Három gyerekkel irány Anglia!

Furcsa kettősség van bennem Budapestet illetően. Egyrészt fizikailag végig elég ramatyul éreztem magam. A jó pesti levegőben elkaptam az allergia mellé valami komolyabb nyavalyát is, és köhögős-fuldoklósan aludtam végig minden éjszakát. Ez nyilván rányomja a bélyegét az ember hangulatára. És ha nem Budapesten lettem volna, valószínűleg életem legrosszabb két hetének tartanám ezt a nyaralást. De ez a város valami olyat tud, amit senki más. Elbűvölt, elvarázsolt, és minden szürke, borongós, szeles csufiság ellenére bearanyozta napjainkat. Merthogy a gyerekekkel turistát játszottunk. És ezt itt nagyon lehet. 

Először kétségbe estem, amikor kiderült, hogy lesz két olyan napom, amit teljesen egyedül kell majd három gyerekkel megoldanom, nemcsak apa, hanem minden egyéb rokoni-baráti kéz és persze autó nélkül a belváros szívében. Borús, esőre hajló idő volt, senki nem javasolta, hogy útnak induljunk, még a tévés meteorológusok sem. De én nem hittem nekik. Ráadásul kicsit sem tűnt okos gondolatnak, hogy otthon maradjunk a négy fal között, ahol nincs más, csak a tévé. Őszintén szólva még a múzeum is szűkre szabott keret lett volna az én örökmozgó kétévesemnek. Így hát gondoltam egy merészet, és felbuszoztunk a várba. Fura érzés volt ám magyar turistának lenni ezen a helyen. Amikor például be akartunk menni a Mátyás-templomba, a bácsi, aki korábban tucatjával adta a drága jegyeket a sorban álló turistáknak, a három gyerekre nézett és cinkos mosollyal - ami csak a helyieknek jár - azt tanácsolta, hogy inkább ne menjünk ma be. Úgyis le van zárva a 80%-a, és dolgoznak is benn a mesterek. Csak úgy száll a por, nem tenne jót a babának. Jöjjenek inkább vissza a hétvégén, mondta. Nem mondtam neki, hogy mi akkor már egy másik országban leszünk, inkább megköszöntem a jótanácsot. És elég volt nekünk kívülről is megcsodálni Mátyás esküvőjének színhelyét. A Halászbástya lépcsőjére se mentünk fel a gyerekekkel - pontosan tudom, hogy lentről is pont olyan csodás a panoráma, csak épp ingyen van. A turistaélményből azért így is kijutott.

A lányok fotózkodtak sólyommal, királylányruhában koronával és lőttek íjjal is. Nem törődtve a hideggel, igenis ettünk egy jó fagyit a Ruszwurmban, karcsú, míves üvegkehelyből, én persze egy jó kávéval is beértem, mert már akkor is köhögtem, de az nagyon jólesett, hogy Kisbende után se kellett rohangálni, megült a kis fenekén és boldogan kanalazta a málnafagyit és majszolva a juhtúrós pogácsát. Aztán hátramentünk a vár Moszkva tér felőli oldalára, ahol az egyik oldalon harsogó zöld gesztenyefák virágoztak, a másik oldalon meg laza virágú rózsaszínbe burkolva volt az összes fa, és az egész utcát belepte a finom sziromeső. A lányok marokszám gyűjtötték és azt játszották, ki tudja úgy a magasba dobni és aláállni, hogy igazi rózsaesőben érezhesse magát.

De az igazi élmény nem ez volt számukra, hanem a Sándor palotánál az őrségváltás - dobokkal, felvonuló katonákkal, pattogó parancsszavakkal. Tudom, hogy komoly vita van róla, hogy kell-e ez nekünk évi 9 millióért, és tudom, hogy annyi minden másra is kellene most a pénz, de ha a gyerekek szemét nézem (és persze a többi turista álmélkodását) akkor azt mondom, kell a népnek egy kis cirkusz és volt ez olyan jó, mint a Buckingham palotában királynő kucsmás katonái.

Jó volt a magyar bazárban is csámborogni. A lányok persze rögtön magyar ruhás Barbie babát akartak, és akár vettem is volna nekik, ha nem tudom meg időben, hogy erre bizony rá van ragasztva a ruha és nem lehet leszedni róla. A hímzett farmerszoknyácskáknál éreztem még erős kísértést, de aztán elhessegettem a gondolatot - szép, szép, de mikor vennék fel... hová? Szóval fájó szívvel ott hagytam.

Másnap folytattuk a turistaprogramokat és fittyet hányva a szeles időnek hajózni mentünk. Anyám persze azonnal kétségbeesett, amikor meghallotta az ötletet. Merthogy három gyerekre hogyan fogok vigyázni és mi lesz, ha beleesnek. A Hop on-Hop of hajóra váltottunk jegyet és természetesen senkinek nem esett baja. Kétszer jártuk körbe az útvonalat, mert nagyon élvezték. Azt is, hogy vittünk magunkkal kaját és ott piknikeltünk, azt is, hogy a tegnapi panoráma nézegetés után egy csomó épületet felismernek. Kisbende persze csak azt mondogatta lelkesen, hogy "hajó" és amikor szembe jött egy ladik, akkor lelkesen kiabálta, hogy "másik hajó" a Margitsziget közelében, mert azt, hogy "fák, fák" ami csak azért volt ciki, mert rajtunk kívül nem volt magyar a hajón és ugyebár angolul ez teljesen mást jelent. De nem ezért szálltunk le éppen itt, hanem mert így akartuk, igaz, bevallom, ez megkönnyítette a döntést. Eredetileg csak sétálni akartam egyet a lányokkal, de Kisbende amint beraktam a babakocsiba rögtön elaludt, (gondolom kimerült a nagy kiabálásban) így nem volt akadálya a bringóhintózásnak. Amit már olyan sokszor kértek a lányok - de eddig kicsik voltak az önálló tekeréshez. Most viszont megért rá az idő és az alkalom, hát egy teljes órán át tekertek, míg csak izomlázuk nem lett. Persze a végére Kisbende is magához tért és helyet követelt magának a kocsin, és a táskatartóban épp el is fért.

Mire visszaadtuk a kocsit, át is fáztunk rendesen, és szépen hazavillamosoztunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy melyik hidat, hegyet hogyan hívják, milyen épületeket látunk a Duna parton és azt remélem, hogy amikor majd szóba kerül mindez az olvasókönyvükben, akkor emlékezni fognak rá. Ciki is lenne, ha Budapestet kevésbé jól ismernék, mint Nagy-Britannia nevezetességeit! Be kell vallanom, hogy a lányok amúgy eredetileg nem lelkesedtek, hogy kimenjenek a szürke, nyúlósan hideg időbe, de a végén ők is örültek neki, hogy nem maradtunk otthon. Persze hiába tettem ki a lelkemet, a legkedvesebb programjaik nem ezek voltak. Sokkal nagyobb élmény volt számukra, hogy találkoztak régi barátokkal, rokonokkal. Hogy kiscsirkét simogathattak Gyálon, vagy amikor elmentünk esküvői ruhát próbálni a keresztanyuval. De ezzel nincs semmi baj. Hiszen ezek tényleg sokkal fontosabb dolgok.