Három gyerekkel irány Anglia!

Bíbor sokáig keverte az o-ö, u-ü hangokat. Nagycsoportos koráig cipót húzott a lábára és uveget fogott a kezébe. Ez olyan feltűnő hiba volt, hogy mellette észre sem vettük, az r betűjével is gondok vannak.

Igaz, ez nem is a szülő feladata. Az óvodában heti kétszer járt logopédushoz, és amikor iskolába került már csak az a fránya r betű nem volt meg. Ekkor kicsit már aggódtunk, de azzal nyugtattak minket, hogy ez a hang alakul ki legkésőbb és még van időnk.
Hát mi nem aggódunk. Hiszen a gyereket rendszeresen látta a szakember és heti egyszer ment is hozzá még elsősként is. És másodikban is.
Igaz, az iskolai rendszer egy kicsit más volt, mint amit az oviban megszoktunk. Az oviban mindig hazahozták a leckét és kellett otthon gyakorolni is. Az iskolai füzetét soha nem láttuk, és a logopédus soha nem adott neki leckét. Amikor rákérdeztünk, azt mondta, nem jó azt az r-et otthon piszkálni, majd ő megoldja a gondot.
Mi meg hittünk neki, mit is tehettünk volna, hiszen a neten is azt olvastam, nehéz az a r betű, idő kell neki és tényleg nem jó, ha a szülő otthon elkezd répa-retek-mogyorózni a gyerekkel. Hát nem tettük.
De a r betű a második év végére se volt meg. Igaz, bevallom, akkor ez már nem volt téma a költözés körüli kavarodásban. Így legközelebb már Angliában döbbentünk rá, ez a gyerek még mindig nem tudja a r betűt. Ott pedig nem volt kihez fordulni, hiszen bár magyar logopédusok biztosan vannak Angliában, a környéken én egyet se találtam.
Akkor már aggódtam kicsit, de nem mertem beleavatkozni a dologba, abban reménykedtem, hogy majd ha hazajövünk, találunk valakit, aki majd segít.
És mázlink volt! Találtunk egy logopédust, aki szintén itt, Keresztúron nyaral, tőlünk öt perc sétaútra. Hát az utóbbi pár hétben minden nap nála kezdtük a napot.
Addigra már kiderült számomra, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a logopédus dologgal, és nem csak azért, mert nincs meg Bíborkám r betűje, hiába 4 évnyi intézményes logopédiai oktatás. És nem is azért, mert a suliban soha nem kaptunk semmiféle írásos véleményt arról, hogyan halad a gyerek, noha a barátnőmék sulijában ez természetes.
Sokkal inkább az volt fura, hogy az én szorgos, lelkes lányom egyáltalán nem akar menni. Azt mondta, hogy soha nem is akarja megtanulni azt a r betűt, inkább kiköltözik Franciaországba, mert ott nem kell kiejteni. De csináljunk bármit, ő nem fogja megpróbálni se a tanulást.
És ez a merev elutasítás egyáltalán nem jellemző rá. Szerencsére a logopédus nem ijedt meg a feladattól, amit a száját kinyitni se hajlandó gyerek jelentett, aki az első órán kizárólag halkan suttogva felelt a kérdéseire. Nagyon hamar megnyerte a gyerek szívét, sokat játszott vele, és pár nap után Bíbor is elmesélte, mi is a baja igazán a logopédiával.
Bár az oviban imádott járni, a suliban nagyon elment a kedve tőle, mert állandó kudarcok érték. Hárman mentek ugyanis egy foglalkozásra, és a másik kettő gyerek pillanatok alatt megtanulta perdíteni a kis nyelvét - ám neki nem sikerült. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy ő buta, béna és soha nem is lesz rá képes. Ami nekem nagyon furcsa, hogy a logopédus ezt nem vette észre, de úgy tűnik azt se, hogy az én lányomnak nem megy a r, mert amikor a másik két gyerekkel sikerült eredményt elérnie, egyszerűen abbahagyta a gyerekek oktatását, így Bíbor az iskola utolsó pár hónapjában már egyáltalán nem járt logopédiára! Így maradt r-telen.
nagy baj szerencsére úgy tűnik nincs, csak a nyelve egy kicsit gyenge, azt kell erősíteni - szívószállal iszik, fagyit nyal, cukorkát szopogat és zizit szemezget a nyelvével minden nap. Mondhatom, tetszik neki, mert ezek a programok nálunk eddig nem voltak mindennaposak. De hát ha muszáj, akkor kénytelen vagyok engedni.
És már van is eredmény - ha nem is minden szóban és minden alkalommal, de bizony már be-bepördül az az errecske. A gyerek megtanulta a technikát, tudja, hogy hol és hogyan kell ezt képezni és hallja azt is, ha nem sikerül.
Kaptunk egy nagy fénymásolt gyakorlókönyvet és így visszatérve is tudjuk folytatni a gyakorlást. Ez nagyon jó.
Csak azt nem értem, hogy mi van azokkal, akiknek mondjuk nincs rá pénzük, hogy magán-logopédust fogadjanak? Vagy akiknek a szülei nem is veszik észre, hogy hiányzik egy-egy hangocska, hiszen nem ez a munkájuk? Vajon miért nem jelezte nekünk senki, hogy gond van és ha jót akarunk, vegyük a saját kezünkbe ezt is, mint annyi minden mást? Persze ezekre se lesz válasz. De néha azért nagyon kiakasztó, hogy milyen könnyen elsikkad egy gyerek a rendszerben, még akkor is, ha szakemberekkel van körbevéve.