Három gyerekkel irány Anglia!

A költözés utolsó napjai igazán zsúfoltan teltek – blogcímek és témák kavarogtak a fejemben, mint a „Fagylalt reggelire” ami a hűtő kiürítésének boldogságos pillanatairól szólt volna. Vagy az „Őrangyal a Balatonnál” ami arról, hogy a húgom az utolsó napokban lejött, és segített összepakolni. De lett volna még egy blogbejegyzés „Találkozások” címszóval is, amelyben le akartam írni, milyen klassz dolog egy jó kávézóban összefutni régi jó barátokkal és elbeszélgetni velük a nagy út előtt. Aztán hazasétálni az éjszakai Budapest fényeiben, és elbúcsúzni a várostól is, amit annyiszor átkozok, mégis imádok. De vagy net nem volt, vagy számítógép, vagy idő, vagy erő. És ezeket a blogbejegyzéseket mára el is söpörte az idő, mert eljött szerda reggel a nap, és még napkelte előtt kimentünk a reptérre, hogy útra keljünk a nagy kaland kedvéért.

Bár 150 kilót egy futárcég hoz utánunk, majd 100 kilós volt a mi poggyászunk is. Amikor nyár elején Franciaországba mentünk, már kipróbáltuk, hogyan tudunk 4 bőrönddel utazni – apáé kettő, a két lány húz egy-egy kisebbet, enyém a babakocsi, és mindenkin van egy hátizsák. Most egy kicsit feljebb tettük a lécet és hozzáadtunk plusz egy bőröndöt. Így Bíboré lett a babakocsi, és enyém két huzigálós bőrönd.
De a dolgok nem csak ettől bonyolódtak – míg Franciaországban már ott várt minket a reptéren a bérelt kocsi, itt két vonatra is fel kellett szállni, hogy Coventrybe, azaz hazaérjünk. A dolgok váratlanul még bonyolultabbak lettek, amikor kiderült, hogy a londoni nagy reptér, és az eddig megszokottól eltérően a babakocsit ugyan el lehet gurítani a gép bejáratáig, ám amikor leszállunk már nem adják a kezünkbe, hanem majd csak a poggyászkiadónál kapjuk meg a bőröndökkel együtt.
Mégse panaszkodhatok – Zsolt nagyon pontosan megtervezte az utunkat. Megvette ahol csak lehet előre a jegyeket (így sokkal olcsóbb) és azt is tudta, hogy merre vannak a liftek, hogy bababarát mdon tudjuk közlekedni.
Mert hogy ez itt nem álom, hiszen lift mindenütt van. És ami még ennél is meglepőbb, a személyzet mindenütt készségesen segít. Ha látták, hogy kellene egy plusz kéz, akkor segítettek például bőröndöt emelni, vagy felhívták a figyelmünket arra hogy bizony ennyi gyerekkel már komoly kedvezményt is kapunk ha családi jegyet veszünk. Az emberek pedig akiket azért rendesen feltartottunk kis konvojunkkal, nem förmedtek ránk, hogy siessünk már, és egyáltalán miért szültem én ennyi gyereket, hanem mosolyogtak, mutatták, hol a lift, merre menjünk, és egyáltalán honnan jöttünk, mennyi idősek a kicsik, és de szép család vagyunk. És egyáltalán mindenhol beszélgetni akartak velünk és a gyerekekkel is. Akik egyelőre csak kukán néztek, de azért olvasgatták, mi van kiírva és kérdezték, hogy ez és ez mit jelent.
Szóval a vonatok pontosak voltak, gyorsak, tiszták – és a három átszállás, ami itthonról rémálomnak tűnt, megérkezve meglepően könnyedén és olajozottan ment. És két átszállás között még ebédelni is tudtunk. Aztán a pályaudvarról leszállva taxiba szálltunk (mindjárt kettőbe, mert ennyi ember és cucc egybe már nem fért el) és pár perc után megérkeztünk a lakóparkba, ahol a lakásunk van. Ami nagy meglepetés volt, de hogy miért, arról majd holnap.