Három gyerekkel irány Anglia!

Nincs mit szépíteni, rendesen belazultunk, mióta Magyarországra érkeztünk. Persze próbálhatom azzal magyarázni a dolgot, hogy előtte pörögtünk ezerrel, betegeskedtünk, idegeskedtünk, de a tény attól még tény marad, lelassult körülöttünk az élet és ez most nagyon jólesik.

Furcsa azzal szembesülni, mennyire gyorsan telt el ez a két év. Azok az ismerősök, akik nincsenek napi kapcsolatban velünk, egymás után hűlnek el: tényleg, két éve mentetek el? És tényleg, nem sok minden változott. Ugyanazok az eladók vannak a sarki boltban, ugyanaz a pasi vezeti a Family Frost autót, ugyanott vannak a kátyúk az úton, és megint fúvószenekari felvonulásra érkeztünk meg a Balatonhoz. Mintha el se mentünk volna, olyan könnyű felvenni a fonalat. Na jó, azt nem tudom, hogy ki nyerte meg a Megasztár újabb évadát és kik azok, akik a Story Magazin címlapján vannak, de őszintén bevallom, ez kicsit sem zavar. Ami igazán fontos, az nem változott.

Csak mi, nem is kicsit.

Például pár éve még nem gondoltam volna, hogy három gyerekkel ilyen vándoréletmódot is lehet élni. Vagy hogy elveszíti a fontosságát a fejemben az iskola, és nem bánom, hogy csak október elején megyünk Spanyolországba, így minimum 2-3 héttel később kezdik majd az iskolát, mint a többi gyerek. Igaz, amikor Angliába mentünk, arra számítottam, hogy nem feltétlen lesznek jótanulók, és nem is vártuk el tőlük az eredményeket, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég, ha megtanulnak angolul, és közben haladunk a magyar tananyaggal is. Az legvérmesebb álmaimban nem szerepelt, hogy Bíbor az egész osztály legjobb tanulója lesz, kenterbe verve az angolokat. És hogy Borsi, aki az oviból ment második osztályba, mostanra minden egyes tantárgyból kitűnő lesz, magasan az osztályátlag fölött teljesítve. Most úgy érzem, nem is baj, ha van egy hoszabb szünetük, mert legalább a magyar tananyagot is be tudjuk pótolni, amivel az utóbbi pár hónapban kicsit elmaradtunk. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy oly kevéssé fontos ebben az életkorban, hogy hányast kap a gyerek, a továbbtanulását az nem veszélyezteti. Sokkal fontosabb, hogy szeressen tanulni és megmaradjon a kiváncsisága. Ebből a szempontból nálam az angol iskolarendszer kitűnőre vizsgázott és erősen bízom benne, hogy spanyolból is hamar utólérik a többieket.

Persze mint mondom, csak mi változtunk. A körülöttünk élők azért nem, így hát a fő kérdés most is ugyanaz, mint két éve volt: mit szólnak a gyerekek az ötlethez.

Egy darabig viccesen hárítottam a kérdést, miszerint tengerpart, pálmafák, medencés ház, mit lehet ezen nem szeretni? De aztán a beszélgetést folytatva, kiderült, hogy sokan azért kérdezik ezt, mert ők is terveznek ilyesmit, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek. Mert azért a kicsiket rángatni a világban, nem okos dolog, magyarázzák és kíváncsiak rá, hogy mi mit tapasztaltunk.

A szakirodalom és a saját tapasztalatunk azonban ebben a kérdésben teljesen egybevág: kifejezetten kicsi gyerekkel érdemes útnak indulni, nem szabad sokat várni. Olyan 10-12 éves korig ugyanis a család a legfontosabb a gyerekek életében és az a fontos nekik, hogy együtt legyenek apával, anyával és a tesóval. Ha ez megvan, akkor minden más környezethez könnyen tudnak alkalmazkodni. Ehhez még hozzájárul az a bónusz, hogy olyan 8-10 éves korig még nagyon nyitott az agyuk az új nyelvekre és valami elképesztően könnyen tanulják meg amivel találkoznak.

Ám valamikor 10-12 éves kor körül hirtelen minden megváltozik, és a kortárskapcsolatok lesznek igazán fontosak. Ezután már sokkal nehezebb kimozdítani a gyereket, mert a haverok, a szerelem, az osztályközösség fontosabb lesz, mint a szülők. Egyre kevesebb időt akarnak az ősökkel tölteni, legyen az akár nyaralás, akár szabadidő – inkább mennének bandázni. Egy új helyre költözni, ahol csak a szülők vannak és haverok nem – az maga a rémálom számukra. A nyelvtanulás is valamivel lassabban megy, éppen ezért az új közegbe is nehezebben illeszkednek be. Sok olyan történetet hallok, hogy haza kellett küldeni a kisamaszt külföldről a nagyszülőkhöz, mert annyira nagyon kínlódott az idegenben.

Mi azonban semmilyen különös nehézséggel nem találkoztunk, a mi lányaink beilleszkedése a papírforma szerint alakult. A lányok pillanatok alatt felszippantották a nyelvet és az első pár hét helykeresési nyüglődése után nagyon hamar beilleszkedtek az új osztályukba. Szerintem amúgy nem nehezebben vagy lassabban, mintha otthon kerültek volna egy másik suliba. Egy darabig még emlegették a régi barátokat, és próbáltuk is tartani velük a kapcsoltot, amikor hazajöttünk, de igazából nem viselte meg őket ezeknek a kapcsolatoknak a fakulása, elvesztése. Tegye mindenki szívére a kezét, hány igaz, jóbarátja maradt meg az általánosból... na ugye. Előfordul, nem mondom én, nekem is van ilyen általános iskolás barátnőm, de azért ez a ritka kivétel és akkor sem feltétlen az alsóból.

Szóval igazából ez az oka annak, hogy most akarunk Spanyolországba menni – akár várhatnánk is vele 1-2 évet, mert most mindannyian úgy érezzük, hogy nagyon jó lenne kicsit letelepedni, nem azonnal továbbcuccolni, dobozolni és pakolni. De őszintén szólva attól félünk, hogy kifutunk az időből. Bíbor már így is tíz éves és most még mindkettő különösebb lelki megrázkódzatás nélkül viselte a kiköltözést, sőt az elköltözést is, tartok tőle, ezt nem lehet számtalanszor megismételni. Most még elmehetünk, de aztán 2-3 év múlva döntést kell hoznunk, hogy melyik legyen az az ország, ahol hoszabban letelepedünk.

Persze nem mondom, hogy nem emlegetik az angol barátokat, már el is kellett mennünk képeslapokat venni, amiket majd elküldhetnek, és Bíbor nagyon várja a francia utat, amire visszamegy. De ez számomra csak azt jelenti, hogy jól érezték ott magukat. Beszélgettünk velük sokat arról, hogy bizony fáj otthagyni Coventryt, de azt is megerősítettem bennük, hogy nem baj, hogy ezt érzik, mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy nagyon rossz volt nekünk ott, ami nem igaz. De valójában ahogy leszállt a repülőgép sokkal jobban érdekelte őket, hogy mikor találkoznak az unokatesókkal, mint az, hogy mit hagytak maguk mögött.

De ami igazán megnyugtat, hogy kicsit sem tartanak a spanyol költözéstől. Időről időre beszélünk arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és még soha, egyik gyerekem sem volt kategorikusan ellene. Mikor tegnap megkérdeztem tőlük, hogy nem félnek-e, Bíborkám a maga tízéves bölcsességével csak rámnézett és flegmán megjegyezte: Mitől kellene félni? Tudod anya, mi már túléltük Angliát... Szóval köszönjük szépen, a gyerekekkel nincs gond, és csak remélni tudom, hogy nekem is olyan jó lesz, mint nekik. De igazából nincsenek kétségeim.