Három gyerekkel irány Anglia!

Életem nagy részét Budapesten töltöttem, és imádom Magyarországot. De csak itt, kicsit eltávolodva a hazaiaktól kezdek rájönni, hogy bizony nagyon is undok nemzet vagyunk.

A régi beidegződéseket nehéz letenni, ezért pattogósan szállok fel a buszra, figyelek, nehogy a babakocsival útban legyek bárkinek is, gyorsan pakolom a futószalagra, amit venni akarok a boltban, és alapvetően meghúzom magam. Hiszen ha otthon nem így teszek, az biztos, hogy hamar megkapom a magamét.
Itt azonban még egy rossz szót sem szólt senki hozzánk. És nem azért, mert az angolok távolságtartó és hűvös népek lennének. Eddig azt tapasztalom, hogy meglepően kedvesek. Ehhez pedig hozzájárul, hogy egyáltalán nem sietnek. Mégis, még a buszok is meglepően pontosak.
Néhány példa az angol mentalitásra.
Itt a buszok elején (csupa alacsony padlós) meglehetősen tágas babakocsitároló rész van (ami kerekes-székeseknek is jó, járnak is!) ahol 4-5 babakocsi simán elfér. De mivel itt nem nagy nehézség ezzel közlekedni, hamar meg is telik ez a rész. Szülők, gyerekek ott zsúfolódnak elől, mindenki másnak rajtuk átvágva kell a busz végébe menni. Néha nem túl egyszerű – de eddig még senki azt se mondta, húzzam már arrébb azt a kocsit.
Az se ritka, hogy ezek a babakocsis gyerekek sírnak. Gyakrabban, mint otthon, hiszen sokkal többen vannak. De míg otthon ilyenkor mindenkinek van egy „kedves mondata”, amivel segíteni akar, vagy az anyukát megnevelni, itt még csak csúnyán se néznek az ilyen családokra. Hát igen, közlekedni kell, a gyerek pedig ha fáradt, akkor sír. Épp elég kínos annak, aki benne van, minek rajta ütni még egyet egy kis oktatással?
De nem csak a gyerekeseknek jár a tisztelet. Múltkor egy idős néni csak úgy tudott leülni, hogy a terebélyes táskáját keresztbe tette a keskeny kis közlekedőfolyosón. Mivel elsőként szállt fel, és viszonylag elől ült le, minden utána érkezőnek magasra emelt lábbal kellett átlépnie az útban lévő csomagon. Már előre rosszul voltam, mikor fognak valami csúnyát vágni szegény kis öreg néni fejéhez. De a jelenet elmaradt. Mindenki szép fegyelmezetten átlépte a csomagot, látva, hogy nincs más megoldás. Kétszer annyi ideig tartott a felszállás, mint máskor, de senki nem türelmetlenkedett.
Más eset – felszállunk Birminghamben a metróra. A jegykezelő (látva, hogy a jegyünkre rá van írva, hogy más városból érkeztünk) mosolyogva kérdezi a gyerekektől, hová is megyünk. Nagy zaj volt, félig se értettem mit mondott, a lányok pláne nem. De a nőt olyannyira érdekelte a válaszunk, hogy még egyszer feltette, és nézett utánunk, miért is nem felelünk? Csak akkor fordult vissza, mikor kiderült, mi az úti célunk, még megnyugtatott minket, hogy bizony az szép hely, jól tesszük, ha megnézzük. Ami még meglepőbb, amikor jó 4-5 órával később visszafelé mentünk, még mindig szolgálatban volt. Akkor is mosolygott, és azt tanácsolta, ne menjünk a lépcsőn, jobbra találjuk a liftet.
Vagy amikor tegnap a Marks & Spencerben vásároltam, épp zárták a boltot. Az utolsó között jöttem ki a boltból. Szedtem is a lábam, hiszen bennem volt az otthoni rutin, ahol már zárás előtt jó tíz perccel kitessékelnek a boltból, felmosnak a lábam alatt, és egyébként is minden módon éreztetik velem, mennem kellene. Már fizettem, amikor észrevettem, hogy ki van téve egy csomó prospektus „Spórolj velünk!” - volt ráírva a karvastag katalógusra. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam egyet, mire a biztonsági őr vigyorogni kezdett és azt mondta: Hölgyem, higgye el csak akkor tud spórolni, ha ezt visszateszi!
Az, hogy a könyvesboltban megkérdezik, hogy olvastam-e a szerző korábbi könyvét, mert semmiképp ne hagyjam ki, vagy hogy a boltban a pénztáros figyelmeztet, hogy holnap lejár a kenyér szavatossága, amit választottam, és inkább vegyek frisset, már meg sem lep.
Nem csoda, hogy ebben a barátságos, nyitott közegben a lányok nyelve is lassan kezd megeredni, hiszen folyamatosan kérdezik őket – Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hová mentek? Mit láttatok?
Válaszolni még nemigen mernek, de érzik, hogy kommunikálni kell, ezért szinte kikövetelik, hogy minden nap tanuljunk egy új dalt vagy mondókát, és hallom, hogy egyre többször kevernek angol szavakat is a játékukba. Nagyon tetszik nekik a helyi könyvtár, különösen, hogy itt egy automata segítségével egyedül vehetik ki a könyveket (a dolog a bizalomra épül...) és minden nap olvassuk is ezeket a könyveket. Ők olvasnak angolul, én fordítom. Lelkesen ismételgetik az új szavakat, sokkal lelkesebben, mint amikor ugyanezzel otthon próbálkoztunk. És hallom, hogy a szavak is egyre angolosabban formálódnak a szájukban, pedig még iskolába se járnak.
De ami fontos, hogy teljesen kisimultak. Tudom, erről a nyári szünet is ehet. Nincs suli, nincs stressz, nincs számonkérés. De az is jót tesz nekik, hogy látják, lesznek barátaik még akkor is, ha nem tudnak azonnal beszélgetni másokkal, hiszen ez a nyugodt, barátságos mentalitás jellemzi a gyerekeket is. A játszótéren már többször jöttek oda hozzájuk a kéréssel, hogy játsszanak együtt. Hiszen fogócskázni, bújócskázni nyelvtudás nélkül is lehet. Szóval egyre csökken bennük a félelem, és bennem is.