Három gyerekkel irány Anglia!

Mindig tudtam, hogy a férjem nagy pszichológus, de azért sikerült Coventrybe érve újra meglepnie.

Mindenki azt mondta eddig nekünk, hogy az angol ingatlanok egyszerűen rémesek. Drágák, kicsik és lelakottak. Így az eredeti álmainkból (miszerint legyen erkély vagy kert, több szoba, világos, liftes) gyorsan leadtunk mire a férjem nekilátott albérletet keresni. Én egyet szögeztem le: ne legyenek benne bogarak. És azt hiszem ebből nyilvánvaló, hogy nagy elvárásaim nem voltak.
Ám amikor Zsolt kijött Angliába, kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű még így sem lakást találnia. Mint már írtam, volt olyan, aminek se a liftjébe, se a lépcsőházába nem fértem volna be babakocsival. Volt olyan is, ami teljesen szét volt bombázva, de a tulaj megígérte, hogy mire beköltözünk kész lesz a felújítással. És persze a penészes volt a mélypont.
Szóval esténként, amikor megbeszéltük telefonon a nap eseményeit és lakáskínálatát, Zsolt semmi jóval nem tudott bíztatni. A fényképek, amiket átküldött a kiválasztott ingatlanról nem árultak el sokat. Azt tudtam, hogy földszinti, utcára néznek az ablakai, és mindenütt szőnyegpadló van benne – angol szokás szerint még a fürdőszobában és az étkezőben is.
Tudtam, hogy két hálószoba, két fürdőszoba és egy nappali van benne – de mind nagyon pici, sajnálkozott a férjem, és óva intett attól, hogy túl sok dolgot pakoljak be, mert úgysem fog elférni.
Amikor hát szerdán megérkeztünk, és beléptünk a lakásba, nagyon is meglepődtem. Mert ugyan minden igaz, amit mesélt – de mindent egy kicsit rosszabb színben tüntetett fel, mint a valóóságban. Mert azok a szobák azért nem olyan kicsik, a nappali pedig hatalmas és világos, olyan nagyon világos az egész! Szerintem csak kicsit kisebb, mint amiben eddig laktunk, viszont új építésű,ezért nagyon rendben van az egész, tiszta, kényelmes, jó elrendezésű.
A krémszínű padlószőnyeg ugyan nem lesz a kedvencem, ráadásul az előző lakó a nappali közepére már varázsolt néhány kiszedhetetlen fekete égett foltot, de bevallom, ez nem olyan látványos, és engem személy szerint nem zavar. Inkább megnyugtat, hogy nem kell ANNYIRA vigyázni rá.
Azért az előszobába, ahol a babakocsit fogjuk tárolni, majd veszek egy kisebb darab szőnyegvédő linóleumot vagy padlószőnyeg darabot, mert azért a sáros babakocsi csúnya sávokat tud hagyni maga után.
Szóval most van egy gyerekhálószoba, aminek egy sarka le van csippentve, és itt van egy kis zuhanyozós fürdőszoba. Emellett a felnőtt háló, ahová majd be kell még szuszakolni egy Bende ágyat. Ezzel szemben a másik (kádas) fürdőszoba, és egy kis raktár, ahol a bojler is van. És a folyosó végén a nappali, konyhával, étkezővel és két bőrkanapéval. Ide jön majd a tévé is, ha majd megvesszük.
A lakás egyébként egy lakóparkban van, engem az sem zavar, hogy utcára néznek az ablakaink, otthon úgyis egy uncsi belső kertet néztünk, itt most végre van egy kis mozgás, ha kinézek. Egyébként az ablakunk alatt áll meg a busz, és épp tíz perc alatt vagyunk benn a belvárosban. Jobbra ha kimegyek boltok vannak, gyógyszertár, újságos, kebabos, grillcsirkés és tucatnyi kis ABC. Balra egy orvosi rendelő. Szemben pedig az iskola – sajnos csak a hátsó bejárata, ahová csak a szállítók mehetnek be, a főbejáratig körbe kell menni a háztömbön. De így legalább majd nem zajong gyerekcsapat később se a ház előtt.
Szóval a lakás jó, kicsit tán túlságosan is – amire a legnagyobb bizonyíték, hogy a lányok ki se akarnak mozdulni belőle. Eddig minden nap veszekedni kellett, hogy vegyék a kabátjukat és mozduljanak. Viszont a várost dicséri, hogy ugyanennyit kellett azért is nyüstölni őket, hogy induljunk már haza.