Találtam egy régi képet, amit még a Kismama Magazinba készített rólam hat éve Rátkai Éva. Egy ilyen fotózás hosszú ideig tart, hiszen a egy megjelent képhez százat is kell kattogtatni, tucatnyi módon variálva az ülésrendet, a pózt, a helyszínt. Akkor az én két éves Borsika lányom megunva a fotózkodás fáradalmait egyszerűen elkezdte kigombolni a blúzom, egy kis ciciért. Ez a kép nem került be az újságba. De én attól még nagyon szeretem.
Pár napja Kisbende szoptatásáról írtam, hogy néha bizony fárasztó, hogy éjszakánként 2-3 alkalommal felébred és csak szopizással alszik vissza, meg hogy milyen fontos neki és nekem is ez az összebújás, mennyit könnyít és nehezít is persze az életünkön. Akkor persze nem találtam meg ezt a képet, de másnap véletlenül előkerült. Itt lapult egy régi gépen, amit egy éve nem kapcsoltunk be és egy olyan folderben, amit tényleg évek óta ki se nyitottam. Pedig szeretem ezt a képsorozatot, és régóta keresgéltem már, hogy hol lehet. És akkor puff, egyszer csak ott volt. A kép, ahol éppen ugyanígy vagyok, mint most. Csak nem két gyerek ül mellettem a kanapén, hanem három, és nem egy szőke kislány, hanem egy szőke kisfiú követeli, hogy foglalkozzak csak vele.
Amikor az embernek kisbabája születik, azt hiszi, hogy ennél nagyobb gondok soha nem lesznek. Mert sír és nem tudom miért. Nem eszik és lehet, hogy éhen hal. Beteg és fogalmam sincsen, hogyan segíthetnék rajta. Aztán minden nap új gondokat hoz és a régiek egyszerűen eltörpülnek. És kiderül, hogy nem baj, ha sír, mert sokkal roszabb, amikor nem a teste, hanem a lelke fáj. És ha nem eszik ma, majd eszik holnap. (És tényleg nem hal éhen, bár ezt szinte lehetetlen elhinni.) És meggyógyul, szerencsére soha nincs semmi komoly.
De a kérdések és a kételyek nem csillapodnak és csitulnak soha. Én kifejezetten tépelődő anya vagyok. Nagyon szeretném, ha boldog és gondtalan gyerekkoruk lehetne, ha mindenre meg tudnám őket tanítani, amit fontosnak tartok. Hogy szeressék a könyveket, hogy legyen szemük és szívük a szépre, és hogy helyt tudjanak állni bárhová is kerülnek. És egyre messzebb mennek és egyre nehezebb magam mellett tartani őket és tudom, hogy a veszélyek meg a pofonok közelednek, mert elkerülhetetlen, hogy abból is kapjanak. Jajj, de még mennyit. És ezt nem lehet megspórolni.
És olyankor a szívem egyik fele azt mondja, addig jó nekünk, ameddig az a legnagyobb gondom, hogy meddig szoptassam a fiam. De a másik fele rögtön kontráz és figyelmeztet, hogy ne akarjam őt igazi mama-kedvence fiúcskává nevelni. Tanulság persze ma sincsen. Egyet biztosan tudok - amikor a kertben a hintaágyban fáradtan összebújunk és szopizás közben elbambulunk a szélben susogó falevelek hangján és így szakítunk ki az egész napi rohanásból egy kis kényszerpihenőt, az mindkettőnknek jó. Ilyenkor megáll az idő és csak mi ketten vagyunk. Aztán ha lejár a mi időnk és szaladok főzni-mosni-takarítani ő meg világot felfedezni. Egészen addig, míg újra el nem fáradunk. Így cselezzük ki a fárasztó hisztit és nyüglődést. Ő is, én is. Mi is lenne velünk, ha nem lenne ez a pár percünk csak nekünk, kettőnknek...
És közben azt remélem, hogy aki ránk néz, az nem azon szörnyülködik, hogy milyen nagyfiú ez, miért kell szoptatni - hanem azt az örömöt látja, amit ez a fenti kép sugároz számomra. Mert remélem, csak az évszám más, a boldogság ugyanaz maradt.
Anno 2005
Posted by Fodor Marcsi on
- -
kizárt dolog szerintem, hogy a fiadból mamakedvencét tudj nevelni. ekkora adag tesztoszteron mellett lányruhában is járathatnád, akkor is alfahím lenne belőle.:) tapasztalat egyébként, sok szempontból nagyon keményen szembe mentem a fiam nevelésében az elvárásokkal, és nem, nem lett belőle anyámasszony katonája. nem verekszik, ez tény, de sose legyen nagyobb bajunk.