Három gyerekkel irány Anglia!

Bevallom, vannak gondjaim a szoptatással. Szerencsére nem technikailag. A kezdeti fájdalmat, kényelmetlenséget rég magunk mögött hagytuk. És nincs bennem szorongás se, kényszer se, hiszen másfél éves a fiam, eszik mindent, sőt kifejezetten szereti a hasát és a finom ízeket. Ám a szopizásról nem akar lemondani. Vagy én nem akarom abbahagyni? A válasz nem egyszerű.


Bíborkát 9 hónapig tudtam így táplálni, és nagyon kevésnek éreztem. Borsit majdnem három éves koráig, ezt meg soknak. Bende másfél éves. A férjem szerint most kéne leszoktatni. Bende viszont látványosan nem így gondolja. Sőt, néha úgy érzem, többször kéreszkedik hozzám vigaszűző szopira, mint amikor egészen pici baba volt. Igaz, napközben le lehet szerelni vízzel, joghurttal, vagy mesekönyvvel is, de éjjel, ha felriad, engem akar.
Én a két férfi közt ingadozom. Hiszen néha terhes, hogy ennyire lóg rajtam, jajj, de nagyon. És nem akarok élő cumi lenni. De amikor ezzel vigasztalódik, amikor félálomban hozzám bújik azért a pár kortyért, és ölelgetésért, amit csak én tudok adni neki, akkor meg hogyan is mondhatnék nemet. És miért is tenném... csak azért, mert mások ezt várják el tőlem? Ó, de nagy butaság lenne.
És tudom, a férjemnek igaza van. Abba kéne hagyni, mert valamikor abba kell, és ha nekem ez már nem olyan jó, és Kisbendének meg már nem szükséges, akkor miért ne most? De nehéz ezt eldönteni, mert több ez mint testi táplálék mindkettőnknek. És nem csak neki jó, hanem nekem is.
Mert igen, az is bennem van, hogy lehet, hogy ő az utolsó, és ha befejezzük, akkor soha többé nem lesz kicsi babám. És valahogy végérvényesen vége lesz valaminek, és majd felnőnek és én megöregszem. És tudom, hogy ezt el kell fogadni, de az éveket egy kicsit ki lehet cselezni, mert akinek pici babája van az fiatal, mindegy, hogy hány éves. És ha azt mondom, hogy már nem lesz több, akkor lerakok egy terhet, ami jó, mert kisgyerekes szülőnek lenni iszonyú fárasztó. De akkor szembe kell nézni azzal, hogy az éltem egy egészen más szakasza kezdődik-folytatódik, amiben egészen más feladataim vannak. És ami nem feltétlen rossz, mert jó az nagyon, amikor a gyerekek már nagyok és egyedül öntenek vizet ha szomjasak, és nyugodtan végignézhetem az esti filmet anélkül, félóránként be kéne rohannom a felriadó csecsemőhöz. És jó dolog végigaludni egy éjszakát, vagy akár elutazni gyerekek nélkül két napra, és jó dolog dolgozni is, és elmerülni a munkában, de olyan nagyon, hogy szinte el is felejti az ember, hogy anya.
De mégis, amikor egy ilyen verset olvasok, akkor úgy el tudok rajta sírdogálni, mint amikor még a hasamban voltak a gyerekek, és valahonnan, ki tudja merről, újra áradnak bennem a hormonok és az érzelmek, és tudom, hogy egyszer majd mindenképp vége lesz, és hogy jajj, de nagyon fogom majd sajnálni, amikor egy nap majd nem kérnek belőlem, és nem csak a testemből, de már a tanácsaimból sem, és majd becsukják az ajtót és mennek a saját dolgaikra, és már nem kísérhetem őket és nem foghatom a kezüket és nem vigyázhatok többé rájuk. És igen, ilyenkor még nekem is jólesik hozzájuk bújni, különösen ehhez a legkisebbhez, aki olyan nagyon szereti az ölelést és még olyan nagyon baba, akármennyire nagyfiú is.

Rist Lilla: Édes és sós

Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig...
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom.