Három gyerekkel irány Anglia!

Fáj az ujjam. A bal kezem mutatóujja napok óta sajog. Először arra gondoltam, biztosan az ízületeim. Naja kérem, a korral jár. De aztán elgondolkodtam, hogy miért pont ez az ujjam viselte meg az évek múlása? Nem gépelek vele többet, mint a többivel, az SMS-eket se ezzel nyomkodom. Hát akkor mi lehet az ok? Eddig jutottam, amikor Kisbende odaszaladt hozzám, és már határozottan húzott is magával. Naná, hogy ő rángatta ki az ujjamat is a helyéről.

Az gondoltam, hogy a Balaton végre kielégíti Kisbende mérhetetlen mozgásigényét. Hiszen, tudom én is, nem normális állapota az embergyereknek, hogy bezárva legyen egész nap egy kis ketrecbe, nevezzük bármilyen komfortos és kényelmes lakásnak azt a kutricát. Mégiscsak falak veszik körül, határok, korlátok és állandóan nemszabadokat mondanak a felnőttek minden izgalmas dologra. (Számítógép, gáztűzhely, késkészlet...)
Persze sétáltunk mi Angliában is nagyon sokat, de hát valljuk be, a programszerű séta nagyon más, mint amikor az ember egyet lép és akár pizsamában kiül a verandára málnát enni. Bendének pedig mennie kell és kész, látom rajta. Nem is csodálkoztam rajta, hogy otthon állandóan a bejárati ajtón dörömbölt, hogy engedjük ki, had szaladjon. Gondoltam, hogy majd a kert, az a jó nagy kert, ami neki igazi dzsungel, az majd elég teret ad neki. És valóban, az első pár napon élvezte is, hogy le-fel szaladgál a gyepen, hogy bebújik a bokrok alá, hogy azon egy egy kis lépcsőn le-fel lépdel százszor is. De aztán rájött, hogy bizony a kerten kívül is van világ. Szemben a játszótéren kacagnak a gyerekek. Az utca végén tetőt fednek és egész nap fel-felhorkan a láncfűrész, és időről időre autók brümmögnek el a ház előtt.
Azóta vége a jó világnak. A kert csak ideig-óráig szórakoztató, és a köztes időben ott áll a kertkapuban és panaszosan mutogatja, hogy menni akar. Ki. El. És fogja-húzza-rángatja az ujjamat, odavezet a kulcshoz az ablakpárkányon, és mutatja az ajtót. Hiába a nagy kert, a napsütés, a berepülő seregélyek, nekünk sétálnunk kell minden nap. Ugyanúgy, mint Angliában. Látom rajta, zavarják a korlátok, a zárt ajtók, a nemek. Igazi Vízöntő, mérhetetlen szabadságvággyal.
Elmegyünk hát a játszótérre, ahol tök ügyesen felmászik a magas csúszdára és profin le is tud csúszni. Mondjuk négyszer, aztán jöjjön más. Pörgeti kicsit a mókuskereket, lökdösi kicsit a mérleghintát és végigmegy párszor a láncos hídon. De aztán már szaladna is az utcára, alig bírom elkapni. Megyünk hát, megnézzük, hogyan húzzák fel a munkások a tetőt, és együtt brümmögünk a csiszológéppel, az autókkal, aztán szaladunk, szaladunk tovább és megyünk az utca másik végére, ahol a kutya ugat (vau-vau). Én mennék haza, mert főzni kell, pakolni - de hiába, menni kell.
Múlt héten strandon voltunk, azt reméltem, ott majd elnyugszik két medencézés között, legalább amikor a főtt kukoricát nyammogja. Mert láttam, hogy a hasonló korú rokongyerekek így tesznek. Szépen megülnek az anyjuk ölében, esznek, isznak, játszanak. De az én fiam olyan, mint egy lelőhetetlen Duracell nyuszi. A lába folyamatosan jár, megy és nincs nyugalom, kegyelem menni kell. Hát az egyik szülő ezért mindig megy. De bevallom, nehéz egy másfél évessel tartani az iramot.