet főzni kell (vagy varázsolni), és ha lehet, akkor az esti mese se marad el (néha mostanság volt rá példa).
Amúgy nem panaszkodhatok - még áprilisban, amikor az első költözés ideje eljött végiggondoltam, hogy mit, hogyan, miként kellene beosztani időben, már akkor úgy sóhajtottam, hogy bárcsak fél évvel idősebb lennék. Hát most az vagyok - és ha őszinte akarok lenni, minden terv szerint zajlott, nem volt semmiféle extra nehezítés. Fizetett a vevő, amikor eljött az ideje (nem mindenki ilyen szerencsés ám a családból), megvettük az új lakást, mielőtt ki kellett volna költöznünk, minden papírt el tudtam intézni (nem kevés hivatalba járás), meghosszabbítottuk a gyerekek összes hivatalos papírját, volt felvételi, ballagás, évzáró, tábor, minden ami a három gyerekkel együtt jár, és végül még kis döccenő után még a teknőst is sikerült útnak indítani, aki persze nem repülhetett velünk, és aki most épp Németországban autózgat csippel, hivatalos papírokkal együtt, amiket persze szintén be kellett szerezni.
Persze az én utazás fóbiám azért a nagy napon bekattant (igen, van ilyenem), és persze szorongtam rettentően, és idegeskedtem, csapkodtam - amíg a családom egyesült erővel közölte, hogy ez idegesítő, és hagyjam abba, mert értelmetlen. Nincs semmi baj, és ha lesz, majd megoldjuk. És mivel ezt már a lányaim is teljes meggyőződéssel és rengeteg tapasztalattal mondták, kénytelen voltam uralkodni magamon. Pláne, hogy tényleg nem volt gond,fennakadás.
Hacsak az nem, hogy Bende persze egy nappal az utazás előtt fájlalni kezdte a száját, ínyét, fogát - olyan megfoghatatlan módon, de erőteljesen. Hamar kiderült, hogy az első maradó foga készül épp kibújni az utazás napján, amitől ő nyűgös lett, és veszettül anyás, én meg a beköltözés első napját takarítás, pakolás helyett (inkább mellett) azzal töltöttem, hogy ágyba bújtam vele, és ölelgettem, mert ez csillapította csak a fájdalmát. (Nem kétlem, lelkileg is szüksége volt arra, hogy ő legyen a középpontban.)
A ház meg amibe költöztünk... hát most nem épp a legszebb arcát mutatja. Vagyis hát, ez nem igaz, mert most, hogy üres, és mi tölthetjük meg tartalommal, az kalandos, de egyre másra jönnek az apró hibák, amikre még sok pénz és idő kell, hogy megoldjuk. Tegnap felfedeztem mondjuk, hogy az egyik fiókos szekrény mögött (ami be van építve persze, szóval ember nem mozdítja meg) penészes teljesen a fal. Vagy hogy a fürdőszobában a kád és az üvegfal között van egy rés, ahol minden víz kifolyik a földre. Nincs késünk, ollónk,mert az jön a csomagban majd, és csak karácsonyos mintájú bögréink vannak egyelőre, üvegpohár meg egy se. Könyv van egy csomó - de ülőgarnitúra a nappaliban nincs. De ami még rosszabb, autó sincsen, ami önmagában nem a világvége, de most, nagyobb mennyiségű lisztet, olajat, egyéb háztartási alapcuccot kell venni, kicsit megnehezíti az életet. És hogy milyen rettentő sokat kell még takarítani, és pakolni - de persze nincs még annyi szekrény sem, hogy minden a helyére kerülhetne, ráadásul kitaláltam, hogy szép-szép a zöld tapéta, amit az előző tulaj felrakott, de mégsem az én színem, szóval azt még most kéne levakarni. Azt meg már jópárszor megtapasztaltam, hogy hga valami zavar egy új lakásban, (hiányzó polc, sérülés a falon stb) akkor azt MOST kell megcsinálni, különben az ember szeme hozzászokik, és a napi rutin mellett már fel se tűnik.
Hát most így vagyunk. Beszokósan. A csajok meg 10 hét netmentes Balcsi után élvezik a korlátlan netet. Igazából ez is érthető - ha a suli kezdődik úgyse lesz már rá idejük, és a jelenlegi feladatokban úgysem tudnak segíteni. Az én cipőmet nekem kell betörni. Kávé még mindig nincs. De azért egy jó teát már csináltam. Télapós bögrében. :-)